Népújság, 1966. december (17. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-24 / 303. szám

-/

SZiitt.UA 11 KAUOLF:

BORGO

K’épműve!és — kozmelika nélkül

saknem párhuzamoson látott napvilágot két népművelési vonatkozású kiadvány: egy testes „Statisztikai Tájékoztató” az 196"-ős évről, s egy vékony füz-rie-ske: „Irányelvek a népművelés 5 éves tervezéséhez” (1966—1970). Az egyik a tegnap tényeit felmerítő bőséges adattár, a másik a holnapba függesztett tekintet — de kell-e külön hangsúlyozni, hogy a milliónyi számra, adatra bontott, analizált tegnap a mához szól, s a jövő felmérése éppen erre a tartóoszlopra épült?... Merjük ezt mondani azért is, mert tudjuk, hogy a statisztikákkal bűvészkedni is lehet, az adatok — válogatásuktól és csoportosításuktól függően — néha éppen elfedik azt, amire reflektorfényt kellene vetniük, cie ezt a kiadványt, a Statisztikai Tájékoztatót ugyanaz a könyörtelen, széoítgetés. kozmetikázás nélküli szembenézés ieliemzi a hibákkal, bajokkal, mint az „•Irányelvek”-et. Nyilvánvaló, hogy ugyanaz a kéz, ugyanaz a szemlélet működik a számoszlopokban és a tanulmány-gondosságű mondatokban: a nönművelés országos gazdáinak mai szemlélete, keze.

Az is nagy jelentőségű tény, hogy a gazdasági építőmunka mellett ilyen erővel merülnek fel a népművelés sürgető tennivalói, de talán ezzel egyenrangú a változás, amely az eltökélt, bátor számvetésben, fela lat-kijelölésben nyilvánul meg Ebben testesül meg a szemléletnek, hozzáállásnak minden elismerést megérdemlő változása.

Miről is van szó tulajdonképpen? Illusztrálásként vessünk egy pillantást a művelődési házak helyzetére.

Az elmúlt év végén 3878 művelődési intézmény (otthon, terem, klub) működött az országban, hússzal kevesebb, mint 1964 végén. Látogatóik száma a mögöttünk levő öt esztendőt vizsgálva évi 47 millióról 51 millióra növekedett. A magyamóta-estek, bálok, általában a szirupos, giccses rendezvények látogatóinak száma csökkent, ugyanakkor lendületesen fejlődött a tartalmasabb, színvonalasabb ankétokat, vitákat nyújtó klubélet: 1964- ben már 2177 — főként ifjúsági és nyugdíjas — klub működött. (1960-ban csak itt-ott lehetett találni egyet-egyet ezekből.) Hogy milyen szükség van a művelődési otthonokra, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a falusi lakosság helyi erőforrásokból, társadalmi munkával ötvenet-hatvanat épít belőlük évente.

Lehetetlen itt sörra vermünk a művelődési házakban folyó sok irányú tevékenységet, a különböző szakkörök, nyelvtanfolyamok, színjátszó csoportok munkáját, az ismeretterjesztő előadásokat, író—olvasó találkozókat. így is világos, milyen rendkívüli méretű kultúra- terjesztés folyik az országban csak ezen az egy hálózaton, a művelődési otthonok, klubok láncolatán át. (Az iskolákról, színházakról, moziról, rádióról, televízióról nem is beszélünk.) Lelkesedésre, elégedettségre I» hát lenne elég ok. Ha a művelődési házakhoz sokszor közvetlenül is kapcsolódó tanácsi és szak- szervezeti könyvtárak munkáját vizsgáljuk, az adatok még megnyugtatóbbak: a könyvtár- hálózatnak 1965 végén 2 millió 198 ezer 527 beiratkozott olvasója volt, s az elmúlt év során 50 millió kötet könyvet kölcsönöztek. Mégis, a népművelés vezetői az imponáló adatok ellenére is teljes őszinteséggel, igen

nagy figvelemmel és komolysággal tárják fel a nyugtalanító, súlyos gondokat Is. Idézünk: „.. az ismeretterjesztésben tartósan részt vevők szarna (az 5 milliónyi összlátoaatottság eTenére) csak mintevy 300—400 ezer fő. A művelődési otthonok globális látogatottsági adatai is eúnioariák azt a ténvt. hogy sok olyan intézmény (főleg művelődési terem) van. amely a hét nagyobb felében üresen áll és saját rendezvényeik, művelődési alkalmaik, a lakosságnak csak kis százalékát vonzzák. A művelődési autók jelenleg a tanyai és kerületi teleoüléseknek csak alig 10—15 százalékát tudják behálózni.”

Az irányelvek terelik rá figyelmünket az ország lakosságának fehér foltjaira, a „meg- mozdítatlan” tömegekre, amelyekre nem hat a népművelés, amelyek kimaradnak az egyéb kulturális lehetőségekből is. Mindenekelőtt a parasztságról van itt szó: a falusi lakosság körében aránvtalanul lassan növekszik a televízió-előfizetők száma, itt a legalacsonyabb a könyvvásárlás. Mindez szorosan összefügg a művelődési otthonok állapotával — vagyis éppen azzal, amit egy olyanfajta statisztikai módszer például, amely szép kirakatot akalr mutatni. ePeplezhetne. Azonban már a Statisztikai Tájékoztató is odateszi zárójelben az országos adatként szereplő 3878 művelődési intézmény mögé, hogy: otthon, terem, klub — vagyis: ne gondoljunk minden esetben modern kultúrpalotákra. Az Irányelvek tovább megy, s megállapítja, hogy: „.. .a művelődést otthonok 46 százaléka csak nagyteremből áll. Fűtésük nagyrészt megoldhatatlan. Berendezésük, felszerelésük többnyire elavult. Fenntartási, nyitvatartási költségeiket nem tudjuk megfelelően biztosítani.” S. ami mindennél lényegesebb: „480 községben pedig semmilyen heiviség sincs a társas összejövetelekre. művelődésre. 1340 intézmény alanos fel- úiításra szorulna, 500 épület oedig felúiitás- sal sem tehető alkalmassá feladatai ellátására. A közművelődési könyvtáraknak több mint 50 százaléka alkalmatlan, szűk, gyakran más célra ts használt helyiségben tevékenykedik. (Gyakori jelenség kölcsönzési időbér az utcára is kiszoruló sorban állás. Igen nagr az állványhiány, kevés a kézikönyv, a folyóirat.)"

Talán ennyi is elég annak a megváltozott szemléletnek és változtatási szándéknak, cselekvési akaratnak bizonyítására, amely a népművelés felelős vezetőinek tevékenységét ma jellemzi. Az átfogó, országos eredmények a szó igaz értelmében lelkesítőek, ugyanakkor a „megmozdítatlan” tömegek ténye kritikára ösztönöz. Lelkesedés és kritika tehát szorosan összetartozik, a népművelési munka új távlataiban elválaszthatatlanul összefonódik.

A célok a következő öt évre a népművelést illetően is világosan körvonalazottak. Az országos fórumok tiszteletreméltőan szép szándékaihoz a helyi erők felzárkózása szükséges, vagyis az, hogy szerte e hazában, mindenütt legyen szívügyünk a művelődési otthonok helyzete, munkafeltételeinek javítása, a népművelő munka sok gondjának megoldása. Ezt a hatalmas feladatot központi erőforrásokból elvégezni nem lehet. A helyi testületek, a helyi lakosság nagy társadalmi megmozdulására van szükség.

Molnár Géza

\ Szótlanul ülünk, várunk, hogy (ünnepet csináljunk önmagunk- snak.

> A szomszéd szobából szuszo- Sgás és koppanás hallatszik. (Karácsonyfát díszít a felesé- 5gém. Tudom, csücsöríti a szádját így tesz mindig, ha öröme (van.

í A gyerek a küszöbön áll, szálja tátva, tekintete az anyján, >a gömbölyű fényességen, a

tésztafigurákon kapkod.

Édes szag fut felénk. A cukorka, a sütemény, a narancs szaga. S hirtelen a csendben zümmögni kezd egy légy. A csuda tudja, hogyan maradt itt. Bosszant. Az ördögbe jött ide! Megzavarta az ünnepet. Pimaszul a falra ül, a székre, a narancsra, aztán belekóstol az egyik süteménybe. Idegesít. Rácsapok. A karácsonyfa megremeg, a felfüggesztett sütemény a földre zuhan, de a légy tovább száll. Ügyesebb, mint én.

Szaladunk utána. S hirtelen, egy pillanatra ez a zümmögő feketeség visszahoz egy régi emléket. Ha nem lenne itt, talán halálomig nem jutnak eszembe.

★

Vidékről jött munkásgyerek voltam. Nem értettem semmihez, de a karom erős volt. megfogtam a munkát. Fizettek érte. Igaz. nem sokat, de volt szalonnára, hagymára való, meg ligeti hintára, lány mellé. Hárman jártunk ide: Szepi, Sulek, meg ón.

Egykorúak voltunk, együtt, dolgoztunk, meg aztán a pénztárcánk is egyformán üres — és ez elégnek bizonyult a barátsághoz.

Szepinek isteni szobája volt Házmesterlakás mellett lakott. A berendezést maga tákolta, a falat meg egy nő díszítette. Szepihez járt aludni és néha

képeket hozott a hóna alatt

így élt Szepi. Mi ketten Su- lekkel elfelezett garázsban. Egyik fele legényszállás volt, a másik istálló.

Mondtuk is:

— Jó hely ez, gőzfűtéses. A dcszkaíalon túl van a kazán.

Príma volt. Meleg. A lovak teste jól fűtött.

így ültünk 1937-ben, karácsony napján. Kiborítottuk zsebünkből a pénzt. Két pengő harminc fillér feküdt a pokrócon. Hivatalosak voltunk Szepihez, a nővel együtt meghívott bennünket a karácsonyi ünnepekre.

— No — mondta Sulek —, ki teszünk magunkért, veszünk enni-, innivalót, meg ajándékot is. Ügy illik.

Néztem a pénzt, elment a kedvem az egésztől.

— Ne menjünk — mondtam —, ezért semmit nem vehetünk. Megriinneplik ők Krisztus születését kelten is.

Sulek csak erősködött:

— Bolond vagy — mondta —, veszünk két liter bort, öntünk hozzá egy liter vizet. Három liter már szép ajándék... Aztán viszünk egy veknit és olcsó lókolbászt.

— Lókolbászt ne — mondtam én —, elegem van itt a szomszéd lovakból.

Sulek felém nézett.

— Jó, ne menjünk — mondta. — Áldozunk az alvás istenének, magunkra húzzuk a

porócot, rajcsúrozzon, akinek

telik.

Felugrottam, csípőre tettem a kezem, ráparancsoltam Su- lekra:

— Feküdj hanyatt, hunyd be a szemed, aztán én szépen elmondom a karácsonyt.

Engedelmes volt. Elsimítottam rajta a takarót, mókásan homlokon csókoltam, aztán elkezdtem a beszédet:

— Igazítsd meg a nyakkendőd, most belépünk... Állj meg. Látod, ott a karácsonyfa... Vigyázz a lépésekre, te bolond! Az egész szoba tele van ajándékokkal... Nézd, az ágakon sütemények, meg figurák helyett tízpengősök lógnak, úgy csillog mindegyik, hogy különbül, mint a sok csinált dísz... Látod-e?

— Látom — mondta Sulek és nevetett, és nem nyitotta ki a szemét, mert tovább akarta látni. S ekkor hirtelen az orrára szállt egy légy. Csíphette nagyon, mert fintorgott, kapkodni kezdett, felugrott, aztán futott a légy után. El is kapta. Markába szorította, szokott mozdulattal össze akarta nyomni, de hitelen megmerevedett, rám nézett és felkiáltott:

— Ingyen viszünk aiándékot

— Betörjük a sarki üzletet? — kérdeztem.

__ — Én? — nézett rám. Értsd meg. legyeket viszünk.

Megértettem én, mit akar »

zony a lábának sem történt ba ja, de valahogy rosszul esett tehetetlen volt. Ha láttad vol na a gyufa lángjánál a szemét, i meg hallottad volna a segítségért könyörgő nyihogását! A gyufa ellobbant, újat gyújtottam, hogy lássuk, miként se■ gíthetünk. Abban a pillanatban : — tratatatatatra ... Már' is odasoroztak! Elég volt fel- i villanó fényecske, bemértek.

• Lehasaltunk az öszvér mellé,

• ott vijjogtak körülöttünk a , golyók...

I — Kockázatos volt — szólok

• közbe —, kockázatos volt egy l öszvér miatt

• — Hiszen élt! — mondja

■ apám. — Nem hagyhattuk ott.

■ Ki is húztuk a derékszíjaink- ! kai, meg a vállunkkal, dere- . kunkkal, taszigálva. Az olaszok . m?g"1~s nélkül lőttek. De kimen ük az öszvért. Ha ott1 hagy jk, éhen pusztul, tehetet- l lenségében, vagy ki tudja .. i szóval éppen eleget szenvedett . volna, míg el nem találja egy t golyó.

Néz maga elé, töprengve, átéli a régi élményt, ki tudja, mi minden támad fel még benne,

■ ebben a percben, veszélyek, , halálfélelem... Ha ottveszett

volna...

— Bizony — mondom —,

egy kopott kis öszvér miatt ‘ kockáztatni... hm. Rossz rá• gondolni, hogy végzetes lehe- t tett volna Emberek ezrei vesztek ott, mit számított egy ösz1 vér?

Megdobja vállán a kabátot,

■ bólogat

— Az emberben az volt, _ hogy menteni-L%±\ kell. Menteni.

|i f) Minden életet,

r amit csak léhetett. Két hábo- 'S SS? * rút éltem át...

j Fogja a poST.Nr f barát, kortyint.

Elnéz a lugas levelei között a kertre. — Éjszakánként keveset alszom, rajzai) néha eszembe

jutnak ezek a

■ régi dolgok. Nem csak ez, sok minden. Olykor magam is cso. dálkozom, hogy itt vagyok...

élek... amikor annyiszor volt 5 veszélyben az ember.

Nézem őt. Puha szélű szal• makalap, viseltes ruha, jona- - tánalmák. Hetven év. Erős ke- . zében kis borospohár.

. Jó lenne sokat tudnunk egymásról

gén világ Hozzáférhetetlen. Pedig sokszor feli'mertem őt magamban: a szokásait, a hangját, a mozdulatait. De zárt világába nem tudok behatolni, s talán ő sem találhat utakat hozzám. Szavakat mondunk, mert szeretnénk, ha szavaink felkutatnák és feltárnák az ismeretlen belső világot.

— Borgo — hallom egyszer csak. Hirtelen úgy hangzik, mint a szőlőszemek körül vergődő darazsak dongása. — Talán Borgo — mondja apám —, azt hiszem, ez volt a helység neve. — Rátekintek, mosolygok. — Az első világháborúról olvasok eev könyvet. Keveset alszom, éjfél után már felébredek, ott a könyv az éjjeli- szekrényen, olvasgatom. Amíg újra el nem nyom az álom. Nagyon érdekes könyv, sok mindent eszembe juttatott, azt a Borgo-t is. Lehet, hogy rosszul ejtem, vagy rosszul emlékszem rá, már régen volt. Kinn voltunk az olasz fronton. A tiszti konyhára vezényeltek. Meséltem már?

Nem mesélte. Nem emlékszem, hogy mesélte volna. Hogy kerül ez most ide? Fél évszázaddal ezelőtti dolgok... Tizennyolc éves lehetett akkor — számítom —, vagy már tizenkilenc? Előtte, azt hiszem, a Ritz-ben volt pincér. Vagy a Hangliban? Nem akarom kérdezni, látom, elmerült a múltOfeÖfal

(Erdei Sándor

ban. Kissé előredől, nézi cigarettája parazsát.

— Este mindig felpakol tunk az öszvérekre, fanyereg volt az állatokon, arra erősítettük a kondérokat Vittük fel a hegyek közé, a vonalba, a tiszteknek a vacsorát. Sötétedés után indultunk, az olaszok miatt. Kopár hegyek voltak, sziklás ösvények, keskeny csapáson mentünk libasorban. Vigyázni kellett, mert mindenütt megindultak a kövek, az út mellett meg szakadék tátongott. jobbról is, balról is. Az öszvérek eligazodtak a sötétben, de mi minden lépést kitapogattunk. Hanem egyszer az egyik öszvér — zsupsz! megbotlott. Ismerték az állatok a járást, de az a szerencsétlen pára mégis megcsúszott valahogy, és egyenesen bele a szakadékba! Nem is láttuk, hova zuhant, csak a hangját hallottuk, a keserves nyerítését. Mondtuk a többieknek, hogy csak menjenek, mi meg a bajtársammal lemásztunk hozzá a kövek közé.

— Veszélyes volt, a kövek omlottak, elég volt egy rossz lépés. Tapogatóztunk a sötétben, éles sziklák, — de aztán a meleg, szőrös test... ott feküdt szegény. Már nem nyihogott, gondoltuk, kimúlt. A baj társam ott is akarta hagyni, de ón erősködtem, hogy nézzük meg jobban. Tapogattam, sehol sem leltem sebet, gyufát gyújtottunk a feje tá'an, hát láttuk, él, de nem tud felállni Talán a lába tört el? Nem, biKinn ülünk a kertben, a lugas árnyékában; bort iszunk. Bogarak dongnak az érett szőlőfürtök körül, lusta őszi darazsak. Pedig hűvös az idő; a gyümölcsfák alól az ősz fanyar szaga árad. Apám kabátot terít a vállára; homlokáról már felszáradt a veríték, arcát pirosra csípte a szél. Kerti földdel besározódott, viseltes ruhában üldögél a lócán, egész

nap dolgozott, s most pihen. Jonatánalmák piroslanak a kosarakban, meg egy öreg teknö- ben a ház falánál. Gondosan szedte, gondosan rakosgatta, jó lesz karácsonykor. Cigarettával kínálom, köhög a füsttől, soha nem volt igazi dohányos. Esténként egy-két gyenge cigaretta, ennyi volt csupán a szenvedélye mindig is. Pedig szeretem. ha dohányzik, homlokát ráncolja kissé, arca megenyhül, lassan fújja ki a füstöt...

Vörös bort iszunk, kortyonként, ráérősen. Nézem a kertet, a ház máló falát, a hamvas almákat. Csend van. Jólesik üldögélni a friss levegőn, kinn a város szélén, zajoktól, telefoncsengésektől távol; jó a savanykás bor, az ősz sűrű illata. Ritkán adódó órák, hogy találkozunk, beszélgetünk, borozunk — nincs rá időnk. Havonta egy-egy óra. Mindig azt hittem — s talán ő is —, hogy majd sokat fogunk beszélgetni, mint régen, amikor még egy fedél alatt éltünk. Nem lett belőle semmi. Néha egy telefon, egy rövid találkozás. — Hogy van a család? — Hogy vagy? — Köszönöm, semmi újság. — Hát a ház... tatarozni kellene, de a pénz... Megint nem nyertünk a lottón. — Anya vérnyomása? — Igen, mondta az orvos, hogy pihenni kell... — Más? — Nincs semmi más... — Ennyi az egész. Az ember nem is tudja, miről beszéljen, annyi mindent kellene elmondani, ami a múlt héten történt, ami tegnap történt, amit tenni akarunk. Mindent Amit gondolunk, azt is. Így hát legtöbbször csak ülünk, egymással szemben, bólogatunk, nézzük egymást.

Vajon ismerem-e egészen? Vajon ismer-e egészen? Most hogy nőnek a gyermekeim, látom: semmit sem tudok róluk. Néhány, adatot, természetesen, igen. Néhány felületes apróságot Tanulás, bizonyítvány, ruhák. betegség... De már nem ismerem őket igazán.

És nem ismerjük egymást mi sem: apám, meg én. Látom őt, tudom mi a dolga, mit végzett eddig élete utóbbi évtizedeiben. De hát ez kevés.

Reménytelen. Ülünk szemközt, koccintunk, a gyümölcsiákról beszélünk, a rokonokról a házról. Mindig ugyanaz.

Apa és fia. Kell ennél szo- tosabb kötelék? Mégis; két ide