Népújság, 1966. március (17. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-20 / 67. szám

szláv PCalhiicsev A KoLbUS A vasúti kocsiban megje­lent egy vak koldus. Huszon­öt—harminc év közötti, közép- termetű férfi. Sovány, de har­monikusan szép arca vo't Mély. szemgödrei, bezárt szem­héjai valahogy furcsának tűn­tek ebben az összhangban. A jobb kezét egy kamaszodó fiúcska vállán tartotta. A bal­ban könnyű kis sétabotot szo­rongatott a háta megett. Az utasok nem várták meg, amíg odaér hozzájuk, jó előre fél­rehúzódtak, hogy szabaddá te­gyék az átjárót. A vak felemelt fejjel énekel­ni kezdett. A háború idején úton-útfélen lehetett hallani ezt a dalt. Volt benne sok os­tobaság, bárgyúság, de valami nagy-nagy fájdalom is ... A frontharcos sorsát beszélte el, aki levelet ír feleségének, hogy súlyosan megsebesült, elvesz­tette kezét, lábát, teljesen gyá­moltalan. Kéri a levélben, hogy látogassa meg.. A szív­telen asszony azonban azt vá­laszolja, hogy neki ilyen férj többé nem kell... A rekedt, borízű ének el­nyújtva, szomorúan szállt. A fiú, míg a vak énekelt, két kézzel maga elé tartotta a sapkáját, mélybe panaszosan csengve hullott az aprópénz. Ahogy haladtak át a kocsin, az emberek mindenütt betegesen elhúzódtak tőlük. Sokan a kol­dus iránti megvetésüket sem palástolták. Meg voltak győ­ződve, hogy hamarosan elisz- sza majd a kapott alamizsnát, hogy kéregetés nélkül is élhet­ne bizonyára jobban, tisztessé­gesebben. Nem kellene kocsi­ról kocsira járkálnia, alkohol­bűzt lehelve .az adakozó uta­sok arcába. A koldus egész siralmas kül­seje, unalmas hangja, éneke — tíz—tizenkét évvel ezelőtt hall­hattunk ilyet utoljára — szo­morúsággal felhőzte be a cso­dálatos nyári reggelt Az embereket arra kénysze­rítette, hogy a csapásokra em­lékezzenek, orrukban érezzék a kötéseken átszivárgó vér sza­gát; eszükbe juttatta a kézbe­sítőt, aki oly sok házba beko­pogott a gyászjelentéssel; eszükbe juttatta az ínséges idő­ket, mikor a dolgozó ember jegyre kapta a hatszáz gram­mos napi kenyéradagját: eszükbe juttatta az elárvult gyerekek szomorúan lehajtott fejét, s a szemükben bujkáló rejtett bánatot. Emlékezlek az éhesen és lerongyolódva vég­zett építőmunkára a háború után. Az ének durván és könyör­telenül felszakította a régi, de még teljesen be nem gyógyult sebeket Az emberek gyorsan dobták a pénzt a nyűtt sapká­ba, hogy minél hamarabb el­menjen mellőlük a koldus. Ki­néztek az ablakon, és próbál­tak másra gondolni. Mikor a kocsi végére értek, a fiú a pénzzel együtt a fejé­be nyomta a sapkát. Becsap­ták az ajtót, és mindketten le­ugrottak a peronra. Bent az utasok megkönnyeb­bülten sóhajtottak fel. A diá­kok lármásan vitatkozni kezd­tek, a vasárnapi pihenő után munkahelyükre visszautazó bányászok a koldus bevételé­ről beszélgettek. A kolhoz-asz- szonyok kibontották kis cso­magjaikat és reggeliztek a zsi­bongódban. A síneket áthaladva, a vak egyenesen a sörkimérés felé indult. A fiú meghajolt, s egy gyors mozdulattal lekapta a fe­jéről a sapkáját, amelyben élénken csörgött az aprópénz. Utolsó fillérig kiöntötte a pult­ra. •— Halló, Mása itt vagy? — kiáltotta a vak. — Itt. Mit akarsz megint? Beváltani az aprópénzt, vagy á szomjadat oltani?! — kérdez­te a kiszolgálónő? — Azt is, meg ezt is! Nekem, mint mindig, a „másfelecskét. kísérettel”. Gyenykának pe­dig ... megbirkózol egy nagy korsó sörrel, gyerek? — for­dult a fiúhoz. A fiú halkan dörmögött egy igent — No. akkor neki egy korsó sört. A nő kimérte és letette a pultra a másfél deci vodkát. A vak egyetlen hajtásra kiitta az egészet Azután segített a fiúnak. Lassacskán beszopogat­ták a korsó sört A vak, amikor ivott, sokáig élvezettel Ízlelgetett minden kortyot A fiú fintorgott, de igyekezett lépést tartani vele. Ivás közben rápillogott a vak­ra és szemmel tartotta a pul­tot is, ahol éppen a pénzüket számolta át a kiszolgálónő. — No, Gyenka, hogy ízlik a sör? —• kérdezte a vak kis hallgatás után. — Keserű ez. .1 — felelt homlokát ráncolva a fiú. — Jobb lett volna, ha csak úgy ideadod a pénzt! — Ha-ha-ha! — kacagott fel a vak. — Milyen zsugori vagy! Rendben van! Ahova most me­gyünk, ott bőkezűek az embe­rek. Ha jó bevételünk lesz; kapsz egy húszkopejkást. Mennyi idő van még indulá­sig? Gyenyka ránézett a hatalmas villanyórára, amely a peronon függött: — Majdnem öt perc! — mondta. — Akkor gyerünk! — és zse­bébe csúsztatta a gyűrött ru­belt, amit Mása visszaadott ne­ki az aprópénz ellenében. Egyik kezével rátámaszkodott Gyenykára, s megindultak a vonat felé. A botja szaporán kopogott. Alighogy elindultak, valaki hátulról megérintette a vál’át A vak összerándult: — Gyenyka, ki ez? — Én vagyok... — szólt halkan a jövevény. A vak elengedte a fiút és ke­reste a levegőben a kezet, amely az imént hozzáért. — Nyikoláj, én vagyok. . szólalt meg ismét a jövevény, s hangjában ideges felindult- ság remegett. A vak végre megtalálta 92 idegen kezet és gyöngéden vé­gigsimogatta. Majd az állát kezdte babrálni reszkető ujjai­val. — Sura, te vagy, ugye?! Na­hát, ilyen találkozást! Az idegen körülbelül egy­idős lehetett a vakkal. Barna felöltőt viselt, a fején ugyan­abból az anyagból készült di­vatos sapka volt. Kezében két görcsös, erős mankó. Kékre borotvált arcbőre feszesen si­mult pofacsontjaira. Szigorú arc benyomását keltette. Csu­Elindultak a vendéglő felé A vak egy lépéssel előttük ha­ladt, hanyagul kopogva botjá­val a kövezeten. Láthatóan ott­honosan mozgott az állomáson Sura nehezen tudott a nyomá­ban lépést tartani, nevetsége sen kacsázott és egész testével rátámaszkodott a mankóira. Utolsónak, fejét lehorgaszt'."-, ment Gyenyka. Bent a vendég­lőben egy szélső asztal mellé telepedtek. A terem csaknem üres volt. — A vendégem vagy, Sura! — mondta a vak. S minthogy barátja nem tiltakozott, örven­dezve fecsegni kezdett. — So­sem hittem volna, hogy itt ta­lálkozunk! Hogyan ismertél meg? Én már a hangodból sej­tettem valamit! A váltamra tetted a kezed ,— ez a szoká­sod. Hogy vagy? Hej, én nyo­morult, nem tudlak megnézni Csont István illusztrációja sem téged! Te és Miska volta­tok az utolsók, akiket még lát­tam. Szegény Miska, sokáig nem hittem el, hogy őt meg­ölte ... Holtában már nem lát­hattam. Nehezen tudtam beletö­rődni vakon, hogy nincs töb­bé... De ő volt az ostoba, amikor a tűzhöz szaladt és be­lehajította az aknát. Te jól csináltad, mögé dobtad. Meg én is... Csak a fejemet ne emeltem volna fel a gödörből! De belém bújt az ördög... Gyenyka egy félreeső sarok­pán melegen fénylő szemel árulták el, hogy mennyire örül ennek a találkozásnak. — Bizony, régen nem láttuk egymást, Nyikoláj! Talán már nyolc éve is van ... — De ne álldogáljunk Itt! — kapott észbe a vak. — Gye­rünk be a vendéglőbe, ott asz­tal mellett kibeszélgethetjük magunkat. Sura észrevette, hogy már többen őket figyelik a pero­non, ezért örömmel elfogadta barátja meghívását kadt mérgében. — Ekkora helyzetet kihagyni! — Hja, kérem, a szerelem! — vonogatta vállát a nyurga Rajda, aki nagy hódítónak tar­totta magát — Amikor én vol­tam először szerelmes, ugyan­ilyen nagy marha ... — Hagyjátok békén Ora- veczet — szóltam közbe, és ő hálásan pillantott rám. Ljazafelé együtt mentünk, s míg keresztülballag­tunk a sötét, kihalt ligeten, előadta fájdalmát. — Olgának hívják, fekete, és nagyon büszke — mesélte keserűen. — Igen, a feketékkel sok baj van — bólogattam, mert ugyan én még szóba sem mertem áll­ni lánnyal, de ilyesmiről már t»kat olvastam. — És különben is — folytat­ta Oravecz —, nem vagyok hozzá elég öreg. Meg aztán én futballista akarok lenni, és ezen ő csak nevet. Szomorú volt, látszott, hogy Sgazán szerelmes. Nem szól­tam, de irigyeltem. Magam elé képzeltem Olgát, és összeszo­rult a szívem az irigységtől. — Ha ezért kinevet — mondtam eltökélten, — ne is törődj vele. Egyszerűen fütyül­ni kell rá. — Erre megbántó- dott. s hazáig egy szót sem szólt hozzám. A következő héten Oravecz nem került be a csapatba, én pedig majdnem elájultam, mi­kor Béla bácsi közölte, hogy •enter leszek. Lámpalázamban folytonosan elbújtam a védők mögött, nehogy valamiképp labdát kapjak. Tiszta alibi volt, amit csináltam. De a má­sodik félidőben véletlenül rúg­tam egy gólt. Rettenetes potya- gólt, a kapus keze között gu­rult be, és azzal l:0-ra nyer­tünk. — Látod Oravecz — mondta Béla bácsi az öltözőben —, te sem vagy.pótolhatatlan fiam. Oravecz a következő vasár­nap Olgát is kihozta a mécs­esünkre. A partvonal mellett üldögéltek egy pádon, és az egész csapat Olgát bámulta. — Ez igen! — mondogatta Rajda, és a haját simogatta. — Ennek az Oravecznek marha mázlija van! — Ronda liba —suttogta a vörös Grosszmann, aki ha a pályára lépett, fanatikussá vált, és dühös tekintettel mé­regetett bennünket. /gyenge csapat ellen ját- ^ szőttünk, de hajtottunk, hogy a nyelvünk is kilógott. Félidőben 5:0-ra vezettünk, és az ötből hármat én lőttem. A fiúk minden labdát nekem ad­tak, s ha csak halvány sejtel­mem van a középcsatárségról, akár tucatnyit is rúghattam volna. 7:0-ra nyertünk, s a fiúk, hogy Oraveczet bosszantsák, a vállukon vittek le. Oravecz mellett a fekete hajú csitri kedvesen mosolygott. — Maga rúgta azt az öt gólt? — kérdezte tőlem, és nekem melegem támadt, és zavarom­ban csak annyit tudtam he­begni: — Igen, kezicsóko­lom ... — Aranylába van a fiúnak — mondta Rajna, és udvaria­san lefújt egy pihécskét a lány blúzáról. — Oravecz se rossz, kérem, de hát ő spéciéi — mu­tatott rám — egy valóságos futballzseni. A lány jókedvűen csicser- gett, a fiúk pedig szünet nél­kül engem dicsértek. — Tetszett látni azt a har­madik gólt? Tanítani kéne a főiskolán... Kissé elpirultam, mert a har­madik gól tulajdonképpen úgy esett, hogy a labda iszo­nyatosan fejbe vágott, leültem a földre, és álmomban sem gondoltam volna, hogy a sze­rencsétlen kapus beereszti, f i Iga egyre kedvesebben nézett rám, és azt mondta: — Ugye, maga is elkísér en­gem? — Ez csak természetes — felelte barátságosan Rajda, és hátba vágott. Hármasban sétáltunk haza­felé. Olga, Oravecz, meg én. Oravecz mogorván hallgatott, a földre nézve kavicsokat rug­dalt. Olga egyfolytában fecse­gett, és azt mondta, hogy a futball érdekes, de azért a mo­zi a legérdekesebb a világon. Beültünk a vendéglőbe, sört ittunk. — Nem tegeződnénk? — kér­dezte Olga, mire nagy zava­romban csak azt tudtam ki­nyögni: — Persze... — Jaj, de modortalan vagy! — kacagott rám. — Hát illik egy nőnek olyat mondani, hogy persze? A srácok ott ültek a terasz; végében egy asztalnál, és; pukkadoztak a nevetéstől. Ol­ga szüntelenül locsogott, én egyre kényelmetlenebbül érez-; tem magamat. — Pardon, én most egy; percre eltávozom — mondtam; szemérmesen, és az éttermen keresztül meglógtam. Másnap Oravecz feljött hoz-: zánk, és elbőgte magát. — Szakított — hüppögte. —1 Azt mondta, nem akar látni: többé... és hogy te is egy hu­ligán vagy... és az összes fut- • ballista az ... Hetekig vigasztalhatatlan | volt, de aztán két gólt rúgott' valamelyik meccsén, és össze­szedte magát. Sajnos, ősszel is-: mét szerelmes lett, ezúttal egy; szőkébe, akit Emőkének hívtak,; és erre megint kivágták a csa-; patból. Nekem akkor már el-; törött a lábam, nem lehettem; helyette közéncsiatár, s egyéb­ként is, végleg befejeztem a; futball-karrieremet. A n zóta híres futballista lett. A kapusok rémeként szokták“ °mlegetni, de olykor hetekig < csak ábrán dozgat a pálván. A • közönség ilyenkor azt üvölti: < trehány, meg álomszuszék, del én tudom, hogy Oravecz most; énpen szerelmes, és nem sza- ] bad őt bántani. ha húzódott... Szótlanul, le­csüngő fejjel üldögélt ott, s a sapkáját gyűrögette. Csak nagy ritkán vetett röpke, barátság­talan pillantásokat a beszélge­tők felé. Néha hangosan meg­szívta az orrát és hozzátörölte piszkos kezefejéhez. A pincérlány megállt az asz­taluknál, s a vak rendelt. Az­után újból barátjához fordult: — Miért hallgatsz, Sura? Be­szélj hát! — Miről beszéljek? Az osto­baságainkról, hogy tizenötéves. meggondolatlan tacskók bom­bákat dobáltunk a tűzbe, ami­kor még valahol folyt a hábo­rú ... ? — Ne, erről ne többet! In­kább arról, hogy hogyan élsz, mit csinálsz? Dolgozom. Iskolában tanítok! Gyenyka e szavak hallatára szégyenlősen elfordult, s még mélyebbre hajtotta le a fejét. — Nem akarom, hogy kol­dusbotra jussak! — folytatta indulatosan Sura. A kissé nyers hang megütöt­te a vakot. Enyhe maliciával kérdezte. — A nebulók raktak-e már varrótűt a székedbe, mint mi hajdanán a Knopocskáéba? He-he! — Nem, dehogy! — És mennyi a fizetésed? Sok? — Száz rubel. A vak szívből felkacagott. — Ej, Sura, Sura, hogy élsz meg ennyi pénzből? Sura hallgatott. — Meg is nősültél, mi? El­láttad magad gyerekekkel! A vak nem figyelhette be­szélgető pajtása arckifejezését, különben egy kicsit tapintato­sabb lett volna. Sura némán felemelte ormótlan, görcsös mankóiról a kezét, és ujjaival mint fogókkal megragadta a barátja vállát. Odahúzta ma­gához közel, szinte az arcába lehelve mondta: — Megint a vén szőrszá1 ha­logatót játszod? Eh. Kolka, na lennél vak, most adnék egyet a képedbe. — Elengedte a vál­lát, és megváltozott hangon folytatta. — De most már te beszélj! Hogyan élsz? Miért hagytad abba a munkát? A vak hátravetette a fejét, s egy darabig zavartan forgatta kezében a botot — Minek nekem a munka? Gyakran hat—hétszázat meg­keresek így. Negyvenhatban két nap alatt tudtam ennyit összeszedni. Igaz, akkor is jól megadták, csakhogy a pénz ér­téktelenebb volt... — Ki ez a fiú veled? — vá­gott közbe hirtelen Sura. — Gyenyka? Csavargott sze­gény; Mostohaanyja van ... Üti-veri, elkergeti otthonról. Kettesben jobban megvagyunk, meg többet is adnak! Ez utóbbi szavak hallatára Sura kicsit felemelkedett a he­lyéről, s meginogva, nehézke­sen ismét visszaült. Arcát pi- rosság öntötte el. megragadta a vakot gallérjánál fogva úgy, hogy az a székével együtt oda­csúszott hozzá á padlón, és fel- indultan, fuldokolva beszélni kezdett neki. A hangja elő­ször követelő, majdhogynem parancsoló volt, de fokozatosan csökkent hevessége, utolsó sza­vai már kérésnek, sőt könyör­gésnek hatottak. — Kolka, hagyd abba ezt az egészet, hallod, hagyd abba! Te még a fiút is koldussá te­szed, elszakítottad az iskolától. Miért nem akarsz úgy élni. mint a többi ember? A vakok intézetében is lenne hely a számodra. S te ezekkel a ke­zekkel belenyúlsz az emberek zsebébe, leikébe! Nekem... akkor... szintén nem kegyel­mezett a sors. De élek, hát dolgozom, becsülettel. Neve­lem a fiam és tanítom másolt gyerekeit. Tudom, hogy négy- venliatban nem jószántadbóJ nyújtottad a kezed. Emlékszel, zokogtál? Nagyon sajnáltalak. Agyon tudtam Volna csapni a mankómmal, aki megbántott. De most már miért koldulsz? Miért, nem élsz úgy, mint a többi ember. Micsoda élet az ilyen, Kolka? Hagyd abba, hallod, hagyd abba... Külön­ben én téged ... — Na, mondd végig! — szólt a vak. — Egy cseppet sem ár­tasz vele nekem. Régebben azt hittem, te vagy az okos, én pe­dig ostoba tökfilkó. Hát most fordítva áll a helyzet! Szamár ember az, aki egy hónapig dolgozik annyi pénzért, ameny- nylt egy hét alatt kényelme­sen megkereshet. Hogy sírtam valamikor? Nem volt eszem! A szégyen is elmúlt. Nincsen mivel az emberek szemébe néznem! — Kolka, mennyit ittál? —• kérdezte idegesen Sura. — Nem vagyok részeg! Azt mondom, amit gondolok. Azért; hogy te erkölcsöddel eltá­volodtál tőlem, én veled min­dig nyíltan beszélek. Ugye sze­retnéd, ha a falábak helyett hús-vér lábakon járhatnál? Hát én ezerszerte jobban szeretnék látni. Bármit, érted? Akár ezt a nyomorult asztalt itt előt­tünk. A fél életemet odaad­nám érte! Jegyezd meg Sura, amit most mondok, s nem fogsz többet zaklatni engem, ha visszanyerném a látásomat, nem beszélnék erről az embe­reknek. No, legalább azoknak nem, akik a sapkámba dobnak. Sura, tenyerével az asztal lapjára támaszkodva, nehézke­sen felemelkedett a székről és szó nélkül a kijárat felé in­dult. Mankója sietősein kopo­gott a csúszós padlón. — Sura, hova mégy? SuraLí A vak távozó barátja után hajolt és feszülten hallgatta csendesülő lépteit. A pincér­lány ekkor vitte oda a megren­delés t. — Itt van kérem az üveg vodka és a zakuszka — mond­ta. — És 5.;, ő csakugyan el­ment? — Kicsoda, a barátja? Bizto­san. .. — Menjen! ördög bánja. Te­gye le, amit hozott, majd ket­ten megbirkózunk vele. Gyeny­ka. — A vak mosolyt próbált az arcára erőltetni. Mosoly he­lyett azonban fanyar grimasz sikerült. — Gyenyka, gyere, ülj ide. Most iszunk bánatunk­ban! A fiú egy darabig mereven állt a széke mögött. Majd hal­kan az asztal mellé tolta és lépett egyet a kijárat irányá­ba. Megállt, oldalra figyelt, is­mét lépett egyet... másikat... — Genykaü A kiáltás ostorcsapásként vágódott utána. Egy ugrással az ajtónál termett. A vak egyedül maradt. Fe­jét ökölbe szorított kezére haj­totta. — Elhagytak.;: — nyöszö­rögte — a világtalan nyomoré­kot mindenki elhagyta... Azután felegyenesedett, mo­hón kitapogatta az üveget, a poharat és remegő kézzel ön­teni kezdte a vodkát. Az üveg nyaka nekiütődött a pohár szélének. Amikor kiitta, so­káig ült mozdulatlanul: nem lehetett tudni, gondolkodik, vagy hallgatózik. Végül előre görnyedve, epés hangon meg­szólalt: — Menjetek, gazemberek: T1 Engem nem hagytatok itt. Én szakítottam veletek... Fordította: Kovács Sándor JEVGENYIJ JEVTUSENKO: Kopogtatás „Ki az?” — „Az öregség. Szóm van veled.” „Később gyere. Dolgom van rengeteg.” Írtam. Telefon szólt. Omlettet ettem. Ajtót nyitottam. Senkire se lelkem. Baráti tréfa volt csak, meglehet. Vagy tán nem jól hallottam a nevet? Nem öregség! Érettség! Itten állt! Nem várt meg, felsóhajtott, s ment tovább?! Szokni :>y T_" /vWVVVv\VVVNAVVVVVVVV'vVWV'/v-, \ ,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom