Népújság, 1966. június (17. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-26 / 150. szám

Bojkott S3 testvórháború Az utóbbi idők egyik leg­furcsább küzdelmét vívja im­már hónapok óta egymás el­len az Eger—salgótarjáni TÜ- ZÉP Vállalat és az ÉM Észak­magyarországi Tégla- és Cse­répipari Vállalat mátraderecs- kei gyáregysége. Akár testvér­háborúnak is nevezhetnénk ezt a küzdelmet, mert „béke­időben” igazi testvérként él együtt a két vállalat, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a gyár termékeit nem más, mint a TÜZÉP adja el. Sokáig nem is volt semmi baj, jó, baráti volt a kapcso­lat a két cég között, a fiatal gyár országos rangra, hírre tett szert kitűnő tégláival, cse­repeivel, a TÜZÉP meg ehhez a hírhez, ranghoz méltóan for­galmazta a gyár termékeit. Az első incidens néhány év­vel ezelőtt történt: magasabb lett a minőség mércéje, a TÜ­ZÉP is ehhez irányította igé­nyét, a gyár cserepeire pedig egyre több kifogás, reklamá­ció ékezett, így a TÜZÉP a vásárlók érdekében szinte so­rozatban visszaküldözte, meg­kifogásolta a cserepeket. Ez­zel aztán kezdetét vette a há­borúsdi, majd annyira elmér­gesedett a korábbi testvéri kapcsolat, hogy 1966. március 17-én az Eger—salgótarjáni TÜZÉP Vállalat kerek-perec bejelentette: bojkottálja a gyá­rat! Amíg a cserép minősége nem javul meg, egy darabot sem vesz át, s ad el belőle. Április első hetében pedig Szolnok, Pest, Szabolcs, Bor­sod és Hajdú megyék TÜ- ZÉP-ei is kézhez kapták a Belkereskedelmi Minisztérium TÜZÉP Főigazgatóságának körlevelét, miszerint: csatla­kozzanak a bojkottáláshoz, a: Eger—salgótarjáni TÜZÉI Vállalathoz hasonlóan állítsál le a mátraderecskéi cseréj forgalmazását. Az ezt követő eseményeké már nehéz lenne soron kö­vetni, mert a dossziék kiló­sokra duzzadtak a téglagyái központjában és a TÜZÉP-er is. A téglagyáriak, mivel mi is azt tartják, hogy a szabvány­C/b CL ... hogy, aki betette a lábát az egyetem kapuján a sike­res felvételi után, azt a magasságos jó úristen sem menti meg, hogy diplomát ne kapjon. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, hogy diploma nélkül megúszhatod’’ — vélem látni a felírást az egyetemek és főiskolák kapuin, jelez- ve, hogy az egyetemek és főiskolák jó anya módjára dédel­getik minden tanítványukat utó- és pótvizsgák, éppen csali hogy átcsúszott szigorlatokon keresztül mindaddig, amíg be­lépnek az értelmiségiek nemes családjába azok, akiknek pa- pírjuk van róla, hogy értelmiségiek. Mert papírjuk, azazhogy diplomájuk van. Jártamban-keltemben gyakran érdeklődtem, hogy vajon hol, kiknek és hány felsőfokú iskolásnak nyitottak zöld utat — kifelé az egyetemekről, mondván: végtelenül sajnáljuk, de ez magának nem megy? Hamarjában nem nagyon tudnék most akár egyetlen esetet sem megemlíteni, hiszen hogyan is lehetne valakit nálunk eltanácsolni, amikor a felvételin meg­felelve bekerült a boldog kiválasztottak közé, En ugyan haj­lottam már olyan esetről, hogy a felvételin megfelelt, de már, az első év végén, vagy éppen a második év közepén kiderült* hogy legfeljebb papírja lehet az utolsó szemeszterek utón, de a szükséges, az ország, a tudomány számára szükséges tudása már aligha... Sőt, olyat is hallottam már, hogy egy­szerűen fütyült a tanulásra, csak éppen annyit és akkor tanult, hogy átevickéljen a kollokviumokon, szigorlatokon* mert minek hajtsa magát az ember: a diplomának úgyis csak a számát és nem qualitását kérik számon majd tőle. Nos, az élet — legalábbis eddig — őket és ezeket látszott igazolni: az egyetemi felvétel gyakorlatilag már egyet jelent az egyetemi diplomával is. Félreértés ne essék, eszem ágába* sincs lefelé fordított hüvelykujjal ítélkezni, általában ez egyetemi, főiskolai oktatás, még kevésbé az oktatásban részt vevők felett. Meg vagyok győződve róla, hogy a felsőokta­tási intézmények hallgatóinak zöme foggal-körömmel és leg­jobb szándékával harcol, hogy tudásra épült diplomával a ke­zében lépjen ki ama sokat emlegetett életbe. De valahogy mégis van olyan érzésem, mintha ezek a felsőoktatási intéz­mények szégyellnének önkritikát gyakorolni, amikor pedig ezzel a tudományos intézmény és a diploma rangja óvatna meg és mintha a józan értelem helyét, néha bizony az indo­kolatlan jószívűség foglalná el, mondván: ha már felvettük a szerencsétlent, húzzuk át a szigorlatokon, egészen az államvizsgákig. hehet, hogy mindaz, amit itt elmondtam, valóban ét egyébként csakis az én, és egyedül az én véleményem. Lehet, hogy aggodalmam a jó hírű magyar felsőoktatás színvona­láért nemcsak hogy túlzott, de a legteljesebb mértékben in­dokolatlan is. Becsülettel bevallom: én lennék a legboldo­gabb, ha így lenne. Am tartok attól, hogy e boldogság talán mégsem lehet maradéktalanul osztályrészem! Mert például — egyébként minden bizonnyal helyesen — irodalmi hetilapunkban vita indult az egyetemi oktatás anyagát, mennyiségét és minőségét, sőt disztingvációját ille­tően is. Igen lelkesen és odaadóan tanulmányoztam mind­eddig a vita lényegét, de nagyítóval sem tudtam fellelni egyetlen szót, gondolatot sem az általam felvetett problémát illetően. Mert helyes és kell is vitatkozni, hogyan és mit ta­nuljanak, mennyit és miért napjaink egyetemistái, de azért azon sem árt tűnődni, hogy kik tanuljanak, pontosabbaiK kikért vitatkozunk mi? Még pontosabban: miért vitatko­zunk mi? A diplomáért, vagy a tudásért, avagy együtt • kettőért? Mert bárki beláthatja, s azt hiszem, mindenki be is látja, hogy nem diplomásokra van szüksége a szocializmusnak, ha­nem olyanokra, akiknek a diplomához megvan az arany fe­dezetük: a megszerzett tudás mennyisége és minősége. Ter­mészetes, nagyon is elképzelhető, hogy mindig is lesznek jő és közepes, és viszonylag gyengébb előmenetelű és kép­zettségű egyetemi és főiskolai hallgatók. De itt és most nem a viszonylatosságot vitatom, hanem a képesség, vagy a szán­dék hiányát, amely azonban nem lehet olyan nagy, hogy a diplomaosztás ünnepélyes pillanata elé bármilyen gátat i* tudna vetni. Szerény és serény enemű tapasztalataim alapján bátor­kodtam fel- és megjegyezni, hogy egyébként az a vélemé­nyem: nálunk mintha az isten se tudná megmenteni a diplo­mától azt, aki egyszer betette a lábát az egyetem vagy a fő­iskola kapuján. Amennyiben véleményem nem állná ki az ’gazság próbáját, mert felsőfokú intézményeinkben a mate­rialista világnézet alapján az atyajóúristennek semmi köze a diploma megszerzéséhez, akkor e sorokat szerencsére feles­legesen írtam. . ... és életemben talán először boldog lennek, mert karoo veszett a munkám és fáradságom. MSniifaHsi, 5 1966. június 26„ vasára«# nak előírt cserepet készítettek, ugyanúgy dolgoztak, mint az- ■ előtt, ezerszámra gyártották a cserepeket, a TÜZÉP meg, mi­vel ma is azt tartja, hogy ezek a cserepek nem felelnek meg az előírt minőségnek, válto- . zatlanul kitartott elhatározása mellett: továbbra is bojkottál- ta a gyárat. így aztán az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a vásárlók tétlenül, sok eset­ben felháborodva szemlélték a két vállalat háborúját, mert cserepet vásárolni hiába volt pénzük és hiába volt cserép, a bojkott miatt mégsem lehe­tett. 1966. május 13-án váratlan fordulat következett. A TÜ­ZÉP megszüntette bojkottá­lását, ismét megjelentek a tég­lagyár cserepei a telepeken, de sajnos, ez korántsem azt jelentette, mintha ezzel a for­dulattal a békepipát is elszív­ták volna, mert a két vállalat között a viták ugyanúgy fenn­álltak, mint addig, sőt, már pereskedésre is sor került, így kapcsolatuk aztán nemhogy ja­vulna, hanem inkább egyre rosszabb. De hallgassuk meg talán a legilletékesebbeket, e furcsa küzdelem szereplőit. Jakkel János, az Eger—sal­gótarjáni TÜZÉP Vállalat ke­reskedelmi osztályvezetője: — Cserepet nem egy-két év­re vásárolnak az emberek, hi­szen a jó cserépnek 50—60 esztendeig is el kell tartania. Rendkívül sok reklamáló le­vél érkezik hozzánk a mátra- derecskei téglagyár cserepeire. Rossz a minősége, szétfagy, el- rej>edezik, meghajlik. Évek óta vitatkozunk, kötbért, értékdif­ferenciát fizettetünk a gyár­ral, de sajnos, a cserép minő­sége semmit sem javult. Ezért határoztuk el március 17-én, hogy bojkottáljuk a gyárat és megtiltjuk a művi eladást is. A lakosság, a vásárlók érde­kében tettük ezeket a lépése­ket, hogy ne forduljanak elő olyan esetek, hogy másfél év múlva már cserélni kellett a cserepeket. Nemcsak mi vitat­kozunk a gyárral, hanem a vásárlók is, a gyár ugyanis hároméves garanciát vállal a cserepeire, de egy fél évig is eltart a huzavona, míg kicse­réli a jogosan reklamálók cse­repeit. A Központi Döntőbi­zottság elé került az ügy, amely kötelezte a gyárat; cse­rélje ki a vitás cserepek egy részét. Sajnos, a többivel nem tudjuk mi lesz, mert változat­lanul az a véleményünk, hogy nem telelnek meg az előírt minőségnek, az Építésügyi Mi­nisztérium minőségvizsgáló in­tézete viszont kifogástalannak tartja. Bele kell nyugodnunk a döntésbe, pedig a cserepek rosszak. Ha a minőségvizsgá­ló intézet nem is adott igazat, a gyár intézkedései mégis ben­nünket igazoltak, mert május 13-án nem véletlenül szüntet­tük meg a bojkottálást. A gyár­ban jelentős változások történ­tek: minőségi brigádok alakul­tak, átválogatták a cserepeket, fagyasztógépeket állítottak munkába, sűrűbben végzik a minőségi ellenőrzéseket, így a május 13-a óta gyártott csere­peik ellen semmi kifogásunk nincs. Bár csak ilyen cserepe­ket gyártottak volna ezelőtt is... Kákái József, az ÉM Észak­magyarországi Tégla- és Cse­répipari Vállalat termelési osz­tályvezetője: — Senkinek sincs joga két­ségbe vonni a minőségvizsgáló intézet döntését, amely szerint cserepeink jók, ezt bizonyítot­ták a laboratóriumi vizsgála­tok is. Ezzel a vita vélemé­nyünk szerint el is dőlt. Rend­kívül rossz hatással volt vál­lalatunk életére, munkájára, dolgozóinkra a TÜZÉP visel­kedése. Leveleket írkáltak más megyéknek, hogy ne fogadják cserepeinket, szabály szerint ellenpropagandát folytattak ellenünk, alaptalan dolgokat híreszteltek cserepeinkről. Azokról a cserepekről, ame­lyeket a minőségvizsgáló inté­zet kifogástalannak talált. Természetesen előfordulnak olyan darabok, amelyek nem felelnek meg a minőségnek, de ilyen esetekben szó nélkül le­árazzuk, kicseréljük, vissza­szállítjuk a jogosan reklamált cserepeket. Nem igaz, hogy el­zárkózunk a jogos kifogások teljesítése ellen. Hároméves garanciát vállalunk és tartjuk is szavunkat. Itt a félév, és valószínű, hogy a sok huza­vona miatt a derecskéi tégla­gyár cserépterve nem lesz meg, mert amikor volt vago­nunk, zavartalan lett volna a szállítás, a TÜZÉP bojkottált, most pedig nincs vagonunk, szállítani nem tudunk, a cse­rép meg kellene. Megbolygat­ták a munkamenetet, megza­varták tervgazdálkodásunkat, és az emberek hangulatát Is. Nem a TÜZÉP kifogásai miatt történtek az intézkedések De­recskén. Terveink között sze­repeltek, és a lehetőségekhez mérten ezek után is mindent megteszünk a minőség javítá­sáért. Az sem igaz, hogy a TÜZÉP leállította a művi el­adást, pedig ha valóban úgy van. ahogy ők mondják, vagy­is hogy a vásárlók nevében lépnek fel, akkor elsősorban ezt kellett volna leállítaniok. Jó lenne, ha végre megszűnné­nek ezek az alaptalan viták, vádaskodások... Kinek van igaza? Nehéz len­ne egyértelműen állást folgal- np véleményt mondani. Nehéz, mert a minőségvizsgáló inté­zet szerint kifogástalan a de­recskéi téglagyár cserepe, vi­szont az a 80—100 db reklamá­ló levél, amely a TÜZÉP-hez érkezett, teljesen ellentmond a vizsgálatok eredményeinek. Nem tudjuk, hogy végül is mi lesz majd e háborúsdi vége, mert a TÜZÉP most a Belke­reskedelmi Minisztérium mi­nőségvizsgáló intézetének vé­leményét kéri, de reméljük, hogy a huzavonának, a két vállalat között fennálló vitá­nak nem a vásárlók lesznek majd a szenvedő alanyai. Persze, azt is el tudnánk képzelni, hogy végére érne ez a testvérháború, mert aligha jó ez, akár a TÜZÉP-nek, akár a gyárnak! Koós József * As egészség kincs: Igazán csak betegen érezzük, hogy milyen nágy kincs. Pár évtize­de egy súlyos betegség _ sze­gényhelyen az anyagi „össze­omlást" jelenthette. Drága, mint a patika — idézi ezt a korsza­kot a magyar közmondás. Az egészség ma is a legdrágább kincs, de a gyógyulást már nem fenyegeti a forintok mumusa. Aki egészségével segítik gaz­dagodásunkat és munkájával mások gyógyításának lehetősé­geit teremti meg, «z nálunk ineven gyógyul. • • Allampol- gáraink legtöbbje, több mint 90 százaléka. Egy hevesi parasztemberrel közösen számoltuk ki. hogy több mint kétezer forintot kellett volna fizetnie a kórház pénztárába, ha nem lett volna biztosított. Ennyibe került vol­na a több mint egyhetes ápo­lási díj, orvosi költség, ellátás A fizetés helyett ingyen kapta az egészséget. A számolás nem volt irreá­lis Hevesen B.-ék is bizonyít­hatják. __ Tavaly 12 napot kórház­ban töltöttem. Megoperáltak, aztán küldtek egy 2425 forint­ról szóló csekket^ hogy fizes­sem be ápolási díjnak. Mu tatja a számlát: ápolást díj egy napra 65 forint, külön orvosi díj 33 forint, plusz első kivizsgálás 130 forint. A mű­tétkategória 800. .. összesen... — Maiga nem biztosított? — Nem vagyok tsz-tag... Nos, igen B.-ék még ma is „gazdák”. Egy hold szőlő, meg a sógor egy holdjának és két lányuk 800 négyszögöl földjé­nek „úrai”. És alkalmi mun­kából élnek: Lovukkal, meg a különböző területeken levő földjükön gazdálkodnak. Bo­ruk is van, meg baromfit te­nyésztenek. Épp most veitek fel a „tyukfarmra” 15 ezer forintos kölcsönt az államtól. B.-ék nem nagyon közösköd­nek a közös munkában, össze­ügyeskedett forintjaikat is maguk kamatoztatják. Nem találták meg a kapcsolatot a megváltozott élettel. — Hány éves volt — kérde­zem az asszonvt —, amikor a tsz-be hívták? — ötvennégy. —- Még nem beteg? — Nem. B.-ék magukban dolgoznak, csak magukért. Nekik fizetni kell az egészségért... 0 Hadd mutassak t>e most egy találomra kiválasztott hevesi tsz-tagot, akinek egészségéről államunk gondoskodik. — Takács Sándort keresem. — Én vagyok az. Földes szobába vezet. A fe­hér búbos kemence mellé húz egy széket, maga meg letelep­szik az ágy szélére. — M’ért tetszik keresni? — Érdeklődnék, hogy job­ban van-e, Sándor bácsi? A HEKÉBI presszóban pa­rasztasszonyok ülnek. Málnát isznak, fagylaltot kanalaznak, várják a buszt. Az eső után fel- lélegzik a föld és egy kom­bájn dübörög végig a falu főutcáján. Aratás ideje van. Péter-Pál még egy hét, de az árpa már erősen székül. A felszolgáló lány a presz- szóban valódi málnát hoz ki, I jó erős szódával. A polcokon 1 pezsgősüvegek sorakoznak. — Nem várják meg a szil­vesztert — mosolyog a lány. — Vasárnap a legények isz- szák. Pezsgőt, sört, meg feke­tét. Ilyenkor kevés a kis kávé­főző, hétköznap sok is. .. — Tessék adni forintért fagylaltot... Gyerekek sorakoznak a pult előtt, kerek szemmel lesik, ahogy megtelik a tölcsér. A szövetkezeti irodához ka­nyarog az út. Rossz makadám, afféle lélekrázó. — Az erőmű felé menje­nek maid. Ott már sima beton van, széles országút. Az iroda előtt két legény áll- doaál Porosán, bukósisak a kezükben. — Kirándulnak? A rövidebb hajú a fejét ráz­za. — Allásügyben. Most érett­— Ö, doktor úr, csak-csak megvagyok... Odatotyog a szekrényhez, kopott, fekete írattárcát vesz elő. — Itt van az én összes ba­jom — mutat a papírokra —, mondta Ábrahám doktor úr, hogv jól őrizzem meg... Sándor bácsi meséli, hogyan szédült le a szekérről, hogyan maradt fekve a fődön, mintha mindene összetörött volna. . Aztán már mevint Ábrahám doktor úrról beszél Sándor bá- csC hogyan is segíti őt a kör­zeti orvos bajában. Sándor bácsi, aki már több mint kilenc éve tsz-tag, újra a kezembe nyomja a leleteket. — Hol fáj Sándor bácsinak? ségiztünk Gyöngyösön, a tech­nikumban. Állás kellene. Ez itt, azt mondják, jó szövetke­zet. Tavaly' 45 forintot fizet­tek. .. Kiss Ferenc, a főmező­gazdász mondja el sorjában a , szövetkezeti naciónálét. Hogyan : jutottak el a tizenégyriéhány ] forintos munkaegységtől negy­venötig. A SZAVAK mögött észtén- . dók küzdelme, felhalmozott . energiaíömeg, rengeteg pénz j rejlik. A négy hosszú esztendő- bői csak találomra választ ki , egy-egy fontosabb állomást. j — A gabona-, a takarmány­betakarítást teljesen gépesítet- . tűk. A modern istállóban itatá- j sós borjúnevelés folyik. A ta­valyi 9,5 milliós bevételből 2,5 milliót az állattenyésztés, más- 1 felet a kertészet, közel keltőt * a cukorrépa adott. Megvalósított terveket sorol, azt, hogy ma már tbc-mentes a tehénállomány és hogy az idén 3200 liter tejet fejnek te- ‘ henenként... Ketten kezdtük a beszélge- : tést, öten, hatan is vagyunk, í amikor a „hősi időkről” esik 1 szó. Ki egy adattal ki egy i megjegyzéssel segít: i — Kétszázezer forintot fi- i aettünk ki tavaly prémium­Sorra veszi testrészeit: mennyi sok fájó testrész! — Kilenc hónapja nem dol­gozok már, pedig úgy szeret­nék ilyen drága, jó időben munkálkodni. Mondja, doktor úr, mikor állhatok újra mun­kában? Nem tudtam. Sándor bácsi pedig a tsz-től kapott fél mun­kaegységről és Ábrahám. dok­torról beszélt..: Meg a kór­házról, ahol ingyen gyógyítot­ták. .. — Jobbulást, Sándor bácsi. Az egyik fiatalasszony még utánam lopódzik, hogy meg­kérdezze, javult-e Sándor bá­csi állapota. De félúton meg­állt, nincs rá bátorsága... Az egészség kincs: csak be­tegen érezzük igazán, hogy mi­lyen nagy kincs. Állampolgá­raink legtöbbje, több mint ki­lencven százaléka ingyen gyó­gyul. Idén is újabb törvények segítik, hogy az ingyenes gyó­gyítás minél «több óJlampolgár- ra kiterjedjen ... — Fóti — Heréd ként. Petkó Pál és a felesége öt és fél ezer forintot tett zseb­re. Holoca János egymagában kétezren felül. Szóba kerülnek a gondok is. Naponta százak indulnak el a faluból a bányák, az üzemek, a gyárak felé. Sokan — még ak­kor, amikor a szövetkezet gyengén működött — szakvizs­gát tettek az erőműnél. Azóta ott törzsbelieknek számítanak. A tsz-ben az asszonyok képvi­selik a fiatal erőt. Meg a gé- j)ek. Gyerek trappol az utcán, ka­rikát hajt maga előtt. Ügy ker­geti, a lelke majd kiszakad és szájával a gép dübörgését utá­nozza. — Vezess a tanácshoz! — A parkon túl —mutat előre. A HERÉDI park. Senki sem állná meg szó nélkül. A ta­nácstitkár, a gazdaságvezető is beszélnek róla. A megyében ke­vés helyen lehet látni ilyen nagy, jól kezelt parkot. Külö­nösen falun. — ötezer náwzetméter — büszkélkedik a gazdaságvezető, aki egyben a Nőtanács titkára is. — ötvenezer forin tunic ban, sok társadalmi munkánkban van. A fő gond azonban most nem ez, hanem a kultúrház. Gond, mert nincs. — De lesz — tokija a szót a vb-titkár. — Százezret ad a tsz, a má­jusi tanácsülésen megszavaztak minden családra 300 forintot. Ez a másik százezer. A harma­dik százezret összeállítjuk tár­sadalmi munkából. Ami ezeken felül szükséges, a járástól, a megyétől várjuk... Éhről a kultúházról külön­ben sokat hallottam. Horton a gépállomáson mondták, hogy a herédiek kultúrházat szeret­nének. Hatvanban beszéltek a háromszáz forintokról. Ott je­lentették ki: — Meg is lesz a kultúrház, ha a herédiek ennyire akar­ják. .. És még néhány adat a ta­nácstól: Öt év alatt több mint 3 kilométer járda épült. A há­zak többsége új, minden ne­gyediken tv-antenna. A falu orvosa meséli, hogy a tbc, amely itt valóban népbetegség­nek számítolt, e^öc"n kihaló­ban van. A gyerekek között úgyszólván már ismeretlen. Szó kerül a falut övező két patak szabályozásáról is. A víz­tárolót is említik. — A két j)atakra 14 milliót költött az állam. A víztároló a Hatvani Cukorgyárat is szolgál­ja... HERÉD az eredmények és a szép tervek faluja. Ez ma már itt bebizonyított valóság. Az eredmények önmaguk helyett beszélnek, a tervekben senki sem kételkedik. A vezetőség bí­zik a népben, azok követik a vezetők szavát. És így, ebből a kikovácsolódott összefogásból született meg a jómódú szövet­kezet, a járdás, köves, utas fa­lu, az ötezer négyzetméteres virágoskert, a község kellős közepén, de ez az ígérete az új kultúrházmak is, amelynek alapjait már minden herédi lerakta a fejében és a szívé­ben. .. Szalay István «0 0Í0 mH mm Aki pénzért Ó1 Aki ingyen

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom