Népújság, 1966. február (17. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-22 / 44. szám

Indokolatlan milliók Repülőbrigád Hatvanban Szinte már közhely, de elöl­járóban mégis állapítsuk meg: az ÉM Heves megyei Á; ami Építőipari Vállalat munkája sokat javult az utóbbi időben, az elmúlt évet megnyugtató eredményekkel zárták. Csak két számot bizonyítékul: a ta­valyi évben tervüket 103,4 szá­zalékra, az egy dolgozóra jutó termelékenységi tervet pedfg 101,4 százalékra teljesítették. A vállalat tehát végleg k'- került az évekig tartó hul­lámvölgyből, de nem elbizako­dottan, ahogy ezt a vezetők hangoztatják is, mert van még mit tenniök. Most ne beszél­jünk a határidőkről, a minő­ségi követelményekről, a feles­leges készletekről külön-külön, hanem ezek pénzügyi kihatá­sát vegyük csak elő. Érdemes, hiszen indokolatlanul nagy összegeket veszítenek el az el­sorolták miatt. Kénytelenek vagyunk ismét adatokat idézni, mert külön­ben megállapításaink talajta- lanok lennének. Az ötéves terv során a nem tervezhető költségek huszon- kétmillió forintot értek el. A legnagyobb veszteség 1964-ben keletkezett, nyolc és fél milli­ót tett ki, de tavaly még min­dig négymilliót ért el, bár a javulás az előző évihez viszo­nyítva valóban jelentő®. Aki ezeket a számokat nem látja így, egy összegben, a na­ponta felmerülő kisebb vesz­teségeket hajlamos szinte ész­re sem venni, mondván: mit Az ÉM Heves megyei Állami Építőipari Vállalat termelési tanácskozásán az egyik felszó­laló azt boncolgatta, hogy saj­nos, a munkaversenyek az üze­mekben; a vállalatoknál kissé ellaposodtak... A Heves megyei Bútoripari Vállalat termelési tanácskozá­sán pedig valaki megkérdezte az elnökséget: mi lett azzal a két brigáddal, amely az év ele­jén bejelentette, hogy elnyerik a szocialista brigád címet. A beszámoló egy szót sem szólt róla. Elnyerték; vagy nem?... E két példa jutott eszünkbe, Emikor hallgattuk az egri Er­in omszerel vénygyár 1965. évi munkaversenyének értékelését. Nem ártott volna, ha a példák szereplői is részt vettek volna ezen a mérlegkészítésen, mert kételyeikre, kérdéseikre vála­szokat és példákat kaphattak számít az egy ilyen nagy vál­lalatnál, ahol milliókkal, tíz­milliókkal dolgoznak. Mit szá­mít az esetenkénti egy-kétezer forintos veszteség, hiszen a vállalat az ötéves terv során több mint nyolcszázmilliót ter­melt? Mit számít? Hány száz lakást, hány isko­lát lehetett volna a veszteség millióiból megépíteni? Meny­nyivel másabb már így nézni azokat a semmibe vett, ese­tenkénti kis összegeket! Hol van hát a hiba? Az emberek szakértelmében? Ke­vés a hozzáértés? Tájékozat­lanok? Közömbösek? Valószí­nű, ezekkel a jelenségekkel is szembe kell néznünk, mert lé­teznek, ha nem is mindenki­nél, ha nem is nagymérték­ben, de előfordulnak. Vélemé­nyünk szerint azonban min­dennek az eredője az fajta megítélés, amely szerint a vál­lalat, az állam valami elvont, kicsit ködös, távoli fogalom, aminek nem sok köze van az egyénhez, a személyhez, az egy dolgozóhoz. Bizonyára elősegí­tette ennek a helytelen nézet­nek a kialakulását a meglevő irányítási rendszerünk merev­sége, bürokratizmusa is. Ezt a téves és káros nézetet kell feloldanunk. Pedig annyit hangoztattuk a jelszót, hogy már szinte unottá vált: miénk a gyár, miénk az ország. A jel­szóban van a hiba? Nem, hi­szen ezek a megállapítások igazak. A gyár, a vállalat, az ország — mi vagyunk. Ameny- nyi jövedelmet biztosítunk a ba, mérlegelték a végzett mun­kát, majd meghozták döntésü­ket. Nagyon sói: pozitív példával lehetne dokumentálni a Fi- nomszerelvénygyár alapos, tar­talmas munkaversenyét. Elég talán bemutatni a 26-os üzem gépjavító szocialista brigádját. Eddig hétszer nyerték el egy­más után a szocialista brigád címet, most kapták meg nyol­cadszor. Ez a brigád alapozta meg a munkaversenyt a gyár­ban és nyolc év óta megszakí­tás nélkül mindig a legjobbak között van. Az országban is kevés ilyen brigád akad. Vagy itt van a 24-es üzem forgácsoló brigádja. Év közben beütött egy fegyelmi vétség. Pótvállalásokat tettek, fgy ne­gyedszer i® elnyerték a szocia­lista brigád címet. Ahogy egy iskolában nem­csak jó, hanem közepes, gyen­vállalatnak, az országnak, any- nyi jut nekünk. És fordítva is igaz: a veszteség a mi zse­bünkből is hiányzik majd. Ki akar indokolatlanul mil­liókat kiszórni a semmibe? Már pedig azok, akik az ese­tenkénti néhány ezer- vagy százforintos veszteségek láttán olyan nyugodtak maradnak, akik elintézik azzal: bírja az ilyen nagy vállalat — a saját érdekük ellen nagyvonalúak, a saját jövedelmük csökkentését is előidézik, mégha nem is gondolnak erre. Ezt most már világosan látni kell mindenki­nek. Gazdasági rendszerünk reformja, az elmondottak alap­ján is indokolt reformja nem ad majd lehetőséget arra, hogy a ráfizetésből éljünk meg. Az a vállalat, amely nem képes eltartani önmagát, életképte­len. Igazságtalan lenne eltar­tani olyanokat, akik bérük összegét sem képesek megter­melni. Az ilyen élősdieket nem tűrik meg maguk között a be­csületes munkások, de becsü­letes munkás nem is képe9 élősdiként élni társai nyakán. A milliós veszteségeknek pedig ilyen kihatása is van. Erről beszélnünk kell, a szük­séges következtetéseket is meg kell fogalmaznunk. Az ÉM Heves megyei Álla­mi Építőipari Vállalattal kap­csolatos példák és megállapí­tások tehát túllépik a vállalati keretet, érvényességük általá­nosnak minősíthető. gébb tanulók is vannak; ugyanúgy találkozhattunk kö­zepes, gyengébb brigádokkal is. A 26-os üzem Béke szocialis­ta brigádja másodszor indulta szocialista brigád címért. Mi­vel a brigád éves vállalásából két pontot nem teljesített, a brigádértekezleteket sem tar­tották meg rendszeresen, így a szocialista brigádból csak mun- kabrigád lett. Egyetlen brigád sem kerülte el a bíráló bizottság elismeré­sét, vagy büntetését. Az ered­mény mégis azt mutatja: jó úton halad a Finomszerelvény- gyár munkaversenye. Nemcsak a dolgozók, a brigádnaplók val­lanak erről, hanem a gyár gaz­dasági eredményei is. És még valami: szívesen lát­nak vendégeket, más üzemek, vállalatok képviselőit és öröm­mel elmondják nekik, hogyan dolgoztak, s hogyan dolgoznak most is. •— k. —^ Pénteken a budaörsi repülő­térről a levegőbe emelkedtek a Repülőgépes Növényvédő Állomás speciális gépmadarai, hogy megkezdjék idei munká­jukat. Megyénk két repülőgé­pet kapott. Barócsi Tibor bri­gádja elsőnek a hatvani Le­nin Termelőszövetkezetben végzett fejtrágyázsát. Ez lesz a repülőtér Terepjáró gépkocsival érke­zett Hatvanba Barócsi Tibor pilóta, a Heves megyébe irá­nyított brigád vezetője és Nád­udvari Mátyás szerelő. Üzem­anyagot és a repüléshez szük­séges kiegészítő kellékeket hoz­ták. Hová szán le a repülő? A gyakorlott pilóta az új-hatvani részben talált alkalmas helyet. A repülőteret az I. üzemegység 3 .számú táblájában jelölte ki. Délben már állt a piros-fehér csíkos szél zsák. A szövetkeze­tiek kihordták a műtrágyát, míg a pilóta visszaautózott Bu­daörsre a repülőért. Három után néhány perccel jelent meg a város légterében a HA— PXL jelzésű gép és egy kör után landolt a „hatvani repü­lőtéren”. Hevesi András pilóta később érkezett a másik gép- peL Kíváncsiskodók vették körül az első gépet, de nem sok idő jutott a nézelődésre, mert a jó időt kihasználva, máris fel­szálláshoz indították be a mo­tort. Egyelőre a terepszemlére került sor. Pete János gép- és növénytermesztési agronómus mutatta meg a fejtrágyázásra kijelölt táblákat — a levegő­ből. 46 ezer hold a brigád terve A következő felszállás már töltött tartályokkal történt és a kijelölt tábla fölött alig tíz méterrel; egyenletesen ömlött szét a műtrágya. A zöldellő ka­lászosban 24 méter széles fe­hér sávot festett a gép. Két felszállás közben beszél­gettünk a pilótával az érdekes munkáról. Mit kell tudnia a növényvé­dő állomás pilótájának? — Elsősorban a repülési sza­bályokat kell ismernie, hiszen erre már a repülőtér kijelölé­sénél is szükség van. Alaposan tudnia kell az aerodinamikai, meteorológiai, navigációs és műszaki ismereteket is. A mun­kánk folyamán agromechani- kai alapfogalmakkal is meg­barátkoztunk. A mi esetünk­ben azért ilyen összetett a fel­adatunk, mert mezőről szál­lónk fel és le, nincs jelzés és rádiós irányítás. Nem szabad mulasztani, mert az végzetes következményekkel járna, 2500 órát töltöttem a levegőben ed­dig, két évtizede repülök; eb­ből hat évet töltöttem a nö­vényvédelemnél. t A füzesabonyi 2. számú ál­talános iskolában kaptak he­lyet ideiglenesen a középisko­lások, amíg föl nem épült az új gimnáziumi épület Ezzel aztán rendkívül megszaporo­dott Várhegyi Ferenc igazgató és a tanári kar munkája. Tu­datában voltak azonban, meny­nyire szükséges már, hogy lét­rejöjjön az új oktatási és kul­turális centrum. A hely viszont kicsi volt, az új épület pedig lassan készült. — 1964 tavaszán kezdődött meg az építkezés — mondotta Tasi Imre igazgatóhelyettes —, és tavaly decemberben fejezték be. Öt plusz egyes oktatási for­ma „megy” nálunk, a politech­nikai foglalkozásokon a mező­gazdasági gépszereléssel, a nö­vénytermesztéssel és a kereske­— Brigádunk terve 46 ezeí* hold műtrágyaszórás, permete­zés és porozás. A tavaszi mun­kákra már leszerződtünk, a nyár és az ősz idején van még szabad kapacitásunk. A két gép napi teljesítménye 800—» 1000 hold. Repülőtér Csártyban is Beszélgetni szinte tttoB stílusban lehet csak, mert nem engedélyez magának és a gép­nek pihenőt, a teli tartállyal máris felszáll. Alig három per« múlva már landol; odaáll n töltöhelyre. Munkájáról elisme­réssel nyilatkozik Ceüéxi Jánott főmé zőga zdász. A gép útját féMS gondosság­gal kíséri tekintetével Nádud­vari Mátyás szerelő, aki a gél» üzembiztonságáért felei. Ma már költözködnek; Csányu ban jelölik ki az újabb repülő­teret, azután a gyöngyösi já­rás valamelyik községébe*». —piüsy —* dó szakma titkaival ismerked­nek a diákok. Jelenleg 214 tanulónk van, kilenc fős tanári karral. Az általános iskola bá­rom tanára is ad órát. Nehéz volt ez a két esztendő; Zsúfoltság, temérdek gond. Aztán csak elkészült az új épület, több mint nyolcmillió forintos költséggel az eredeti 7 és fél millió helyett, mivei a fűtőberendezést nem a terve­zett formában kapták. Ilyen apró hibák előfordulnak... De január 10-én már meg­kezdődött a tanítás. Lelkesen hordták a diákok a bútort, s birtokba vették az épületet Persze, nem hivatalosan. Az avatásra csak most vasárnap került sor, szép ünnepség kö­zepette. (g. molnár) A munka, as érdem alapján t Az 1965. évi munkaversenyt értékelték az egri Finomszereivénygyárban A hatvani határ új színfoltja a növényvédő repülőgép. Megyénk új gtmnáxinma volna. De hogyan is csinálták a Fí- Romszerel vénygyár ban? Az egész azzal kezdődött, hogy a gyár gazdasági vezetői nyilvánosságra hozták az üze­mek előtt álló feladatokat, a brigádok pedig ezekhez kap­csolták éves vállalásaikat. Ez­zel elkezdődött a munka, meg­kezdődött a munkaverseny és az elmúlt hét szombatján már a végeredmények is kialakul­tak. Előbb az üzemek termelési tanácskozásain beszélték meg az eredményeket, majd ezeken a tanácskozásokon a munka, az érdem szerint javaslatokat tet­tek az egész gyár munkaver­senyét értékelő bizottságoknak a kitüntetésekre, az oklevelek­re. Ez a bizottság, amely osz­tályvezetőkből, üzemvezetők­ből, párt- és szakszervezeti ve­zetőkből tevődött össze, tett pontot szombaton a gyár 1965. évi munka versenyére. Az érté­kelő bizottság boncolgatta a brigádvállalásokat, a n klókat, aztán ítélte oda a szocialista brigád címet, vagy a többi ki­tüntetést. De nemcsak oda­ítélte, hanem volt amikor el­vette. Mert a 12 tagú bizottság egy pontban teljesen azonos | nézetet vallott: csak a munka, az érdem után jöhetnek a ki­tüntetések, az oklevelek. i Simkó Zoltán, vállalati ver- ( senyfelelős szedte sorra a bri­gádokat. A bizottság többi tag-1 Jai betekintettek a vállalások-' Nagyon régen nem láttam szülőházamat. Talán húsz esz­tendeje. Igaz, azóta nemegyszer utaztam keresztül szülőfalu­mon, a főútvonalról azonban ritkán tértem le, a szülőházam felé pedig végleg nem vitt utam. Talán illetlenség is eny- nyire elhanyagolni az öreg haj­lékot, de senkim sincsen már ott, s a régi-régi, néhány gyer­mekkori év emlékén kívül sem­mi sem köt oda. Emlékezetem­ben úgy élt, mint egy nagyobb udvar hátsó jobboldali felén el­húzódó, végtelen szürke épület, amely komoran szegte be a tel­ket. Emlékszem, a szoba előtt, ahol világra jöttem, egy apró­ka veranda húzódott. Volt ilyen minden lakás előtt, mert több családnak adott otthont e hosz- szú ház. A közelmúltban ismét a fa- luban jártam. Olyan útitársak­kal mentem, akik keveset tud­tak a községről, hát meséltem. Természetesen nem hallgattam el, mint a falu nevezetességét, ottani születésemet sem. — Van-e már emléktábla a szülőházadon? «=' évődött az egyik útitárs. — A helye már megvan, — mondtam, s már meg is szüle­tett bennem az elhatározás: fel­keresem szülőházamat, megné­zem a helyet, „ahová majdan az emléktáblát helyezik”... Bementem az udvarra, ami valahogy jóval kisebbnek lát­szott, mint amilyenre emlékez­tem, és a ház falait is rikító sár­gára festette valaki. A kapu­VeszELyáiif Az emiéktMh /=2> ban egy kuvasz ugatott, csak úgy tisztességből, de nem so­kat törődött velem. Az udvar közepéről már hiányzott a ke­mence, az öreg eperfa, amin va­laha a fára mászás nemes tu­dományát gyakoroltam, letöre­dezett ágakkal árválkodott. A szülőházam is valahogy jóval alacsonyabb lett. Az emlékeim­ben élő katonás tartású ház he­lyett egy betegesen kígyózó, horpadozó falu, többlakásos há­zacska nézett farkasszemet ve­lem. Nézelődtem, emlékeket idéz­gettem, négy évtized előtti em­lékforgácsok után kutattam. És fényképeztem is. Megjelenésem figyelmet keltett, a lakásokból többen előjöttek. Jórészt asszo­nyok. Ismeretlenek voltunk egymásnak. Egy asszony, aki éppen a szülőszobámból jött ki, megszólított: — Talán a tulajdonos? Meglepődtem a kérdésen. So­hasem volt házam. A kérdésre kérdéssel válaszoltam: —Miért? Ki itt a tulajdonos? — Hát az állam. — Nos, hát akkor én vagyok a tulajdonos, mert az állam én is vagyok, — próbáltam tréfál­kozni, de nem értette, mire ma­gyaráztam, hogy hajdan ebben a szobában születtem, itt töl­töttem gyermekkarom egy ré­szét, s most erre jártam, hát I benéztem. Egy férfi lépett hozzám, s megkérdezte, ismertem-e a volt háztulajdonost. Igenlő vála-1 szómra hirtelen lecsapott a má- j sodik kérdéssel: — Nem tudja, elástak-e itt azok aranyat? Nem tudtam válaszolni, de magyarázgattam, hogy a ház­tulajdonos tudomásom szerint a harmincas évek elején elköltö­zött innen, aki pedig utána itt lakott, aligha áshatott el ara­nyat 1944-ben, mert nem volt neki. A tulajdonos egyébként a felszabadulás után hazatért, és ha lett volna is elásva valami­je, elvitte volna magával. Hogy a csudába jut eszébe huszonegy ^ évvel a felszabadulás után ke­resgélni az aranyat? Meghök­kent, és zavartan mondta: — Három héttel ezelőtt a fe­leségem megálmodta, hogy a volt háztulajdonos itt ásta el az aranyát a pincében. Azóta reg-\ géltől estig ássa, csákányozza a pincét, már félek, hogy felfa­kad a talajvíz, és összedől a ház... Hát ezért forog veszélyben az \ emléktáblám. Ha a mostani. Is-; meretlen lakó felesége tovább-, ra is ássa a szülőházam pincé-l jét, mire sor kerülne a majdani j emléktáblára, a máris rozzant házikó régen összedől... 1 És akkor itt áll majd az utó-1 kor a legnagyobb bajban. j Benedek Miklós ; Papp Sándomé, a megyei ta­nács vb-elnökhelyettese mon­dott beszédet a járási művelő­dési házban rendezett ünnep­ségen, itt adta át az új gimná­ziumot Bálint Sándor igazgató­nak. Aztán végre átvágták az épület ajtaját jelképesen záró piros szalagot, s a vendégek* a megye, a járás és a község vezetői, a szülők és az érdek­lődők végigsétáltak a modern épületben. Nyolotantermes a gimná­zium, fizika-kémiai és bioló­giai előadóval, KlSZ-klubbal; négyszáz személyes étkezdével és korszerű konyhával. A me­leget a központi fűtés bizto­sítja. Idős néni pillant be aa egyik tanterembe, Hanyi Pe­temé, Hajdú József elsős gim­nazista nagyanyja. — Fáj a lábam, de feljöttem megnézni ezt az iskolát, mert mi még olyan rozogába jár­tunk. Jó látni ezt a tisztaságot. Büszkék a füzesabonyiak az új épületre, s joggal. A többi a diákok dolga, hogy rájuk meg az intézet legyen büszke — állják meg a helyü­ket az életben. Ezzel lehet megköszönni a legjobban né­pünk ajándékát. k. g. Nmüsm 3 1966. február 22.,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom