Népújság, 1966. december (17. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-24 / 303. szám
KASSAI FERENC: DCaráesotuji Lenti rOietnauil)ól (Csont István illusztrációja) Tudod, Betty oly furcsák itt a fákon az egzotikus levelek, vontcsövű ágról lobog rám a karácsony, a sűrű lombon ingó pára cseppjei mélyükben messzi tűz visszfényéivel égnek: a dzsungel-karácsonyfa díszei. S ami még furcsább: boldog vagyok, hogy nem vagy itt velem, Betty, Betty, sok csók a gyerekeknek. Gyertyát gyújtani kicsi Joenkat Betty, az istenért, ne engedd! Ruhája könnyen lángra kaphat! Ó, Betty, mikor szemükben nagyra nő a félelem s árnyéka önarcunkra ég, mikor gyerekek szája szegletén halál mosolyog angyal-félszegen ... Tudod, Betty, oly furcsa itt a fákon az egzotikus levelű karácsony. YVESfARGE: am» A Pelabou farm ott található, ahol a falu már véget ér. Míg a többi házak összebújnak és úgy veszik körül a templomot, mint a kotlóst a csibék, ez a tanya elkülönül. A környékét nem csinosítják, nincs előtte egy szál virág, vagy díszbokor. A földje túl zsíros a burgonyának, túl száraz a lucernának és túl kötött a búzának, zabnak. A látogatót Pelabou anyó hangja állítja meg. — No, mi van? Az anyó akkor is mennydörög, ha nincs miért. Nyolcszáz méternyire lakik innen az öreg nyugdíjas vasutas, mégis tisztán hallja Pelabou anyó siralmait, valahányszor kelet felől fúj a szél. Két fia volt az öregasszonynak. Michel, az idősebbik, egy napon tömi, zúzni kezdett, beszállították a városba és sohase látták többé. Jacques pedig, a fiatalabb, önszántából ment a városba dolgozni, s amikor katonáskodás után megnősült és visszaköltözött a faluba, nem volt hajlandó többé gazdálkodni. Vett egy teherautót és azt vezette, ő lett a falu első számú fuvarosa. Hiányzott hát a fiatal férfi- erő és Pelabou anyó meg úgy döntött; fél kell fogadni valakit. Egy tél végi estén elhívta magához Savignon szomszédot, akinek sok hektár búzája, szőlője mutatja, hogy ért a gazdasághoz és Pelabou anyónak különben sincs másban bizodalma, csak Savignonban. Át is jött a szomszéd, leült a kormos mennyezetű konyhában, * Yves Farge (1899—1953) kiváló francia író. politikus és publicista. Novellákat, regényeket írt. A fenti elbeszélést Egyszerű szóval című kötetéből vettük. Közéleti munkásságának elismeréseképpen a Béke-világ- tanácsba is beválasztották. padlódeszkáit a 'mosóié tette tönkre. Felhajtotta a bort, amit Pelabou anyó tett eléje a durván faragott asztalra. Aztán megivott még egy pohárral. — Ismerted Giuseppet, aki nékem rendibe hozta a legelőm kerítését? — Az olasz? Nekem nem kelL — Akkor talán szót érthetnél Antoine Vaugnerayval. Nem mondhatnám, hogy ég a kezében a munka, de legalább tudja róla az ember, hogy kiféle. Pelabou anyó dühbe gurult. — Egy Vaugjieray fiút dolgoztassak, hogy aztán elmesélje a környéken: Pelabouéknál nem halad a dolog?! Hát ezt hogy képzeled, Savignon? Az öreg kissé elbátortalano- dott, széttárta karjait, majd keze fejével végigtörölte a bajuszát és felnézett a vénasz- szonyra. — írhatnál a mezőgazdasági szakszervezetnek. Ott foglalkoznak elhelyezéssel. írd meg nekik pontosan, mire kell a munkáskéz. Hosszú hetekig várták a választ, azután elfeledkeztek az egészről. Eljött a nyár, a nagy dologidő és Pelabou anyó már napkelte előtt felült a szekérre, hogy bevigye a piacra a frissen szedett káposztát, paradicsomot, salátát. Egy júliusi délelőtt, amikor már elköltötte a tízórainak szánt véres hurkáját, megitta hozzá a pohár fehér bort és a keményen alkudozó vásárlókat szidva hazafelé tartott az üres szekéren, megpillantotta a fickót, akire szüksége volt. Magas, széles vállű ifjú, de a lába vékony, lötyögött rajta a bőszárú nadrág. Odasodródott a kocsi oldalához és köszönés helyett könnyedén megkérdezte: — No, hogy vagyunk? — Hazatérőben — felelte Pelabou anyó. Tetőtől talpig felmérte a férfit — Jó termés volt az idén? — Ne is firtassa *—. zsémbeskedett az öregasszony, megrántva a ló zabláját Aztán megkérdezte: — Maga itt dolgozik a környéken? — Ma itt, holnap kisegítek a temetőben. Mostanában mindenütt talál munkát a magamfajta. — No, estefelé szóljon be hozzánk — és Pelabou anyó elmagyarázta, merre van a gazdaságuk. Épp vacsoránál ültek, amikor a fickó megjelent az ajtóban. Mindjárt odatelepédett az asztalhoz. Neki is tálaltak levest. Oly fürgén járt a kezében az óhkanál, hogy még egy tányérral megevett, mire a többiek befejezték. Azután kért egy harmadikkal, és amikor előkerült a hatalmas, kerek sajt, jó vastag szeletet vágott belőle magának. Felhajtott egy pohár bort, és nézte maga körül a többieket. Asztalbontás után ki-ki éppen indult a dolgára, amikor egy különös figura jelent meg az udvarban. Nehéz bőröndöt cipelt a vállán, s megállva a lépcső alján, leengedte először a sarkára, majd a fenekére. Megemelte baszk sapkáját, zsebkendőt vett elő és megtörölte homlokát, amelyen izzadság gyöngyözött. — No, mi van? — Pelabou anyó állt a küszöbön és összefont karral vizsgálta a furcsa jövevényt. Armand Guichard, az elszegődött fickó segítőkészen oda- állt a gazdasszony mögé. — Merre van a napszámos hálókamrája? — kérdezte az idegen. — Mit képzel maga, hol van, szállodában? Pelabou anyó hangja a szokásosnál még egy fokkal erőteljesebben mennydörgött. — Aki dolgozik, annak aludnia is kell. Ez az én hazámban éppen úgy van, mint errefelé. A jövevény valóban furcsa volt. Sovány, koromfekete hajú és a kiejtése éneklő, idegenszerű. — Hát ez meg hogyan került ide? — érdeklődött Armand Guichard. — Maga meg tűnjön innen — reccsentett rá Pelabou anyó és a jövevényhez fordult. — Én mindent megcsinálok, amit csak kell — mondta az idegen. — Kaszálok, kavicsot hordok, krumplit kapálok, tehenet gondozok és úgy tudok fejni, hogy meg se érzi az állat. Énnálam sosem betegek a csirkék, esténként pedig megjavítom a szerszámokat, rendbe hozom az ekét, meg fűzfa- kosarakat is fonok. — De nekem nincs szükségem senkire. — De hisz maga engem felfogadott! — A férfi izgatottan kihúzott a zsebéből egy levelet. — A szakszervezet szerződtetett engem magához. — Tisztuljon innen, minél előbb, annál jobb. Az idegen lehuppant a bőröndjére, két kezébe fogta a fejét és úgy siránkozott. — Ó, szegény Spanyolország, szegény Spanyolország! Ez is csak azért van, mert menekült vagyok. Én kaszálok, aratok... — Mondtam, amit mondtam. — Pelabou anyó megfordult és jó hangosan behúzta maga mögött a konyhaajtót. Armand egy nagy kávésbögrébe vastag szelet kenyeret áztatott. Másnap délelőtt, amikor Pelabou anyó visszatért a piacról, már jól fenn járt a nap. Biztosra vette, hogy mindenkit a mezőn talál. A meglepetéstől tátva maradt a szája, mikor Armand Guichard-ot a tűzhely mellett találta. — Hát maga? — Nem ébresztettek fel. Én legalábbis nem hallottam. — De most aztán iramodás az istállóba, almozni, abrakol- ni, gyerünk! — Jól van, megyek már. Tízóraizni nem fogunk? — Az ember először dolgozik, aztán eszik. — Nálam másként szokás. ,A motornak is olaj kell, hRgy járjon. — Felállt, s mint aki világéletében ott lakott, a konyhaszekrényhez lépett, szalonnát szelt magának, a kockákat a kenyérre helyezte. — Meg sem várja, amíg ebédet készítek mindnyájunknak? — Ez csak arra van, hogy ki tudjam várni. Ne féljen gazdasszony, mindjárt hozzálátunk, s akkor majd kiderül, hogy ki vagyok én. Az ebéd után Armand semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy felálljon az asztaltól. — Gondolja, hogy kóstolga- tónak vettem fel magát? — dörögte Pelabou anyó. — Jól van, megyek már — mondta az ember, s belebújt a mellényébe. Aztán odalépett a falhoz, a szegen fatalpú cipő lógott, leakasztotta, Pelabou anyó rádördült: — Az a fiamé! — De hát én se dolgozhatok mezítláb a trágyalében! — Csináljon, amit akar, az a fiamé! — Akkor megyek a cipészhez. Előlegezzen 50 frankot a fizetésemre. Pelabou anyót elöntötte a düh, s a káromkodások, szidalmak özönét zúdította a fiatalemberre. Az csak hallgatta, majd kihasználva a pillanatot, amikor szava egészen elakadt a. haragtól, félvállról így szólt: — Ügy látom, nem fogjuk megérteni egymást. Megfordult, lassú, nyugodt léptekkel átvágott az udvaron és eltűnt az út porában, mintha csak nyomába eredt volna a szerencsétlen spanyolnak. Az öreg nyugdíjas vasutas a» est leszálltáig hallgatta Pela- bou anyó mennydörgését. S aztán már csak azért nem, mert akkor nyugat felől kezdett fújni a szél. Fordította: Zilahi Judit VVA/VVW\AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/W\AAAAAAAAAAAAAA<\^AAAAAA/VAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^/WWVWSAAAAAAAA/VAAAAíVW\AAAA/^^ >etyár. Nekem sem kellett öbb. Belementem a játékba, átszaladtunk az istállóba és versenyt hirdettünk: ki fog öbb élő legyet. És ordítva kap- iodtuk a levegőt. Egy óra múltán eredményt nrdettünk. Sulek nyert Huzat fogott. Óvatosan, egyen- nént gyufás dobozba raktuk i zümmögőket, az egészet szép papírba csomagoltuk, és rö- lögve, hogy mi lesz majd, el- mdultunk Szepihez. A nő nyitott ajtót, kicsi, vö- :ös, pisze orrú. Aztán vala- íonnan a homályos sarakból negszólalt Szepi is: — Azt hittük, már nem is öttök! — Jöttünk ml — mondta Su- ek —, csak elhúzódott bevásárlás — és zsebéből elővet- ;e a papírba csomagolt gyufás tobozt az idegesen zümmögő egyekkel. Szepi átvette, ránk nézett* okin te tőben értetlenség ült. — Sok a pénzetek — kér- lezte —, miért kellett költeni? Alig tudtam visszatartani a öhögést. Elfordítottam az a'r- :om, a falhoz hátráltam, levettem a kabátot és belenevetem. Ekkor hirtelen sikítást lallottunk, Szepi kinyitotta a isomagot, markából szétrepül- ek a megvadult legyek. A nő i levegőbe kapkodott, Szepi xrdított: — örültek! őrültek! Sutokból kibukott a nevetés. Felém bökött és kuncogva Nekünk sem kellett több. mondta: Hancúroztunk az ágyon, a szé— Ez a betyár azt mondta, ken, asztalra ugrottunk, repül- karácsonykor ajándékot illik... tünk a legyek után. — és rázkódott, rázkódott, hogy És lassan megint zümmögni meggörbült a teste. kezdett a gyufás doboz. Éjfél Erre aztán nevetni kezdtünk felé már csak négy légy volt mind a négyen. Szepi meg az szabadon. asztalra ugrott: ,, — Mindenkinek jut még egy — Szedjük össze! — kiabalta ... és kapkodta a legyeket gsu- — perdült Szepi es kezdődőt, dara,, ‘-v az üldözés megint,-'' Egymás után hallatszottak aj győzelmi kiáltások: — Már csak három. — Kettő. i, — Egy. Ismét dobozban voltak a 5 legyek. Legalábbis azt hittük.? Szepi a tenyerébe tette, meg-? igazította nem létező nyakken-? dőjét, udvariasan meghajolt a 5 nő előtt és azt mondta: — Hölgyem, igaz, hogy sok-? ha került, de az ajándék ma-? gának szól. A nő meg csak nevetett, ne-? vetett: — Hát ilyet, hát ilyet, boton- ? dók. — És láttam, hogy a ne-5 vetéstől még könny is csurog ? az arcán. És ekkor hirtelen zümmögni? kezdett egy légy... Egy szaba-S dón hagyott légy. Utána kap-? tam, de Szepi visszahúzta a? kezem. — Hagyd — mondta —, most? már hagyd. — És láttam, neki < is könny csiu'rog az arcán. De? már nem nevetett. ★ Leégtek a csillagszórók. Ho-? mály van. De a légy még min-? dig itt zümmög. Idegesít Me-? gint rászáll a karácsonyfa díszeire, eszi a süteményt. Kirohanok a konyhába, ho-? zom a törülközőt, egy óvat- ? lan pillanatban rácsapok és? megölöm... A gyerek szalad a szobában? a most kapott rolleren. VlGH TIBOR: Ecce Homo 1966 És minden mi eljöhet még, a váliaimra vettem s im viszem már sorvadásig. örömtől, tiszta rendtől eltitkolva s lehet, hogy véres gyolcsban leszek majd némán eltitkolva. De míg e szörnyű, szokott végre érek* kérdőn megállók Pilátusom előtt s jogos részem ítélőn tőle számon kérem! FORGÁCS KAROLT: Apokalypsis A boldog csend úgy csipog körűi mint fészkében a madarat a jóllakott zsenge fiókák* a rézbe mártott zöld lombok lengő árnyéka élesre feni a megszűrt fénypálcákat, a felrepedt akácvirág-tömlőkből ragyogással kevert illat csorog rám* de ha felnyújtózom fürödni az égig: villogó bárdok hasogatják a feszülő kék felhővitorlákat, gépek lövik a mennydörgéseket a magasba* torz ívekre törve hullnak le a körök, a gömbök felbomlott szeleteire hústépő fűrészfogak nőnek; s ha ráheveredek testvérien a földre: megindulnak a békés, termő dombok, két iker-fűszál közé szakadékok repednek, kilátott szájak feszülnek a síkságokon, emberi boldogságokat nyelnek el, és kint és szenvedéseket okádnak, melyek elöntik a mélységeket és a magasságokat, elszakadnak a gyökerek, az egymásra omló ősfák leveleiről freccsenő vércseppek és ömlő könnyek mossák le a rájuk robbantott portakarót. Megkeseredik ajkamon az édesség* nehéz szildák alá szökik a nyugalmam, a reménységet nem tudom kimondani, csak érzem, mert fogaim között hang nélkül forog a nyelvem, s szemem alig akarja meglátni a fényt, mely végre mégis csak anyja az árnynak!
