Heves Megyei Népújság, 1967. december (18. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-24 / 304. szám

Rettentő nagy érték

(Kiss Attila rajza)

P0B088 ELEMÉH* ' _! ■:!? i i ;j*' ' í

Gyertyáié"""^

jD&rhte telese? Hol van az már? Mese.

Kékünk sokkal nagyobb értékeink vannak, már akinek. Erről szól ez a történek & nem I» mese. Igaz. ^

Amikor mér nagy a hajam, rászánom mar- gm, megyek a fodrászhoz. Most azt hiszik, hencegek Kopasznak ismernek, az is vagyok. Bőiről. Ha leveszem a kalapom. De a kopasz fejű emberek örök tragédiája rajtam is beteljesedett: oldalt, a fűi mellett és hátul, a ferkó fölött szaporán nő a hajzat.

— Borzasztó, mekkora a hajad! — szól rám • feleségem. Ilyenkor megdobban a szívem, ürülök hogy engem ilyesmivel lehet korholni. «— És különben is. meg vagyunk hívva ünnepi vacsorára. így akarsz elmenni? — Ez a ügye. Sem még jobban föllelkesít, elhatározom, megyek a borbélyhoz.

De a nomád természetem ilyenkor is kiüt Otjtam, mindig más és más borbélyhoz megyek, amelyik éppen az utamba esik.

Csak egy dolog zavar mindig. Pláné, aami- 6to patika-látványosságokat kreáltak ezekből iz üzemekből. Á műtőszék mellett nincs egy fofot hely, ahová az ember leteheti a holmiját. Cin például a szemem kincsét, az aktatáskámét Táskás ember vagyok, egyetlen lépést nem teszek nélküle. De hová tegyem, hogy szem előtt legyen. Mert egyszer már. éppen egy ünnepi ajándék, elröppent mellőlem. Bár Igaz. nem is borbélynál. És csak egy üres füzet volt benne. De mindegy. A táskára vigyázni kell.

Ma is így indulok el hazulról, tömött táskával.

— El ne felejts borbélyhoz men nil — kiált

«táram a feleségem.

Kiválasztok egy soktükrös, kJinikatiszta nagyüzemet. Már szabad Is egy műtőszék, kiabálnak is: tessék! Leteszem a kabátom és keresem a védett helyet, az aktatáskámnak. Megtalálom. A fogasok felett széles kalaptartó. Ide föl teszem, jól baigazítva. úgy. hogy a tükörből lássam.

Beterítenek. A kendők tisztáik, friss szalámit, de megfagy a számon minden hang.

— Ismerjük ezt a figurát. Tré dolog ez, öregem!

Állok a kör közepén, mint a tejbe esett légy. Dehogyis tejbe. Ecetbe. Nézek körül, talán találok a vendégek között egy ismerőst, aki segít, igazol. Sehol senki,

A fodrászok is gyanúsan néznek rám. A vendégek gyanúsí tóan.

De nem vagyok elveszett ember. Voltam

én ennél nehezebb helyzetben is.

— Mondja csak, jóember. Mi volt az ön

táskájában?

Fölnevet. De hogy. Mert 6 se hagyja magát.

—- Hogy mi volt a táskámban? Hogy mi van, ezt akarja kérdezni, ugye? Hát idenézzen. Megmutatom én. Meg én.

Megmutatja. Férfikalapba való lzzlapokat nyálából ki a táskából. Műbőrlapok ezek. Valaki megkérdi:

— Mit nyom ez kemény forintban?

— Négyszázat! — kiáltja a jóember, ét rámnéz. — Jó üzlet lett volna, igaz?

Ezt a mondatot vártam.

Kipakolom most én is a táskámat.

— Most tessék ezt megnézni! — mondom

Hát nézik. És előkerül a levéltárcám,

még anyám ajándéka: valódi gyíkbőr. Benne okmányok, értékek. Előkerül több bómotesz, naptár, két szótár-ritkaság. Toll és ceruza tartó. Egy Parker töltőtoll. 2 Esterbnook golyóstoll. színes ceruzák. Aztán a nagy tromf: egy csomó kézirat Fölemelem az egyik paksamé tát:

— Jóember, tudja maga mit ér ez? — Néz.

ö is. a többiek is. — Százezer forint — mondom —. de lehet hogy annál is több.

Győzedelmesen vissza dobálok mindent a táskába és otthagyom a bámuló népet. Azaz otthagynám. De az ajtónál utolér a barátom, megfogja a frakkomat. Meglóbálja a barna táskáját és kiránt belőle egy kis csomagot

— Ha maga mindent kirántott, akkor én te megmutatok mindent. Mert ez se kutya!

Kibontja a kis csomagot Nylontasak. aztán szalvétában két hatalmas karéj kenyér. Jó vastagon megkenve valamivel.

— Tudja mi ez? Libamájpástétom. De az ém Libamáj. De úgy. ahogy az egész világon csak egy ember tudja beleadni a belevalót. Edit, a feleségem. Ezt akarta maga elcserélni? Ezt?

&k> nélkül megfordultam és ki siettem az

üzletből. Visszavágni? Ugyan kérem? Hát tudhat vorsenyezni a világ legjobb Parkerével megírt legjobb regény a libamájpástétommal, {unit az Edit készít?

í Tér*

V.t

Jókai Mór:

Melyiket a kilenc közül

jgöale. a fehér köpenyes borbélydoktor kedves fiú. nem beszél, végzi a dolgát és remekel. Ezt vagyis a munkáját csak úgy fél szemmel állapítom meg, mert valójában nem néztem se a kezét, se őt. se magamat a tükörben, hanem a táskámat. És ez az elővigyázat nagyon okos dolog volt. Észrevettem ugyanis, hogy egy vendég, mielőtt köszönt is volna, mikor belépett alaposan körülnézett. Táska volt nála is, aktatáska. Annak keresett helyet ő is. Sokáig fürkészett, végül is megállapodott a polcnál, ahol az én aktatáskám feküdt. Odatette az övét pontosan az enyém mellé. Sok üres polc volt. mégis odatette az enyém mellé. Ahá. gondoltam, ismerem én ezt a trükköt, így cserélték el az olasz selyemballonomat is egy ócska gumikabátra az egyik restiben. Na jó. maid résen leszünk.

— Kölnit, vagy alkoholt teszünk? — kérdi finom többesszámban a szakállprofesszor.

— Csak tiszta szeszt tegyünk! — felelem.

Rámfújja a szeszt, becsukom a szemem és

hoop — ezalatt elveszítem kapcsolatom az aktatáskámmal Fize'ek fölveszem a kabátom, leemelem a táskát és indulók kifelé.

Üvöltés lárma, nagy csattanás:

— Álljon meg! Az az én táskám!

Nagy testű zsírosán kopasz fejű ember — most borotválták le frissen — ugrik hozzám és kikapja a kezemből a táskát. OdanAzek. egy körött, barna aktatáska ez.’ Az enyém Wfcete. Dermedten állok. Dadogni akarok vaÉlt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pestvárosban, aki semmiképpen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni.

Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentúl ne viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magisztrátus megparancsolta volna, hogy ezentúl a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jót csinált a jámbor, maguk a vevőik panaszolkodtak, hogy nem bírják elszaggatni, amit ő egyszer megvarr; volt is dolgozlatója elég. fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel, és János gazda mégis — mégis — nem tudott zöldágra jutni, ahogy németül mondják, sőt nemnéha közel volt hozzá hogy akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le — Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz keresztyén ember volt, s keresztyén ember nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott állapotban lesyen is.

Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogv minden esztendőben rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiú, ho. egy leány, és az olyan egészséges volt. mint a makk.

— Ö, én uram Istenem! — sóhajtozék gyakran János mester minden újabb számnál, amint lón hat, lón hét, lón nyolc; — mikor lesz már e hosszú sor után punktum? Egyszer azután eljőve a kilencedik; az asszony meghalt, és azután ott volt a punktum.

János mester egyedül marad a kilőne gyermekkel a világon. — Hej, sok van azw«l monda.

Kettő, három már iskolába járt, egvet, kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzm: emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamenv- nyire keresir! B-'zony édes atyámfia ez nem csekély h'vatai: próbába csak meg valaki.

Mikor cipőket kellett szabni egyszerre kilenc cipő — mikor kenyeret kellett szelni,

egyszerre kilenc karéj! mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablak g az egész szoba ágy, tömve, dugva apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel.

— Ö, én uram és Istenem de megáldottál engemet; — sóhajtozék magában elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustéval a talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s huritgatta hol egyiket, hol másikat, a ki álmában rosz- szul viselte magát. Kilenc b z ez egész kerek kilences szám. No de hála érte az úristennek, még nincsen ok a nanaszra; mind a kilenc egészséges, jó erkölcsű, szép is. jó is, épkézlábbal és gyomorra! megáldva; s inkább kilenc darab kenyér mint egy orvossságos üveg, inkább kilenc ágy egymás mellett mint egy koporsó közötte; az úr Isten őrizzen meg tőle minden érzékeny apát, anyát, még akinek nyolc marad is ha egyet elvesznek belőle.

Nem is volt János mester gyermeké nek semmiféle szándékuk a meghalásra; az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilenc keresztül dolgozzák maguka* az életen, s nem engedik áj helyüket senkinek; nem ártott azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér.

Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, mindenféle kész munkát vitt haza kevés pénzecskét szedett be; ami ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kel’ett. Hazafelé futtában minden utcaszegleten látott aranyos, ezüstös báránykákkal. cukorbabákkal rakott asztalokat, amiket jámbor kofák árulgatnak olyan gyermekek számára, akik magukat jól viselik; meg is kérdik elébb hogv a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle: János mester egy-egv helyen meg is állt: talán venni kellene belőle? micsoda? m'nd a kilencnek? Az sok volna. Eevnek vegyen? Hogy a többi azután irigykedjék rá. Nem; majd ad ő nekik más karácsonyi aiándékot. szépet is, jót is, ami el sem törik, el sem kopik, t aminek valamennyi örülhet, mégsem veheti el a másiktól.

— No gyerekek: egy, kettő, három négy: mind itt vagvtok, — szólt, haza érkezve ki- lencfejú családja körébe — Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsonyestéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valameny- nyien.

A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették veié a házat.

— Megálljutok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagyon szép énekre, amit én tudok Nagyon szén éneket tudok ám; erre 3 napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak!

Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába, majd lehúzták azért a szép énekért.

— No! mit mondtam! Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell állni. így ni, amelyik nagyobb, előbbre, amelyik kisebb, hátrább.

Ügy szépen sorba állította őket. mint az orgonasípokat. A két legkisebb az apa térdére és karjára jutott.

— Már most csendesség' Maid én előbb elénekelem: ti pedig maid aztán utánam.

Azzal komoly áhita'os képnél, levéve zöld sinká'át feiéről etkezdé János mes'er azt a szép hangzatos éneket, ami így kezdődik:

„Krisztus urunknak áldott születésén...’’

A nagvobb f'úk és leánvkák az első hallásra megtanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a taktusból, végre mindnyájan tudták azt. s az volt aztán a nagy öröm. mikor mind a kilenc egyszerre vékonvnn és vékonyabban zengedezte azt a szód dalt, amit maguk az argvalok énekeltek azon az emlékezetes éi'znkán s talán még most is énekelnek. amidőn ilyen szép kilenc ár*at'an lélek őszinte örömének harmóniáé bongja kéri onnan felü’rői a v'sszbRn«r>t tőlük’

Bizonyára a gve-mekek énekének örülnek ott fenn a mennvben.

Hanem annál kevésbé örülnek odafenn az első emeleten

Ott eev gazdag, nőtlen úr lakik »»vmsga kilenc szobában- egy'kben ül. a rnábVKon ap. szik a harmadikban píuáz'k. a negvodudjen ebédel: ki tudná mit-e hasznába a többit?

Éjinek sem felesége, sem gyermeke. Innate