Heves Megyei Népújság, 1968. november (19. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-07 / 262. szám
lW^encszá2fiarmínch&bea, tízéves koromban, volt nekem egy kutyám. Közönséges, mindennapi nerve volt: Hektar. Egy tavaszi napon, amikor éppen az ártézi kútra mentem, akkor került hozzám a kis, ökölnyi jószág. A kútnál, a lefolyó vizében három, velem egyidős fiú azzal szórakozott, hogy kitapasztalja, mennyi ideig bírja víz alatt a csepp, fehér szőrű kutya. Persze, nem sokáig bírta. Nyüszített, kapálód- zott és itta a vizet. Amikor odaérkeztem és láttam, mit csinálnak, nem tudtam szólni sem csak kiszáradt a torkom és néztem rémülten, mint egy eszelős. Olyan érzésem volt, mintha engem fojtogattak volna oda a vizbe. Görcs állt minden ízembe. Csak azt tudtam hogy én is megfulladok, ha nem történik azonnal valami. — Látod, milyen szívós! — mondta az egyik és rátette a lábát a kutyára, úgyhogy a kicsi jószág feje belefúródott a víz alatt a pocsolyába. Amikor a fiú hozzám szólt, egy szempillantás alatt elszállt belőlem a merevség, feloldódott a görcs. Olyan rekedt, ismeretlen hangon ordítottam fel. amitől én magam is megrémültem. Megforgattam hirtelen a kannákat a kezemben, és nekirohaatana a kutya kínzóinak. Vagy a kiáltástól, vagy eltorzult arcomtól azután any- nyira megrettentek, hegy nem mertek ellenállni Futásnak eredtek. Kiszabadítottam a meggyötört kis jószágot, kiszedtem szájából a sarat melengettem. A két kannát a kotrómra fűztem, és sírva vittem haza a kutyát De a sírás annyira erét vett rajtam, mint még azelőtt sohasem. Egész testem rázkódott a zokogástól. csak akkor emberéltem meg magam, amikor a kapunkon befordultam. Anyám éppen mosott várta a vizet a konyhában. Amint megpillantotta az üres kannákat meg a kutyát nagy csendesen, ahogy csak ő tudott szólni, megkérdezte: — Hát a víz. kisfiam? Nem szóltam semmit letettem a kutyát egy száraz ruhára, és kifordultam a konyhából hang nélkül. Szaladva mentem a kútig meg vissza, s amikorra hazaértem, anyám már egy kerek, ócska kis kosarat kerített, a a száraz rongyokkal bélelt fészekből hálásan pislogott rám a megmentettem. Lehet csak én láttam úgy. de köny- nyes volt a kutya szeme. Attól kezdve elmaradha- tatlanok voltunk egymástól. Minél nagyobb lett annál inkább ragaszkodott hozzám. Iskolából jövet már az épület előtt várt körülugrált megnyalta a kezemet és jött mellettem egy lépés távol- sagban, Egyszer Debrecenbe utaztam nagyanyámékhoz. és egy nappal később iöttem haza, mint ígértem. Hektar mégis megérezte jövetelem, ott várt az állomásán! Anyámét mondták, a vonat érkezése előtt egy negyedórával a kutya megugrott és futott egyenesen az állomás irányába. Nem tanítottam Hektárt egyáltalán. Nem parancsoltam rá, hogy adjon pacsit vagy feküdjön 1«, De ha ANTALFY ISTVÄN: ŐSZI EMLÉK Az őszi fényeit minket üdvözöltek, s a kis pad megbiccenő síkja; kék és fehér békéje a világnak, emlékként üzen már csak vissza. Az őszi lobogd» között eléd guggolt a vágyam, egyedül csak néked örült az ősz eleji ragyogásban. Köbékák ültek kinn a parton, munltások pihentek a falnál, aztán minden elment és elmúlt, de te, de te vélem maradtál. mondtam neki Valamit abban a pillanatban megértette és cselekedett — Hektar, merre van anyám? — kérdeztem tőle, ha nem találtunk otthon, iskolából jövet senkit. Olyankor Hektar vakkantgatott boldog volt hogy szívességet tehet és elvezetett a tizedik szomszédba is anyám után. Mondom, nem oktattam én semmire, mégis többet tudott Hektar sok mindenről, mint én. Volt egy szokása, amiről még én sem tudtam leszoktatni. A kéregető cigányokat a főjegyzőt meg az állatorvost mindig megugatta. Másokra nem haragudott de azokra aztán komolyan. Ha nem húzódtak biztos helyre idejében, letépte róluk a ruhát is. Fogalmam sincs, honnan vette ezt a szokását de tény. magam sem bírtam vele ilyenkor. Egészen kivetkőzött barátságos formájából, és legfeljebb annyira hallgatott a szavamra, hogy nem ugrott egyenesen a torkuknak. Igen ám. de ez nagy hiba volt mert ml abban az időben a HANGYA épületében laktunk, a oda bizony nagyon sokszor betért a főjegyző úr meg az állatorvoo is egy-egy kupica pálinkára, ök záróra után is gyakran lőttek, amikor a roló már le volt húzva. Ilyen esetben az udvar felől kellett kerülni az üzletvezető lakásáig. Így esett meg azután az a szerencsétlen dolog, hogy a lódoktor, az udvaron befelé jövet, mámoros fejjel a szundikáló kutyába botlott. Hektar, amint megérezte a szagát, egyet vakkan tott és elkapta a csuklóját. Másnap a HANGYA Igazgatósági elnöke — aki ismerte Hektar minden jó tulajdonságát. és kedvelte is a maga módián — kiadta az utasítást apámnak: —• A kutyát el kell zavarni a háztól! Akkor én mit éreztem, mit nem, azl nem lehet elmondani. Mindenesetre hétfőn. amikor Nagy József bácsi ielentkezett a kutyáért, hogy elvigye a tanyájára, bementem a kamrába, megkerestem a lúgosüveget — amiből anyám a vízbe szökött tölteni mosásnál — és megittam az üveg tartalmát,.. Nem voltam sokáig beteg, mert szerencsére akkor csak szappanos vizet töltött anyám az üvegbe. De így is nyomtam az ágyat pár napig. Enni non ettem semmit, Elhatároztam: ha a lúg nem használt, éhen veszítem hitvány testemet Így kínoztam magamat fa, meg anyámat is. aki ismert és tudta, hogy nem játszom a szavakkal, Nem nyeltem le esv falatot sem. csak néztem az ágyból a tejet amit velem szemben, egy kis sámlira tettek le hátha meggondolom a dolgot ott van, lelkem csendességére igyák belőta Bámultam a szobában előre túl láttam a falakon, túl a falun, ki a Nagy József bácsi tanyájáig. Elében» képzeltem Hektárt amint ő éppen Így emészti magát utánam. és rágfa a láncát hogy hozzám szabaduljon. Ki akartam ugrani az ágyból. szaladni a tanyára. De lassan, minél többet rágtam magam megértettem tehetetlen vagyok. Rossz volt a felismerés, jobban fájt a testi fájdalomnál Is. Azért nem könnyeztem és nem zokogtam Férfiasán viseltem el a csapást Akkor fogadtam meg, ha felnövök vagy nagyon gazdag leszek, vagy megváltoztatom azt az egész igazságtalan. könyörtelen világot zé. — A századparancsnokom három hete halt meg. Ott voltam a temetésén. Derék ember volt mondhatom... Omszk, Csita, Berezovka, így mentünk együtt — számolt az ujjain. — A következő nyáron megint Omszkban voltam. Egyszer csak jöttek, hogy ki ért a - főzéshez. Tizenhárom éves koromtól a mészáros szakmában dolgoztam, jelentkeztem hát, rögtön. Decemberben megkezdődött a földalatti mozgalom. Tagja lettem az illegális szervezetnek, mert az apám után beleszülettem a munkáselvekbe. Én az elejétől kezdve mindig csak balra léptem. Ott kint is, amikor tagja lettem a bolsevikok pártjának, azt mondtam magamnak: Vagy munkásrend lesz, vagy meghalok! Így éltem én... A tea elfogyott Az öreg akkor egy kevés pálinkát töltött a csészékbe. Hegyes, borostás álla előreugrott. — Ligetit aljasul meggyilkolták Kolcsakék! — fakadt ki hirtelen. — A zászlóaljparancsnokom volt. Csak miután megsebesült, akkor tudták fogságba ejteni a nyomorultak. Ambrus látta, hogy az öregben keserű és lankadatlan a harag, mintha mindez csak az előző héten történt volna. Szinte látszott, hogy kezd szétáradni benne a múlt, előbb csak dagályos- kodva, majd zuhatagszerűen. Szinte látni lehetett a lelkét, amint egymásra zúdultak ben az emlékek, az egyik már porrá őrlődve az időben, a másik értelmét, vonásait visz- szanyerve, s értelmet kaptak ■ tárgyak, a mozdulatok is. f w Kgyszer Leninnel jf jaj lálkoztam — mondta az öreg, és a pár csöpp italt egy gyors mozdulattal lehajtotta. — Mi, a vörösparancsnoki iskolások a brianszki erdőben hordtuk a dorongfát. Lenin integetett nekünk, magyaroknak... 1921 májusban a harcokban szerzett reuma megtámadta a lá- bomat. Nem tudtam talpra állni. Az oíjvos azt mondta: Maga, Balog elvtárs, már nem mehet vissza a zászlóaljhoz. A moszkvai magyar pártbizottságon meg azt kérdezték: h« akarom, megbízatásai hazaküldenek Magyarországra. ., Érzelgősség nélküli, száraz csönd borította be őket. Ambrusnak úgy tűnt, mintha valahol olvasta volna már az öreg nevét, de ebben nem volt egészen biztos, így hát, nem említette meg. — Hány éves maga? — szólalt meg végül kissé ügyetlenül. — Hetvenhárom. Vagyis legalább háromszor annyi, mint maga. A varrógépen — amelygn valaha az öreg felesége var- rogatott — hasra fektetve egy vekkeróra figyelmeztette őket az idő múlására. Kint sötétedett már. Az öreg az ujjá- val megérintette az arcát Bizonytalan mozdulat volt, mintha úgy érezte volna: adós maradt valamivel. — Így élek én — mondta, és felállt Ambrus az óráját igazgatta a karján. — Azt hiszem, mennem kelL Az öreg bólintott A dobozt visszarakta a szekrénybe, a szekrényt kulcsra zárta, a kulcsot egy fiókba rejtette. — Lekísérem az autóbuszhoz — mondta. Az autóbusz a megállóban vesztegelt. Utas nem ült benne, csak a sofőr bóbiskolt a kormánykerékre dőlve. Az öreg megállt a kocsi végénél. — Jöjjön d tavasszal — nyújtotta a kezét. — Oj csónakokat hoznak, öröm lesz azokkal evezni. Aztán főzök megnt egy teát — Igazán finom volt.: — Hagyja csak! Ne dicsérje. Nem szólt többet, pedig Ambrus a lelke mélyén még várt valamit. Nem tudta, hogy mit, de várt, az öreg azonban eltűnt a fák sötétjében. Ambrus — míg a hegyvidék szerpentinjein kanyargóit vele az autóbusz — tűnődve kérdezgette magától: miért van az, hogy mindenáron túl akarjuk szárnyalni az öregeket, s magyarázatul egyelőre csak annyit tudott hogy a tavasszal biztos eljön majd a tóra, egy nagyot csőngűrÜ5MMt futhatatlan éu ARKAGY1J KULESOV: November liefediWe Ms először nem ünnepelhettem A piros dátumot Fekszem a fehér falú kórteremben, Fogoly: beteg vagyok. Lepedőmhöz mintha bilincs kötözne, As ajtó rám vigyáz. • Rendületlenül ott strázsál fölöttem A börtönőr: a láz. Testem erőtlen, de a gondolatra Nem törhet fájdalom. Transzparensem magasan iobogtatvr Vonulok az úton. Bár mozdulatlanul hever az ágyon A testem — létezik. Tömött sorokban felvonni az álom. Hallom lépteit Fehéren rávilian a Néva-partra Az olthatatlap év, Szabadok vagytok, s veletek marad Ki vív az életért. (A neves szovjet-belorusz költö versét a Novij Mír eimu\ folyóiratból vettük.) CARLOS AUGÜSTO LEON: Az ember országa Ország, amelyhez nincs hasonló, Ország, amelynek ikerpárja van: Boldogság a neve. Soknyelvű ország, ember-anyanyelvű. Te tanítottál meg a Föld nevére. Veled szomszédosak a Föld égtájai, Partjaid ember-óceánok. Erőműveidben Lenin szava zúg Mi lenne a világgal nélküled? Hazátlan lenne a költő nélküled, (A Béke-világtanác* aranyérmével kitüntetett Ismert nezuelai klötó, 1914-ben született.) GEORGIJ DZSAGAROV: ÜNNEP Október, bearanyoztad az erdőt, ezüsttel fedted a folyót, füstbe takartad az eget. legelőre hajtottad a nyájat, Beleidnek ezer útja támad. Lehántottad a börtönök tetőit, mezítláb futottál a palotákba, s egy nap a legelőn, egy nap a jég ezüstjén, füsttel a váltadon, Bulgáriába értél egy napon. (Élvonalbeli bolgár költő, 1925-ben született.) VESNA PARUN: NÉVA Néva, Valaki félhangon egy fehér szót mormolt Észak csendje és hívás ez a szó, mintha levelek hullanának, szürke és fehér a meztelen ág e szóban. A víz fölé hajol a szó, cseppektől harmatos, ■ fáradtan elúszik a bírhatatlan árral, milyen különös, hogy létezik a világon egy szó, amely így hömpölyög tova Szomorú lányok nézik, átfolydogál az alkonyon a Néva, az őszi kertek tükörképein szemük álrajzolódik, konok csónakok ütköznek a parthoz s a néma felhők elúsznak, távozó szeretők. Távoli Néva, nem láttam soha partjaid, madaraid elkísérik a csendes habokat, milyen különös, hogy léteznek a világon, és elkísérnek szárnycsapásaik. Mennyire szeretlek, fehér észak, névai alkonyat, mennyire szeretlek titeket, erős emberek, s már nemcsak fényetek, de árnyaitokat a kékség mélyeiben, látomásom partszegélyein. (Jugoszláviai, horvát nemzetiségű költőnő ir>? 1-ben született. Tíz verseskötet szerzője.) Válogatta és fordította: KASSAI FERENC
