Népújság, 1966. április (17. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-03 / 79. szám

A cipők éneke Sós György rádiójátéka Az kiéi Nemzetközi Rádió­játék Fesztivál pénteken este kezdődött a Kossuth-adón, Sós György A cipők éneke című rádiójátékával. Szabó Lőrinc írja meg egyik bájos és nagyszerű versében (Lóci óriás lesz) azt a szoron­gást, amit a felnőtt, az erős férfi ' érez leguggolva, földkö­zelben, a bokák, lábszárak bi­rodalmában. Mennyi lázadás, mennyi tiltakozás keveredik a versben és a költőben! Sós György rádiójátéka egy erős embert rajzol meg, akit a háború szabadított meg két lábától. Az egykor szálfa­ember ott ül az utcasarok mel­letti ablakmélyedésben, cipőt tisztít és a maga módján böl- cselkedik. Ismeri azokat, akik nála tiszti itatják cipőiket: az egyik siet, a másik bársonyos hangú, még érdeklődik is az ő sorsa iránt. Mint például az ; • asszony, aki takarít. Ez a nő nemcsak a cipőjét hozza el ide, azért, hogy a nyűtt jó­szág új színt kapjon, hanem magányát is idejáratja, ehhez az életerős, lábatlan férfihez. Két magány találkozik itt, a cipőpucolónál. Valami félénk* kedveskedő, meleg vonzás azt sugallja az asszonynak, aki takarít, hogy ez a háborús rokkant, ritkán szólaló, min­dig egy helyben ülő, cipők, kefék, cipőkrémek között ma­tató ember megértésre vár. A férfi azonban — még így, a földre lenyomva is — to­vább vágyik innen. Nem fel­állni, ez már nem lehetséges, de eljutni az előkelőbb cipő­pucoló standra, az operával szemben, az árkádok alá, ahol már nem négy, hanem öt fo­rintot kérhet egy tisztításért. Mert ott másképp kell majd! Ott jómódú emberek futkos­nak gondjaik, életük után. Ott majd ki is kell festenie a lá­dát, újabb támasztékot, ké­nyelmesebbet kell csináltatni. Micsoda cipők lesznek majd azok! Majd, majd, majd, csak Ez a csiklandozó remény be­teljesedne már! S íme: a cipők között van egy, aki tud a kérvényekről és egyebekről. Van olyan is — miért ne lenne ebben a lírai mesében —, aki tudja, hogy az operánál már ott van egy másik cipőpucoló, ott, az árká­dok alatt és öt forintért vagy talán többért , is méri a fényes­séget a lábbelire. Sós György rádió játéka sok- olc’ ,lú kristály törvénye sze­rint szórja a líra fényét: a szerénység, a megalázottság, a belső megelégedettség töré­keny nyugalma, az életben kapható és várható szerencse feletti ámulás, a pusztíthatat- lan remény, a lehetőség el­vesztése feletti múló kétségbe­esés, — s mindez egy egykor erős férfiben. Nem is ének ez, amit a cipők a pucoló fülébe duruzsolnak, inkább hangok, amiknek tartalmát az emberi lélek, a cipők, a lábak birodal­mában élő cipőpucoló lelke fog és nagyít fel. Mert valami más kell, ha az egész világot, az egész életet nem kaphatja meg, nem szerezheti meg az a férfi, akit háborúba küldtek. Aki megkereshetné a lábai — és reményei — sírját valahol és vihetne oda is virágot. Ke­resni kell? Keresni, de nem a sírt, ahol a lábak és a remé­nyeik alusznak, hanem, a ma­gány feloldását. Annak is, akit a könyörtelen sors az utca asz­faltjára szorít le. Mert ami hiányzik kívül, azért belül, a belső harmóniák csillagos ég­boltozata alatt meg lehet sze­rezni. Nem kárpótlásul, tu­lajdonul. Ez a rádiójáték nosztalgiák­tól sem mentes tanulsága. Az író is — mint minden ember — tele van beteljesületlen és gyakran belteljesülhetetlen .vá­gyakkal. De gazdag, ha ilyen éneket tud hallaini. Mádi Szabó Gábor, Dómján Edit és Horváth Teri nyújtanak ebben a játékban igazi lírát. Velenczei István, Béres Ilona, Horkai János és Polónyi Györ­gyi inkább csak a szöveg el­mondására és nem az író által megálmodott karakterek köz­vetítésére törekszenek. Igaz, az ilyesmi nagy képzeletet kí­ván. A rendező Barlay Gusztáv minden figyelmét az az ember köti le. aki a sarkon, keféi, do­bozai és álmai között él. (farkas) Immár három évtizede rója az ódon város utcáit dr. Szik- lay Árpád. Megismered mesz- sziről és köszönsz neki, mint kedves ismerősnek, aki régi bőrtáskájában a gyógyulást vi­szi, sokat látott szemében de­rű, szívében olyan szeretet az apróságok iránt, amilyet ke­vés ember érezhet... Kezében öreg esernyő, vállán nyitott nagykabát, s szájában az el­maradhatatlan szivar, ami fo­galommá vált Egerben, ebben a fogalmakat őrző és alkotó kisvárosban. Testes alakját, ahogy a járdán halad, úgy né­zed, mint minden tipikus je­lenséget, ami — egri. Nehezen állom meg, hogy megszólítsam: emlékszik-e még (később hallottam én is), amikor súlyos betegségből visz- szahozott az életbe? Emlék­szik-e még arra, hogy bizony­gattam, mennyire nem félek az injekciótól, ha ő adja? Butaság ... Hogy emlékezne rám annyi vértelen, vagy láz rózsás arcú gyerek között — több mint két évtizeddel viga­sza? ... És — emlékezett. A bátyám szobraira és rám is, aki — valóban nem féltem ... Ezután már minden könnyeb­ben ment, mert ott ült velem szemben, s míg beszélt, szinte megfoghatóan éreztem az ösz- szefüggést közte és az ablakom át rám ömlő napfény melege között. Talán — öntudatlanul — érzi ezt mindegyik apró­ság, amikor bizalmasan adja át apró, köhögő mellét „kihall­gatni”, mi is az a rossz oda­bent? .., Az emlékek — gyerekek. Budapesten a gyermekkórház­ban, Pécsett a gyermekklini­kán, majd Egerben 1934 óta. És emlékek az öregek is. Gye­rekek és öregek: ők a legked­vesebb betegei, azok, akik a legjobban rászorultak segítsé­gére. Tegnap este még a színház büféjében is a zenés-táncos darab egyik betétszámát gya­korolták — csak úgy, beszél­getés közben. Ha az elmúlt hónapban nagyüzemhez hasonlítottuk a Gárdonyi Színházat, akkor most „kisüzemhez”. Ilyen sem volt még mostanában: egyetlen darabon, a Marica grófnő elő­adásán kívül más produkció, előkészület, nem folyik. Üresek a próbatáblák. De tömött a nézőtér. Géczy József, a Marica grófnő bonvivánja mesélte: A második felvonásban levelet kell írnia Maricának. Énekel, aztán mondja szépen, rendben a szöveget — közben keresi a ceruzát. Már kimondta, hogy levelet szándéko­zik írni, leült, maga elé tette a pa­pírt, de a ceruza még mindig nem volt meg. Mit volt mit tennie: még egyszer elismételte a szöveget, hát­ha ezalatt megkerül a ceruza. A végeredmény: — írnék levelet, ha lenne ceruzám — mondta Géczy kínjában. Harsány nézőtéri hahota csattant fel. * Meg kell azonban említeni, hogy Hortobágyi Margit ren­dező irányításával egy ..hak­ni-brigád” vígjátékot próbál: I.eo Lenz Az alkalmi férj cí­mű darabját. A keletnémet szerző vígjátékával Fontos Magdia, Huszár László, Lenkey Edit, Csapó János, Bán Bri­gitta és Láczay Zoltán járja majd a vidéket. A bemutató Dédestapolcsányon lesz, 10-én. Náday P<H újságolta, hogy a tv­ben nemrég fejeződött be egy tv- játék forgatása, ahol ő is szerepet kapott. Szinetár Miklós rendezte a darabot, ősszel mutatják be. Különben a Vány villamosa egyik főpróbáján eltört egy kézíközép- csontja. Még mindig begipszelt kéz­zel jár. így történt: Kovács Márta (Blanche) hiába várta a színpadon, hogy Náday (Mitch) megjelenjen a végszóra. És egyszer csak megszólalt — Mitch késik (Tennessee Williams erre nem számított). Az ügyelő a színfalak mögül: — Elesett, megsérült a keze. Aztán Náday-Mitch bebotorkált, és első szava ez volt a színpadon: — Gyerekek, elestem — hangja fáj­dalmasan csengett, illett Mitch lel­kiállapotához. Még egy esés is légkört teremt­het. (berkovits) tud nyújtani pihenést. Pihen­ni? Gyógyítani! Ez a legfonto­sabb, ez az éltető, ez a — hi­vatás. A nyugalom perceiben könyvek között ül, s nagyokat* derül kedvenc írója, B'ekefce István bájos történetein.. 8 A Nagy János utcai rendelS várószobájában szülök, és gye­rekek ülnek. Az egyik kisfiú* amikor nem fájlalja a hasát, vékony hangon énekelgeti a ■ 1 .1 . ■. .-•< j —a'-- vá-á-áiá' á.v; '-: ■ - ■'V, ' . 7- 7 - ' >, í * •4-.Y:\v-v./i.íőáv 7' "»'■ . > Vi’ivf ■ -" ■ 7. ■ :. *'4 ­7:7 7- <• < áí'víí >■ • 1 ' . ‘f ; V-; V;d7: .7, tÍJKrir '> 7 ' , , \ ,*• 'I V" . ,7 » 7 '-‘7 7 . • ' :,i;7,7,.->r 7. IJjT '' ' :* ' - a. — Lehet-e szebb érzés an­nál, amikor a halálra vált ar­cú kisgyerek újra pirospozsgás lesz, nagyokat kacag, s fut játszani? És hogy ebben ne­kem is van szerepem, ez a leg­nagyobb honorárium. Reggel fél nyolckor már az SZTK-ban rendel... S késő este van, amikor pihenni tér. Fekvő betegek látogatása, ren­delés odahaza, iskolaorvosi feladatok két nagy iskolában. Néha még a vasárnap sem dalt: „Cifra palota..Egy csecsemő könnyesen hüppög elő nagy, kék hálózsákjából, két iskolás gyerek, mintha ösz- saebeszéltek volna, torokfájás­sal keresték fel az orvost És rendelés után újra az ut­cán látom, ahogy nyitott ka­báttal, kezében esernyővel és az öreg bőrtáskával, szájában az elmaradhatatlan szivarral új betegéhez siet dr. Sziklay Árpád... Kátai Gábor meRy arpÁo ■ Az ajtóban ácsorgott, rava­szul, mintha várt volna vala­kit közben látszólag ügyet se vetett az adóhivatali tisztvise­lőre, aki kissé zavartan ült bent az üzlet mélyében az öreg réz­órák, kockás zakók, Kalor- kályháík, rádiók, vízi mértékek és más lomok között, gondosan összehajtott télikabátját az ölé­ben tartotta: „Legalább hat­százat kell kérnem, hogy né­gyet adjon érte, legalább hat­százat” — ismételgette magá­ban. Max ujjai között egy ol­csó szivar füstölgött. Jó he­lyen ez az üzlet, csak egy kis konjunktúra kellene hozzá, gondolta, azután visszalépett az üzletbe, amely szűk volt, mint egy kamra, alig lehetett benne megfordulni. Egy vizs­gálóbíró fölényével végignézett a tisztviselőn; milyen fiatal és már az adóhivatalban dolgozik, tűnődött, azután megigazította a kirakat fölött lebegő madár­kalitkát, egy ideig még mata­tott a lomok között, azután vá­ratlanul, mintha csak most fe­dezte volna fel a tisztviselőt a kabáttal, leült vele szemben. — Látja, uram, a legtöbbje csak jön, megy, benéz, érdek­lődik — mondta Max s barát­4 fMimism 1986. április 3., vasárnap ságos fénnyel megvillant a sze­me. — Hatszor annyian akar­nak eladni, mint venni. Felsóhajtott. — Ha egyszer ki tudnám árulni ebből a sok kacatból a pénzemet. A tisztviselő észrevette, hogy csapdába jutott, amiből egye­lőre nem is tud nagyon kike­veredni: fölöslegesen ostoba helyzetbe tud kerülni az em­ber, gondolta bosszúsan és mindenért a télikabátot és sa­ját gyengeségét okolta. — Sok pénze fekszik a bolt­ban? — kérdezte. Max színpadiasán felsóhaj­tott. — Legalább tízezer. — És ha kiárulná? — Azonnal „átállnék”. Kár­pitos a szakmám. De hát min­denhez pénz kell, kérem. Én nem versenyezhetek a nagyok­kal, nekem hiába mondják, hogy pénzt kell keresni, nem pedig takarékoskodni. Felállt, a derekát, tapogatta egy ideig, a levegőn átszűrő­dött a raktárból a naftalinszag, megköhögtette, de csak annyi­ra, mintha megköszörülte vol­na a torkát. — Tudja, uram, ha egyszer az a lottó „bevágna”, akkor azonnal „átállnék” — mondta majd egy másik szivarra gyúj­tott; a kezemben van a fiatal­úr: gondolta jókedvűen. Max nem volt túl öreg, legfeljebb ötvenéves, inkább elhanyagolt­nak látszott. Telefüstölte a bol­tot, azután leszedett a falról néhány képet. — Évek óta nem tudom ezeket eladni. Művész ugyan nem vagyok, de párto­lom a művészetet, csakhogy ma már ki vesz tőlem képet? Mit gondol? Senki... Húsz ilyen képem van. Gondoltam, hogy a bútor mellé az embe­rek majd festményeket is vesz­nek, de csak a kereteket vitték el. Szép blondell keretek vol­tak. Ezek meg Itt maradtak. A képeket egy láda mellett befelé fordította, mintha le­mondott volna róluk. — Először azt hittem, hogy a bizományi áruház lesz a nagy konkurrencia, azután rájöttem, hogy más itt a baj. Jól élnek az emberek, uram. Árut még tudok vásárolni, hoznak ele­Leült megint a tisztviselővel szemben, kihúzta az öléből a kabátot, de nem bontotta szét. — Mondok én magának va­lamit. Elhiszi, hogy olykor jobbat adok, mint az állami bolt? Hozzák ide az árut a csomagokból, csak győzném el­nylonblúzt, és a magasba tar­totta. — Nézze meg ezt,- uram! Le­het ilyet venni az állami bolt­ban? Ugye, nem? Én mondom magának, hogy nálam öt-hat- száz forintért felöltözhet vala­ki. get, csak a fene se veszi meg tőlem. Tudja, mit mondanak? Azt, hogy tesznek még hozzá száz forintot és elmennek a boltba újat venni. Nincsenek már igazi kuncsaftok. Nem mondom, néha betéved hozzám egy-egy műgyűjtő is, jól ismer­nek engem. Poharakat, meg szobrokat szoktak keresni. adni. Van úgy, hogy hetenként többen is jönnek Amerikából, me'g a fene tudja, honnan nem kapják a csomagokat, de ami benne van, az vagy kicsi, vagy pedig nagy. Mit csináljanak? Idehozzák. Felállt, vastag, szőrös kezé­vel beletúrt az egyik ládába, kihúzott egy fehér, csipkézett A karja csüggedten leha­nyatlott. — De hát mit csináljak? Mindenki újat akar hordani, a használt ruha kiment a divat­ból, kérem. Max régóta dolgozott már ebben a szakmában, ez idő alatt nagy tapasztalatokra tett szert, különösen az emberisme­rete fejlődött ki. Gyakran csak egyetlen pilláintásra volt szük­sége ahhoz, hogy tisztáza: ki­vel áll szemben, a szemérmes­ség mögött felismerte a ravasz­ságot, a fölény .mögött a bi­zonytalanságot. Tulajdonkép­pen furcsa alak volt, a lelke mélyén mindig nyájas és ada­kozó szeretett volna lenni. Időnként egy-egy rászorultabb emberrel előnytelen üzletet is kötött: ilyenkor napokig elér- zékenyülve ácsorgott az üzlet­ajtóban, az orra mellett a két ránc öregesen elmélyült, s szokatlanul megnyújtotta a szem, a száj és az áll vona­lait. tulajdonképpen az egész arc szerkezetét. S ilyenkor na­gyon elégedett volt önmagával. Szórakozottan forgatta a blúzt. — Szigorú az ellenőrzés, ké­rem. Van egy könyvem. Abba mindent fel kell írnom, és mindenkinek igazolnia kell magát, akitől vásárolok. Körül­belül egy éve beállított hoz­zám egy fiatalember, egy nép­rádiót hozott, meg egy ruhát. Beírom a könyvbe, aztán mon­dom neki, hogy írja alá. Azt mondja, nem tud írni. Sejtet­tem rögtön, hogy miről van szó. Mondom neki, ha öreg volna, elhinném, de a fiatalok­nak már kötelező iskolába jár­ni. Azt mondja, hogy ő nem járt iskolába. Másnap jött egy nyomozó, hozta magával a fiatalembert. Hát ilyen veszé­lyeknek van kitéve az ember! A tisztviselő mogorván né­zett maga elé; kár volt vele az elején bizalmaskodni, gondol­ta, majd azzal nyugtatta meg magát, hogy legfeljebb meg­mondja az igazat, hogy mire kell a pénz, az öreg is volt fia­tal, meg fogja érteni, s ha más megoldás nem lesz, elsején visszaváltja a kabátot. Ettől a gondolattól egy kissé megköny- nyebbült, s egy árnyalattal magabiztosabbnak érezte ma­gát. Max végignézett a tisztvise­lőn: kár, hogy az adóhivatal­ban dolgozik, szegény, pedig rokonszenves fiú, — tűnődött —, felállt és szétnyitotta maga előtt a tisztviselő télikabátját. — Uram, én azelőtt sohase gondoltam volna — mondta —, hogy az emberek mennyit tud­nak hazudni. Az egyik jön egy pár cipővel, meg egy ruhával, hogy nincs neki senkije, egyet­len nagynénje volt, az is meg­halt, annak a temetésére utaz­na, de nincs pénze... Szavam­ra mondom, sokszor megsajná­lom, nem is kell a holmija, de megveszem. Fogadkoznak, hogy majd ha lesz pénzük, majd ki­váltják. De ahogy maga nem látia őket, én sem... Felnézett. — És van, akitől felni fedi Sose tudom, hogy miféle em­ber állít be ide hozzám. Nincs igazam? Megforgatta a télikabátot, „szezon végi áru ez”, sajnos, morogta, de elég hangosan ah­hoz, hogy a tisztviselő is min­dent megérthessen, azután az ablakhoz lépett, még egyszer alaposan szemügyre vette a té­likabátot, majd a tisztviselőre nézett. — És mit tud ezért késmi, uram? — kérdezte, s furcsán nézett, mintha megbántották volna.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom