Heves Megyei Népújság, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-07 / 288. szám

A francia elnökválasztásról jelentjük Súlyos szerencsét I enség Togóban Az AFP hírügynökség szerint rendkívül súlyos közlekedési szerencsétlenség történt a hét végén Togóban: Lome-tól 300 kilométernyire északra, egy So- toubona nevű községben ünne­pi felvonulást tartottak a hely­beliek, amikor két tehergépko­csi teljes sebességgel a tömeg­be rohant. Hivatalos források szerint a szerencsétlenségnek 103 halottja van, és még leg­alább százan sebesültek meg. A halottak listáján szerepel egy amerikai állampolgár is, aki a „békehadtest” tagjaként tartózkodott Togóban. JUilfMdl KALEIDOSZKÓP MOSZKVA: A Magyar—Szovjet Baráti Társaság küldöttsége és a ma­gyar művészdelegáció az azerbajdzsáni magyar kulturá­lis napok végeztével vasárnap Bakuból visszaérkezett Moszkvába» Az MSZBT kül­döttsége — élén Nagy Richárd- dal, a budapesti pártbizottság osztályvezetőjével — valamint a hattagú magyar művészkül­döttség hétfőn délben Moszkvá­ból visszautazott Budapestre. VARSÓ: Krakkóban vasárnap befeje­ződött a lengyel írószövetség kongresszusa. A kongresszus az új vezetőség elnökévé ismét Jaroslaw Jwaszkiewiczet vá­lasztotta. A tanácskozás hatá­rozatban tiltakozott az atom­fegyvereknek az NSZK terü­letén történő tárolása miatt és elítélte az amerikai imperialis­ták Vietnam elleni terrorhad­járatát. A kongresszus végül egész sor határozatot hozott az irodalom helyzetének megjaví­tásáért Elfogadta Jwaszkie- wicz javaslatát hogy 1966 őszén rendezzék meg a „len­gyel kultúra kongresszusát”, mint a lengyel millennium méltó befejező aktusát TOKIÓ­Mód Péter felszólalása az ENSZ-ben Az ENSZ-közgyűlés plenáris ülésén, amely a gyarmati rend­szer felszámolásáról szóló nyi­latkozat végrehajtásával fog­lalkozik, december 3-án felszó­lalt Mód Péter, a külügymi­niszter első helyettese, a ma­gyar küldöttség vezetője. A gyarmati rendszer ellen folyó harc az ENSZ tevékeny­ségének azon területei közé tartozik, amelyben a szervezet viszonylag a legtöbb eredményt tudja fölmutatni — állapította meg a magyar delegáció veze­tője. — Kétségtelen tény, hogy a gyarmatrendszer földrajzilag zsugorodóban van: az ENSZ tagállamok évről évre növeke­dő létszáma e szükségszerű tör­ténelmi folyamat egyik követ­kezménye. A különböző gyarmati terü­letek helyzetét elemezve Mód Péter ezután megállapította, hogy a gyarmati népeik kizsák­mányolását „a mai világban egy gyarmattartó ország egye­dül már nem is tudja, nem is akarja elvégezni. Az egyes mo­nopolvállalatok és államok ér­dekei olyan mértékben össze­fonódtak egymással, hogy a ki­zsákmányolásnak szinte átha- tolhatatlanul szövevényes ős­erdejét alkotják”. „Ma kollektív gyarmatosító tevékenységről, pontosabban a NATO gyarmatosító tevékeny­ségéről van szó” — mondotta Mód Péter, majd a NATO ke­reteiben létrejött, s a gyarma­tosított népek fékentartását célzó katonai együttműködés kérdéseivel foglalkozott. Kije­lentette: „Küldöttségem olyan határo­zat elfogadását támogatja, amely a gyarmatosítás minden formáját elítéli, és a vala­mennyi formája elleni harcot az ENSZ kötelességévé teszi”. A továbbiakban Mód Péter rámutatott azokra az új lehe­tőségekre, amelyek az ENSZ számára kínálkoznának a gyar­mat-rendszer maradványai el­leni küzdelemben. „Helyes len­ne — mondotta —, ha a köz­gyűlés javasolná a Biztonsági Tanácsnak, hogy mivel ma már a gyarmat-rendszer puszta léte a nemzetközi béke és biz­tonság veszélyeztetését jelenti, foglalkozzék vele minél hama­rább ebben az általános formá­ban is, s ne csak a nemzetközi béke és biztonság veszélyezte­tésének egyes, alkalmanként napirendre tűzött konkrét meg­nyilvánulási formáival. Az ENSZ előtt álló másik feladatról szólva kijelentette; „Kongóban 1960-ban Belgium állítólag állampolgárai védel­mében követett el agressziót. Számos hasonló példát lehetne felhozni arra, amikor a nyugati hatalmak állampolgáraik embe­ri jogainak védelmére hivat­koznák külföldön, amikor kü­lönböző agresszív cselekedete­ket követnek eL Ugyanakkor azonban a gyar­mattartó hatalmak saját gyar­mataikon az emberi jogokkal kapcsolatban elfogadott ENSZ- deklarációk és egyezmények legelemibb előírásait is lábbal tiporják”. Három kontinens népei Havannában Azsia, Afrika és Latin-Ame- rika népei — a Kairóban meg­tartott előkészítő tanácskozás eredményeként — 1966 január 3-a és 10-e között rendezik meg első konferenciájukat Havan­nában. Az eseményre vonatko­zó felhívás szövegében olvas­hatók a következő részletek: A felhívás utal a különféle imperialista mesterkedésekre, amelyek a három kontinens népeinek függetlenségét és sza­badságát veszélyeztetik, majd így folytatódik: — Éppen ezért a három kontinens népei nagy szükségét érzik annak, hogy érvényesül­jön közöttük a szolidaritás, és annak, hogy harcukat össze­hangolják a közös ellenség, a jenki imperializmus ellen. Az Afroázsiai Szolidaritási Moz­galom mindenkor tudatában volt ennek a szükségességnek. A gyarmatosítók minden mes­terkedése és • összeesküvése, amellyel Latin-Amerikát el akarta szigetelni ettől a moz­galomtól, sikertelen maradt. A felhívás megállapítja: A három kontinens népei között ma már szoros a kapcsolat. Valamennyien azonos problé­mákkal viaskodnak és mind- annyiukat fenyegeti az impe­rialista agresszió és fegyveres beavatkozás. Ez a helyzet in­dokolja a havannai konferen­cia megtartását, amely lénye­gében új fejezet kezdete az imperializmus, a koloniálizmus és a neokolonializmus elleni harc történetében, a népek felszabadulásáért és a világ- békéért vívott közös harcban. E vonatkozásban Kuba példát mutat Latin-Amerika népei­nek. A havannai konferencia, azáltal, hogy egybeesik a ku­bai forradalom hetedik évfor­dulójával, a hős kubai nép iránt érzett tisztelet kifejezése is. Maga a konferencia alkal­mat ad a tapasztalatok kicseré­lésére, a szolidaritás erősítésére és a közös munka fokozására. — Történelmünk döntő sza­kaszában élünk — folytatódik a felhívás szövege. — Az im­perializmus az elnyomott és leigázott népek hosszú harca során a reá mért csapások kö­vetkeztében gyengül. Ugyanak­kor azonban, amíg az impe­rializmus létezik, létezni fog mind a népek kizsákmányolá­sa, mind az egyes embereké. Népeink — amelyek sok év­századon keresztül szenvedtek a kizsákmányolástól — késsék véget vetni ennek az állapotnak Az Üj Kína Hírügynökség a kambodzsai hírügynökség je­lentése nyomán közölte, hogy „az elmúlt napokban további behatolások történtek Kam­bodzsa területére és légiterébe Thaiföld és Dél-Vietnam felől. A jelentés november 21 és de­cember 1 között négy határ­sértést sorol feL LONDON: Léopoldville-ben közölték, hogy Kaszavubu volt elnök­nek megengedték a katonai tábor elhagyását Kaszavubu visszatért szülőfalujába, és va­lószínűleg gazdálkodással fog­lalkozik majd. Mobutuhoz in­tézett táviratában köszönetét mond azért, hogy fogvatartása alatt vele és családjával em­berségesen bántak. DJAKARTA: , Szumátra északi részén 10 500 embert — főleg ültet­vénymunkásokat — tartanak börtönben. Sobiran dandártá­bornok, az észak-szumátrai katonai körzet parancsnoka szerint a letartóztatottak támo­gatták a „szeptember 30-a moz­galmat.” A közép-jávai Páti vá­ros körzetében 10 333 embert tartóztattak le. Valamenyien tagjai az Indonéz Parasztfront­nak, illetve a Népi Ifjúsági Szövetségnek, a Gerwani nő­szövetségnek, vagy más balol­dali szervezetnek. SANTIAGO DE CHILE: Chile és Argentína kormány­fője megegyezett, hogy a Juan de Dios Carmona chilei és Eeopoldo Suarez argentin had­ügyminiszter csütörtökön ta­lálkozik és tárgyalást folytat a határviszály megszüntetésé­ről. November 6-án, az argen­tin—chilei határon az argen­tin határőrök lelőttek egy chi­lei katonatisztet, megsebesítet­tek egy őrmestert, és a nem- zei gárda két tagját elfogták. Az incidens óta mindkét or­szág csapatokat küld a határ­ra, s gyakoriak az összetűzések. oHMtPÜJSMGy 1965. december 7., kedd A szocialista nemzeti egység körül sok még a félreértés, s nem ritka a félremagyarázás. A vitatottak közül két kérdést kívánok kiragadni: a szocia­lista nemzeti egység és az osz­tályharc, illetve a szocialista nemzeti egység és a vezető erő kapcsolatát. Van-e osztály harc ? Itt a téves nézetek két cso­portjával találkozunk. Vannak, akik az osztályharc napjaink­ban való „elcsendesedéséről”, „elhalásáról” beszélnek. Az osztályharcnak olyan éles, „látványos” megnyilvánulásai, mint 1945—53 között vagy akár az ellenforradalmat köve­tően, valóban nem tapasztal­hatók. Ma — mondják e nézet vallói — csak akkor van szük­ség osztályharcra, ha az ellen­ség támad. A másik álláspontot vallók azt panaszolják, hogy a szocia­lista nemzeti egység politikája voltaiképpen az osztályharc ki­iktatását jelenti a munkásosz­tály politikai fegyvertárából. Ami mindkét nézetben kö­zös, az annak meg nem értése, hogy a történelmi fejlődéssel az osztályharc tartalmi vonat­kozásokban — feladataiban — is, de főleg területét és formá­it tekintve változik. Súlyos politikai hibák származhatnak abból, ha nem ismerjük fel idejében: az osztályharcnak mikor, milyen formáját kell alkalmaznunk. A szocializmus teljes felépí­téséért végzett tevékenység: harc. Mi ellen? A gazdaság te­rületén: a kapitalizmusból ránk maradt módszerek, a kis­polgári szűklátókörűség, „üzemi sovinizmus”, az egyéni elő­nyök hajszolása, a közösségi szempontok háttérbe szorítása ellen. A kapitalizmust végle­gesen legyőzni csak a kifejlett szocialista termelő- és társa- 1 dalmi viszonyok talaján lehet. Igaz, ez a harc nem személyek, s nem egy konkrét osztály 'tagjai ellen irányul, hanem a A szocialista nemzeti egység és a munkásosztály múltból itt maradt — és saj­nos, a szocializmus talaján is vadhajtásként újból felbukka­nó — visszahúzó erők ellen. (Csak bonyolítja a dolgot, hogy néha olyanoknál is megtalál­hatók e tulajdonságok, akik magukat a szocializmus hívei­nek érzik.) Az említettek érzé­keltetik, milyen szövevényes ez; belső tartalmát tekintve mégsem nevezhető másnak, mint az osztályharc új formá­jának. Világosabban szétválasztha­tok a frontok az ideológia te­rén. Közgondolkodásunkban a burzsoá ideológiának még szá­mottevő maradványai lelhetők fel. Csak példaként említjük a két társadalmi rendszer erővi­szonyainak bizonytalan meg­ítélését, nacionalizmust, a kle­rikal izmus felbukkanását, a szellemi életünkben olykor ta­pasztalható behódolást a bur­zsoá kultúra előtt, az egoiz­must és más hasonló, ismert jelenségeket. Mindezek érezte­tik hatásukat a társadalom ar­culatán, s létük igazolja az ideológiai harc szükségességét. Az ellenük való — valóban nem könnyű, de szükséges — fellépés: osztályharc. A nemzeti egység szocialista jellegét nem lehet másképpen biztosítani, mint a szocializ­mus fejlődését gátló — s fen­tebb csak vázlatosan említett — jelenségek elleni harccal. A szocialista nemzeti egység po­litikája nem az osztályharc megszüntetését, hanem annak új, formában változott szaka­szát jelenti. A vezető erő kérdése A történelem tanúsítja: min­den társadalmi rendszernek megvan a maga vezető osztá­lya. Ez az osztály az alapvető termelőerők tulajdonosa. A termelési eszközök társadalmi tulajdonán alapuló szocialista társadalom a munkásosztály, szűkebben a nagyipari mun­kásság a vezető erő. Olyan osztály ez, amely a kor leg­modernebb termelőerőivel van kapcsolatban, a termelési fo­lyamatban megszervezett és így politikailag is leginkább szervezhető, olyan osztály, amely — elég az utolsó évszá­zadosa gondolnunk — szám­szerűségében, társadalmi sú­lyában is folyamatosan nő s amelyet — nem utolsósorban — semmiféle érdekszál nem fűz a kizsákmányoló társada­lomhoz. Oktalanság lenne ezt a veze­tő szerepet éppen a szocializ­mus építésének időszakában el­vitatni. Vannak, akik azt vetik ellene, hogy a munkásosztály egy része — öntudatát tekintve — nem feltétlenül alkalmas e vezető szerep betöltésére. A döntő az osztály objektív hely­zete, mert ugyan kétségkívül kihatott a munkásosztály poli­tikai arculatára, hogy az utolsó két évtizedben nagy volt a „be­áramlás” a munkásosztályba, s a régi osztálytudatos munká­sok egy része különböző irányí­tó funkciókba került, de ne fe­ledjük el, hogy az utóbb emlí­tettek a maguk helyén éppen a munkásosztály vezető szere­pét erősítik! Egyesek azt is felvetik, hogy a munkásosztály vezető szerepe „elvileg” ellenkezik a nemzeti egység gondolatával. Az ilyen felfogás éppen a nemzeti egy­ség legbelső;, lényegi tartal­mát: szocialista jellegét szorí­taná háttérbe. Mint ilyen, el­lenséges álláspont; s a társa­dalmunkban még elég jelentős polgári befolyást tükrözi. — Vajon nem az értelmiség hivatott a társadalom vezeté­sére? — mondják mások — a tudomány és a technika gyors fejlődésére hivatkozva.' Az ér­telmiség nemcsak a polgári társadalomban, hanem nálunk is eredetében, összetételében, ideológiai arculatában még igen tarka képet mutat. Kü­lönböző osztályokból eredő közbülső réteg. Wright Mills amerikai író „Fehérgalléro­sok, Amerika középrétege” cí­mű könyvében így ír róluk: „Ha van valami, amire töre­kednek, akkor ez a középút, márpedig ez elérhetetlen, vagy­is nem más, mint egy képze­letbeli társadalom illuzórikus útja. Belsőleg szétforgácsoltak, nem egységesek, külsőleg pe­dig hatalmasabb erőktől függ­nek.” Az értelmiségnek számottevő szerepe volt és van a társadal­mi átalakulásokban — mint valamelyik társadalmi osztály­hoz csatlakozott erőnek, érde­kei kifejezőjének. Szerepe ná­lunk is ez. Nagyra becsüljük a munkásosztály történelmi hi­vatásának teljesítésében, a szo­cializmus építésében végzett munkájáért Milyen érdekek is lennének azok, amelyeket az értelmiség a munkásosztály érdekeitől eltérően, esetleg azokkal szemben érvényesíte­ne? Nyilvávaló, hogy csak a szocializmussal ellentétes én/’e- kek lehetnének ezek. Mi az, ami a vezető szerep kérdésében félreértésre adhat alapot? Régebben sokan a munkásosztály vezető szerepét kizárólag „káderkérdésnek” te­kintették. Természetesen, ma is az arra alkalmas munkások vezető helyre kerülnek, de a munkásosztály vezető szerepe nem csökken azzal, ha más osztály, vagy réteg tagja veze­tő posztra jut, hiszen — ott a munkásosztály politikáját ér­vényesíti! A ma vezető szakemberének elengedhetetlen jellemzője kell hogy legyen a szocializ­mus ügyéhez való hűség. „Nem arról van szó, hogy a szocia­lizmus ügyéhez való hűség he­lyett követeljük a szakismere­tet, hanem arról, hogy a szo­cializmus ügyéhez való hőség és feltétlen odaadás első köve­telménye mellett növekvő erő­vel jelentkezik a másik, szin­tén elengedhetetlen követel­mény: a hozzáértés, a szüksé­ges ismeretek megkövetelése” — mondotta Kádár János a párt VIII. kongresszusán: A munkásosztály vezető szerepe tehát ma új módon érvényesüL Fő vonalakban ugyanezek érvényesek a munkásosztály forradalmi pártjaira is. Az egyes társadalmi osztályok sze­repe — akár kapitalista, akár szocialista társadalomban — általában az osztály vezető csoportjának tevékenységében fejeződik ki. Ez a vezető cso­port — a politikai párt Nem véletlen tehát, hogy a szocialista nemzeti egység kapcsán ellenfeleinek a párt vezető szerepét támadják meg megint csak a „nemzeti egy­ség, a „szövetségi politika” jel­szavait használva spanyolfal­ként. Sokan az eddigi „mellő­zöttség” jogán követelték a pártonkívüliek vezető pozíció­ba helyezését, de ez nem je­lentett általános „helycserét” — ahogy ezt egyesek értelmez­ni kívánnák. Itt ismét nem­zeti egység szocialista jellegé­nek érvényesítéséről van szó: a politikai hűség — fő követel­mény! A szocializmus építése egyre űjabb, s egyre bonyolultabb feladatokat teremt. Milyen más erő lenne alkalmas e ne­héz, tudományos felkészültsé­get, egyöntetű szemléletet és józan előrelátást követelő fel­adatok megoldásának irányí­tására, mint a munkásosztály forradalmi pártja? A munkásosztály és élcsapa­ta, a párt tehát a szocialista nemzeti egység megteremtésé­nek döntő tényzője, s szövet­ségeivel, a társadalom más ré­tegeivel összefogva ennek az egységnek következetes meg­valósítója. 1 Farkas Sándm Kerekasztal-vita az ifiúsáaról gász is ott ült, mégis egy kicsit leszűkült a beszélgetés a peda­gógiai vonatkozásokra. Az hasz­nos rendező elvnek fogadható el, hogy a vitában részt vevők a személyiség kialakításának ol­daláról közelítettek a* fiatalok problémáihoz, de ebben csu­pán az iskolai nevelésre bízni szinte mindent, már az egy­oldalúság veszélyét jelentené. Másik jellemzője volt az esz­mecserének, hogy az erkölcsi normákat, ezen belül a fiata­lok erkölcsi válságát, ha van ilyen, főként a nemi élet köré­re szűkítette le, bár a hozzá­szólója tiltakoztak az olyan egyoldalú felfogás éllen, hogy a szexualitás álljon mindig a rákérdezések központjában. Mégis elvitte a vélemények ; megfogalmazását ebbe aztoáey • ba ez a gondolat Anélkül, hogy eldöntő ' letet mondanánk a gyöngyösi ’ értelmiségi klub péntek esti ■ kerékasztal-vitájáról, állaprit- : suk meg, ez a forma, a kiszéle­sített párbeszéd kerete alkal­mas a klubélet kialakítására, érdemes a vitát rendszeressé tenni, akár havonta is megren­dezni és éppen ezért nem árta­na néhány témát előre kijelöl­ni, azt nagyobb körben propa­gálni. Egy megjegyzést még: a ■ kerekasztal mellett ülő vita­partnerek a jövőben jobban . gazdálkodjanak az idővel és a vita valóban vita legyen, ne i csupán egymás utáni korreferá­tumok sora. to. mot-) A vitát a gyöngyösi értelmi­ségi klub rendezte, amely té­májánál fogva nagy érdeklő­dést váltott ki. Ez nemcsak a megjelentek számában nyilvá­nult meg, hanem a hozzászólá­sokban is. A téma olyan, hogy szinte mindenkit érdekel, hiszen a fiatalságról véleményt monda­ni, jellemző vonásait különbö­ző meggondolások alapján meg­fogalmazni, kijelölni, ma ná­lunk társadalmi jelenségnek fogható fel. És az is szinte ter­mészetes, hogy a fiatalokról ál­talában az idősebb korosztály szeret véleményt mondani. Valahogy ez volt a jellemző­je a gyöngyösi vitának is. Bár a kerekasztal mellett a peda­gógus, az iskolaorvos és a jo­(Folytatás az 1. oldalról) me. Most — hangoztatta az FKP főtitkára — folytatni kell a kö­zös harcot, hogy a De Gaulle-i hatalmat demokratikus rend­szer váltsa fel. Első feladatként meg kell erősíteni a Mitter- rand-t támogató pártok egysé­gét. Meggyőződésünk — mon­dotta Waldeck Rochet —, hogy ez az egység a választás máso­dik fordulójának harcában meg fog szilárdulni. Lecanuet félannyi szavazatot sem kapott, mint Francois Mit­terrand. A nem kommunista baloldal nem támogatta az at­lanti-barát európai „centrum­irányzat” jelöltjét, aki szavaza­tait főleg De Gaulle-től hódí­totta eL Ennek a körülmény­nek nagy jelentősége van a francia belpolitikai helyzet to­vábbi alakulása szempontjából. Arra vall, hogy a szocialista párt, a radikális párt és a töb­bi demokratikus alakulat sza­vazói a kommunistákban látják természetes szövetségeseiket. A Mitterrand és Lecanuet szavazataránya közötti nagy különbség megnehezíti a jobb felé orientálódó szocialista és radikális ptárt vezető helyzetét. A választás azt is megmutat­ta, hogy a szélsőjobboldal Franciaországban nem játszik számottevő szerepet, a fasiszta Tixier—Vignancour nagyhan­gú demagóg választási kampá­nya ellenére a szavazatok csak egyhuszad részét kapta meg. A választási törvény szerint a két legtöbb szavazatot elért jelöltnek csütörtökig kell be­jelentenie, indul-e a választás második menetében. De Gaulle Colombey-ban, vidéki udvar­házában értesült az eredmény­ről, amely egyáltalán nem fe­lel meg a november 4-i beszé­dében kért „erőteljes többség­nek”. Egyes megfigyelők lehetsé­gesnek tartják, hogy De Gaulle a lesújtó eredmény hatása alatt visszalép a további választási harctól. Több UNR-vezető, köztük Chaban—Delmas, a par­lament elnöke azonban kije­lentette, nem kétséges, hogy De Gaulle megtartja jelöltsé­gét és a második menetben be­biztosítja köztársasági elnök­ségét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom