Heves Megyei Népújság, 1967. április (18. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-20 / 92. szám

Nagy pillanat Visotitan! Megérkezett munkahelyére az óriáskotró első gépegysége AZ ELMÚLT HETEKBEN RENDEZTÉK MEG A SZAK­MA KIVÁLÓ TANULÓJA CÍMÉRT FOLYTATOTT VER­SENYT, AMELYEN MEGYÉNKBŐL IS TÖBB FIATAL IN­DULT, ÉS SIKERREL SZEREPELT. A LEGJOBBAK JU­TALMUL OSZTÁLYTÁRSAIKNÁL KORÁBBAN KAPTAK BIZONYÍTVÁNYT, HÁROM HÓNAPPAL HAMARÁBB LET­TEK SEGÉDEK... katos.Harmadik helyezésemmel szereztem jogot én is az orszá­gos döntőre... Mit mondjak róla? Először mérethibás élő­munkáit darabot kaptam, amelyből lehetetlen volt elké­szíteni a kívánt munkát. Ami­kor nagy időveszteség után végül is kicserélték s újat ad­tak helyette, kisvártatva azért kellett bosszankodnom, mert előlem egyszerűen eltűnt a nagy izgalmak közepette elké­szült két satupofa. Valaki tré­fából, vagy rosszindulatból el­vitte ... Nem tehettem mást. mint hogy ismét hozzáfogtam a feladathoz. Gondolni sem mertem, hogy ötösre átkerül megoldanom... Előbb sorrendet tartva, ké­sőbb már olykor egymás za- vába vágva idézik a közelmúlt sokáig élő emlékeit, élményeit s gyerekes rajongással valla­nak szakmájukról. Aztán elő­bújik belőlük a felnőtt: tár­gyilagos véleményt mondanak a tanulóidőről, fesztelenül em­lítik annak jó és rossz oldalát, bírálnak, javasolnak. Reálisan, korukat meghazudtoló komoly­sággal tervezik a jövőt. Erdélyi Balázs kivételével valamennyi­en korábbi munkahelyükön maradnak, s természetesen ki­ki a saját szakmájában. Erdé­lyi is szívesen maradna, ha a gépjavító állomás Bélapátfal­ván, beteg szülei közelében lenne. Ennek híján azonban a cement- és mészműben vállal munkát — műszerész létére villanyszerelő beosztást. — Az elektromosság a min­denem —mondja búcsúzóul —. részemről teljesen mindegy, hogy melyik ágában dolgozom. Jó lesz nekem a villanyszere­lők között is, hálózati felada­toknál. Elvégzem majd a felső­fokú technikumot, szakember leszek a bélapátfalvi gyár vil­lamosüzemében is. Nemcsak az első fizetést várják, mind az öt fiatalember tovább akar ta­nulni. — S utána ... ? — Gyakorlatot szerzünk a műhelyben, s egyszer majd mi is tanulókat nevelünk, mások­kal is megszerettetjük a szak­mánkat. — Sok sikert hozzá, fiúk ...! Gyóni Gyula A 150 tonnás gépóriás elindult a munkahelyre. Érdekes eseménynek vol­tak szemtanúi kedden dél­után a halmajugrai gépsze­relési üzem dolgozói: elindult útjára, és sikeresen megér­kezett munkahelyére az óriáskotró első gépegysége, a 11-es önjáró szalagfej. A sze­relőüzemtől, a munkahelyig az érdeklődők díszkísérete mellett tette meg az utat a gép. Különösen a „Mező Imre”, a „Vörös Október”, a Jám­bor Lajos, és a Barna Zoltán szocialista címért küzdő bri­gádok izgultak az úton. Sze­gedi Máté és Luda János cso­portvezetők irányításával ők szerelték össze a hatalmas gépet Kemény, megfeszített munkát végeztek, de az ígé­reteiket beváltották, amit vállaltak, maradéktalanul tel­jesítették. A pontos megfigyelések és az utolsó műszaki ellenőr­zések után rövidesen munká­ra fogják a gépet, a szerelők pedig búcsút vesznek a ma­sinától. Várják őket a sza­lagpályák, a gépcsoportok, hogy néhány hét múlva újabb gép készüljön el. Gratulálunk a sikerhez. Kovács Tamás villamosmérnök kis URH rádió adó-ve­vő készülékkel irányítja a hatalmas gép elektromos szere­lési munkáit. ; (Kiss Béla felvételei) 20 ezer C-s rendszámú gépkocsi Budapesten két autószalont ják szolgálni a gépkocsivásár­tart fenn a Merkur Személy­gépkocsi Értékesítő Vállalat: A Népköztársasági úti és az Üllői úti „autóbolt” bonyolít­ja le az ország személygépko­csi kereskedelmi forgalmát. Megkérdeztük Székely Károlyt, a Merkur' igazgatóját, hogy hány új személyautót adnak el Magyarországon 1967-ben? — Legalább 20 ezerre szá­mítunk. Eddig általánosan két esztendő kellett ahhoz, hogy valaki az előzetes jelentkezés után hozzájuthasson kocsijá­hoz. Nálunk ezt hosszú időnek tartják, pedig még ott is, ahol fejlett autógyártás folyik, mint például Csehszlovákiá­ban és az NDK-ban, bizonyos autótípusok még későbbben kerülnek a megrendelőkhöz, mint nálunk. Közismert, hogy jelenleg még nem telített a magvar autópiac és jó idő­nek kell eltelni addig, amíg az autószalonok azonnal ki tud­lókat. Arra számítunk, s a ve­vők is joggal bíznak benne, hogy egy év múlva már nem kell hosszabb időt várni a ki­utalásra. — Nyitnak-e vidéken is autószalonokat? — A külföldi autógyárak egy része szívesen nyitna autószalont — de csak Buda­pesten. Mi viszont vidéken is „terjeszkedni” szeretnénk: Ti­szántúlon, Debrecenben kívá­nunk elosztóhelyet létesíteni, Dunántúlon pedig Székesfe­hérvárott így a vásárlóknak nem kellene Budapestre jön­niük, hogy átvehessék a gép­kocsit. Azt szeretnénk, ha az érkező új személyautók egy része azonnal erre a két hely­re kerülne. Ezenkívül, a kö­vetkező esztendőkben minden megyeszékhelyen létesítünk egy Merkur központot, amely tanácsadással és felvilágosítás­sal foglalkozna. Zsolnai — Igaza van a kol­léga úrnak — mondja a választékos modorú Cingráber taxisofőr, miközben egy cigaret­tát ropogtat az ujjat között —, némelyik nő úgy hisz a férfi­emberben, mint ke­resztények a szent­írásban. Múltkor az Udvaros utca 57/c. elé kértek sürgősen egy taxit, én voltam a so­ros a fuvarban. Kicsit várni kellett, szórako­zottan megnéztem a névtáblát a levélszek­rény alatt, amelyen az állt: Keresztes Pál, oki. építészmérnök. — Ott álltam a há­zacska előtt, s egy­szerre azt láttam, hogy egy zabálni való kicsi nő szalad a lép­csőn lefelé, egyenesen neki a kocsinak. Sza­ladó s közben gombol­ta a kabátját, azonnal láttam, hogy sürgős a fuvar. Nem volt már mai csirke, kolléga úr — hagyott fel Cingrá­ber végképpen a vá­lasztékos beszéddel —, harminc és har­mincöt között lehe­tett. Tudja, kolléga úr, a jó borbély meg a jó taxisofőr szóval tartja a pácienst, szinte hivatali köte­lességnek tekinti. Hát én megkérdeztem: — Hová ilyen sür­gősen, nagyságos asz- szony? Az asszony úgy vallott nekem, mint a gyóntató papnak. — Most telefonált az uram, hogy délig átvehetem az újítási pénzét Azért roha­nok, mert tudja a szaktárs, hogy a pénz addig jó, amíg meleg. Pajtáskodva neve­tett, én pedig azonnal láttam, hogy kcreshe­SIMON LAJOS: INTeRMeZZO tek nála valamit. Ve­zetés közben behuny­tam egy pillanatra a szemem, ez a szoká­som, amikor vakmerő játszmába kezdek. Arra következtettem, hogy ez a nő a mér­nök felesége lehet. Vakmerőén megkér­deztem. — Hogy van a ked­ves mérnök úr? A tükörből figyel­tem az asszony arcát, irtózatosan meglepő­dött. — Honnan ismer minket? — kérdezte, én meg ismét be­hunytam a szemem, mert akkor vállalkoz­tam igazán a vakme­rő dologra. Hanyag eleganciával elővet­tem azt a csomag amerikai cigarettát, amit vagy három hét­tel azelőtt tukmált rám egy angol pasas, azzal kínáltam az asz- szonylcát, magam is rágyújtottam, ámbár nekem túlságosan gyengécske az a füs­tölnivaló, és azt mondtam: — A mérnök urat csak egyszer láttam, de a nagyságos asz- szonyt már egészen jól ismerem. Majd­nem mindennap lá­tom. Behunytam a sze­mem és elszántan azt mondtam magamban, most vagy soha. — Asszonyom — mondtam irtózatos vakmerőén — nem kertelek, ez az utolsó alkalom, hogy bevall- jam, hónapok óta vá­rok a telefonjára... Az asszony olyan lélegzetet vett, hogy szinte csuklóit, a tü­körből láttam, hogy egy picit tátva ma­radt a szája. Azt is megfigyeltem, hogy alaposan végignézett, a hófehér ingemen akadt meg a tekin­tete. Szerencsém volt, egy órával azelőtt es­küvőre fuvaroztam egy fiatal párt, előtte hazaugrottam inget váltani. Az asszony hirtelen másra akarta terelni a szót, várat­lanul megkérdezte: — Hogy lehet az, hogy maga lényegé­ben fizikai dolgozó és mégis ilyen szép hó­fehér inget visel? — Asszonyom — mondtam —, az em­ber akkor is őrizze meg a méltóságát, ha pillanatnyilag csak taxisofőr. Az úr — mondtam nevetve, de úgy, hogy legyen benne egy kis kese­rűség is — a pokol­ban is úr. Egy úriem­bernek legyen huszon­nyolc darab fehér in­ge, tizennégy a szek­rényben, tizennégy a mosónőnél. — Kicsoda maga voltaképpen? — kér­dezte izgatottan az asszony. Hát megint csak behunytam a szemem. — Most még csak taxisofőr vagyok, asz- szonyom. De hamaro­san az ura kollégája leszek. Ugyanis még egy vizsgát kell le­tennem a gépészmér­nöki diplomáért. A tükörből láttam, hogy deresedő halán­tékomat nézi. Ter­mészetesen kihasznál­tam ezt is. — Igaz, nem tfa­gyok már mai gyerek — sóhajtottam —, de a magam fajtája ra­gadja meg az alkal­mat, és akkor tanul­jon, ha. engedik. Az­az, ha engedik, foly­tassa a tanulmány'iit, mert én nem ma kezdtem az egyete­met. Már negyven­négyben elvégeztem az első évfolyamot, a következőről kivág­tak. De nem folyta­tom, asszonyom, hi­szen ez a múlt, a múlt ugyebár csak hátra­felé forgó kerék, nem szabad vele törődni. A lényeg az, hogy ki- ebrudaltak az egye­temről. a nehéz idő­ben el kellett he­lyezkednem szenesle­génynek. Akkor, bi­zony, munka közben, nem viselhettem ilyen fehér ingeket, asszo­nyom. De munka után akkor is felöltöttem a fehér sélyempuplint és felhúztam az arany pecsétgyűrűt, mert az emberi méltóságot a legmélyebb pokol fe­nekén is meg kell őrizni, asszonyom! A választékos sza­vú Cingráber az utol­só szavakat átszelle- mülten mondta, mint a színész. A kocsi mellett megszólaló te- tefon döbbentette a valóságra. — Hát ez lett a vége, kolléga úr — mondja, miközben a telefonhoz ballag —, az lett a vége, hogy a nagyságos asszony megadta a barátnője telefonszámát. Még nem tudom, mit kezd­jek vele, sajnálom, mert ha teljesen be­kerítem, nem tudom, hogy elcsíp-e még magának egy igazi mérnököt. — Apám mesterségét válasz­tottam, kőműves akartain len­ni — folytatja Rasch István, aki a Heves megyei Tanácsi Építőipari és Épületszerelő Vál­laltnál töltötte tanulókorát. — Ügy éreztem, hogy jól halad­tam, így gondolkodás nélkül beneveztem az országos vetél­kedőre. A gyöngyösi „összecsa­páson” szerencsésen túljutot­tam, 6 meglepetésemre hason­ló kérdésekre kellett válaszol­nom a fővárosban is. Aztán jött az újabb próba: a Buda­pest Szálló falazásánál, vako­lásánál kellett megmutatni, hogy mit tudok. Helyesebben, hogy mit tudunk. Mivel a mel­lettem ülő Kelemen Sándor is velem együtt vizsgázott a ti­zedik emeleten. — Hallott már korábban va­lamit a körszállóról? — vetem közbe a kérdést a mikófalvi Kelemen felé fordulva. — Csak a vizsga napján, oda­fenn Pesten. Kazinczy Ferenc mezőgazda- sági gépszerelő sztorit mesél a seregélyesi vizsgáról: — A Horton megrendezett megyei elődöntőn a harmadik lettem, így nem is gondoltam a továbbjutásra. Aztán nagy csodálkozásomra mégiscsak meghívót kaptam az országos versenyre. Négy nappal az ese­mény előtt... A nagy sietség­ben meg sem érdeklődtem, hogy mit kell magammal vin­nem, így aztán bosszankodtam az otthon hagyott szerszámos­láda miatt Szerencsére a vé­letlen összehozott egy ismerős arcú emberrel, akiről kiderült, hogy azelőtt Petőfibányán dol­gozott s talán Egerben talál­kozhattunk valamikor. Ö segí­tett hirtelenjében összeszedni a szükséges szerszámokat... Aztán én is túljutottam a ne­hezén. — Nekem a vertserv .par»t*r szóltak, hogy szeretnék, ha én is indulnék — emlékezik Ka­kukk Sándor, a bervai gépla­Szabadságról hívták be az öt fiatalembert, értesítést kap­tak a rögtönzött találkozóra, nem „parancsra” jöttek a Mü M. 212. számú Iparitanuló In­tézetének igazgatói irodájába. Valamennyien szakmunkások már, s így természetes, hogy ezúttal csakis vendégként ér­kezhettek a „régi” iskolába. Mindezt megszokni persze kis­sé furcsa, nem csoda hát, ha megtorpannak az ajtó előtt, gyerekes zavartsággal foglal­nak helyet a kerek asztal körül s szabadkoznak, amikor egy­kori vezetőjük, Kameniczki Antal cigarettával kínálja őket Néhány perc múlva azon­ban megpróbálják levetkőzni diákos félszegségüket, s fel­nőtte* magabiztosságai kap­csolódnák a beszélgetésbe. A bélapátfalvi Erdélyi Ba­lázs azzal kezdi, hogy már gyerekkorában is érdekelték a járművek s a nyolcadik osz­tály elvégzése után bizony nem jelentkezett volna az egri gim­náziumba, ha előzőleg felve­szik a pesti technikumba. Ám másképpen történt mint elkép­zelte, így jobb híján, az érett­ségi után látott hozzá régi ter­ved megvalósításához. Nehe­zebb volt, mintsem annak ide­jén hitte. Munkahelyén, a gép­javító állomásán kisebb-na- gyobb csalódások szegték a ked­vét, édesapja váratlan leszáza- lékolása, anyja betegeskedése öltözött mindennapi gondot. Egyszóval nem telt valami kel­lemesen a tanulóideje, de azért csak elsajátította a szükséges járművillamossági ismerete­ket. Jártasságot szerzett a tra­fók, villanymotorok tekercse­lésében s az idei tavaszra már a vezetékeléshez is értett any- nyira, hogy el mert menni a miskolci, területi versenyre. S bár a vizsgákat sajnálatos, ro­koni haláleset zavarta meg, 47 ponttal, kitűnő eredménnyel szabadult a műszerész szak­mában ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom