Népújság, 1966. december (17. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-25 / 304. szám

Cz az otthonunk Heves megyében az idén 1S90 lakás épült. Ma sokan csengetnek be az egri Hadnagy úti lakótelep legutóbb átadott kilencemele- tes toronyházának egyik laká­sába. A hatodik emelet 3-ban mosolygós feleség, két kedves kislány és egy komoly, nagy­fiú várja a vendégeket. No, és e családfő: Polgár István fúró- mester. Sokan érkeznék ma hozzá­juk; tizenöten-húszan — a szűk családi kör. Mert nem akár­milyen karácsony a mai: ünne­pe a család új birodalmának is. Az új gáztűzhelyen elké­szült már a disznótoros ebéd, megpuhult a csirkehús. Meg­sült a gyerekek kedvence, a dobostorta. Rizling is kotyog az üvegeikben. Együtt a rokonság. a család Az összekoccanó poharak a legnagyobb karácsonyi ajándé­kot köszöntik. — Ez az otthonunk... Az otthontalan otthon Polgár István nagykanizsai születésű, a felesége sátoralja­újhelyi. Az ország két szélső városából érkeztek az ország közepére, Mezőkeresztesre, ahol egy trafikban találkozott a fér­fi a nyolc éve özvegy asszony­nyal. Tizenöt éve összeházasodtak, A bolyongó fúrómester csalá­dot alapított. De az ilyen csa­ládot a „folyékony arany” lán­colja a vidékhez, s ha a fúrás befejeződik, tovább vándorol a gép és a fúrómester. Törtei, Cinkota, aztán tíz év Mezőke­resztesen. De négy éve Mező- keresztes sem ad muníkát a fú- rómestemek, irány hát Eger, az új olajmező. A közben fiúval és ikerlá­nyokkal gyarapodó család ma­rad Mezőkeresztesen. Kezdet­ben együtt a nagyszülőkkel. Hét éven át az egyszoba-kony- hás lakásban, nyolcadmaguk- kal. A szűk, otthontalan ott­honban ... Ebéd 9 órakor Aztán végre kétszoba-hallos, szolgálati lakást kaptak a me- zőkeresztesi lakótelepen. A la­kás rendes, tágas is, szép, csak éppen még mindig nem otthon, A fúrómesternek szinte csak szálloda. Mezőkeresztesről elég rossz a vonatközűekedés Egerbe. Fél tízkor indult el a családfő, hogy háromra, a munkakez­désre beérjen. Illetve még ha­marább, ha él akarta érni visz- szafelé éjfél előtt a vonatot, akkor hamarabb kellett mun­kába állnia. Mert ha nem, másnap hajnalra esett a haza­érés. Éjfélkor már aludtak a gye­rekek. Reggel a lányok és a fiú álomban találták apjukat. És mire fél nyolckor felkelt, már csak a felesége volt otthon, a gyerekek az iskolában. De a fű rémes temek mindjárt siet­nie kellett, hiszen jó másfél óra választotta el az indulás­tól. A felesége már hajnalban felkelt, hogy reggelre kész le­gyen az ebéd. Illetve az az étel, amely egyszerre reggeli, ebéd és vacsora. Csak vasárnap volt együtt a család. A többi napon egy órát volt igazában otthon a férj és az apa. Talán nem is tudják a szom­szédok, hogy két hónapja mi­ért készülnék szertartásosan minden délben a közös ebéd­hez... Polgár mész Egerbe? így ment ez négy hosszú éven át. Aztán ... — Polgár, mész Egerbe lak­ni? Hű, de jó neked — Irigy­kedtek a nyolcadikos Polgár Pistára az osztálytársai. És októberben megnyílt a kilencemeletes toronyház szép lakásának ajtaja, az évtizede­kig nehezen, otthontalanul élő család előtt. — A jót könnyű megszokni — mondja a feleség Nekem első perctől kezdve olyan, mintha mindig itt laktam volna. Ma biztos az az első dolga, hogy bemutassa vendégeinek, milyen is a „jó”, amit alig kéi hónap alatt szokott meg. A gyerekek külön szobácskáját, a konyha beépített szekrényeit, a gázboylert, és a hófehér für­dőszobát.-—Már Mezőkeresztesen is annyi jót hallottam Egerről. A gyerekek örömmel ismerked­nek a várossal Pista, a nagy Újpest-drukker Eger kedvéért lemondott a pesti csapatról, meg Benőről. A lányok lesé­táltak a kazamatákba, és a té­vében is úgy figyeljük Princ, a katona történetét, hogy a mi városunkban játszódnak jele­neted ... Vágyak az új lakásban A gyerekek szobájában áll a másfél méteres fenyő. Alatta az ajándékok. Ruhaneműk, hi­szen nagyok már a gyerekek. És a rokonoknak azt is el­mesélik Polgárék, hogy terveik, vágyaik már ebből az új la­kásból nőnek ki. A Pista fiú mindig fúr, fa­rag. Autó-motorszerelő aKar lenni. És jövendő munkahelyé­nek a Bervát szeretné válasz­tani. A hetedikes Jutka és Éva is Egerből szeretne indulni az óvónőképzőbe. ★ Ma sokan csengetnek be Pol- gárék ajtaján. Jönnek, hogy együtt örüljenek a családdal. A fa alá nem fér a legnagyobb karácsonyi ajándék: az új la­kás. De az ünnep minden pil­lanatát kitölti ez a boldogság. Erről szólnak a szavak és az összekoccanó poharak. — Révbe értünk. Ez az ott­honunk ... Fóti Péter • • Öreg na piáinkat szebbé tenni... GÖNDÖRTŐL» barázdált ar­cok, munkában megfáradt, öreg kezek. Megannyi sors, életút —• külön-külön egy re­gény. Csendes, nyugodt, decemberi délelőtt van. Verpeléten, az öregek napközi otthonában idős emberek ülnek az aszta­lok körül. Csendesen beszélget­nek, jólesik elidőzni a kályha melegénél. Régi dolgok kerül­nek szóba, ismert történetek, mégis szívesen meghallgatják újra meg újra. Az egyik polcon néhány könyv, újságok, a tetején rá­dió. Délelőtt kilenctől este ötig ezek jelentik huszonöt idős ember szórakozását. — Két éve lassan, hogy meg­nyílt az öregek napközije, az­óta állandóan itt vagyok. Leg­szívesebben a vasárnapokat is kicserélném hétköznapokra, hogy akkor is itt lehessek — mondja özvegy Sipeki Jánosné. — Nincs rosszabb az egyedül­létnek Petri Jánosné már hetvenöt éves. Reggel nyolc óra körül kel fel, utána bejön a napkö­zibe. — A legjobban olvasni sze­retek. Az újságokat különösen. A híreket meg Buga doktort mindig elolvasom. De kedve­lem a meséket is. Azokat is szívesen lapozgatom. Nem le­het itt unatkozni. Kártyázunk egymással, van, amikor An- nuska — a napközi otthon ve­zetője — olvas fel valamit, van egy diavetítőnk, néha meg át­megyünk a kultúrotthonba te­levíziót nézni. így telnek a na­pok. Megszoktuk, megszerettük ezt a helyet, nem is igen vá­gyunk másra. BfRÚ ISTVÁN bácsi az egyik legidősebb tagja a napközinek, nyolcvankettedik évében jár. ö is itt tölti napjait, amióta az öregek birtokukba vették a he­lyiséget. — Jól megvagyunk itt egy­mással. Eltöltjük a napjainkat, jobban, mint azelőtt. Az ebéd­re sem panaszkodhatunk, az iskola napközi otthonából hordják nekünk is az enniva­lót, meg vagyunk vele eléged­ve. Legutóbb fasírozott volt, »> Teszem tiszteletem almailag és körteileg.. (Egy ragunk használati köréről) tört burgonyával, savanyúság és limonádé. A legidősebb néni kilenc- venhét éves, 6 azonban már nem tudja látogatni a napkö­zit Neki az úttörők viszik el az ebédet, mindennap két út­törő váltja egymást. De nem­csak az ebédet viszik el, ha­nem elvégzik a kisebb ház kö­rüli munkáikat is. A napközi látogatása szinte az egész község ügye. Amikor megalakult, a különböző társa­dalmi szervek, a tanács, a ter­melőszövetkezet látta el beren­dezéssel, s azóta is állandóan támogatják, segítik az örege­ket. Az idén egy mátraházi ki­rándulást is szerveztek az idős embereknek, s a költségeket a termelőszövetkezet vállalta ma­gára. Természetesen saját költségvetése is van a napkö­zinek, évente 100 ezer forint. Elegendő ahhoz, hogy nyugodt környezetet teremthessenek belőle a munkában megfáradt öregeknek. Karmazsin Imréné, a napkö­zi otthon vezetője elárulja, hogy karácsonyra újabb meg­lepetés készül. Karácsonyfát állítanak, s kis ajándékot kap mindenki. Az úttörők műsor­ral teszik színesebbé az ünne­pet. Mindenki készül, hogy az öregek érezzék, gondoskodnak róluk. NYUGODT körülményeket teremteni, öreg napjaikat szeb­bé tenni — ez a társadalom ajándéka. K. I* (*/b- &■ ''im.fdhiC'tttj&o* • • hogy szeressük egymást, emberek. Minden ember min­denkit, mert a karácsony a szeretet ünnepe, s ilyenkor nincs helye semmiféle haragnak, neheztelésnek, csak a megbocsá­tásnak van helye, nincs helye a megvetésnek, a gyűlöletnek, csak az elnéző, a tegnapra fátylat boriiá jószívűségnek. Csak csúnya ember lehet az, aki pont karácsonykor nem felejti el az öt ért sérelmeket, aki nem hajlandó pont karácsonykor a béke és a szeretet ünnepén megbocsátó mosollyal kezet nyújtani mindenkinek ezen az egészen csodaszép, békés vilá­gon. S miután ez a véleményem, érthető, ha a leghatározottab­ban elítélni kényszerülök minden olyan álláspontot, maga­tartást, amely nem ossza az én ez irányú véleményemet, sőt idáig ragadtatja magát, hogy ilyeneket mond: no... no, talán azért mégse szeressünk mindenkit. Mert igaz, hogy mondjak néhány volt földbirtokos, gyáros, csendőr, horthysta tábor­nok ott Nyugaton kigyót-békát kiált ránk és a karácsonyfa gyertyafényében egészen más fényeket, mondjuk egy égő or­szág fényeit látja, de hát utóvégre karácsony van, a béke és szeretet ünnepe, bocsássunk meg neki. Bocsásson meg nekik a kommunista, akit annak idején véresre vertek, a paraszt, akinek a feje felül elrabolták a vityillóját, a munkád, aki a „város peremén" élt, ha azt életnek lehet nevezni, de igen­is bocsásson meg, hiszen a szeretet ünnepe van. Mert igaz, hogy rakétákkal kórházakat bombáznak, mé reggel gyermekeket ölnek meg Vietnamban; igaz, hogy ame­rikai katonák helikopterekről géppuskázák a vietnami falva­kat, de hát karácsony van, a béke és a szeretet ünnepe. Igenis, úgy képzelem el, hogy a vietnami szabadságharcos, akinek megölték anyját és kivégezték a testvérét, szépem megbocsát mindazoknak, akik ezt tették, mert a szerencsét­lenek utóvégre parancsra tették és ha nem is arra, akkor is itt a karácsony, s hogy néz az ki, hogy nehezteljen mind­ezért bárki is a vietnami nép fiai közül. Jó, tudom, az is igaz, hogy például Nyugat-Németország ban azok, vagy azok fiai, avagy éppen együtt fia és apja menetelnek megint „Kelet felé”, legalábbis városaik utcá­in, akik már futottak vissza Kelet felől milliók hulláit, vért romokat hagyva maguk után. Na de. kérem, hát karácsony van, a szeretet ünnepe, a megbocsátásé! Csak nem fogunk haragudni most rájuk, amikor a karácsonyi gyertyák fényé­ben elmereng a lélek, a szív, hogy milyen szép is, békés i: a mi életünk. Na, ugye! Tessék szépen megbocsátani önnel: is, kérem: tudom, hogy az egész családját kiirtották Dachau- ban. akkoris bocsásson meg; és ön is: tudom a szüleit sem ismeri és véletlenül maradt maga is csak életben Terézián stadtban. akkor is bocsásson meg... Vtóvégre karácsony vav a béke és szeretet ünnepe. Hogy ez az ünnep vatóban a szeretet, a becsületes, do gozni, élni akaró emberek ünnepe? Hogy az erinita megbocsátás az ostobák bocsánata e az öngyilkosoké? Hogy vannak bűnök, vétkek, amikre nincs és nem is le hét megbocsátás, mert ha lenne, akkor végül azok nem lennének, akik megbocsáthatnának? Hát ez lehet, hogy így igaz, de úgy emlékszem, mi mai felnőttek, még úgy tanultuk a katekizmusból, hogy ha meg­dobnak kővel, dobjuk vissza kenyérrel, ha megütik egyik arcunkat, tartsuk oda a másikat is. Ugye, hogy így tanul­tuk, ugye, hogy igy tanították és ugye, hogy ha odatartottuk ama bizonyos másik arcunkat, azon is kegyetlen és lealáz , pofon csattant? Nem: félre a kegyetlen tréfával és félre a tréfa kegyet­lenségével! A mi karácsonyfánk alatt nincs helye a gyilko­soknak. Szeretet csak szeretetért jár cserébe és békét mi békéért adunk, öreg nénikék könnyes, megbocsátó békéje, remegő kezű szeretete nem a miénk, a mi humanizmusunk nem földöntúli, hanem a földön járó mélységesen ember, s ezért igaz humanizmus. Valóban:... egyébként az a véleményem, hogy szeressük egymást emberek. De az emberi ábrázat még nem jelenti azt, hogy embert is takar. Pax vobis. Béke veletek. És velünk. Mindenütt a föl­dön. a békés, becsületes, teremtő embereknek. De csak ne kik! A címben szereplő mondat­tal adta át ajándékát, — egy kosár almát és körtét — a hi­vatalosan viselkedő ajándékozó. Mindenképpen furcsának, szo­katlannak találjuk a -lag, -leg mód- és állapothatározó rag itteni használatát. A minden­napi élet nyelvében pedig elég gyakran találkozunk e ragok­kal ellátott szavakkal, s a leg­többször természetesnek tart­juk jelentkezésüket: egyhangú­lag, valószínűleg, főleg, színleg, emberileg, határozatikig, esetleg, külsőleg, alkalmilag, rendőri­leg, közigazgatásilag stb. A hi­vatalos iratokban a szóban for­gó -lag, -leg rag az -s, képző­vel megtoldva bukkan fel igen gyakran: tárgyilagos, utó­lagos, nemleges, vagylagos, semleges, tényleges. Az -ó, -ő képzős melléknévi igenevekhez társulva a következő gyako­ribb formákkal találkozhatunk és ismétcsak elsősorban a hi­vatalos nyelvben s a hivatalos ízű felszólalásokban, beszédek­ben: állítólag, látszólag, pótló­lag, bélcítöleg, lehetőleg, kizá­rólag stb. Legutóbb ilyen meghökkentő példákat is lejegyezhettünk: „A tagság forintilag (?!) is jól járt vele...” „Hivatalilag (!?) rend­ben találták papírjait...” Az Esti Hírlap (1966. ápr. 16. sz.) egyik levelezőjének írásában pedig ezt olvashattuk: ....köz­eg észségügyileg nem kifogásol­ható”. A karácsonyi és az újévi ün­nepeken nagyon sokan nem táviratban és levélben (pedig ez lenne a helye' forma!), ha­nem táviratilag. sürgönyVeg. levélileg. illetőleg levélbelileg kívánnak kellemes ünnepeket barátaiknak, ismerőseiknek,, A levélbelileg típust jogosan érzik sokan németesnek, s ajánlják „kikapcsolását”. De helyeselhetjük-e a -lag, -leg rag teljes kerülését? Semmi­képpen! A régi nyelvben, a népnyelv­ben is gyakrabban szerepel a szóban forgó rag. A népkölté­szeti alkotásokban ilyen mon­datokkal is találkozhatunk: „Kinek az ő szája csókolólag álljon ..„Kinek az ő karja ölelőleg álljon” stb. íróink, költőink is gyakran élnek vele. Gárdonyi egyik re­gényében ezt olvashatjuk: „A sáros úton a leány a sövény üstökébe belekapaszkodva ol- dalaslag járja a német tán cot..." (Aggyisten, Biri). Illyés Gyulánál a hősleg forma na gyón kifejező, s jól teljesíti a reá szabott nyelvi szerepet. Mikor kerülendő tehát a -lag, -leg rag használata? Elsősor­ban akkor, amikor a német -lieh (Brieflich!) végződés megfelelőjeként jelentkezik: le­vélbelileg, irásbelileg, egészség- belileg, sürgönyileg stb. Furcsa lenne az a közlés is, amelyben arról értesülnénk, hogy a kará­csonyi ünnepek ajándékilag, borilag és látogatásilag jól si­kerültek. Az új esztendőben pedig „állásilag és fizetésileg" is jobb helyzetbe szeretnénk kerülni. Remélem azt is helyeselni fogják, hogy ebben a cikkben szóltunk a -lag, -leg ragról, s nem clkkileg (!?) hívtuk fel a figyelmet a rag széles körű használatára. Dr. Bakos József tanszékvezető főiskolai tanár, a nyelvészeti tudo­mányok kandidátusa Ma van a szeretet ünnepe. Nagyon szere­tek szeretni, meg ünnepelni, illő hát, hogy e szeretet ünne­pét kellő szere­tettel ünnepel­jem meg. Ma jót teszek min­denkivel, aki­vel lehet, hadd lássák, hogyan ;udok ünnepel­ni és szeretni. Sőt, jót is tenni. Itt van például ECnampács. Is­tentelenül osto­ba egy fajankó, az ég is aria teremtette, hogy agy házsártos asszony szama­ra legyen, még­pedig csoda szamara: sza­már szarvval. Ezen az ünnep­napon Krampá- cson nekem se­gítenem kell! Felömtöm a küszöbük elejét vízzel, hogy mi­kor a kövér, de még fiatal vérű ürampácsné ké­ső este kioson aorkoló férje nellól, hanyatt­essék. Akkorát fog esni, mint Bgy becsapódott meteor és ijed- ében legalább egy. hétig mb tud sem beszélni, sem ... szó­val felkelni horkoló férje mel­lől. Milyen boldog is lesz Krampács! Aztán itt van a részeges Burbulya. Még a bort is fröccs- nek issza — rummal. Kevés bor, sok rum, hogy örüljön az egyetlen édes felesége, meg a hat gyereke. És Burbulya ne­hezen rúg be, állítása szerint három liter bor és két liter rum kell ahhoz, hogy megjöj­jön a kedve egy kis ivásra. Örök problémám, hogyha egy ember ennyit és ezek után ennyi- ideig iszik, honnan volt ideje ahhoz, hogy hat gyere­ket ... verjen. Ezen az ünnep­napon nekem Burbulyánén kell segítnem. Rábeszélem Burbulyát, hogy hagyja a fenébe a bort, igyék csak rumot, úgy olcsóbb is, gyorsabban is berúg, hama­rabb megveri a családját és hamarabb elalszik. így lénye­gesen több szabad ideje ma­rad Burbulyánénak és a hat gyereknek azon elmélkedni, hogy ha van rá lehetőség, hogy valakit kényszer alkoholelvo­nó kúrára vigyenek, miért nem viszik?! Kajevácnak elmesélem, hogy a főnöke, aki pikkel rá és akit ezért ő állandóan meg szeret­ne fúrni, tegnap este a titkár­nőjével volt együtt. Igaz, az év végi tervjelentést gépelték, de ismerjük ezeket a gépeléseket, meg különösen a terveket, ame­lyekből legtöbbször más való­sul meg. mint amit jelentenek. Vaieváe Vv'ldn» '°sz. megírja a névtelen levelet főnöke fel: ségének, főnöke felesége síró­görcsöt kap, amiért a főnök engesztelni fogja valamivel, mondjuk egy gyűrűvel, így t főnök is jól járt, a főnökné is, sőt Kajevác is. Galagonyának hipertóniája és hipochondriája van, ezért elmondom neki, hogy felesége nem véletlenül köttetett vele életbiztosítást, — az asszony tudja, hogy tényleg beteg a Galagonya. És a Galagonyát ezért megüti a guta, de utolsó sóhajtása az lesz, hogy „nem megmondtam, milyen beteg vagyok!”, s ettől boldogan hunyja le a szemét. Tehát bol­doggá tettem Galagonyát, de a feleségét is, aki megkapja a pénzt, s hozzá mehet feleségül Somkútihoz, akinek egyébként már régebben a felesége, csak Galagonya miatt titkolni vol­tak kénytelenek. Van még néhány tervem, elgondolásom, mert ma van a szeretet ünnepe és én nagyon szeretek szeretni, meg ünne­pelni. Többet azonban nem mondok el. utóvégre a szeretet ünnepe kedves és meghitt ajándékainak az a fő értéke, hogy: titok! Bár az is lehet, hogy több embert nem teszek boldoggá. Utóvégre nem vagyok én Mi­kulás, csak egy egyszerű kis humorista. Ügy kell az olvasók­nak: mert nekem ím ezzé! kel­let* se- i e-em a s»' ?' ü né­pén a kedve-; ol- ásóknak, mindnek. (egri) 1966. december 35., vasárnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom