Heves Megyei Népújság, 1967. április (18. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-03 / 79. szám
ill otthont építettek a könyvnek Gyermekek vallomása — ssüieikrol Feldebrön járva, a falu közepén hajtűkanyarba csavarodó műút mellett meseház e- rű kis értelet vonja magára a figyelmet. Ám közelebbről nézve nem is olyan kicsi ez a ház, messze benyulik a kertek mellett. Ajtaja frissen festve, homlokzatára mé~ feltették a világítóburát, amely e házba csalogatja majd a falu lakóit S nemcsak valóságos fényét vetíti a belépőkre, de átvitt értelemben is, mert akik e fényforrás alatt átlépik a küszöböt, azok a könyv otthonába lépnek. A falusiak olyan büszkeséggel beszélnek erről a házról, mintha a környékben sem lenne hasonló építmény. — Nincs is, — csatlakozik a véleményhez Bernáth Imre vb-elnök, — mert a megve községeiben — úgy tudjuk — ez az első olyan épület, amelyet a könyv tiszteletére emeltek. — Igen, ez az első falusi könyvtárépület a megyében. — bizonyítja Hegedűs András, aki a megyei könyvtártól jött Nyolcadikosok dolgozatait olvasom. Kitépett irkalapokra, cédulákra írták. Jellemzés — ez volt a dolgozat címe. A tizennégy éveseknek jellemezniük kellett önmagukat, szüleiket, életkörülményeiket. Szabálytalan önéletrajzok, kurta vallomások kerekedték. A gondolatok nyersen formálódtak, fésületlenek, kevéssé szabályosak, de annál inkább őszinték. A dolgozatok szerzőiről csak annyit: a harminc gyerek közül 13 az egyke. At. első dolgozat: „Édesapám a helybeli termelőszövetkezet állattenyésztési brigádvezetője. Édesanyám a háztartásban dolgozik. Hárman vagyunk testvérek. A lakásunk 2 szobás. Szüleim rendes emberek. Én sokat segítek édesanyámnak, meg a testvéreimnek, de szívesebben olvasok. Ezért sokat szidnak engem, pedig nem érdemiem meg Az ötödiktől idáig 4,8 és 5 között váltakozott a tanulmányi eredményem. Kiváló úttörő kitüntetést is kaptam...” A második: „Szüleim mind a ketten dolgoznak. Reggel elmennék és csak este jönnek haza fáradtan. Nem tudnak mindig velem foglalkozni. Szépen tudok varrni és édesanyám ennék nagyon örül. A harmadik: „Édesanyám a tsz-ben brigádvezető. Az édesapám rokkant ember és már nyugdíjban van. Büszke vagyok a szüléimre, hogy fölneveltek és jó anyagi támogatásom van...” Harminc dolgozat. Ha osztályoznánk, s aszerint válogatnánk szét a tintával teleírt papírlapokat: hányán tisztelik és hányán nem szüleiket, a vaskosabb köteg a semlegeseké lenne, akik nem nyilatkoznak szüleiík mellett, de ellene sem. Vajon miért? Nyilván, mert természetesnek veszik szülőik fáradozását azért, hogy gondmű koszorúzás! ünnepsége, ahol Fekete Sándor ezredes emlékezik meg a történelmi fordulóról, a szabadságunkért életüket áldozó szovjet hősökről. A sportesemények sora reggel nyolc órakor kezdődik és egész napon át tart. Kékesen este hét órakor gyullad meg a hála tüze, ahol a KISZ-esek rendeznek ünnepséget. hogy megbeszéje a részleteket a feldebrői új könyvtár-berendezésével kapcsolatban. Így már érthető, a feldeb- rőiek büszkesége; itt született meg először a döntés: legyen a könyvnek, a kultúrának új, reprezentatív otthona, s nyújtson a művelődésnek olyan lehetőséget, amely kevés községben lelhető még fel. — És milyen áldozatot hozott a falu a könyvtárért? — Előreláthatóan három- százezer forintot költünk rá — válaszol Bernáth Imre. — De legalább egymillió forintot ér az épület, ha nem többet — toldja meg Riba Kálmán párttitkár. — ??? — Ugyanis a tanács építőbrigádja húzta fel a falakat és a falu lakói is sokat segítettek, — ad magyarázatot az elnök a beruházott összeg és az épület értéke közötti különbségre. — Miben? — A régi épület bontásában, a földmunkában, tereprendezésben és jóformán az építkezés minden szakaszában. És mennyi könyvnek jut itt hely? — Most egyelőre négy-ötezer kötetet helyezünk el a nagy olvasóteremben, ahol az érdeklődők maguk választhatják ki a szépirodalmi, műszaki, természettudományos és egyéb könyveket, folyóiratokat. .. mert szabadpolcos lesz a könyvtár. Befejezéshez közeledik a feldebrői könyvtár építése. Szálai László kőműves és Kása Mihály segédmunkás már az utolsó műveletnél, a parkettázásnál tartanak ahhoz készítik elő a bitument. — fis lesz itt klub Is a fiataloknak, azonkívül az előtérben egy kis büfét is berendezünk. — És a berendezés? — Jóformán minden szerv összefogott, hogy méltó otthon na legyen ez a ház a könyvnek, a kultúrának. Segített a termelőszövetkezet, a megyei könyvtár s bár a szükséges olvasnivaló jó része megvan, az ünnepi alkalomra 6—800 kötet új könyv is érkezik. Különben húszezer kötetnek lesz itt hely és legalább 50 évig alkalmas lesz ez a könyvtár a falu kulturális igényeinek kielégítésére — bizonygatja Bernát Imre vb-elnök. — És akkor? — Addigra még szebb épületet emelünk a könyvnek. Ahogy Feldebrön tisztelik, szeretik a betűt olyannyira, hogy a megyében elsőként építenek saját pénzükből otthont a könyvnek, azt hiszem, I nyugodtan elfogadhatjuk ezt a bizakodást, K. E. Április 4., Gyöngyösön Felszabadulásunk évfordulójának megünneplésére készülnek a gyöngyösiek is. Az ünnepi nagygyűlést április 3-án este hat órai kezdettel tartják meg a Városi Művelődési Házban. Beszédet mond Kádár Béla, a városi pártbizottság munkatársa. Az ünnepségen közreműködik a művelődési ház irodalmi színpada és a városi szimfonikus zenekar. Április 4-én délelőtt fél tízkor lesz a szovjet hősi emlékMegszépült történelem HA A VÁDLOTTAK padjára lehetne ültetni a sorsot, nem tudom, hogy Rebrica Kálmán, a Nagyalföldi Kőolajater- melő Vállalat egri üzemegységének főfúrómestere, vajon el- menne-e a tárgyalásra, vajon feliratkozna-e a vádlók közé. Gyerekkorával, megpróbálta- tott, küzdelmes fiatalságával, élete első felével, a 38 esztendő keserűségeivel, nélkülözéseivel, hányatottságaival, a vádlók között is elsőként kér hetne szót. 38 esztendőt követelhetne vissza. De lehet, hogy még's távol maradna a pertől, életének második fele, az utolsó 22 esztendő talán mégsem engedné, hogy perbe szálljon sorsával. Igaz, hogy az első 38, ez csak 22, de Rebrica Kálmánnál senki sem osztja szívesebben ketté életét... — Murabesztercén, Zala megyében születtem 1907-ben. Apám kovács volt, én is annak tanultam. Hiába tanultam ki a mesterséget, senkinek sem volt rám szüksége. Mindent elkövettem, sehol sem kaptam munkát. Pedig hárman voltunk testvérek, és ekkoriban már édesapám is beteg volt. Nem tudtam mást csnálnd, ismét elmentem tanulónak, megtanultam a lakatosmesterséget is. Mire felszabadultam, megérkezett a behívó, elvittek katonának. Abban volt minden hi* Mmmső tem, bizodalmám, ha leszerelek, a két szakmámra csak kapok valahol munkát. Nem kaptam. Munka nélkül élni rettenetes. Akkortájt sokan itthagyták az országot. 1929 májusában Franciaországba mentem. Sokan voltunk kivándorlók, csehek, jugoszlávok, lengyelek, magyarok. Cukorrépát egyeltünk, paraszti munkát végeztünk. Párizsiban első osztályú vagonokat mostam. Dolgoztam egy kőbányában is. Bekerültem egy gyárba, ahol három évig sikerült megkapaszkodnom. Nagyon nehéz más országban élni, idegen ott még a levegő is. Utálják a kivándorlókat. 1935-ben engem is menesztettek. Hazajöttem ... NAGYOBB oka is volt ennek a menesztésnek. Nagy „bűne” volt elekor Rebrica Kálmánnak. 1932-ben belépett a Francia Kommunista Pártba. A piros tagkönyv .megpecsételte sorsát. Muszáj volt hazajönnie, Franciaországban nem maradhatott tovább. Kiutasították... — Itthon még rosszabb volt a helyzet, mint mielőtt kimentem. Állandó munkát nem kaptam. így 1940-ben ismét kimentem Franciaországba. A háború már javában tartott. Franciaország tele volt németekkel. Fogságba estem. A németek Luxemburgba hurcoltak, onnan Németországba egy lágerbe kerültem. Nem kívánok erről részletesen beszélni. A rosszat, a fájdalmasat ne emlegesse az ember. Mennyi mindent kellett átélni, lenyelni, minden percben megaláztak bennünket. Hagyjuk. A galambszürke haj, a szarkalábas arc, az egymásba futó ráncok úgyis őrzik ezeket az esztendőket. Nagyon is őrzik... — 1942-ben sikerült hazajönnöm. Utat építettünk, majd a Magyar-amerikai Kőolajtermelő Vállalatnál kaptam munkát. Hosszú-hosszú évek után végre dolgozhattam. 1945. Míg másoknak a szabadságot, az életet jelentette ez az esztendő, Rebrica Kálmánnak majdnem a halált. Majdnem azok fogták rá a géppisztolyt, akiket évek óta várt, akiktől az új világot remélte ... — Amikor a szovjet katonák Lovásziból kiűzték a németeket, összeszedtek bennünket, mert azt hitték, hogy mi a németekkel voltunk. Bevittek egy téglagyárba, majd napokig kí- sérgettek bennünket. Végre egy szovjet tiszt meghallgatott, és azt mondta: engedjenek szabadon. így is történt. Sohasem felejtem el azt a szovjet tisztet Megkértem, hogy adjon egy papírt nekünk, amelyen bizonyítja, hogy már találkoztunk és mi barátai vagyunk az orosz népnek. Papírt azt ugyan nem adott, de elővett egy rövidke ceruzát és a kis igazolást ráírta a tenyeremre. Jó erősen a bőrre. Gondolni lehet, mennyire vigyáztam a kezemre. Milyen is az élet. A kezem bőrén volt az igazolás. Mennyi mindenen át kellett esnie az embernek. Nem is tudom, hogyan bírtam ki. Harcolni, küzdeni kelleti minden napért, minden óráért. Ma már erről kár is beszélni, akik nem élték át, akiknek más élet jutott, talán el sem hiszik. Nagyon nehéz volt, kimondhatatlanul ... NEHEZEN KERÜLNEK meg a szavak. A vándorlást, az idegen országok nyelvét, a kiejtése is megőrizte. Már sohasem tud leszokni róla... — örülök és nagyon büszke vagyok. Én tudom, hogy mi volt itt, honnan indult el ez az ország. 1956-ban néhányan odajöttek hozzám és azt mondták: Kálmán bácsi, maga tud németül, franciául, szlávul, jöjjön ki velünk Nyugatra. — Nem fiaim — feleltem nekik. Én már voltam ott, ahová ti menni akartok. Én nem megyek sehova. Én ezt az országot soha többé nem hagyom el. Nem is hagytam. Az első főfúrómester voltam a vállalatnál, úgy ismerem a magyar olajmezőket, mint a tenyeremet. Mint a bal tenyeremet. Két éve kerültem Egerbe, az év végén nyugdíjba megyek, pihenni, mert 22 év óta nagv- nagy örömömre január 1-en kezdődött a műszakom és december 31-én ért véget. Három gyerekem van, mind a hármat kiiskoláztattam. Jó gyerekek, nagyon jók. Szépen, boldogan élnek... Talán mégis hiányozna a vádlók közül, életének második féle, az utolsó 22 esztendő mégsem engedné, hogy perbe szálljon sorsával. Igaz, hogy ez csak 22, kevesebb is a 38-nál. de Rebrica Kálmánnál senki sem osztja szívesebben ketté életét... Koós József tálán életet teremtsenek, természetesnek veszik, hogy szülőik csak azért törik magukat, mert ez a szülői kötelességük. Természetesnek veszik, s nem jut eszükbe, hogy ezt meg kell fogalmazniuk. Különben sok szürke, szomorú mondat: „Édesapám három éve nem él velünk, az ital végett elhagyott bennünket. Hárman vagyunk testvérek...” „Szüleim 1956-ban elváltak. Édesanyám nevelt engem és öcsémet 66-ig, vagyis tizenegy évig. Most újból férjhez ment.” „Nem nagyon jó körülmények között élek, mert édesanyám meghalt. Apám megnősült. Nincs, alti kellőképpen neveljen...” „Rossz családi körülmények között élek. A mamámra támaszkodom, mivel az apám nem ad anyagi támogatást...” „Szüleim mindig veszekednek, aztán kibékülnek. Édesanyám egy pillanatban olyasmiket kiabál apámnak, hogy „csak fordulnál fel!”, a másik pillanatban pedig már csupa kedveskedés. Nem tudom, melyiket csinálja igazából...” . S végül egy leányka bánat- nehezékű felsóhajtása, vágyódása: „Ha én férjhez megyek, soha nem fogok veszekedni. És olyan férfihez megyek, aki nem szereti az italt...” Az egyltés dolgozatokat külön válogattam. Mert mindenképp elkülönülnek a többiekétől. Mondataikból magányosság, panasz és vágyakozás árad: „Testvérem nincs...” „Egyedül vagyok gyerek a háznál...” „Testvéreim nincsenek...” „Egyedül vagyok a családban...” Persze leírnak ilyesmiket: „kétszobás lakásunk van”, „háromszobás lakásunk van”, „szüleim igen jól keresnek”, — de az öröm minden csengése nélkül. Anyagi gondokkal nem küszködnek; van szépen berendezett otthonuk, ruhát, cipőt olyat kapnak, amilyet kémek, s egyik-másik helyen nem hiányzik az autó sem. Nem is ezért a panasz. Másért. „Testvérem nincs...” „egyedül vagyok a családban...” összességében nem derűs a kép, másik harminc gyerek véleményét vizsgálva bizonyára derűsebb lenne. Különböző a háttér, a családi környezet, az ok és a magyarázat, az a forrás, melyből az idézett vélemények felfakadtak. Külön- külön kéne vizsgálni mindeni- ket, mert nem általánosíthatunk, nem mondhatjuk, hogy minden gyerek hasonlóan vélekedik szüleiről. S még csak azt sem mondhatjuk: minden 14 éves gyerek gondolkodása a véletlenszerűen kiválasztottakéval megegyező. Egyetlen, amiben általánosíthatunk: az egyke! Nagyon sokan csak a .könnyebb” életet vágyják, a .kevesebb” gondot keresik. Jóllehet, mindennel körülbástyázzák egyetlen csemetéjüket, kényeztetik, gondolatát lesik, hogy teljesíthessék, csak pont azt tagadják meg önmaguk tói és gyér meküktől, ami leginkább a legértékesebb kötelékekkel kapcsol az élethez — a gyerek, a testvér; ami nélkül mindig úgy érzi — még a 14 éves is —: „egyedül vagyok a családban. ..s Paíaky Dezső Esrr kilométer « borona mögött Yersenyt futni a lóval A DETKI HATÁRBAN, a 40 holdas tavasziárpa-táblán megálltak az emberek és a boronák. Itt a földön, a nap tűző sugara igazi nyarat varázsolt a tavaszba. Az egyik fogatos még a földre is leheveredett a barona mögött. — Jó meleg a föld — mondja —, nincs is nagyobb öröm, mint ezt érezni. A magnak jó a meleg ... Délután három óra lehetett, amikor a detki táblán egy szusszanásra megálltak az emberek. Reggel hétkor kezdték a munkát. A táblahatár két betonút között, jó egy kilométer a távolság. És a boronák nyomában az emberek is gyűrik a kilométereket. Estére több mint 30 kilométer lesz a lábakban. Megindulnak a lovak a zsíros fekete földön. Alács Márton, a legidősebb fogatos mellé szegődöm, Együtt lépkedünk a borona mögött, aztán az öreg, kérésemre, kezembe nyomja a gyeplőt Mosolyog — hiába, nyakkendőben „kisebb” értékű az ember. Aztán a lovak a párhuzamos barázdákat metszőkké teszik. Az öreg kiveszi, a kezemből a gyeplőt és még inkább mosolyog. Ugye hogy fontos megfigyelés az a „nyakkendő”? A barázdák ott futnak a talpunk alatt. — Mondja, Márton bácsi, milyen munka ez itt, a ló mögött? — Hogy milyen? Hát szép is, meg nehéz is. A legnehezebb versenyt futni a lóval. A paripa csak megy, megy, húzza a gyeplőnél fogva az embert Nem lehet fékezni, haladni kell a munkával. Persze, ezt a versenyfutást csak mostanában vettem észre, most hogy teljesen fehér a hajam. Régen- te a lónak kellett énvelem versenyt futnia. AZ ÖREG EGY-EGY szuszszán ásával irányítja a lovat Egész lényében benne van a „szakma”. — És Márton bácsi, ha nincs, kísérő és nem kell beszélgetnie, akkor hogyan telik az idő? — Nézi az ember a borona alól kibúvó barázdákat. Figyelje csak, milyen érdekes látvány. Az egymásra hajló kis földcsíkok mindig mást rajzolnak ki az ember talpa előtt Meg hát gondolkodik az ember. Mindenről, ami az eszébe jut. Gondolkozik, hogy jól van-e megművelve a föld, mi lesz a holnapi feladat és arról is, hogy este ki lesz-e fáradva« mert várja a kert felásatla- nul. : s A távolban már látni a táblahatárt, a szűrke betonutat Az öreg mellett szaporázni kell a lépteket — Nem esne jobban már pihenni inkább? — Jólesne? Nem tudom. A tsz jól fizet. A pihenés csak akkor jöjjön, amikor az ember már nem tud pénzt keresni. Látja, én még tudok. A BETONŰTNÁL visszafordulnak a lovak és a boronák. Alács Márton és a többiek, újra belekezdenek a kilométerekbe. Csendben irányják a lovakat csendben lépegetnek. Hangtalanul termelik az értéket versenyt futnak a lóval„. (—Ü) r-- Hajt5... Hajó. F? Ne üvöltözzék, kérem, nem kapnak a halak. IMI. április 3., hétfő
