Heves Megyei Népújság, 1967. január (18. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-15 / 13. szám

m** fftßi /30DA LOM Két életmű Í% £ ' * . át vaskos kötet fekszik előt­tünk... Egyszer re ünnepli a szer­zőt, Ibsen Henri­ket, és a fordítót, Hajdú Henriket. Ismét egy nagyszerű alkalom, hogy szól­tunk • műről és a művészről, aki az étmúlt száz évnek ta­lán az egyik legvitatottabb szerzője volt, • ahogy Ady Endre irta róla: „nincs mo­dem agyvelő, amelyet az övé meg nem turbált Költők, pik­torok, szobrászok, muzsikusok, színészek, gondokodók és epi- kureusak új világot láttak meg általa.” A fiatal Lukács György már 1908-ban sürget­te azt a könyvet, amely Ibsen művészetét méltó módon rep­rezentálná. Követelte a fordí­tásokat és maga is közreműkö­dött abban a fordítói gárdá­ban. amely Ibsen műveit a színpad és a közművelődés mámára hozzáférhetővé tette. Ennek a gárdának egyik leg­jelentékenyebb alakja Hajdú Henrik. S az a gyűjtemény, amely most az ő fordításában megjelent, méltó betetőzése fordítói munkásságának. Tisz­teletre méltó konoksággal és •ZenvedéllyeL, évtizedeken át készült erre az összegezésre. 1906-ban fordított először Ib­sentől és most, 1968. végére el­készítette Ibsen összes drámái­nak gyűjteményét Jó néhá­nyat újra. és újra lefordított az elmúlt évtizedek során. Akadt olyan, amelyet * Horthy-korszak börtönében kezdett fordítani, mint például a Brandot és olyan is. ame­lyet legutóbb e kötet számára Hajdú Henrik, a teljes Ibsen magyar fordítója. bontott Jd a novégbói. Az Ibse­nn nyelvvel birkózva megismer­te nemcsak Ibsen szókincsét, de a skandináv nyelvek lélektanát is. Ibsen mellett fordított szá­mos skandiáv írótól, ■ az Ib- oen-hősökhöz hasonló szívós szenvedéllyel állt ki mindig vállalt feladatai mellett. Születésének évfordulóján elmondó tűk már, mit élt meg az elmúlt évtizedek alatt, mi­lyen kitüntetéseket kapott messzi északról, az Ibsen for­dításokat méltányló norvég vt- ; ágból. Ezzel a művel a skan­dináv világnak bizonyította s magyar nép világirodalmi tá­jékozódásának igényességét. 0 maga hűséggel gondozta az Ibsen-sorokat, pontosan követ­ve az eredetit ritmusban, rím- képben. Ibsen 1891-ben járt nálunk. Megtekintette a „Nóra” előa­dását, elragadtatva nyilatko­zott Márkus Emilia és Üjházy Ede játékáról. Majd így szólt a jelenlévőkhöz: „Negyven év­nél több, hogy én, mint 19 éves Ifjú rajongtam Magyar- országért, s a magyarok sza­badságharcáért Csak híréből ismertem e derék nemzetet, első poémáim egyike, mely hírlapban megjelent, az önök hazáját dícsőité... Ha elgon­dolom, e negyven év két hatá­ra közt akkori sejtelmeimnek a most tapasztalttal összefüg­gését — erőt vesz rajtam • megindulás." És az elmúlt heteikben Ismét , .megjelent” nálunk Ibsen Henriik. A Fészek Klubban Hajdú Henrik teljesítményét a magyar szellemi élet névé ben méltató Lukács György akadémikus mondta a többi között: „Most őszülő fejjel megérhetted életműved betető­zését, Ibsen összes művének a te fordításodban létrejött ma­gyar kiadását, joggal üdvözöl­hetlek mint boldog embert. Goethe értelmében teszem; ő ugyanis ezt írja: „Az a legbol­dogabb ember, aki életének végét annak elejével összefüg­gésbe tudja hozni.” Te azon kevesekhez tartóssal, akiknek ez sikerült». Ilié* Jenó BARÁT ENDREi A Bizományi Bolt átvevője felemelte a sötétkék öltönyt — ötszáz forintot adhatok érte — jelentette ki egy kis gondolkodás után. Az asszony máris rábólintott: — Rendben van, kérem. Úgy­is kihízta már a férjem, — magyarázkodott — már nem .tudja viselni, hát úgy gondol­tam, eladom. Meglepem majd egy új szövettel. Gyűjtöttem már arra pár száz forintot, most még hozzá ez az ötszáz és kifutja. Otthon semmit se szólt, más­nap akarta megvenni az új öl­tönyre valót. Az ura fáradtan Jött haza az üzemből. r— Holnap mit csinálsz, Gi- zus? — kérdezte a vacsoránál. — Lesz elég dolgom, a sző­nyegeket ki kell porolni... — Elég volt már ebből. Ki­választottam egy porszívó gé­pet, holnap megvesszük. — Dehát, Jóska, hogy gon­doltad ezt? Honnét veszünk most egyszerre annyi pénzt? — Honnét? ... Honnét? Hát onnét, hogy két éve gyűjtöm rákose?‘^m a zs hnénzem. Szó­val... Megvan a porszívó gép ára! Bankjegyet vett elő, meglo­bogtatta. — Ez kellett még hozzá, ez • száz forint A többit eltet­tem, kereken ezemégyszá zat._ — Igazán? — felesége a nya­kába borult. — Jaj, de kedves vagy! Ez aztán a meglepetés. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy hova tudtad eldugni? — Nem nagyon dugdostam én azt Vedd csak ki a szek­rényből a kék öltönyömet... Gizus arcából kiszaladt a vér. — A kéket?! — Azt hát. Amit nem hor­dok már, mert hisz’ tudod, kihíztam. Szóval, én a zakó belső zsebébe tettem azt a pénzt Csend lett Az asszony meg­tántorodott A férfi felugrott, feleségére bámult, hozzálépett, átkarolta és egy székhez támo­gatta. — De hát... Gizus! Beszélj már, mi bajod? Elmondta. S másnap korán reggel fel- dúltan leste, hogy kinyisson a Bizományi Bolt. Amikor végre bejutott, megkereste az átve­vőt; — Abban a kék öltönyben, amit tegnap eladtam... — kezdte izgatottan — a zakó zse- bében ... ezemégy száz forint volt... annyi kereken. — Ezernégyszáz forint? Ha benne volt, benne van most is. Megnézzük. Szabad a cédulát? Nézték a számot, keresték a ruhát. Akkor az egyik eladónak eszébe jutott. ' — Az a kék... emlékszem, hosszú állású zakóval. Tegnap, zárás előtt adtam eL — Jó isten, kinek? [ — Egy férfinak. — És ki volt az? — Azt bizony nem tudom. Idősebb ember volt, olyan nyugdíjasforma. Sokáig pró­bálta a kabátot. A kárvallott asszony hango­san sopánkodott: — Az én drága uram két évig gyűjtögette ... most már vége. Még ha meg is találnám.. Nem adja azt vissza nékem1 Nyílt az ajtó a háta megett. valaki megszó’alt. Egy jól öl­tözött. idős férfi: — Mennyi is volt az a pénz. kérem szénen” — Ezernégyszáz! Annyi. igen. éppen annyi. — A szeme ke­Almodik as erdő (Foto; Oj/óni Gyula) «MONTI IMREI ARS POETICA ■ a göresfce-ránduR v»üs&g múltán oldott szabadság példázza majd a rendet: embert, de emberebbet! — ö, azt a szót keresd meg, s rá mondatot, rekre tágult. Az ura sötétkék öltönyét látta meg. azt viselte a bácsika. — De hiszen ez veit u... Ez a ruha!... — Lehetséges *— mondta az idegen. — Tegnap vettem. Jó kis szövet. És jól is álL — De hát a pénz... Tizen­négy százas volt benne! Az uram tette oda... — Még Jó, hogy én olyan pontos, akkurátus ember va­gyok! Borítékot szedett elő, az asz­szony felé nyújtotta. — Igazán... visszahozta? Nem szívesen hallgatta a há­lálkodást, megfordult, kifeié ment. Az ajtóból még vissza­fordult: — Tessék már megnézni.. itt hátul... nem vet ráncot? W/VWWWVWW^WVWVWvVvV. . Ma szánjunk versbe testvér; különbet mit tehetnél — Útvesztő férfimunka kutatni önmagunkba» de méltó Is veszély« pennás vándorlegényre — Setét zugokba lesve a lényegest keresve: juthat« olyan vidékre hol el tanyáznál végre valami lomha élmény hátán csak úgy henyélvén — Am felriaszt a törvény; különb csapásra törvén loholj tovább, kutatv% lesvén: kerül utadba (bár rejtve van még egyre, tán egy végső esetre) valami harcra méltó nyers, zabolátlan szép szó. amit betörné! végre már zabolás mértékbe! — ö, azt a szót keresd meg s rá mondatot, nemosset: nyíljék során — mint rózsák — a jóillatú jóság , /aVVWvW\WWV\VWAVWWW\AA\WA\V\\\\V/»VVVWWAVWVVVVWNAAAAAAAMA/NAAAAAAí s ügy formáld tiszta művé derűssé, egyszerűvé; hogy szóljon bár e táj ml: rólad mindent elárul a bár szóljon földről, égről: mégis e drága népről. KAISZ1N KULIÉT: Ki, mert hasznot remét... KI, mert hasznot remél belőle, a hollét fehérnek mondja nem költő az, s nem volt előbb se! Mert nem érdemes a szóra! Ki sima szájjal arról beszél, hogy a gaz jóságos ember, a szent költészethez el nem ér semmilyen igyekezettek Az igazságért az életét adni nem mindenki bátor költő, ha nem Is vár hősi lék távol állj, a hazugságtól! (Fordította: Kovám Sándor) öas'or.*­A .4 ’i* *• «.»• ec.Y' mari •i ui Mindenütt szikla volt és vö­rösesre pörkölődött föld. Es egy felhő árnyéka az üreg előtt. Vöröses színe volt a reg­gelnek is, és hideg volt, der­mesztő hideg. A felhő árnyé­ka mozdulatlanul állt, — de felhő nem volt az égen. A nő kilépett az üregből és végigjártatta szemét a kö-nyé- ken. Hosszú, fekete haja csípő­jéig ért, testét, enyhén dombo­rodó hasát, rongyok fedték. Aztán az ösvény felé fordult, várakozóan. Az ösvény a völgyből vezetett ide, a szikla- üreghez. A völgy éppen olyan halott volt, mint a hegyek. Nincs egy fa, nincs egy szál fű sem. Az ösvényen egy alak köze­ledett. Innen a magasból na­gyon kicsinek látszott. A nő őt várta. Sokáig tartott, amíg felért. Egy férfi volt. Az ő tes­tét is rongyfoszlányok takar­ék. Lihegett, és szájából pá- afelhők lüktettek elő. Arcát barna szakáll keretezte, ren­dezetlen, torzonbora szakáll, haja kócosán, csapzottan hullt a vállára és a homlokára. — Itt sem maradhatunk — mondta a nőnek. — Menni kell tovább. Talán a hegyeken túl... — Fáj — mutatott a nő dom­ború hasára. — Őmiatta kell továbbmen­nünk ... — Mindig tovább és tovább — sóhajtott a nő. — Miért? Ezért a gyerekért...? És ha olyan lesz, mint akik üldöz­nek? — Nem lehet olyan — mond­ta a férfi. — Akkor vége min­dennek. Azért élünk mi is, hogy ne olyan legyen. A nő a meghalt felhők árnyé­kát nézte. — Egyedül lesz. Megátkoz bennünket, mert nem tudunk adni mást, csak azt, hogy van. — Nemcsak mi menekülünk, tudod te is. És valamikor talál­kozunk majd velük ... Átme­gyünk a kiszáradt óceánokon. i\,Z — Ne mondd ki — kiáltotta a nő. — Megfogadtuk, hogy nem ejtjük ki többé! Az már résen volt, amiről nem szabad beszélni. S mée régebben, amikor a hegjek or mait erdők takarták, a tisztá­sokon meg zöld fű nőtt. Hatal­mas füstgombák emelkedtek fel, dörögtek, villámlottak, és öltek, pedig az emberek akkor már a hosszú élettel is meg­ajándékozták egymást. Ami­kor egy ilyen gomba felemel­kedett, akkor maradt mozdu­latlan a felhő árnyéka az üreg előtt... Akik életben maradtak, to­vább akartak élni. Nemcsak magukban, hanem másokban, új nemzedékekben is. A faj- fenntartás ösztöne már-már őrületbe fordult. A többit el­végezték a korcs utódok. A romvárosban egyre több kétfejű, egykezű ember, egy­re több háromlábú, kéz nél­küli ember lett. Ilyeneket szül­tek, akik életben megadtak. Egyszer összeterelték azokat, akik tudták, milyen volt az élet azelőtt. — Ti betegek vagytok — mondta az Egyszemű. *— És mindig arról beszéltek, amit nem ismerünk, ami más, mint mi. A tökéletlenség van a szá­tokon, két kezetek és két lá­batok van. Nem maradhattok közöttünk és nem maradhat­tok többé a világon sem Ho­vá tettétek a füvet, amiről be­széltek? Az. a”tókat. amiről be szeltek? Mit hagytatok meg nekünk azok közül, amikről beszéltek? Mee kell halnotok. Az Eevszerr’" mö"öit felső ■kozott toraszüiöftek előbb jöttek as . hant az Egyszemühőz: — Te a fiam vagy!... Az Egyszemű fölemelte a mellette fekvő görbült vasru- dat, és lesújtott vele az asz- szony fejére. A többiek neki­rohantak az összeterelt embe­reknek, és dorongokkal csap­tak le a fejekre. Némán tűr­ték, hang nélkül roskadtak ösz- sze, és vérüket beszívta a vö­rösre égett föld. Amikor a férfi előtt leros­kadt az egyik, agyonvert em­ber, s ő került volna sorra, hirtelen mozdulattal megkapta az Egyszemű karját, kicsavar­ta belőle a dorongot. — Én maradok. És a töb­biek is — mutatott a háta mö­gött némán állókra. — Teremts füvet, és élni fogsz — mondta az alacsony Egyszemű. — A fű meghalt. De mi nem. Az Egyszemű közelebb lé­pett, a többi torzszülött vára­kozva állt. — A hegyekbe rohanjatok — kiáltotta a férfi a mögötte ál­lóknak. — Meneküljetek, nem lesz több halál itt! Azok megfordultak és futás­nak eredtek. Elfutottak fiaik Äs lárváik elől. akiket 6k szül­tek, és mégsem hasonlítottak jink. A háborúhoz hasonlítot­tak, mert ott fogantak. Amikor üldözésre mozdultak a torzszülöttek, a fé-fi lecsa­pott bunkójával a- ~ mű ejére. látta a « . az elomló, ,u »sJ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom