Heves Megyei Népújság, 1968. május (19. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-01 / 101. szám
i^WA^WAA^^/VV^MWWS^^AMA\^^W^MMA/V^^^M/V^Mft/Ww^^V^AA/VWyAA/W^/VW^M'NA/WVV^^^WwVVW^WWVW/VWAVvWVW^/W^^ kA had a csapásnak eszköze; ha rákémysaerül, csak akkor ál vele a béke as 6 ere}«. Győz éa nem kevélykedlk. Aki győztesként előrenyomul, az emberirtásnak örül, aki az emberirtásnak őrül, gyűlöletei fakaszt az ég alatt”. Kik végűi mégis gy&xni foV9 M ájus előreküldte kedves hírnökeit, a szelíd-szerény erdei pintyőkéket, az elegáns és jó torkú feketerigókat, a szemfüles és találékony kontyos pacsirtákat. Öt várta mindenki. Várták a kertek és a parkok, kapák, ásók és geréblyék. a fáradhatatlan gallyazóollók, virágok eltilthatatlanul lobbanó illatozása, koraérett bokrok, amelyek türelmetlenül egymást simogatják hetek óta a vizek partján. Várták a fák, a folyók és a hegyek, mert ilyenkor duzzad fel bennük is legpattanóbban az élet. És várták az emberek. Vannak ünnepeink, amelyeket már egész nemzedékek készen kaptak az apák és a nagyapák életétől. Számukra majdnem érthetetlen, hogy miért kellett minden ünnepért megharcolni, miért vörösük vér is minden ünnep piros betűjén, s mint a rozsda, olyan nehezen kopik, sőt végleg talán sohasem tűnik el. Vannak nemzedékek, amelyeknek a ,legsötétebb” május elsejéjük is már a háború utánról való: azon az első szabad május elsején még nem égett az utcákon este villany, és fáklyákkal világítottuk magunk előtt az utat. És vannak nemzedékek, amelyek május elsején csak színes léggömböket, tornászok élő piramisait, galambok és virágok felhőjét látták maguk fölött, akik számára ez a nap: a kiránduló, majálisozó város családi ünnepe. Ünnep van az utcákon: sodródik, árad minden, lábakon és gondolatokon. Ünnepeljük a békét. Ünnepeljük a békét, ám felejthetjük-e, hogy a béke kék lobogóján ott a fájdalom fekete szalagja? Felejthetjük-e Vietnamot, a napalmbombákat, azt az égboltozatot, melynek magasán, mint dögkeselyű vicsorít fémszárnyakon a terror? Felejthetjük-e a naponta látható fényképeket, a háború minden iszonyatával? Hosszú évek óta bombák szaggatják Vietnam földjét, lángszórók égetik a bambuszerdőket, s naponta százak és százak halnak halált a gyilkos golyók záporában. Az amerikaiak háborúja azonban nem állíthatta meg az életet földünk e sokat szenvedett, vérrel áztatott darabján. Nap mint nap újult erővel állnak ellent a betolakodóknak, mert ügyüket martáénak érzi és támogatja a világ minden békeszerető, haladó embere. Az égnek meredő rakéta: a testvéri szocialista népek segítségnek, összefogásának is szimbóluma. Hatásos, szigorú figyelmeztetés: ne tovább! Emlékezem egy fényképre. Gépfegyvertűztől szétroncsolt kókuszpálmatörzsek között romba döntött házak. A romok között egy kis facipő. Kislánynak való, fehér műanyag szíjas facipő, akkora, hogy elfér egy férfi tenyerében. Öt-hat éves kislány viselhette. Gonosztevők lövései kioltották szemének friss fényét, a benne csírázó reményt, amely kivirágozni készült, mint kertekben a mangófa rügyei. Okunk van az öröm és a szépség májusi ünnepén a fájdalom idézésére. Földrajzi méretekben távol, de érzésben és gondolatban hozzánk nagyon is közel, egy népet pusztít a jenki agresszió, Földrajzi méretekben távol, de gondolatban és érzésben nagyon is közel: emberek harcolnak maroknyi rizzsel, maroknyi rizsért. Lesz még olyan májusi ünnep, hogy az egyenlítőn körbeér az emberiség menete, körülérjük tízes vagy tizenhatos sorokban a Földet, s az akkori gyerekek azt láthatják majd, hogy a fel nőttek sohasem felejtették el a „Lánc, lánc, eszterlánc' szabályait. De addig csak Eluard szavai lehetnek a követhető parancs: „Rázzon meg minket a harag / És rántsuk ki a kardokat / Hogy megőrizzük tiszta képét A megti port ártatlanoknak / Kik végül mégis győzni fognak'’. (patak;-)
