Népújság, 1966. január (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-23 / 19. szám
OLYMPIA Molnár Ferenc-bemutató Egerben uaczina László nem akart még véletlenül sem osztályigazságokat belecsöpögtetni a „paraszt”huszártiszt szövegébe és alakításába, legfeljebb annyit tett, hogy ügyes hangolással még torzabbá tette azt a tükröt, amelyet annak idején Molnár Ferenc tartott a polgár elé — talán nem is elrettentésül. Pergő ritmus, a minden fellelhető poén ki- és felhasználása, Kalmár Katalin ügyes színpadképe — talán csak Olympia ruhájának túlságos fennköltsége eshet kifogás alá —, együttvéve olyan környezetet teremtett a színház számára, hogyha van kedve játszani, hát kedvére kijátsz- hatja magát. Ezt tette Kovács Mária. Nem hiszem, hogy Eugénia szerepében maradt volna egyetlen vesszőnyi hangsúly, amit ne derített volna fel, hogy kihasználja saját maga és közönsége szórakoztatására. Miután komolyan vette, hogy ne vegye komolyan azt, amit csinál, három felvonáson keresztül valósággal öntötte a már ismert, de alig-alig felhasznált komikai készségének csillogását maga és a közönség legnagyobb örömére. Olympia — Lőrincy Éva — olyan merev, buta volt az első felvonásban, hogy ez beillik fricskának Molnár Ferenc számára is, s olyan negédesen fel- oldódzó, romantikus szerelmes, hogy a világért sem andalított el a nagy szerelem, hanem inkább kuncogásra késztetett, mint valami irodalmi pamflet Kár, hogy szövegbiztonsága néha elhagyta. Kovács huszárkapitány snájdig volt a javából és szerencsére Huszár László is tudott vigyázni, hogy „rettenetes szerelme” pont olyan legyen, amilyennek a harmincas évek polgárlánya elképzelte, s amilyentől hát- borsódzást kap a hatvanas évek fiatalja. Linát, az intri- kust, Lenkei Edit alakította könnyed eleganciával, fel-íelbuggyanó nevetést csiholva. Csapó János Albertje talán kissé igazabbra sikerült, s emiatt játéka nem illeszkedett szervesen a darab hangvételéhez. A tábornok — Pálffy György —, csilingelő rendjelével két- ségbeejtően unalmas és reménytelenül ostoba — tehát pont olyan, amilyennek lennie kell Molnár, de még inkább miszerintünk. Méltó társa a jó alakításban Szilágyi István, mint osztrák csendőr alezredes, aki soha semmit sem ért és nem is fog — mert a feje csak arra való, hogy a sisakját, amikor nincs a hóna alatt, hát akkor rajta tartsa. Azt írtam: a színház nem akart „hozzászólni” a Molnár Ferenc körül kialakult vitához. Ám végül mégis ezt tette. Már az is szinte molnári paradoxon, hogy elmondta a véleményét az íróról, mert — jól játszotta darabját. Gyúr kő Géza _________________________Ui Távol álljon tőlem, hogy egy előadás ürügyén belebonyolódjam a Molnár Ferenc körül kialakult vitába. A nemrég elhunyt .Osváth Béla véleményem szerint megfelelő helyre sorolta a színpad kétségkívül zsonglőrügyességű mesterét és objektív szerepét a polgári, kommerciált színdarabírás teljhatalmának kialakulásában, olyan történeti és történelmi időszakban, amikor leikiisme- retéhresztő daraboknak, többek között az ő „elsöprő sikere” miatt alig, vagy egyáltalában nem jutott hely. Visszatekintve a drámaírás közelmúiti „irodalomtörténetét” illetően, lehetett és lehet vitás Molnár Ferenc életműve, de művészetének igazi értékét lám az idő igazolta — három rövid, derűs felvonás és semmi több. Aki Molnár Ferencet néz a színházban, az nem gyarapszik egy fikarcnyi gondolattal, egy rezdülésnyi érzéssel, egyetlen emlékezetes pillanattal sem, csak — s azért ez sem lebecsülendő — elszórakozik, mint egy igényesebben megírt szerelmi limonádén. Molnár Ferenc színházában nem kell gondolkodni, s amennyiben a gondolkodás néha fáraszt is — úgy kétségkívül a színházba váltott jegv háromórás „szak- szervezeti beutaló” a Molnár féle üdülőbe. Ilyen üdülésre invitálta az egri Gárdonyi Géza Színház a kedves közönséget az Olympia műsorra tűzésében, amelynél „trükkösebb” Molnár-darab akad, mondjuk a „Játék a kastélyban”, de népszerűbbnek csak a Liliom bizonyult. Nem hiszem, hogy jó szolgálatot tennék a színháznak, rendezőnek, ha azt állítanám, az Olympia azért került színpadra, hogy az egri színház :s hozzászóljon az említett vitához: ime csak ennyi Molnár Ferenc. Szórakozni, pihenni, játsz ani akart a színház is, s ha a bemutatót vesz- szük figyelembe, rögtön kijelenthetem, hogy ez a játék a színpadi játékkal, közösen a kedves közönséggel, a maga nemében igazán kedvesen és jól sikerült PARDAILLAN LOVAG ti film nyitóképén a legszebb tavaszi pompájában viruló francia táj fogadja a nézőt. Aztán belelovagol a képbe a tehetetlen és szerencsétlen III. Henrik francia király, aki anyjához, Medici Katalinhoz siet segítségért és tanácsért. Három Henrik — az előbbi, a hugenotta Navarrai és de Guise — egyformán válogatás nélküli eszközökkel küszködik a trón és a hatalom körül. Néhány pontosan jellemző mondattal és jelenettel fogalmazott szituáció után már-már azt várnánk, hogy a reneszánsznak azok a szikrázó pillanatai elevenednek meg a színes, szélesvásznú, gazdag, néhol pazar kiállítású film kockáin, amelyekről a történelem oly érdekesen tudósítja a kések utódokat Sajnos, csak romantikus kalandfilmet kapunk. Attól a mozzanattól kezdve, hogy az éppen pásztoróráját élvező Par- daillan a törvényes király szolgálatába szegődik, minden, még Háromszázezer önkéntes tanította a felszabadult Kubában írni—olvasni a lakosságot. Sikerült is az analfabéták számát 70 százalékról 4 százalékra csökkenteni. Gyönyörű eredmény. Csak azt nem értjük a Népújságban, hogy a tanítás helyszínén az oktatók miért tűzték ki a zászlókat „az analfabeti- zálás jelvényével’’...? Ha már úgyis analfabéták voltak, miért kellett volna még jobban analfabetizálni őket? ... Persze aztán kiderült, hogy az a bizonyos jelvény az „alfabetizá- lók” jelvénye volt. Hogyan? Anélkül, hogy an... Elcsodálkoztunk azon a mérhetetlen pontossággal dolgozó automatikus sütőüzemi gépen, amelyik mindent önmaga végez. Olvastuk a Magyarországban, hogy megcsinálja a sütemények tésztaanyagát, kiformálja, megtölti, tepsibe rakja. Aztán a mérőkészülékek „milliógrammnyi” pontossággal adagolják rá a cukrot, mazsolát, diót és a többi földi jót... Ehhez a készülékhez még mi is javasolunk egy újítást. Kicsit még állítani kellene azon az automatikusan adagoló csavaron. Hogy még pontosabban mérje a cukrot, mazsolát... Ugyanis ezer gramm az egy kiló, millió gramm az ezer kiló. Hát ez a 10 mázsás „pontosság” — akármilyen sok süteményt készít is egyszerre ez a csodálatos gép — még bizony elég durva mérés... Állítsuk be a csavart milligrammnyi pontosságra... (DR. SZEMES) Francia—olasz film az egész akkori francia politikát irányító és az európai hatalmakat is asszonyosan megleckéztető Medici Katalin is háttérbe szorul. Semmi sem fontos, csak a látvány, a látszat: a megszokott cselszövések, vívás, verekedés, csók, szép asszonyok, beugrások és beugratások, lélegzetelállítónak vélt jelenetek, amelyekben csakis és kizárólag és minden esetben ez a Pardaillan, ez a gascogne-i legény a felülmúlhatatlan úgy, hogy tenger verekedés után egyetlen karcolás sem éri testét. A film nem bővelkedik meglepő ötletekben, még váratlan fordulatairól is leolvasható a raktári minőség: hol és melyik filmben láttuk már ezeket a tömegjeleneteket. A néző az eseményektől sokszor és sokáig nyugodtan eltekinthet. Ha jobban odafigyel, a film értékeit a ruhákban, a tájképekben, az épületekben látja meg. Abban a néhány finoman és pontosan megírt mondatban keresi a kort, a XVI. századot és az élményt, amely a rokonszenves Pardaillan sorsa és szerelme mögül kimozdul. A szép nőik, a charters-i székesegyház ragyogó felemás tornyai, a várak valódi részletei, az utcajelenetek és a kisneme- si lovagok, ezek a félelem és gáncs nélküli verekedők jellemzik a kort, s azt, ahogyan akkor élni divat volt A hatalmasok acsarkodása pártokra osztotta az országot és itt csak olyanok jutottak valamire, akik napezálltával eltemették aznapi meggyőződésüket és napkeltével újat fogalmaztak maguknak. Kevesebb verekedéssel és a jó indítás tovább- szövésével érdekes film keletkezhetett volna ebből a gyermeteg meséből, ahol az arányok a valósághoz képest hihetetlenül torzakká nyomódnak. Mindezért nem is foglalkoztunk volna ezzel a francia filmmel. Amiért írni kell róla, az a rendező és a forgatókönyvírók, valamint a regényíró — regényéből adaptálták ezt a históriát is! — Michel Zavaco miatt van. A film azt a látszatot kelti, hogy Pardaillan a három Henrik sorsát vállalkozott volna eldönteni. Mintha ez a rendkívüli fenegyerek teljes nyíltsággal tudta volna, hogy az ő kocsmákban, kikapós asz- szonyokban és verekedésben mérhető és dicsért hősiessége történelemformáló lett volna így is egymagában. A nézőben talán szövődnek olyan gondolatok, hogy a hatalmasok ármánykodásait el lehet intézni apró-cseprő csetepatékkal, karddal, leütéssel. S ami még ennél a korlátolt illúziónál is hamisabb: a néző azt hiheti, hogy az esztelen hősködés, fölényeskedés, a magabiztossági és a hetvenkedés valami olyan erkölcsi magasság, ami félé érdemes törekedni. Mert Pardaillan ilyen is, mosolyával együtt is! A rendező Bemard Borderie és a Pardaillant alakító Gerard Barray ki is mondja ezt a meggyőződést A címszereplő mellett a páva eleganciájú hősnők alakítói, Valéria Lagrange, Christiane Minazzoli, Jacqueline Dana és Isa Miranda dicsérendők. Henri Persin képei jelentik a film legfőbb értékét. (farkas) A Mátrában építik meg az ország legmagasabb völgyzáró gátját * Uj vízművek, kutak országszerte A Vízügyi Építő Vállalat dolgozói az idén csaknem kétszer annyi vízellátási és csatornázási munkát végeznek az országban, mint tavaly. Töbmw sm, Az inasiskolába, ahol az gyetemi éveimet töltöttem és melynek mai pallérozottságo- íat is köszönhetem, nagyon zerettem járni. Hajnaltól sö- H éjszakáig robot, pausa: hátán, pénteken az inasiskola. És vécé, ahová felváltva jár- jnk dohányozni. Az iskola alóságos oázis volt, ahová a z iskolamester is fáradtan erezett élete bágyadt tevéjén, s másodállásban próbált ’benőnket jobb belátásra bírni, asztalan. A leventét nem szerettem, tt mindig becsaptak bennün- et. „Jobbra át! Balra át! Fe- :üdj!” — ordította az oktató ír. Istenkém, feküdni, de jó 3 volna! A nehéz munka már asmarokra fogta ifjonti szí- emet és testemet. Enni, alud- li, enni, aludni. Vágyaimnak nindössze ez a kétütemű ritmusa működött, s e primitív :is vágyat is megzavarta a lapi 12 órai munka, s a leventén a tény, hogy az oktató úr a feküdj vezényszóval gúnyt űzött vágyamból. Valaki kilógott a sorból, nosza, testünket harmincszor a kemény anyaföldhöz vertük, nagy szolgálatot téve ezzel drága hazánknak. Az inasiskola az más volt, Hotel Kikelet. Csak éppen Pluma paplant nem kaptunk. Jött az iskolamester, ösz- szehúzta a szemöldökét és addigra a pékinasok már a padokra dűlve szuszogtak, horkoltak. Négyen voltak az osztályban csendes, jó fiúk. Szemhéjuk állandóan vörös és lecsukva. Éjfélkor kezdtek. Hozták a zsebükben az óriáskifliket, adtak nekünk is. A hentesek tepertőt loptak, a fűszeresek csokoládét, szerényen, az olcsóbb fajtát. Az első órán mindent befaltunk, s akkor jött az édes álom. Az iskolamester kicsit kopottas volt, de elegáns. Sokat kefélt, fényes könyökű ruha, mindig frissen vasalva. Az inge vakítóan fehér, keményele- jű. Cipőjén a bőr patinásán repedezett, de ragyog. Emelte megjelenését aranyórája, amelyet egy vastag láncon a mellényzsebében tartott. Az iskolamester öszenúzta szemöldökét, cigarettahüvelyét finoman hatalmas ezüsttárcájához verdeste, rágyújtott, aztán szétnézett az osztályban. A lélekben sebzett, hervadt emberek együttérzésével nézett ránk. Lecsúszott tanár volt, nagy családdal, az értünk kapott pénzre is ráfanyalodott Pedig a gimnáziumban tanított Az úri kaszinóból már réges-régen kigolyózták, mert vállalta ezt az alantas munkát, némi óradíj fejében. A gimnáziumban, a szünetekben, a tanári szobában félreállva ette zsíros kenyerét, a szép damaszt szalvétából. A fájdalmas rezignáció élő szobra volt. Lassan elfelejtette, hogy munkája hivatás, mert a világ már tudatta vele, hogy nem hívta még kevésbé várta őt. Csendben, észrevétlenül rögeszméjévé vált, hogy 6 az életbe nem hivatalosan a nagykapun, hanem suttyomban, a cselédfeljárón szökött be. Ezüstnyelű sétapálcával járt, pincs-kalapot és glasszékesz- tyűt hordott és a feleségét ma- gázta. Az úri élethez tartozás tragikomikus szalmaszálai voltak ezek. Időnként megsimogatta elnagyolt kamaszfejünket és szórakozott, réveteg szemmel kitekintett az ablakon. összehúzta a szemöldökét, rágyújtott és azt mondta: — Ma a viselkedésről, az emberségről beszélek nektek. Valamilyen Menenius Ag- rippáról mesélt, aki a római birodalomban egy hegyen kibékítette a plebejusokat a patríciusokkal. A kéz és a láb nem lázadhat fel a gyomor ellen, s fordítva sem — mondotta a római öregúr, aki nagy bölcs lehetett akkoriban. Az iskolamester ezzel a példával oda akart kilyukadni, hogy a kétkezi munkásokra is nagy szüksége van a társadalomnak. — Mi vagyunk hát a plebejusok? — kérdezte az egyik suszterinas és hátrafordulva láttam, hogy már a hentesek is alszanak, mert ők is korán kezdték a vágóhídon. — És kik most a patríciusok? kérdezte tovább kaján képpel a gyerek. — Hát az értelmiség — válaszolt a férfi. — A tanár úr Is patrícius? — a suszterek vihogtak, örültek, hogy ilyen okos, vitatkozó képviselőjük akadt. A tanár arca megrándult, de rögtön fegyelmezte magát. Bár úgy érezte, mintha Tihanyban imádkozna térdepelve és gúnykacajként hallaná vissza az áment, azért szépen szólt. — Igen, én is az intelligenciához tartozom, fiam — és jóindulattal nézett a fiú szemébe. Kis szünet után: — Egye temet végeztem! — ezt egy kicsit büszkén mondta, benne volt a hangsúlyban; szegény vagyok, de iskolázott, okos ember. A suszterokat ki nem állhattam, írtam egy kis cetlit Kovács Jóskának, áld kőműves volt és meleg szívű kenyerespajtás, hogy kérje meg az öreget, beszéljen a horgászásról, mert a múlt órán én kértem, most ő a soros. Jóska nagy, magas gyerek volt, durva arccal, lajhár mozgással, külseje semmit sem sejtetett meleg, együttérző szívéből. Csúnya palóc tájszólással beszélt. Azt mondta a politikus suszterinasnak, hogy „Ne pofázz mán ánnyit!’’ és kérte az iskolamestert, mondja el, hogy a kecsege mire harap a legjobban. A tanár enervált arca kisfiúsra derült, szeme csillogott, már várta a kérdést. Mindig ez volt a mentőöv, de ő is, mi is adtunk a látszatra: ezt csak félidőben szabad kérdezni és mindig másnak. Jóska természetes egyszerűséggel kért egy cigarettát az öregtől, az engem is megkínált, örült, hogy kínálhatott. Már csak öten voltunk ébren az osztályban. Tüzet is kaptunk, de cigarettás kezünket a pad alatt tartottuk, illendőségből, meg cinkosságból, ha bejönne valaki. Már nagyon vágytam aludni, de nem akartam megsérteni őtv gyerekesen szerette, ha túlzásait hallgatják. — Nyáron lementem a Tiszára. Jó fogásom volt. Csak egyet sajnálok. Az elvitte a horgot. Becslésem szerint tíz- kilós ponty lehetett. Egy óráig verekedtem vele, bele is izzadtam. Engedtem a zsinórt, hadd vigye, aztán vissza, aztán megint engedtem, megint vissza, mégis a dög lett a győztes. Gyenge volt a zsinór. Tudjátok mire harapott? — hajolt közelebb hozzánk. — Paprikás kenyérre! A főtt kukorica meg a kérész nem vált be. Nein baj, jövő nyárra erősebb zsinórt veszek. Csengettek. Mindenki felébredt. Az iskolamester is abbahagyta. Bejegyzett valamit az osztálykönyvbe még és engem meg Jóskát hívott: menjünk hozzá cigarettát tölteni, majd igazolja az Időt a főnöknél. A legolcsóbb dohányból töltögettük a cigarettahüvelyeket, amikor már sok volt, egy-egy marókkal zsebre is tettünk. Közben a másik szobából átszűrődött feleségének erélyes basszusa. — Kérem, magát sohasem fogja befogadni az intelligencia, mert magának a szutykos inasok, ezek a leprások a társaság. Maga csal; azok között érzi jól magát, mert azok száj- tátva hallgatják a maga bolondságait. Igen, vegye tudomásul, maga is leprás, akit az urak nem engedtek testközelbe magukhoz. Nem tud valami úribb, tisztább foglalkozást keresni. — Blanka, tudja Jól, hogy mindent magukért teszek. Hiszen maga panaszkodik, hogy kevés a kosztpénz. — Á, maga egy élhetetlen fráter. Ha én nem volnék, megennék a tetvek. Ebben a korban már minden tanárnak földje, szőlője van. És a feleségük bundában jár, nem ilyen kopott kabátban, mint én. Megmondta szegény anyuci... — Drágám, higgye el, jövőre megvesszük a bundát... Többet már nem hallottunk, zsebre te+tünk még egy marék cigarettát és a kerten át kiosontunk. bek között új kutat adnak át Esztergomban, üzembe helyezik a kiskunlachári, az ürömi és nagyatádi új vízmüvet, s megkezdik a nagykátai, a mohácsi, a gyulai és a szolnoki vízmű bővítését. Az idegenforgalom fejlesztését is segítik a vízellátással. így a nyár elejére befejezik a munkát Harkány községben, a második fél évben pedig Mátraházán szüntetik meg a vízhiányt. A mátraházi üdülők részére a völgyből, a Nagypatak medréből szivattyúzzák fel a vizet a Vörösmarty Turistaházhosj majd onnan az üdülőhely új vízmedencéibe. Ezekkel a munkákkal több mint kétszeresére növelik Mátraháza vízellátását, s így az eddigi 250 helyett 540 köbméter vizet kap majd naponta a szép üdülőhely. Az idén kezdődik meg a mátravidéki regionális vízmű építésének csaknem hároméves munkája, amellyel Párád és Parádsasvár környékének vízellátását oldják meg A szokott módon, forrásfoglalással már nem jutnának elegendő vízhez. Ezért Parádsasvár mellett, a Köszörű-völgyben,! csaknem 350 000 köbméteres víztároló tavat építenek, hogy a téli-tavaszi csapadékot visz- szatartsák, elraktározzák a nyári nagy vízfogyasztás idejére. A tavasszal kezdődik a munka. A keskeny völgyben mindössze 170 méter hosszú keresztgát épül, de ez lesz az ország legmagasabb völgyzáró gátja. Magassága meghaladja majd a 23 métert, tehát majdnem akkora lesz, mint egy nyolcemeletes lakóház. Természetesen nagy víztisztító művet, kiterjedt csőhálózatot is kell építeni. Ezenkívül gondoskodnak arról is, hogy a Köszörű-völgyi patak hordaléka ne tölthesse fel az új tavat. így másfél kilométernyire a tótól mintegy hat méter magas hordalékfogó gátat építenek, amelyet — ha már összegyűlt előtte a hordalék — tovább magasítanak. A tervek szerint 1968-ban adják át az új regionális vízmüvet, amely naponta mintegy 2000 köbméter jó ivóvízzel látja el majd Párád és Parádsasvár környékét. (MTI)
