Heves Megyei Népújság, 1967. július (18. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-04 / 155. szám

EGR[ NXA5 II Pécsi Balét sikere a Föiástp Országjáró körútja során a Pécsi Balett kisebb együttese vasárnap este az egri vár Föld­bástyáján lépett fel — telt ház előtt, teljes sikerrel. A Pécsi Balett valóban kü­lönálló fogalom á magyar szín­házi életben. Nemzetközi si­kerein innen és jűl, a balett ál- tal kiváltott vi­ták váltakozó szélsodrásainak nem engedel­meskedve kere­sem az őszinte plűvészi hatás pkait, amíg gyönyörködöm könnyed, fiata­los, derűs játé­kukban. Abban a gondolatsor- tan is igyek­szem részt ven­ni, amit a ba­lett tagjai a ze­néből kihalla­lak, s azt a sok apró mozaikot Is szeretném ©egérteni-meg- érezni, amit a jenéből a moz­gás nyelvére le­fordítanak. Mert ezt az ele­ven játékot kí­nálja a balett a közönségnek. Mindenekelőtt az a meggyőző­dés és zárt fe­gyelmezettség lep meg, amit az egyes balett­tagok arcán ka­punk. Ezek a fiatal művészek hisznek ab­ban, amit csinálnak. Tudják — ez a tudatosság talán a leg­főbb erénye a bemutatott ko­reográfiái miniatűröknek —, hogy amit alkotnak, az vala­mi új, nemcsak formában, de tartalomban is. A tizenkét ki­sebb kompozíciót összekötő lí­rai és filozófiai szöveg — Gosz- tonyi János szellemes és val­lomásszerű munkája — csep­pet sem. hivalkodik, amikor a modern érzések megvallásáról, megfogalmazásáról beszél. Itt jutunk el a két koreográ­fus, Eeh Imre és Tóth Sándor gondolatéinak, tetteinek, fogal­mazási újszerűségének titkáig. Nem azt akarják ők ismételni, lemintázni, amit mások már így vagy úgy kifejeztek, ha­nem azt, amit ők éreznek a korban élve és a zenében fel­oldódva. Válasszuk ki példának a Liszt Mefisztó-keringőjére épü­lő koreográfiát Liszt líráját, romantikáját, ezeket a finom zenét „modernné” teszi a dal­lamot szövegtelenül végigének- lő női hang és úgy érezzük, hogy ez a nem nagy hangsú­lyokkal „látott” zene mássá lesz, mást mutat meg magából a mozdulatokkal, mint orgonán megszólalva. A zene és moz­dulatok eggyéolvadó ritmusa így juttatja el a hallgató-nézőt a gondolatokig, amiket a balett kifejez. Ehhez az érzelmi-gondolati kifejezéshez keresik a dalla­mot, az indító motívumokat a modern zene alkotásaiban is. A Földbástyán az együttes tagjai — Aradi Mária, Bretus Mária, Handel Edit, Uhrik Dó­ra, Csikó Ferenc, Vetényi Já­nos és Tóth Sándor — léptek fel, míg Gosztonyi János ösz- szekötő szövegét Holl látván mondotta el. A Pécsi Balett az idei nyár első közönségsikere a Föld- bástyán. (farkas) Nehéz, néha megoldhatatlan­nak tűnő feladat: a televízió képernyője előtt visszaadni egy-egy novella, irodalmi mi­niatűr atmoszféráját, lélekraj- zát, alakokat, figurákat és szituációkat teremtő alkotói erejét. Nehéz, ám éppen ezért izgalmas, s ha sikert hoz, rend­kívül hálás feladat drama­turgnak, rendezőnek egyaránt. A Magazin legutóbbi száma meghálálta a televízióra te­remtés munkáját, az utóbbi idők egyik legsikerültebb, drá­mai hatásában egyik legmeg- ragadóbb programját valósítot­ta meg a képernyőn. Egyszerű, inkább csak jelzé­sekre szorítkozó díszletmegol­dás, a rendezés bensőséges, visszafojtott hangja, az opera­tőri munka premier plánjai, amelyek megfelelői voltak a dramatizált novella jellemáb­rázoló „szavainak”, s e „csen­des” stílus, e bensőséges játék érzői és értői, a színészek: ke­rek és megkapó egészt jelen­tettek. Közrejátszott ebben gz is, hogy a válogatás is jobbára a kamara jellegű darabokat választotta ki, kevés szereplő­vel, olyan alkotásokat, ame­lyek már eredetiben — leg­többje megjelent a Nagyvilág című irodalmi folyóiratunkban — is az emberi jellemek, sor­sok, a lélek belső történéseit hangsúlyozta. Nehéz és háládatlan feladat lenne rangsorolni most, de ta­lán Dürrenmatt Ejféli párbe­szédét lehetne elsősorban meg­említeni. Megrázó és kegyetlen igazságot mond ki itt az író: a hóhér igazságát. A hóhérét, aki öl, ám mégis ő a legártatla­nabb abban a világban, amely a szabadság eltiprását tűzte zászlajára és még a lexikonból is kiirtaná az „igazság” cím­szót. Sinkovits Imre és Kemény László párbeszéde két drá­változásokat, az itt-ott felcsat­tanó, tragikus jelzéseket a ze­nében a fülünkkel észrevesz- szük, a démonikus erők hitét és hatását keressíik-találjuk, mert Liszt derűs lelkében is viharzottak-tomboltak a szen­vedélyek. Ezt a Mefisztó-kerin- gőt valahogyan megszelídíti, a mozgásban új alkotássá vará­zsolja az r fehér ruhás tánc, ez a koreofráfia, mert a Liszt- muzsikából ma, egy adott pil­lanatban a mozdulatok művé­sze azt a szenvedélyes szerel­mi harcot látta meg, amit egy önmagát feltáró lány és a sze­relmes férfi közös szándéka je­lenthet. Vagy itt van a Bach Largo-, jára költött mozgássor! A bú-j csúzásnak mennyi fájdalmas szépsége-érzelme él ezekben az egymást követő hajlékony­hullámzó mozdulatokban. A Az első havi termelés 50000 töltőtoll Uj részleg a hatvani műanyagipari üzemben , A *??vam „aombuzem” bővítése során június 5-én megkezdte működését egyelőre 18 1°??}; “ Műanyagipart Vallalat toltotoll részlege. Az új üzemrész első havi termelése 50 000 toltotoU volt, a belföldi kereskedelem számára rendelt háromféle diáktöltőtoll közül jelenleg a „Lurkó tollat gyártják. Az ügyes kezű dolgozók már 100 százalékot teljesítenek. • (Foto: Répásy) maian megpomponált monológ párviadala volt Itt lehetett legjobban lemérni az operatő­ri munka dramaturgiai szere­pét és jelentőségét is: a félpro­filban, vagy premier plánban, éles optikával fényképezett új­ságíróval szemben ott ül az el­mosódott árny, a voltaképpen csak szimbólum, — a hóhér. Ilyen „tálalásra” csak a tele­vízió képes. Pitschmann A drezdai váró­teremben című alkotása kissé erőltetettnek tűnt; ragyogó te­litalálat volt Nicolaj Éljen az ifjú pár című szatírája, nem utolsósorban a remek kettős — Garas Dezső és Psota Irén — jóvoltából. A Fülemüléken még az sem segített, hogy ki­tűnő színészi gárrda villantotta fel az inkább csak anekdota­szerű, de abban sem újat mon­dó White-dramatizációt. Egy­más mellé kívánkozik, mert szinte egymást egészíti ki, hi­szen története mindkettőnek a háborúban gyökeredzik, — a szovjet Azolszkij és a lengyel Rozewicz novellája. Az átko­zott háború nemcsak úgy tört be a családokba, hogy elpusz­tította az apát, de úgy is, hogy sokakban megrendítette a hi­tet az emberben. Az apát és a hitet visszaadni, a bizalmat és az őszinte reményt a holnap­ban — erről szól a szovjet és a lengyel író novellája, ez a közös gondolat fűzi egységbe a két történetet. Berek Kati és Nagy Attila, Gobbi Hilda és Tallós Endre játéka e gondo­latot szolgálta mély művészi hittel és hitelességgel. Kitűnő est volt és emléke­zetes marad a Világirodalmi Magazin. Egy megjegyzést azonban: Semmi szükség nem volt rá, sőt kimondottan za­vart, mert erőltetettnek tűnt, a „képes” magyarázó szöveg. Ügy vélem, sem a Magazinnak, nem az íróknak nincs szüksé­gük arra, hogy bele- és meg­magyarázzák „bizonyítványu­kat”. E bizonyítványt jelesre, sőt helyenként kitűnőre állítot­ták ki ők maguk és hitelesí­tette ezt a televízió, valamint a képernyők előtt ülő milliók. Gyurkó Géza Látogatóban a szocialista brigád DOBOZV iMRe * 14. — Igen, uraim — mondja sokára a báró —, ez hát affé­le búcsúvacsora. t Az esperes feláll, nyaka re­meg. a főjegyző is ettől fél­hetett egész este, elzöldülő képpel könyörög. — Meggondolták ezt, méltó- eágos uram? A nép is elveszti a. fejét, ha meghallja... És a front két hete nem mozdul, $alán még vissza is nyomják, tninden lehetséges, méltóságos uram, és az ön családja hat- Sgáz éve ura ennek a környék- pék, ezt nem lehet csak úgy... i Gáldy lassan feláll. — Fáradjanak át a szalon­ja. A feleségem este nem iszik kávét. De nekünk nem $rt egy pohár konyak sem. Géza odalép a báróhoz. — Ne vegye ' tolakodásnak, de odaát van két-háromféle kitűnő nyugtatom, ha a báró­nénak szüksége lenne rá... — Köszönöm, doktor. A fe­leségem sohasem élt nyugta- tóvaí. A kávé már kitöltve gőzö­lög. Konyak, szivar, cigaretta az asztalon. Az öreg inas épp akkor húzza be, hangtalanul, maga mögött a szemközti aj­4 Mitiüsm 1967. július 4., kedd tót, mikor az ebédlőből belé­pünk. Gáldy kényelmesen el­helyezkedik, egy karcsú lábú fotelben, nekünk is int, fog­laljunk helyet. — Te nem marasztalsz, Er­nő fiam? Hűvös a hangja, inkább ud­varias, mint ironikus. — Nem tudom, mit mond­jak. — Hatszáz év, mondta dadogva a főjegyző, és egy­szerre vége, egy pompás, né­ma vacsorával, amelyen min­den szilárd volt, a vén falak­tól a széklábakig, csak belül az emberi világ dőlt össze, fülnek felfoghatatlan robajjal. Gáldy tehát menekül. A bú­csúvacsora nem jelenthet mást. De hasztalan vigasztal­nám magam azzal, hogy ő megy, én pedig maradok. Saj­nos, nem erről van szó. Bár­mennyire igyekszem ügyesen szedni a levegőt, mint pillan­gózás közben, én is menekü­lök. Csak kincsek nélkül, és nem tudom, hová. Mindenki menekül. Aki nem az ország­úton, hát az esze elől. Hogy ne kelljen bolondulásig gon­dolkozni rajta, mi múlik el és mi következik. Az Áj hársfái, melyeket gránáttal is bajos szétlőni, ugyanazok marad­nak. De a szem. mely nézi őket, már nem lesz ugyanaz. Nevetséges azt hinni, hogy a közelgő vihar csak a kasté­lyokban söpör. A fejekben is. Mit hord ki, s mit hoz helyet­te? — Nem, méltóságos uram, valóban nem tudok mit mon­dani. Gáldy szeme Desőn áll meg. — És ön, főhadnagy úr? — Hová? — kérdi Deső, fe­lelet helyett. — Most Zalába Van ott egy kisebb birtokom, a feleségem révén. Onnan aztán vagy erre, vagy arra. — Így kellett ennek lenni? — Így lett önt persze, gon­dolom, nem annyira a tények, inkább az okok foglalkoztat­ják. Várjon egy kicsit. Ha mindez elmúlik... kedvére vá­logathat Rengeteg analízist csinálnak, és ki-ki szentül hi­szi, hogy az övé az igazi. — Ez nagyon komiszul hangzik. A dolgok önmaguk­ban, nem későbbi, önkényes minősítésükben hordják a jót vagy a rosszat. Gondolja meg, mit hajtogat­nak még ma itt: az ország pusztulása nem azzal kezdő­dött, hogy kimentünk a Don partjára, hanem azzal, hogy visszajöttünk. Bocsásson meg, esperes úr, nem önről van szó, ez az egész sokkal régibb és általánosabb... De hát a felelősség az első lépéstől szá­mítódik, nem az utolsótól. — A felelősség az összeom­lás záróakkordja. Különben csak fecsegnek róla. Ha baj van, a vesztesen el kell ver*; ni a port, ennyi az egész. Igyon még, nagyon jó konyak. Géza felugrik. — Kinek rfehezebb a bun­kója, és ki üt nagyobbat? Ez minden? Mióta lemásztunk a fáról, semmi se történt ve­lünk? Ön Angliában élt, is­mernie kell Bacont: az ember csak az, amit tud... A Hitler- ellenes koalíció nem azzal kezdődött, hogy meg kell ver­ni a németeket. Azzal, hogy miért kell összefogni ellenük. Igen, ez a lényeg, a miért! A felismerés! Hogy az emberte­lenség erejével szembe kell szegezni az emberség erejét... Gáldy legyint — Ismerem Bacont. Szeret­ni ugyan csak az Essayit sze­retem, de hát ez megint ízlés dolga. — Nem vitatkozik a doktorral, Desőhöz fordul. — Nézze, mióta megvagyok egye­bet se hallok magunkról, mint hogy alkalmatlanok vagyunk a vezetésre. Szamárság. Egy osztály mindenre alkalmas, amíg nyeregben bír maradni. Ha kirepül a nyeregből... — Szivarját nézi, vállat von. — Az elmarasztaló verdiktet már megfogalmazták rólunk. Eladtuk a nemzeti független­séget, kiszolgáltuk a fasiz­must. Hallgatom az angol rá­diót. Ráadásul ismerem őket. Rendesen csak a más csatló­sát szidják. — Ezúttal mégsem erről van szó — mondja Deső. — Erről is. Ne legyen naív, főhadnagy úr. A dísznóságok megítélése attól függ, melyik oldalon követték el őket. — Ne haragudjon, de ez ci­nizmus. — Rendben van. Halljuk az ön elméletét. Gallai gyulladt szemmel bá­mul maga elé, azt hiszem, az egészből egy szót sem hall. Szüntelenül iszik, a szesz gőze végképp kilendítette abból az állapotból amelyben még ér­deklődni tudott a dolgok iránt. A főjegyző furcsán megnyugo­dott, a levegőben lógó vesze­delem fantomja néki egyszeri­ben realitássá lett. Az esperes elővette breviáriumát, de be­csukva nyugtatja a térdén, fá­radtan bámul a semmibe. — Nincs elméletem — mondja Deső. — Csak szégye­nem. — Önnek? Azt hiszem, min­dent megtett. Ritkán látni ilyen szépen dekorált tisztet. — Mindnyájan szégyelljük magunkat, akik gondolkodunk. Az első ütközet után azt mondtam magamban, nem. Később is mindig mondtam, és mindig magamban. Ha fel­fűzném ezeket a néma neme­ket. ijesztő rózsafűzér lenne belőlük... Beregben elvitték a szállásadómat, egy kacskake- zű, girhes falusi szabót. Szid­ta a németeket, a háborút, minek kell kihajtani a ma­gyar fiúkat, idegen földet trá­gyázni a testükkel, emberi mi­voltából minek kell kivetkez­tetni. mindenkit. Hangosan. — Érti? Ez a nyomorult ki mer­te mondani. Hát mit ér a Del- ső tiltakozás? Semmit. Rohadt alku. Kiabálni kellett volna... Akarni valami mást, ás amel­lett kitartani. De nem tud­tunk választani. Nem mertünk dönteni. A gyáva folytatással csak növeltük a felismert bűnt. És nem is az, amit elkö­vettünk, nem az a nagyobb, hanem amit elmulasztottunk. Amit nem tettünk meg, pe­dig kellett volna. tFolytatjuk) (Tudósítónktól): A hatvani MÁV utazósze­mélyzet legjobb szocialista bri„ gádjának tagjai látogatóban jártak az Országos Söripari Vállalat Kőbányai üzemében. A brigádot a vállalat szak- szervezeti bizottságának titká­ra és az észb termelési felelő­se fogadta. A vasutasok meg­nézték a Il-es telepi erjesztő­pincét, ahol a vállalat nyolc­szoros szocialista brigádja dolgozik. Ez a brigád már megkapta az arany fokozatot, s a szocialista brigád vezetője kormánykitüntetést is kapott. Az üzem megtekintése után a söripariak megvendégelték a vasutasokat, s közben baráti beszélgetés során számoltak be kölcsönösen a szocialista brigádok munkájáról, megvi­tatták a problémákat. A látogatók és a vendéglá­tók megegyeztek, hogy kap­csolatukat tovább erősítik, s figyelemmel kísérik egymás munkáját. Több mint háromezer ii.j pedagógus A felsőoktatási intézmények nappali tagozatán az idén 3094 pedagógusjelölt fejezi be ta­nulmányait. Az új diplomásak 3603 munkahely közül választ­hattak. A Művelődésügyi Mi­nisztériumban elmondották, hogy a pályázatokat elbíráló elosztó bizottsági üléseken 2516-an vállaltak állást. A ta» nárképző főiskolákon, tanítd és óvónőképzőkben végzők -* néhány kivétellel — minő munkába állnak. Világirodalmi Magazin

Next

/
Oldalképek
Tartalom