Népújság, 1966. május (17. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-01 / 102. szám

Ma időszerűbb, mint valaha: Világ proletárjai, egyesüljetek! A magyar szakszervezetekre nagy feladatok várnak Gáspár Sándor elvtárs nyilatkozata A Központi Sajtószolgálat munkatársa május 1. alkalmá­ból felkereste Gáspár Sándor elvtársat, az MSZMP Politikai Bizottságának tagját, a SZOT főtitkárát, s néhány kérdést intézett hozzá. Az alábbiakban ismertetjük Gáspár elvtársnak 9 kérdésekre adott válaszait. •“ Májas 1. a nemzetközi ■tankás ni ozgal om nagy se­regszemléjének napja. Mi­lyen gondolatok jegyében ünnepi ik az idei május else­jét a Szakszervezeti Világ- szövetséghez tartozó szak- szervezetek? —- Hetvenhat esztendeje a nemzetközi proletáriátus min­dig közösen ünnepli ezt a na­pot. Hogy ebben a háromne­gyed évszázadban ml minden történt — és éppen a munkás- osztály ereje, alkotóképessége és nemzetközi szolidaritása jóvoltából —azt nemhogy egy nyilatkozat, de többkötetes könyv is nehezen foglalhatja össze. Mégis: gondolataink ilyenkor végigvágtatnak ezen a 76 éven, benne a két világ­égés szörnyűségein, de az azokból mindig hatalmasabban és győzelmesebben kikerülő nemzetközi munkásmozgalom útján is. Persze, szép ünnepi szóként is csenghet ez a meg­fogalmazás: mert a „hatal­mas’*, a „győzelmes” kifejezés nem mondja el azt is, mennyi szenvedés, küzdelem és vérál­dozat kellett a mai eredmé­nyekhez. Mert a tőke elleni (küzdelem dédapáink kora óta egyre bonyolultabb lett, egyre magasabb követelmények elé állítja a dolgozó milliókat. Má­jus elseje értelmét és alapgon­dolatait mindig ennek a harc­nak a jelszavai foglalták ösz- sz«j — A hetvenhat évvel ezelőt­ti, első közösen ünnepelt május elseje jelszavát, a Kommunis­ta Kiáltvány közismert záró­sorát kell idézni talán elsősor­ban: „Világ proletárjai, egye­süljetek!” Ez a jelszó születése óta mindig aktuális, de nehéz len­ne olyan időszakot kiválaszta­ni a munkásmozgalom törté­netéből, amelyben időszerűbb lett volna, mint napjainkban. — Május elseje, a nemzet­közi munkásünnep a gyakran ismételt kifejezés szerint a munka ünnepe. De nem akár­milyen munkáé. A zászlók és virágok ezen a napon azt az alkotó emberi munkát köszön­tik, amelyet csak békében le­het végezni és amelyet a bé­kéért végeznek. A mi társa­dalmi rendünk építése — gondjaink és nem könnyedén megvalósuló új törekvéseink figyelembevételével is — az emberhez egyedül méltó, a bé­két védő és a nemzedékek jö­vőjét szolgáló, alkotó tevé­kenységhez tartozik. Ezért ná­lunk május elseje — akárcsak a szocialista építést végző töb­bi országban is, a nemzetközi szolidaritás és a saját békés építőmunkánk kettős ünnepe, szocialista társadalmunk ered­ményeinek természetes, nagy szavak nélküli díszszemléje is. — A SZOT és a KISZ központi bizottsága április elején felhívással fordult a dolgozókhoz az MSZMP IX. kongresszusa tiszteletére ki­bontakozó munkaversennyel kapcsolatban. Ez a felhívás a korábbi hasonló felhívások­nál konkrétabb versenycélo­kat szorgalmaz. Hallhat­nánk-e Gáspár elvtárstól va­lamit a kongresszusi munka­verseny eddigi tapasztalatai­ról? — Az idei munkaverseny — benne a pártkongresszusunk tiszteletére bontakozóban lévő versenymozgalom — lényeges vonásairól már több nyilatko­zat hangzott el, merőben újat mondani így hát nem lehet ró­la. Néhány fontos vonásra tnégis fel kell hívni a fi evei­met. Ilyen például az, hogy az 1966-os termelési feladatokat az üzemekben — műszaki kon­ferenciák, termelési tanácsko­zások ezrein — alaposan és gondosan tanulmányozták, megvitatták, kitűnő javasla­tokkal egészítették ki. — Hogyan tovább? A ver­seny — Vele a tervteljesítés — sorsa szerintem most már első­sorban a gazdasági vezetők ke­zében van, hiszen az ismert feladatok (a termelékenyebb munka, a takarékosabb gazdál­kodás, a jobb minőség, az ex­portfeladatokra irányítandó nagyobb flgyeiem) csak a munka jobb megszervezésé­vel és folyamatos anyag- ellátással teljesíthetők. Igen fontosnak tartja a Szak­tanács annak — a szocialista elosztási elvből fakadó — alapgondolatnak az érvényesí­tését, hogy magasabb anyagi és erkölcsi elismerésben részesül­jön az, aki többet és jobbat ad a társadalomnak. Meggyőződé­sünk, hogy a hazánkhoz, rend­szerünkhöz, a haladás gondola­tához hű dolgozó milliók meg­értik és átérzik a versenymoz­galom jelentőségét: valóra váltják az egész népünk javára végzett, a maguk javuló életét is szolgáló, valamennyiünk ér­dekeit és békénket munkáló erőfeszítések céljait. Kívánom mindazoknak, akik ezeket a so­rokat olvassák, hogy jó erőben, egészségben teljenek munka­napjaik és derűs, szép ünne­pük legyen az 1966-os május elseje — Miben látja a termelés, a munkaverseny segítésén túl a szakszervezetek legfon­tosabb és legidőszerűbb fel­adatait, különös tekintettel a dolgozók érdekvédelmére? — Ha már a kérdés különvá­lasztotta a két problémacso­portot — én inkább összekap­csolnám — „a termelés segíté­se” nem olyan címszó, amely valahol fényévnyi távolságban jár a munkás érdekvédelmétől, sőt, szeretnénk ha megvalósul­na, hogy mindenkj megértse a két cél szoros összetartozását, és kölcsönhatásukat. Nincs ná­lunk olyan termelési feladat, olyan versenymozgalom, amely­nek megoldása, szervezése ne válna közvetlen vagy közvetett módon a dolgozó ember javá­ra és nincs, de nem is lehet olyan jól végrehajtott szak- szervezeti érdekvédelmi neve­lési feladat, amely ne kama­tozna jól és távlataiban egyre jobban a termelő munkában. Mégis: túl széles a kérdéscso­port ahhoz, hogy minden al­kotóelemét sorba vehessük. Célszerűbbnek tartom, hogy az új gazdaságirá­nyítási rendszer megkövetelte szakszervezeti teendők néhány már kialakuló körét világítsam meg. — Szakszervezeti mozgal­munk az MSZMP megalakulá­sa, a konszolidáció évei óta fo­kozatosan a helyére került, te­vékenységi területe megnőtt, jogai ugyanígy szélesedtek. Bíz­vást elmondhatjuk, hogy a szakszervezetek megkérdezése nélkül úgyszólván sehol sem döntenek. Ez jó is — de nem­csak jó. örülünk a növekvő jogköröknek és a velük együtt jelentkező felelősség­nek, hiszen mindkettő a nép érdekében végzett munka mu­tatója. De nem örülünk an­nak, hogy — kis túlzással szól­va — néhol még a postás feladatkörét is a szakszerveze­ti bizottságokra ruházzák. Ez kissé sok a megtiszteltetésből. Rajta kell lennünk, hogy pon­tosabban meghúzzuk a szak- szervezeti munka határait, s ez nem lesz könnyű feladat, de meg kell birkóznunk vele, kü­lönben tényleges teendőinktől vesszük el az energiát, az időt, üzemi nyelven a „kapacitást”. Pedig a következő években igen nagy feladatok teljesítését várja el tőlünk népünk, pár­tunk — joggal. — Ezekről is néhány gondo­latot. Világos, hogy a politikai nevelőmunkán javítani kell — az sem titok, hogy a termelést jobban segíteni az üzemi de­Egyes emberek túlságosan “ is mélyen raktároznak el az agyuk mélyén nem is jelentéktelen dolgokat: nem tudnak, vagy nem akarnak emlékezni. Nézzük az alábbi példákat: Akiről szó van, párttag. 1945-től a szocializmusért fá­radozik, sokat vállalt, sokat tett és tesz ma is az ország felemelkedéséért. A párt poli­tikájával minden fő kérdésben egyetért, egy dologban azonban fenntartásai vannak: a pár- tonkívüliek miért vehetnek részt a vezetésben, sokat meg­engedünk, elnézünk a párton- kívülieknek. Érvei: hol voltak ezek 1945-ben, hol voltak 56- ban, egyáltalán hol voltak, „amikor az ég zengett”? Most meg, amikor már könnyebb, kevesebb áldozattal jár a ve­zetés, részt kémek, közelebb húzódnak a hatalomhoz. A másik: „Hogyan dolgoz­zam én ezzel egy pártszerve­zetben, amikor néhány évvel ezelőtt még templomba járt, vagy 1947-ben a kisgazdákra szavazott, pedig egy rögöt sem mondhatott a magáénak, aki 1956-ban a munkástanács mel­lett szavazott”? Sorolhatnám még: „Ml volt az 45 előtt”; „Talpnyalója volt az intézőnek”; „Csirkét, kosa­rakat hordott a mesternek”; ..Szóba sem állt a magunkfaj­tával”; „Mindig a német győ­zelemről beszélt”; „Levente if­júvezető vagy cserkész volt”, stb., stb ... ire nem emlékeznek, vagy nem akarnak em­lékezni azok, akik ma is eze­ket hánytorgatják? Arra, hogy ezeket a „bélyegeket”, ponto­sabban ezek egyikét, vagy má­sikát ők is magukon viselték. Kevés olyan ember van a kö­zépkorúak között, aki ne lett volna levente, ne járt volna templomba. Jó néhány száz­ezer azoknak a száma, akik megjárták a keleti frontot. Mi­lyen érdekekért, kinek az ol­dalán? — nem kell mondani. Hányán, de hányán szavaztak 1945-ben a kommunista párt el­len, mert éveken át mételyezték, fertőzték őket! Az 1945-ös vá­lasztáskor azon a telepen, ahol éltem és a lakosság 100 százaléka gyári munkás, vagy tisztviselő volt, 67 százalékos többséget XXXXXXXX.VXXXXXXXXXXXXXXXXX.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXWX'tfVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXS.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX' mokrácia szélesítésével, újabb százezrek aktivizálásával lehet csupán. S amilyen mértékben a vállalati hatáskör nő — foko­zódnia kell a szakszervezeti munka hatékonyságának is. Ezért a vállalati tervek kiala­kításába és a megvalósítás elő­készítésébe sokkal több felelős­séggel és kezdeményező erővel kell beleszólnunk. Az új irá­nyítási rendszernek az a mód­szere, hogy az irányítás jogkö­rének jelentős részét decentra­lizálja, egyúttal a felelősség de­centralizálását is jelenti. Egy­szerű példával: ma még oda lehet állni egy üzem munká­sai elé azzal, hogy „nincs nye­reség, mert nem kaptunk anyagkiutalást”, de egy-két év múlva már nem lehet a felső irányításra tolni a felelősséget — nem lesz kibúvó. Ez a köve­telmény az egész évi munka olyan szervezését Igényli, hogy a végén ne legyen szükség ki­búvókra. Sok lesz a tennivalónk a szociális helyzet, a munkás­védelem, az üzemegészségügy javításában — és ha valamit általában az elkövetkezendő hónapokról mondhatunk, az az, hogy ideje lesz a saját fel­adatok tudatos, alapos felmé­résének, megismerésének min­den beosztásban és minden területen. Nincs olyan vezető — a gyárak igazgatóitól a szak- szervezeti bizalmiakig és a mű­vezetőktől a szakmák mozgal­mi vezetőiig — aki az új ten­nivalók állandó tanulmányozá­sa nélkül megállhatná a he­lyét. Márpedig olyan elgondo­lásaink vannak — s közvé­leményünk reagálását ismerve, — úgy érzem, ezzel egyetérte­nek a dolgozó milliók — hogy a helytállni tudást képzettség­ben, szorgalomban, lelkiismere­tességben életünk természetes alapkövetelményévé, minden elismerés nélkülözhetetlen kel­lékévé emeljük. — Befejezésül kívánok még egyszer olvasóiknak — új fel­adataik teljesítésében — ered­ményes munkát, sok örömet és személyes boldogságot. U. L. Ml TÖBB MINT HARMINC év­vel ezelőtt történt Még tízéves sem voltam, a harmincas évek legelején jártunk. Eger azokban az időkben még az érseki székhely minden következményét magán viselte. Alig nyíló elmével még szinte semmit sem értettem meg az akkori eseményekből. Fogal­mam sem volt, miért bolygatta meg annyira a város közvéle­ményét például a strand meg­nyitása, ami ellen vitéz Su- bich, a székesfőkáptalan min­denható szürke eminenciása szinte tüzet fújt a városi kép­viselőtestületi ülésen, egyházi átokkal fenyegetve mindazokat, akik nem átallanak a strand megnyitása mellett szavazni. Méghogy Egerben, a pápok vá­rosában együtt fürödjenek a nők és a férfiak a strandon.. .1 Micsoda fertő. Mindenki erről beszélt ak­kor. Másként vélekedtek a fia­talok, és másként a felnőttek. Persze, az egyházi iskolák ta­nulóinak szigorú igazgatói uta­sítás tiltotta meg a strand hasz­nálatát. De hát a fiatalok kö­zött mindig akadtak vállalko­zó szelleműek. Még a zárdisták között is. Nem csoda, ha ekkor még megbélyegzett embernek tartot­ták sokan a szoedemeket. Illett kikerülni őket. Amikor egyszer megkérdeztem apámat, mi az, hogy kommunista, nagyon fur­csán nézett rám. Megállította a varrógépet, amit szinte megál­lás nélkül taposott, aztán csak ennyit mondott: — Azokra nagyon haragsza­nak az urak. Erről ne beszéljél sehol, fiam! A MIÉRT CSAK kikívánko­zott belőlem. És apám a gép mellett, rövid oktatást tartott a történelemből. Hogy tizenki­lencben, a kommün alatt, így mondta, elvették a kommunis­ták a nagybirtokokat, elvették a gyárakat, nem kellett lakbért fizetni, a gyerekeket üdülni vit­ték. És így tovább. Volt ebben valami titokza­tosság a számomra, valami na­ivon izgalmas dolog, de egy­AKKOR MÉG HŐSI TETT VOLT gozott a kis üzletben, a szá­munkra elérhetetlen jómódban élő kereskedő alkalmazottja­ként. Fiatal férfi volt, csak a keresztnevére emlékszem: Sa­nyinak szólították a nagyobb Bornemissza fiúk, akik maguk is már az állványokon gürcöl­tek. Nekünk csak segéd úrnak volt szabad szólítanunk Sanyit. Két dologért csodáltam. Az egyik a versenykerékpárja volt, amire jobban vigyázott, minta szeme világára. Valódi verseny­kerékpár volt az, nemcsak amolyan köznapi bicikli, ver­senykormánnyal felszerelve. Talán az volt az egyetlen ilyen, csodálatos szerkezet akkor Egerben. A másik dolog, ami ámulat­ba ejtett, az étvágya volt. Egy­szer megpróbáltam egy akkora szelet zsíros kenyeret megen­ni, fokhagymásán, amilyet a Sanyi segéd úr kezében láttam nap nap után. Egy nagy házi­kenyér, nagyságra egy kisebb­fajta malomkerékkel egyezett meg, jó két ujjnyi vastag sze­letét hintáztatta középen fogva a kezében délutánonként, öt perc alatt befalta az egészet. És ha a bakfisnyi cselédlányt meg tudta főzni, rögtön utána megevett még egy akkora sze­letet. Mindig egy liter tejet ivott meg utána, de azt már a saját zsebéből fizette ki az üz­letben. Tulajdonképpen Sanyi úrról szeretnék elmondani egy na­gyon emlékezetes eseményt, egy régi május 1-e eseményét, Eger harmincas éveinek elejé­ről. VASÁRNAPRA ESETT ez a dátum. Délelőtt sétálni vitt el magával apám. Legtöbbször a vasútállomásig mentünk el va­ben érthetetlen is. Főként az, amikor megtudtam, hogy a kommunisták még Istent is ta­gadták. Bizony, Egerben nagy bűn lehetett ez, hiszen itt templom és pap volt bőven ak­kor. Tovább faggattam apámat, arról, milyenek a kommunis­ták, akiket az előbbi cselekvé­sek után nagyon bátor, nagyon ritka, valami óriásszerű embe­reknek képzeltem el. Néhány nevet említett apám, olyan emberek nevét, akiket én is ismertem. Közülük már csak az öreg Lájer bácsira emlék­szem. Elcsodálkoztam. Lájer bácsin addig én semmi különö­set nem vettem észre. Aztán megtudtam, hogy az udvarunkban is vannak „vörö­sek.” A mai Alkotmány utca akkor még Érsek utca néven volt ismert. A tizenkét szám alatti bérházban jó néhány csa­lád lakott. Szomszédunkban Bornemisszáék, közel tíz gye­rekkel. Kőművesmesterséget folytattak többen is a család­ból. Tőlük hallottam először ezt a kifejezést: sztrájk. Na­gyon megijedtem, amikor meg­tudtam, mi az, és hogy készül­nek is rá. Attól féltem, hogy lövöldözés lesz belőle. Az udvar hátsó sarkában egy hegedűkészítő műhely lapult, olyan történelmi nevű tulajdo­nossal, hogy mindig a kuruc- harcok jutottak az eszembe ró­la. Bocskaynak hívták. De so­kat elnéztem, hogyan csinálja a hegedűket. A legizgalmasabb percek azok voltak, amikor a lelket helyezte el a két száraz­fa közé. DE MOST NEM IS ő a legére dekesebb ember a számomra, hanem azt a bádogossegédet szeretném idézni, aki ott dől­sárnaponként, ott a Juhász-féle vendéglőben megivott apám egy pohár sört, aminek a hab­jából én is kortyolhattam egy nyeletet. Perecet kaptam mel­lé. Aztán ballagtunk visszafe­lé, hogy harangszóra hazaér­hessünk. Éppen a líceum elé értünk, amikor erőteljes sípo­lásra lettünk figyelmesek. A rendőr sípolt. Akkor még ál­landóan egy rendőr állt ott, a líceumnál. A forgalmat irányí­totta. Egész nap alig akadt dol­ga. Tíz autó ha elment egy nap, esténként pedig az egylovas szekerek döcögtek végig a fő­utcán, a szőlőből jövet. A rendőr akkor pukkadó arc­cal fújta a sípját, a másik, ke­zével pedig hadonászott. Én csak annyit láttam, hogy a Sa­nyi segéd úr robog be kerék­párján a Széchenyi utcába. Ahogy csak bírta, úgy taposta a pedált. Mögötte a rendőr síp­ja valósággal csíkot húzott utá­na. Az emberek ijedten léptek hátra az úttesten a járda irá­nyába. Nagyon sokan sétáltak vasárnap délelőttönként a fő­utcán. Mindenki a vadul hajtó ke­rékpárost nézte, aki a kor­mányra nyomott fejjel, valósá­gos kilőtt nyílként száguldott végig a száz és száz ember kö­zött Amikor mellénk ért, ak­kor láttam meg, hogy a kerék­párján, a kormány közepén, kis vörös zászlót csattogtatott a se­besség okozta légáramlat. Ezért volt hát a nagy riada­lom, ezért sípolt olyan éktele­nül a sarki rendőr. Összenéztünk apámmal, mint akik valami titkot tudnak. Egy szót sem szóltunk. Mentünk to­vább. KÉTFÉLE ÉRZÉS birkózott akkor a lelkemben. Nagyon féltettem Sanyi urat, hogy a rendőrök elfogják, mert azt hit­tem, menten agyonlőnék a tilt­va tiltott vörös zászló miatt. Ugyanakkor nagyon büszke is voltam arra, hogy én nagyon jól ismerem őt. De erről soha nem beszéltünk. G. Molnár Ferenc kapott a kisgazdapárt, és ha jól emlékszem, 1949-ben már 81 százalékot a kommunista párt. Hány, de hány olyan em­ber van, aki az 50-es években nem volt híve — enyhén szól­va — a szocializmusnak és ezt szóban, vagy tetteiben ki is fejezte. Ez a sokfajta, nem egy, még néhány éve más világnézetet valló ember, mind közelebb került egymáshoz. Van, aki tá­volabbról indult és még nem ért elég közel, van, aki már akkor itt volt, amikor ezért életével fizethetett volna, s van, aki egyenletesen, lépésről lépésre jutottéi a szocializmus eszméjéhez. Van, akinek si­mább, van, akinek rögösebb volt az útja. Es ne tagadjuk: ha ei- enyészően kevesen is, da vannak olyanok, akik ellensé­gei a szocializmusnak, akik minden lehetséges eszközzel azon munkálkodnak, hogy aző táboruk és ne a szocializmus tábora növekedjék. Miért érdemes és szüksé­ges mindezekre emlékeztetni azokat, akik nem tudnak, vagy nem akarnak emlékezni? Mbv* denekelőtt azért — és most » szándékukat ne firtassuk —« mert ezek az emberek akarva, akaratlanul lemondanak as emberek nevelhetőségéről, as emberi tudat fejlődéséről, ki­mondatlanul is azt vallják, hogy a valóság, a környezel nem alakíthatja, formálhatja az embert. És miről feledkez­nek meg? Arról, hogy ők sem az anyatejjel szívták magukba az eszmét, amit ma maguké­nak vallanak, hogy ők is vala- honnét indultak — ki köze­lebbről, ki távolabbról — és kinek hosszabb, kinek rövidebb kinek simább, kinek rögösebb volt az útja, amíg eljutott oda, ahol most van. Ismerek volt apácát, aki szüzességet foga­dott, és szocialista embereket szült, tudok olyan emberről, aki a szövetkezés ellen agitált és most szövetkezetei vezet Hallottam olyanról, aki a ki­zsákmányolok osztályához tar­tozott és lelkes híve volt a földosztásnak. Szándékosan hoztam ezeket a szélsőséges példákat tisztában vagyok ve­le, nem mindenkor és nem mindenben ez a jellemző, és nem ez a lényeg. Sokkal in­kább az a jellemző és a lénye­ges, hogy megtanítottuk an embereket társadalmi mére­tekben gondolkozni, hogy a* elmúlt húsz év alatt igazunkat — még ha olykor nem eléggé meggyőzően is — napról napra bizonyítottuk, hogy felébreszr tettük az emberekben a fele­lősségérzetet, nemcsak a saját szűk portájukért, hanem a kö­zösség ügyéért is. \#annak, akiknél mindezt * már elértük és vannak, akiknél még csak részben, vagy egyáltalán nem. Nem egyformák, sokfélék az emberek, de ma egyben majd­nem valamennyien egyetérte­nek: jó dolog a szocializmus, érdemes ebben az országban dolgozni, van miért élni. S ez a fontos számunkra. Ez az egyetértés! Talán nevetségesnek tűnik, de egy 70 éves asszony a tele­vízió előtt imádkozott, hogy Leonov, az űrhajós, vissza tud­jon térni hajójával. Furcsa, de így van, hogy egy szocialista brigádtag éppoly lelkesedéssel és hévvel bizonygatta a KGST fontosságát, mint a vadnai jós halottlátását. A jó, ideális ter­mészetesen az volna, ha ezek a példák már nem élő, hanem holt példák lennének. Egykor nzok is lesznek. Ahhoz azon­ban, hogy ez mielőbb bekö­vetkezzék, hinni és tenni kell az emberi gondolkodás fejlő­déséért, az emberi tudat, és cselekvés megváltoztatásáért Aki nem akar, vagy nem emlékszik arra, honnét indult, milyen utat tett meg, és nem bízik abban, hogy azt az utat más is megteheti, akarva aka­ratlanul többnek, „magasabb- rendűnek” tartja magát. r Es ez a gondolat, ez a tu­“ dat káros veszélyt hor­doz magában. Papp János .Nwmsas 1966. május 1., vasárnap Meredek az út az igazsághoz

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom