Heves Megyei Népújság, 1968. május (19. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-01 / 101. szám
Kubából jöttek mező- rovata vendégül látta Bódi Lászlót, a péter- vá&ári mezőgazdasági gépészképző szakiskola tanáráé é» Tóth Endrét, a váraszói Gárdonyi Termelőszövetkezet f^mezőgazdászát. A két fiatalember a napokban érkezett haza Kubából* ahol egy évet töltöttek kint. mint mezőgazdasági tanácsadók. Nézegetjük a fényképeket Pálmafák, tenger, derűs, kék égbolt, ultramodern szállodák, napsütés. Minden kép egy-egy feledhetetlen élmény emléke. — Merre jártatok Kubában? — Százain voltunk kint, fiatel magyar mezőgazdászok — mondja Bódi László —, de mindannyian máshol dolgoztunk. Én Matanzas megye Jovellanos községében laktam. Állattenyésztési, takarmányozási tanácsadóként működtem. Tizenegy állami gazdaság több mint hatvan tehenészete tartozott hozzám. Egy terepjáró gépkocsival nap mint nap jártuk a gazdaságokat Fő feladatom a takarmányozási problémák megoldása és a meddőség felszámolása volt. «•- Eredményes volt-e a munkád? — Ügy érzem, igen. Sikerült megvalósítani például a tenyésztési iratok nyilvántartását mindenhol vezetik a takarmányozási naplót és a gazdaságtalan, kis silókazlak helyett jóval nagyobbaké készítenek. — Hogy érezted kint magad? attól a községtől, ahol laktam. nem messzire. Nem is vadászat volt ez. hanem inkább csak krokodilfogás. Néhány kubai barátommal éjszaka csónakba ültünk, hatalmas lámpákkal, drótkötelekkel felszerelve. Amikor megláttunk egy másfél—két méteres krokodilt, a lámpákkal rávilágítottunk. Az erős fénytől, az állat szinte semmit sem látott Hurkot dobtunk a pofájára, ezután a nyakánál lefogtuk, majd a lábait is lekötöztük. Ezután már tehetetlen volt, csak a farkával csapkodott egy keveset. Én egyébként vadászpuskát és békaember-felsze- relést is vettem. Kedvenc szórakozásom a vadkacsa vadászat és a tengeri fürdés volt. Különösen a tonhalak tetszettek nekem az egy— másfél méteres halak rendkívül szelídek é<? játékosak. — A te munkád ml volt? — Én is egy állami gazdaságban dolgoztam, kétezer holdas kertészet volt a gondjaimra bízva. Első ténykedésem az volt. hogy két holdon kísérleti kertészetet •csináltam. Heves megyei magvakat vetettem el. Néhány paprika-. Daradicsom- és dinnyefajta nagyon jól bírta az ottani éghajlatot s szépen termett. A magokat szaporítottuk s később nagyobb területem is elvetik maid őket A legnagyobb eredményem az volt. hogy a mintegy húszezer holdas gazdaság földjeiből talajmintát vettem s elküldem egv laboratóriumba. A vizsgálatok alapján kiderült. A szerkesztőségi fogadáson (balról jobbra): Tóth Endre fömezőgazdász, Kaposi Levente újságíró, Bódi László tanár és Kovács Endre mezőgazdasági rovatvezető a kubai élményekről beszélget. (Foto: Kiss Béla) — Nagyon jól. Kubánál alig lehet szebb országot elképzelni. és az emberek is rendkívül kedvesek, barátko- zók. — Mi volt a legkedvesebb emléked? — Egyik nap Varaderőban. a világ egyik legszebb üdülőhelyén jártam s ott találkoztam Koncz Zsuzsával és Aradszky Lászlóval. Rögtön megismerkedtünk s nagyon jó volt elbeszélgetni az otthoni dolgokról. Egyébként mindkettőjüknek nagy sikere volt. a rádióban napokig az ő számaikat játszották. Aztán -nagyon tetszett a Krokodil-félsziget is. de erről inkább Endre beszéljen, mert ő igazi krokodil vadász... — Igen — veszi át a szót Tóth Endre — a Peninsula de Zopota „Guama”-nál, a krokodilok félszigeténél aligha van érdekesebb hely. Heves megyénél nagyobb, mocsaras terület ez a félsziget, tele krokodilokkal. Nemcsak nevelik, tenyésztik is itt a krokodilokat. A bőrük ugyanis rendkívül értékes. A telep hasonlít egy kicsit az állatkertekre — a kirándulókat, nézelődőket hatalmas vasrácsok védik az állatoktól. — S mikor vadásztál krokodilra? — Ez nem a félszigeten történt, hanem Batabanótól, szerették a mät humanistát. — ahogy ók mondják — s most is nagyon tisztelik. Fidel Castro is egyik legjobb barátjának tartotta a kiváló írót — Hogyan telt el az egy év? — Olyan gyorsan elrepült — mondja Tóth Endre —, hogy szinte észre sem vettük. Csak akkor, amikor bú- csúzkodni kellett akkor jöttünk rá. miiven szeretettel. gondoskodással vettek körül minket. Engem például hat-hét család is meghívott amikor megtudták, hogy lejárt a szerződésünk. Mindenhol malacot vágtak — ez Kubában a legkedvesebb eledel —. söröket bontottak. s megajándékoztak. Nagyon sajnálták, hogy eljövök. — Nálam is hasonló volt a helyzet de azt hiszem, mindannyiunknál. S azt is hozzá tehetem — folytatja Bódi Laci —. hogy mindany- nvian szívesen vissza is mennénk egv újabb évre. — Egyedül csak a kubai ételekkel nem tudtunk zöld ágra vergődni — nevet Tóth Endre —. de legközelebb még azt is megszoknánk. Kaposi Levente H68. május L, szerda hogy a terület fele kiválóan alkalmas rizstermelésre. Ennek eredményeként a gazdaságban létrehoztak egy tízezer holdas rizstelepet. — Havannában jártatok-e? — Jártunk — mondja Bódi Laci. — Amikor megérkeztünk Kubába, két hétig ott is laktunk a Hotel Natio- nalban. Havannánál nem hiszem. hogv lehetne szebb város. Gyönyörű házak, szállodák vannak, ragyogó utak. pálmafák — európai szem- melmel nézve szinte hihetetlen. hogy ilven is lehet. De a legértékesebb mégis az volt számomra hogy tavaly május elsején az ünnepségen Fidel Castrót is láttam. Talán tizenöt méterre lehettem tőle. — Az éghajlatot nem volt nehéz megszokni?? — A 45—50 fokos hóség már egymaga kellemetlen volt. de még inkább a levegő 90—95 százalékos páratartalma. Különösen akkor — mosolyog — amikor megérkezésünk után nem sokkal egv hétig cukomádváaásra voltunk beosztva. Nagyon nehéz munka ez. még annak is. aki hozzá van szokva, de azért nem volt okunk a szégyenkezésre. Űjabb fénykép kerül elő: a Hemingway-múzeum. — Többször is jártunk a Hemingway-múzeumban, de mindig újnak, frissnek éreztük a benyomásokat. Megcsodáltuk a nagv ' író fegyverszobáját. könyvtárát, dolgozószobáját. Nincs olyan ember Kubában szinte, aki na iárt volna itt, Nagyool Különös tűzvész Újvidéken Félelmesnek látszó tűzvész rémítette meg a hét végén a jugoszláviai Újvidék lakóit. A Duna partján a ka- menicai parkban péntek este vörösen izzó sűrű füstfelr hő tört a magasba, majd tűzesőt szórva óriási lángoszlop tört fel. A lángokat robbanások sorozata követte. A városban szombatra virradóig tartott a rémület. A tüzet — mint kiderült — a második világháborúban játszódó. „A kastély védői” jugoszláv—amerikai kopro- dukciós film készítői okozták, akik a rendőrséget is elfelejtették értesíteni arról, hogy ezen az estén készítik el a film nagy jelenetét- A jelenet azonban túlságosan is élethűen sikerült. Az eredeti terv szerint csak a díszlet-kastélyt körülvevő vizesárkot átívelő hidat kellett volna felrobbantani. A hidat 1600 liter benzinnel és nyersolajjal öntötték le és aláaknázták húsz dinamittol- tettel, A filmesek pirotechnikusa Lee Zavitz azonban állítólag elszámította magát és a detonáció szétvetette az egész díszlet-kastélyt, a tűz pillanatok alatt átterjedt a környező erdőre i*. Virágos tavasz (Kiss Béla felvétele) Azt mondták a faluban, ha kiérek a dombra, zaj után is eltalálok a szövetkezeti majorba, annyi gép mozgolódik ott, különösen a kőfejtőben. — Nem a világ az a három kilométer — vígasztajtak, miután megerősítették, hogy autóval oda semmiképp se lehet kijutni. Ilyenkor, tavaszidőben, nem is érdemes bánkódni ezen. A föld valósággal ruganyos még a hó levétő!, szinte löki előre az embert, ha rálép. Körülötte meg zsong, éled minden. Ettől további erőre kap a láb, megtelik jó erejű levegővel a tüdő, és a szívben se olyan unottan dobol a vér. A dombtetőn, a tanácsnak szót fogadva, megálltam fülelni. De semmi útbaigazító zaj. Biztosan bedöglött a gép a kőfejtőben, a tanyáról meg kirajzottak a gépek a határba. Az út viszont négyfelé is vezet a dombtetőről. Gép vájta csapás valamennyi, gödrös, hantos és elvesznek a legközelebbi dombok buktatóján. Azt választottam mégis, amely jobbra haladt a völgyben és kétoldalt öreg jegenyék őrizték. Gondoltam, a jegenyék biztos régen volt tanyához vezetnek, amelyet most bővíthették szövetkezeti majorrá. Azért mikor jó tíz percnyi gyaloglás után elértem a fasort, a biztonság kedvéért megkérdeztem az útpartra hordott szőlővenyigén üldögélő idős embert. — A kettes tanyára, meg a kőfejtőhöz erre kell menni? — Erre! — hagyta jóvá az irányt a pihenő öreg. — De ha nem siet annyira.,. én is oda igyekszem, együtt mehetnénk. No hiszen, ha ennyire igyekszik, mint most, soha nem érünk oda, gondoltam leendő útitársamra nézve, mert 6 meg se moccant szavai után. — Akaratoskodnak a csikók — üt rosszallóan két térdére, mintha elértette volna a sürgetést. — Ha le nem esek a kocsiról, még biz’ isten megizzasztanálak, fiam, a gyaloglásban, a tanyáig. De olyat estem... de olyat. Azt hittem, a két lábam felszalad a hónaljamba. Le is százalékoltak... Rokkantsági nyugdíjat kapok már nyolc hónapja. — Akkor hát... — majd kicsúszott a számon, hogy minek gyötri itt magát a beteg lábával. De jó beszédes ember lévén, be sem engedte fejezni a mondatot. — Szóltak reggel az irodáról: Ferene tata, az ünnepre ki kellene mennie a kettes tanyára. A kocákhoz. Mert a gondozó megy kirándulni és az „angolok” épp fialás előtt vannak. Csak így kiüzennek... — tüzeli magát, és mintha én lennék a küldönc, aki a hírt hozta, nekem hangoskodik. — Mindenki megbolondult már ott, az irodán? Fiainait a kocák, a gondozó meg megy kirándulni. Én meg ezzel a fájós lábammal jöjjek őrködni. Tehetek én arról, hogy korábban nem tudták elintézni az autóbuszt ahhoz a pesti kiránduláshoz? Most aztán várhatják, amíg kiérek... — Azért kivihették volna szekérrel, vagy a pótkocsin — próbálom enyhíteni haragját. — Ki...! Mondták is, hogy a déli váltással kimehetek, de mérgemben rögtön elindultam... gyalog. — Reggel? — Reggel. — S csak idáig jutott el? — Legalább már te ne mondd, hogy milyen bolond öregember vagyok... elég volt a családtól hallani. Különben is... ezeknél a jegenyéknél úgyis megálltam volna. Ezeket a fákat én ültettem, én vigyáztam rájuk csemetekoruk óta. — öregecskék már ezek! — állapítottam meg szikár törzsüket, nehezen lombozódó ágaikat nézve. — De jó fák még azért... látod, a madarak még fészket raknak raita. De milyen jegenyék voltak ezek... hányszor tisztelegtek nekem amikor végighajtottam ezen az úton a Ráróval. meg a PajkossaL — Tisztelegtek? — Ahogy mondom. Cseléd voltam a Pásztory-uradalom- ban és ott az volt a szokás, hogyha megjött az úr, a cselédség felállt, kétoldalt a kúriába vezető úton és tisztelgett, integetett. Én is ott álltam a sorban. Egyszer csak azt gondoltam, hogv nekem, a régi cselédnek, aki annyit dolgozik, miért nem tiszteleg senki? De ki tiszteletien egy cselédnek? Ha ember nem. hát ...fa. Mondtam az Intézőnek: jó lenne erre a tanvasi útra jegenyéket ültetni. Sötétben is biztosabb lenne a táíékozódás. Ráállt. Azóta állnak itt ezek a jegenyék. — És tisztelegnek. — Ahogy mondja. De van is okok rá. — Néz fel rájuk Ferenc tata. — A háború után az emberek mindent haza akartak vinni. Kastélyt, tanyát, még ezeket a fákat is. Itt kellett őriznem. Kettőt így is kivágtak a katonák, hogy kiemelték ve’e az autóinkat a sárból. Ez a néo... nem is tudom milyen. Ha lövöldözést hall, fogja a fejszét, aztán nek' a fáknak. Viszi, hurcolta haza, mint 56-ban is történt. Az csúnya eset volt, de ezt már maid útközben mesélem eL — íeérte, miután felállt a venyigéről, s elindultunk a jegenyesoron a tanva felé. — Baltát akasztottunk ezek miatt a fák miatt az édes Jegcni/ák komámmal. Az a csoda, hogy nem maradt ott egyikünk se. De miért pont ezek a fák ' kellettek neki, pont a szövetkezeté? Igaz, feloszlóban volt a Petőfi... Mert el is felejtettem mondani, hogy a harmincévi cselédeskedés után éppen húsz éve beléptem a Petőfibe. Ez még csak olyan első típusú téeszcsé volt. Alig húszán kezdtük, ötvenhatban meg. mondhatom, teljesen szét voltunk verve. Akkor neveztek el „fejszés” elnöknek. — Fejszésnek? — Annak! De az csak olyan pünkösdi királyság voit, két hétig se tartott. Nem is érdekes... — próbálja átlépni e láthatóan kényes témát, ám kérlelésemre mégiscsak szól róla* — Szóval, 56-ban szélszaladt a nép a közösből. Megyek az irodába, senki. Az ólaknál senki. A kocsmában annál többen. Mondom nekik: hát csak úgy szépen vesszük a kalapunkat, és isten áldja, téeszcsé? Mire nekem álltak. Mit ugrálsz, mi vagy te... elnök? Az...! Ha kell — mondtam nekik mérgemben. Erre együtt kiabálták: „Éljen az elnök... hogy verjék agyon minél előbb.” Én meg fogtam a fejszét és beültem az irodába. Elzártam az iratokat, meg a gépet, nehogy kárt tegyen benne valaki. Mert őszintén... én nem ismerem a betűket. És olyan embert se találtam, aki felolvasta volna, hogy mi jött a postával. Etettem a jószágokat, jártam a határt a fejszével. Akkor láttam, hogy a jegenyék felé ballag Juhász Jóska, az én jó cseléd-cimborám, aki sokszor kinevetett azért, hogy a közösbe álltam. Akkor őszön is, amikor két fellobogózott szekérrel vittem haza a búzát és rajta volt a tábla: „Ez a búza Ferenc András tsz-tagé”. Szóval, akkor is nevetett, ki tudja, irigységből, keserűségből... vagy miből, nem tudom, mert azóta se szólunk egymáshoz, hogy akkor, ott a jegenyéknél a fejszét összeakasztottuk. Hosszan hallgat Ferenc tata, nehezen kezd a történet folytatásához. — Ki akarta vágni a fát. A fejszétől se ijedt meg. Ogfv odavágott, hogy szikrázott az éle. Csak akkor visszakozott amikor azt mondtam, hogy rögtön megyek a községházára Láttad a tankokat? Rögtön elvitetlek. El én... ha a tsz fáját nem hagyod. Nem akartam én igazából — mondja bánóan. — De nem bírtam másképp vele. Az a fő, hogy a fák megmaradtak. — És az elnökség? — Mikor rend lett, azt mondták a járásiak: analfabéta nem lehet vezető. Nem volt harag. Visszatettem a fejszét az iroda fáskamrájába. Nem nagyon sajnáltam én ezt az elnökséget, hisz világéletemben fejős, kocsis, gyalogmunkás, sőrés meg kanász voltam. Mikor mire volt szükség... egészen a balesetig. Mikor idáig ér a beszédben, összehúzott szemmel kérdezi: — De érdemel-e más sorsot az az ember, aki lop? Majd leültem erre a kérdésre. — Az... az vitt engem a bajba. Loptam az abrakot a két lónak, amit az édes keresztapámmal együtt hoztam be átszervezéskor a szövetkezetbe. Aztán olyan jó erőre kaptak, hogy elragadtak velem. Én meg lerepültem a kocsiról, majd a nyakamat szegtem. Most aztán inkább gyalog járok. Jobb is így. Szemmel tarthatóbb a határ, lát az ember. Leülhet, gondolkodhat... Sokat mesélt útközben, s mikor kétoldalt egyenletes, haragoszöld búzatábla között vitt az utunk, dicsekedve szólt: — Ezt a búzát érdemes megnézni. Bezosztája. Itt először csak úgy hívták, hogy „pufajkás búza”. Senki se bízott benne, de tavaly tizennyolc mázsát adott Én mondom, lesz itt ennek a búzának szebb neve is. Ferenc tata jól beszélő ember. Csak akkor lassítja * mondatok gördülését, amikor a tanya előtti kapaszkodón megyünk fölfelé. A völgyben már ott a kettes tanya. — Azt u... — cifra káromkodás kanyarog az ég felé. — Hová tették ezek az eszüket? A kukoricagórét nem besüly- lyesztették a földbe. Ha ebbe se rohad bele a termés, ilyen kő legyek — rúg bele fájós lábával a porzó tufakőbe. Aztán feledve mindent, elsiet az építkezés felé. Meg se tudom köszönni az útbaigazíítást. Mindenesetre az építésvezetőt nem irigylem, elképzelem, mit kap majd néhány percen belül: Ferenc tatától. Kora délutánra végeztem a tanyán. Visszafelé a brigád- vezetó hozott motorkerékpárján. A jegenyesor fáin mái- ájuldoznak a levelek a korai hőséptől, mint mikor a díszszemle előtti várakozásban a katonákról pereg a verejték. De el tudtam kénzelni. hoev regeelre, mire Ferenc tata visz- szafelé ballag, úiból tisztelgésre húzzák ki magukat az öreg jegenyék derekai. Főleg, ha éjszaka lesz egy kis eső, jó, tavaszi, levélvidítd Kovács Endre
