Népújság, 1966. augusztus (17. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-07 / 186. szám

Lengyel József hetven éves Regényíró, novellista, köl­tő; a mai magyar iro­dalom egyik legérdekesebb alakja, akinek az élete maga is regény. Annak az antimi- 11 tar ista és forradalmi szelle­mű fiatalságnak az útján in­dáit, amely szembefordulva a háborúval, egy új társadalmi rend, a szocializmus megte­remtésével akarta a békét biz­tosítani, Első írásai Kassák Lajos lapjában, a Tettben je­lennek meg; első cikkei a Vö­rös Újságban. A forradalom iskoláját Kun Béla és Korvin Ottó közvetlen közelében jár­ta ki, akiknek fiatal, de na­gyon elszánt és lelkes segítő­társa volt Első jelentős műve a* 1919-es Idők emlékeiről, tanul­ságairól szól. Visegrádi utca címmel jelent meg, a Tanács- köztársaság tízéves évforduló­ja alkalmából, Moszkvában, Kun Béla előszavával. „Ebben a könnyen olvasható formá­ban írt, érdekes és jellemző epizódokkal tarkított könyv­ben — írja Kun — sok minden olyant talál az olvasó ezeknek az iskolaéveknek az idejéből, aminek hasznát veheti akkor is, amikor elmélyülni kíván a magyarországi proletárforrada­lom nagy történelmi tanulsá­gaiban.^ Gondolkodó, a tanulságokat kikutató és megőrző író lett Lengyel. Talán az emigráció is kifejlesztette bölcselkedő és álmodozó hajlamát hiszen ne­ki is — mint forradalmár tár­sainak — a Tanácsköztársaság bukása után menekülnie kel­lett Bécsben, Berlinben, Moszkvában élt várva az új forradalmat a hazatérést, s nehéz körülmények közt ke­resve a mindennapi kenyeret. Ö is sok mindent megpróbált volt újságíró, próbálkozott könyvírással, lapot szerkesz­tett, filmgyárban dramaturg- kodott Belülről ismerte a forradalmi mozgalom egyszerű embereinek sorsát gondolko­dását, érzésvilágát, hősiességü­ket és tévedéseiket Második nagyobb szabású művében, a Prenn Ferenc hányatott éle­tében, nekik állít emléket; úgyszintén e regény — negyed­század múltán — napjaink­ban keletkezett folytatásaiban, az Újra a kezdet és az Ante, apud, ultra, trans című kisre­gényekben. Az egyszerű embe­reket kedveli, hősei mind­amellett nem szürkék és je­Lengyel József Kossuth-díjas író otthonában. (MTI-foto — Molnár Edit felvétele) lentéktelenek közül valók; egyszerűségükben is gazdag a lelkiviláguk, bátorság, - szelle­messég és képzelőerő jellemzi ókét Ebben az értelemben Lengyel akár romantikus író­nak is volna mondható, de csak hősiesnek ezen tulajdon­ságai révén. írásmódját egyébként a leg­szigorúbb, minden hamis ál­modozást és illuzionizmust félretevő igazmondás jellemzi. Ezzel a tulajdonságával kap­csolatos az a jelentős újítói szerep, amelyet mai irodal­munkban, fiatalabb szocialista írógenerációnknak is példát mutatva betölt. ÍVJ int ismeretes, Lengyelt-LTJ- 1938-ban, a Kun Béla ellen indított per során letar­tóztatják. .Tizenöt évet tölt száműzetésben, szibériai láge­rekben és istenhátamögötti er­dei telepeken. Magyarországra való hazatérése után sorra megírja ez időkből származó élményeit és gondolatait. Az Igéző,' a Kicsi, mérges öregúr, az Elejétől végig és a többi re­mekmívű novella pontos be­számoló a száműzettek életé­ről, azokról, akik nem bírták a szenvedéseket, s a törhetetlen lelkierejű hősökről, akik az érthetetlen tragédia közepette sem adják fel kommunista meggyőződésüket, s az igazság­ba vetett reményüket. Szomorú, tragikus dolgokat ír meg ezekben a novellákban Lengyel, mégis írásművészete ezekben emelkedik igazi költői magaslatra. Az igazságba ve­tett személyes meggyőződés mintegy belső világosságot áraszt szét minden egyes írá­sában. Mindaz, amit megír, az embernek az önmagába ve­tett hitét sugározza költői ih- letettséggel. Lengyelt szenvedélyesen fog­lalkoztatja az alkotás, a mun­ka, s maga az alkotó ember. A láger-történetekben is fontos motívum az embert megőrző tettvágy. De külön írásokat is szentel e témának. A Három hídépítő című regényében, mint az Oldás és kötésben, a soha meg nem szűnő emberi munkakedvnek. U etvenedik születésnapja egybeesik ötvenéves írói jubileumának évfordulójá­val. Ez alkalommal mindezek az írásai összegyűjtve is meg­jelentek, Mérni a mérhetetlent címmel. Ez a vaskos két kötet egész szocialista irodalmunk történetének, s mai irodal­munknak legértékesebb gyűj­teményei közé tartozik. Egy következetes, egyenes irányban haladó forradalmár író életé­nek és gondolkozásának izgal­mas, elolvasandó doüumentu- ma. D. A. RABINDRANATH TAGORE: DIADAL* Vers a „Szüret” című kötetbSI A falak beomlanak és világosság zúdul ránk, mint isteni kacaj. Győzelem, ó fény, ki átfúrtad az éjszaka szívét! Lángpallósod hadd szelje ketté a kétely s meddő vágyakozás csomóját. Diadal! Jöjj, engesztelhetetlen.! Jöjj te, ki oly rettenetes vagy vakító fehérségedben. Ú fény, dobod a tűz indulójában pereg és magasra lendül a piros fáklya. A ragyogás zuhatagában haldoklik a halál. (Boldog Balázs fordítása) * Huszonöt évvel ezelőtt, 1941. augusztus 7-én halt meg a nagy indiai költő és huma­nista. Írásaiban békét, türel­met és megértést hirdetett. 1913-ban megkapta az irodal­mi Nobel-díjat. Magyarorszá­gon is járt. 1926-ban Balaton- íareden keresett gyógyulást szívbajára. A sikeres kúra em_ lékére fát ültetett a füredi sé­tányon. JOBBAGY KAROLY: Szegény, még kissé fázva didereg. Babúsgatom őt dúdolva nagyon. Olyan, akár egy árva kisgyerek, csak tántorog az utcasarkokon; még nem tudja, hogy jöjjön?—menjen-e? ... ha nem félne, hát rína egy kicsit, Kiles ingéből melle, köldöke és látni sovány, nyeszlett vállait. Én láttam őt, amikor született; a terhes éjjel méhe meghasadt... Együttérzően méla tehenek bőgtek a szénás félszerek alatt. Egy pár óra... és látom óira őt kiterítve, — a Nap gyüké’le, és mely virrasztó éjjeler be nőtt, nem dobog bennem kis* ijedt szíve. Megyek, a Naptól szinte csillogó tócsában nézem sápadt arcomat. S a pillanat. — a bennem elhaló — tapogatózva dünnyög, mint a vak. BIHARI SÁNDOR: Száz év remény Meg csúf ottan is hűséggel —: fej-hajtva ebbest verődöm négy égtáj fele, a becsület életemnek elejthetetlen könnyűsége és neheze, s rögeszme már, ahogy dolgaimba kötődik feszülten, ezer voltosán; megszállott ifjúság — örökség — húz a földig« hogy ma is vegyem komolyan, vállaljam és vigyem, amit sorsomba rendel, aki idáig hajszolt, a történelemmel legyen emberi a szavam, akkor is, ha gondomba vihog, mert npm vikend, végül is nem alku élnl-meghalnl Itten, kinek száz év reménye van. FORGÁCS KAROLY: DÉL Mindent körülperzsel a nap. Semminek sincs árnya. Csak színe Fény és szín harsog. Mozdulatlan. Az ég se tudja: ég-e, víz-e? A fütty mint éles kés a vajba beleszalad a fülbe, tájba. Ha reggel volna, vagy lágy este: sebet nyitna, és a seb fájna, de most, e függőleges fényben nem szúr és nem vág semmi. Boldog részegség bódít. Súlytalanság lenget ide-oda, s mosolygok. \ BENYEI JÓZSEF: Emlékezet Markommal mertem a vizet s nem maradt benne semmi. Megcsaltak gyáva újjaim. Ki fog rám emlékezni? Hordtam a homokhegyeket, újjaim közt elperegtek s nem vittem semmit, sehova Kik s miért őrizzenek meg? Amihez nyúltam, szürke lett, a kor szelet költ, port kavar. Emberként éltem köztetek, ne feledjetek túl hamar« Mert nagyon jó, hogy él olyan, ki minden jajnál makacsabb s gyáva tenyérrel, egyedül kereng a forgó ég alatt GYURKÖ GÉZA: Negyvenen fúl... Nem, szépnek semmiképpen sem lehetett nevezni. És fiatalnak sem. Olyan nő volt aki felett már-már el virágzott az utolsó május is. és bár még használt rúzst és új nyári ru­hát is csináltatott minden évben, valójában legbelül már belenyugo­dott, hogy soha nem lesz párja. Ezt a nőt vette feleségül Sándor, a nők bálványa, a krónikus agglegény, aki­nek a házasságról alkotott vélemé­nye semmivel sem maradt el a francia magazinok pikáns álláspontja mögött. Sándor sem volt már egé­szen fiatal, de a természet kegvpt- len fintora a korábban érő nővel szemben, hogy hasonló korú férfi és nő között rendre a férfi a fiatal és a nő az öregeeske. — Nem. gyerekek, a házasság nem nekem való.Nekem nő kell és nem feleség. A fenébe is. ott a Pa­tyolat. ha mosatni kell és vendéglő is van a világon, ha megéhezem ... Nem szeretem ugyanazt az illatot sokáig az ágvamhan . . . Miért lépvén csak e<*v gvümölesfám az Éden kertiéből, amikor az egóaz csodálatos kert szézmH gvümölosfaité’^val az envém lehet? — sroVfa volt mon­dani, mert valomiMje irodalmi d- ménesév is hőikéit henne. arP'le gűnvos fintorként az életre szövet­kezett háznstárcak társadolménak. Kicsit iriweltük. a nős enhonk ferök irimrcög^vpl a szabad és fíig- Pet’en förf; iránt ánnen ezért spm hathatott mevcrőzően s-éjnivt ér­vünk a hímccáv, a c^olérj mellett. — Rabszolga vagy fiam. Az. Há.nv alsónadrágod van? __ Mi a fenét akarsz most ezzel a férfias ruhadarabbal? — hökken­tem meg akkor, amikor váratlanul nekem a kécd^ct. — Mert nem tudod. Mert fogal­mad sincs róla. Mert az asszonyok úgy szervezik meg az életedet, hogv minden az 5 kezükbe fusson ösz- sze. Még azt sem tudod, hány ga­tyád van, te fajankó. Ismerem ezt a trükköt. Megbénítani, behálózni, hogy nélküle mozdulni se tudj. Nem fiam. Az én alsóneműimet ne hasz­nálják fel bilincsnek rajtam ... «..és most megnősült És ez a fráter, akinek sikereit a szép nem kimondottan szép képviselői között sem okunk, sem jogunk nem volt kétségbevonni, aki megunt barát­nőit oly kedvesen és fapofával vál­totta fel a legújabbal, hogy abban valamiféle graciözitást nem tfelfe-1 dezni egyszerűen képtelenség lett volna, — megnősült. És a feleség? Egy jólápolt, szelídlelkű szakácsnő, ajkán lila rúzzsal és koponyájában azzal a kétségtelen matematikai tu­dással, mely minden bizonnyal je­lesre vizsgázik az alsóneműk, zoknik és ingek számát illetően. Kaján pofával röhögtünk a hír hallatán. De akkor meg már egye­nesen attól féltünk, hogy nem lesz erőnk egymást támogatni a széken, amikor meghallottuk, hogy nászúira mentek. Sándor és elvirágzása utolsó pillanatában méhecskét kapott fele­sége, amint nászúton vannak a Ba­laton partján. Holdvilág, vitorlás, kéz a kézben és Sándor, csak feleségnek fiatal, majdnem elhervadt asszonyá­val a parti fövenyen, ahol a remek nőkön csak azért van az a két kis izé, hogv jobban megmutassa azt, ami mutatva talán nem is lenne olvan izgató. Hol egy vígjátékíró?! Barmára lesülve, mintha festék!-*' kel kenték volna lg. ragyogó derű­vel, de egy kis titkolt feszélyezett- séggel tekintetében, — így futottam össze Sándorral az utcán. — Mi van arany cimborám? ... Nyakadon a gatyák lánca! — röhin- tettem el magam, amint megláttam, mert jó érzés az, hogy ha annak ide. jén talán cselekedhettem volna oko­sabban is, de mint a példa is iga­zolja, a házasság puha kérges bilin­csét úgyis megkaptam volna, leg­feljebb később. Viszont, ha már nő­sülni úgyis kell, akkor inkább előbb, amíg az ember fiatal és jobban bírja idegekkel is. — Most röhögsz rajtam, mi? — Nem is tagadom... Te. ha a többiek... — Eredj a fenébe a többiekkel együtt. Megnősültem és punktum. Én legalább eddig elhúztam — pró­bált fölényeskedni. — Gyere, igyunk inkább valamit — tette hozzá. — Igyunk. Csak ne legyen belőle baj otthon. Utóvégre nős ember vagy,pajtikám, ha nem tudnád. — Nem alkohol-elvonókúrán vol­tam. hanem nászúton. Marha! — mondta tömören, aztán elvigyorodott. — Gyere, mesélek neked valamit. — Nem tudsz újat mondani. Én is voltam nászúton. — Eh, ne ostobáskodj... Pincér, két konyakot... Mást akarok mon­dani ... Ne vigyorogj folyton. Ha tudnád, hogy milyen ronda a pofád, amikor fültől fülig szalad a szád. hát állandóan citromot rágcsálnál. Megittuk a konyakot, majd hir­telen hozzámfordult. — Tudtad te, hogy beteg vagyok? — Mikor? — Még az év elején. Egy hétig fe­küdtem otthon, nem volt komoly az ügy, könnyebb tüdőgyulladás, de az orvos rámparancsolt, hogy kifeküd­ni, mert baj is lehet belőle. Hát fe­küdtem otthon egy hétig. Emlékszel? Ügy csináltam, mintha töprenge­nék, mert emlékezett a fene. A fele­ségem névnapját elfelejtem, nem egy haver egyhetes nyüglődését, va­lamikor az év elején. — Ahá — kapcsoltam — ez a nő... izé... szóval a feleséged... bejárt hozzád és ápolt... — Ápolt a nyavalyát, öt később ismertem meg, de hogy feleségül vet­tem, azt neki és annak az egy hétnek köszönhetem. Jó kerítő volt az a né­hány nap. Mert nézd, az ember már elmúlt negyven, s ha fiatal is még, de negyvenen túl már emlékei is vannak. Aztán, ahogy telnek az évek, mind több lesz az emlék és mind kevesebb a terv, mert már nem lesz rá idő úgysem, hogy megvalósítsa. Döglöttem otthon az ágyban, talán már a harmadik nap és a kutya sem nyitott rám ajtót. Senki. Csak az emlékeim. Megutáltam őket. Bekap­csoltam a rádiót, hogy valami emberi hangot halljak. Odaültem a televízió elé, hogy emberi pofát lássak, és aztán azon vettem észre magam, hogy az egyik este. amikor valame­lyik riporter szónoki fogásként meg­kérdezte „Ugye, tudják önök, ked­ves nézőink ...” hangosan rávágtam, hogy igen, tudom. Először megijedtem, hogy mi van, megbolondultam, tereferélek a tele­vízióval, aztán elfogott valami meg­nevezhetetlen honvágy. Nem tudom másnak- nevezni, csak honvágynak. Valaki után. Aki számon tart. Aki törődik velem és esetleg valaki, aki­vel én is törődhetek. Szerelmek, sze­retők. Eb! Nézd egy fiatal nő leg- ootirpáijsabb számítás szerint is tíz év múlva megcsalna. És én még bosszút sem állhatnék rajta, mert öt- venen túl . .. szóval érted. Váljak el akkor? Nem. fiatal nő lehet szere, tő. de feleségnek nekem már korom­beli kell. Mert akkor ott, egyedül rájöttem, hogy így nem lehet élni. Hogy ez is önzés? Bánja a fene. Le­gyen az. Dehát ebben az átkozott önzésben valakit valamennyire csak boldoggá teszek. Nem igaz? Voltam már beteg, igaz hogy ré­gen, évekkel ezelőtt. Akkor nem éreztem így és ennyire az egyedül­létet. S ott döbbentem rá, a gyűrött ágyamon, a vacak emlékeimmel, hogy nem is csak most vagyok én egyedül. Akkor is egyedül vagyok, ha néha veletek vagyok. Ne. ne til­takozz. Nem te és nem ti tehettek róla. Család, gyerek, apró, vagy na­gyobb gondok otthon. Mi közöm nekem ahhoz? Valamiféle társada­lomkívüliségben éltem. Érted bizto­san, hogy mire gondolok? Nem ér­tettelek meg benneteket és ti sem tudtatok megérteni voltaképpen en_ gém. A sok hülye duma. meg az ital tartott össze csak bennünket. Ez így volt. És nem is lehetett másképpen. Szerelmes vagyok-e? Nem hiszem. De szeretem, mert rendes, csendes asszony. És ő is szeret engem. Nem áltatja magát, tudja, hogy én vol­tam számára az utolsó lehetőség, és ráadásul nem is vagyok olyan utol­só, de én se vagyok öntelt. mert azt kaptam meg benne, amit ágyat vál­tó szeretőimtől soha nem kaphattam meg. Nem ő miattuk, hanem csakis magam miatt. Megnősültem cimbo­ra. így volt és úgy érzem, jól is van így... — Tudod, hány alsónadrágod van? — kérdeztem meg kicsit erőltetett kajánsággal. — Tudja a nyavalya, az kérlek az asszony dolga, — vigyorodott el Sán­dor, aztán elbúcsúztunk. Most láttam először sietni. Haza. Várta az asszony. Ahogy most így visszagondolok Sándor feleségére, kedves, kis gömbölyű teremtés. Csi­nos is. ha jól emlékszem. Sőt. egé­szen kívánatos és még alig van túl a harmincon. A fene egye meg, ennek a fickónak megint szerencséje volt. Kapott egy végeredményben ragyogó nőt feleségűi!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom