Heves Megyei Népújság, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-25 / 304. szám

Viszontlátásra, acéltornyok..! Nemrég még munkától hul­lámzott a visonta—halmajug- rai határ, itt-ott szőlősorok és kinnfelejtett zörgő kukorica­szárak ősi földjén arra esküdött néhány ember, hogy kitartó, kemény akarattal megváltoz­tatja, sarkaiból forgatja ki a szunnyadó vidéket Most égbe törő daruvázak — hatalmas felkiáltójelek — parancsolnak csendet em­bernek és gépnek: ünnep, bé­ke borul a tájra. A gazdag kin­cset rejtő bányamezőre és a bontakozó hőerőműre. Hétfőig a gépszerelő Farka­sék — lakatosok, hegesztők, esztergályosok, technikusok — is letették a szerszámot: pihen a sokfelől jött brigád. — Ki merre...? — Debrecenbe utazom az asszonyommal, Édesanyámhoz. Minden esztendőben ott ünne­peljük a karácsonyt, édes­anyám házában jön össze a szétfutott család: a hajdúnáná­si, tiszaszederkényi, székesfe­hérvári, debreceni gyerekek, Papírtakarékosság.. ? „Kezdetben vala..— a praktikus, célnak tökéle­tesen megfelelő, kis mére­tű pénztári bevételi és ki­adási bizonylat. Az előbbit háromszor ötven, az utób­bit kétszer ötven lapos tömbökben hozták forga­lomba. Jó volt, szerették a könyvelők, szívükre tett kézzel esküsznek: nem vágytak nagyobb tömbök után. Mégis — meglepték őket vele! Egyik is, másik is — mé­retben, súlyban — kétszere­se a korábbinak. Árban pe­dig még több is annál! A kicsin három sornak volt hely — a nagyon sem szaporodott a sorok szá­ma. Miért kellett hát meg­változtam a tömbök mére­tét és árát? Ezt talán csak a Nyom­tatványellátó Vállalat tud­ná megmagyarázni. Persze lehet, hogy az sem. Ma­gyarázatra nincsenek be­rendezkedve. De vajon mit Is lehetne magyarázni? Mivel lehetne védeni a B. Sz. ny. 13—8 rsz. és B. Sz. ny. 13—9/». rsz. jelzésű — a korábbinál kétszeri« nagyobb — bi­zonylati tömbök létjogo­sultságát? Talán azzal, hogy van éppen elegendő papírunk? Ezt a legkevésbé fogad­hatnánk el, hiszen köztudo­mású, hogy a papírból — behozatalra szorulunk. A papírpocsékolás költséges mulatságnak számit ná­lunk! Vagy ezt most hallják először a Nyomtatványellá­tó Vállalatnál? ó, pardon...! Akkor meg­bocsátható e vétkes köny- nyelműség. Akkor nem szóljuk meg a vállalatot, csak figyelmeztetjük: néz­zen szét kicsit a „háza tár ján”, hátha akad még né­hány — az említetthez — hasonló túlzott méretű nyomtatvány. S ha akad, úgy jusson eszébe a takaré­kosság. . d A takarékosság — amely mindenkire kötelező! L i (—ni) — Határzatod Vedd vissza------------------------* — — azt mondom: rosszul tevéi. Hálátlanság! te márványszínű [ördög, Dtálatosb, ha gyermekben lakói, A tenger szörnyinéi. SHAKESPEARE VJ L A SZÉKEN a konyha sarkában, kö- zel húzódva a meleget adó tűzhöz. Kicsi, töpörödött-szikkadt asszony. Fekete kendő a fején, ruhája színe is sötét. — Azt az utat én már megjártam, amit ki­mértek nekem. Elég volt... Hetvenkilenc éves. Madárarcú öregasszony. A madárarc sápadt és oly beesett, mintha be­tegség mélyítené rajta gödreit. — Voltunk testvérek öten, én egyedül a lány. A háborúban, még a legelsőben, odamardt három bátyám. Volt egy kis szőlőnk és föld is, abból éldegéltünk, ahogyan lehetett. Egyik őszön meghalt az apám. Szüretre nézelődött éppen, megpihent az egyik tőke tövében és szépen, csendben elaludt. Hamar elment utá­na anyám is, mert nagyon szerették egymást aDámmal, s nem bírta ki szegény, hogy a ha­lál elválassza attól, akit szeret. Én hat elemit jártam az iskolából és dolgozni mentem, do­hánylevelekből sodortam a szivarokat Alig tart szünetet a beszédben: — Tizenhat éves voltam. Vasúti ember kér­te a kezemet, mozdonyvezető, én meg hozzá­mentem ... Volt egy klarinétja, ha nem volt nagyon fáradt, s nem kellett, hogy fordaba menjen, este szomorú nótákat muzsikált ne- ’ «un. Pedig amúgy nem volt szomorú ember, de nzt mondogatta, ő csak szomorú nótákat tud, azért játszik olyat... Két gyermekünk szeretett, fiú meg lány. Férjét valami nagy betegség támadta meg, s ki sem gyógyulhatott belőle. Hogy meghalt, van annak már tán’ negyven éve is, 6 férjhez nem ment többé, csakhogy teljességgel gyer­mekeinek élhessen. — Gondoltam, bennük örömet kapok... Iskoláztattam mind a kettőt, szépen járattam, kitettem érettük a telkemet is* csak ne érezzék * i LEAR KIRÁLYNŐ magukat alábbválóknak, mint a többi gyerek. A kis szőlőmet magam kapáltam, metszettem, hogy a napszámosért se kelljen pénzt adni. Összeszedtük kicsit magunkat, vettem házat, meg szép nagy pincét, amit bérbe adtam bo­rosgazdáknak. Csináltam volna én pénzt min­denből, amiből csak lehet... A fia megnősült, a leánya is férjhez ment, a kicsi asszony lassan szülike lett, mert már voltak unokái. Távol éltek tőle, más-más vá­rosban, ő gyakran látogatta őket, vagy azok jöttek el hozzá. Ha ő ment, ha őhozzá jöttek, az ajándék, amit szülike adott, sosem volt ke­vés. Mert megszokta, hogy akármennyi is van neki, ha kevés marad is, mindig csak adjon, —... A fiam elvált. Még levélben sem tu­datta, váratlanul beállított hozzám az új asz- szonnyal. Nagyon fájt, mintha szíven vágtak volna erősen. /g RCÁNAK RÁNCAI mélyek. Az idő, sorsának keménysége vágta húsába a ráncok kusza-kanyargó ösvényeit, csatornáit. — Panaszkodott a fiam, hogy rosszul él, hogy minden holmiját az első asszonynál hagy­ta. „Pénz kellene, hogy talpra tudjak áll­ni...!” Jól van, fiam, majd segítek én, ahogy tudok ... Ügy határoztam, eladom a szőlőt, a házat, a pincét, annyit megtartok a pénzből, hogy egy kis odút vegyek magamnak, legyen hol meghúzódni, a többit meg szétosztom két gyermekem között. Ha már az egyik nem tu­dott várni halálomig, kapják meg mind a ket­ten a járandóságukat, amíg élek. Leart, a királyt, aggódva intették, hatalmát s vagyonát ne darabolja szét, ne ossza meg gyermekei között. „--------Határzatod / vedd vi ssza-----------/-------------azt mondom: rosz­szul t evéi”. Lear nem vonta vissza határoza­tát, vagyonát s hatalmát gyermekeire osztotta. — Én is szétosztottam a pénzt. Megvettem magamnak ezt a kis odút. Ami pénz megma­radt, igazságosan kétfelé tettem, huszonötezer forintot kapott a fiam és ugyanennyit a lá­nyom. De még ezt a kis odút ist ahal élek* a fiam nevére írattam, ha már nem élek, legyen az övé Elhallgat. Eddig megállás nélkül mesélt, most szeméből könnyeket morzsol köténye szélébe. —... A fiam elvált másodszor is, aztán ideköltözött hozzám, lakni. Amikor megnősült harmadszorra, az asszonyt is idehozta, a gye­rekekkel. Elvált asszonyt vett el... Szóval, itt laktak. Agyat is én adtam alájuk, főztem, mostam rájuk... Egyik nap a fiam azt mondta nékem, eladják ezt a házat, eladják ezt az én kis odúmat. „Hogy gondoltad, fiam?” — kérdeztem. „Meg­beszéltük leikével, a feleségemmel, hogy ez lesz a legjobb...” „Énrám gondoltatok-e? Gondoltátok-e, hogy beleegyezem... ?” „Hát, ha nem egyezik bele, oda megy, ahová akar. Elmegy a szeretetházba... ! Ne féljen, fizetünk magáért...” *,Én innét, fiam, mondtam neki, már csak a temetőbe megyek* máshová nem...” „Akkor megy a temetőbe — így ő — a temető úgysincs messze, csak pár lépés...” „Hálátlanság! te márványszínű ördög...” Márványszínű? Kavics. Értéktelen, durva kő­darab csak a szív helyén. — Inni kezdett Vagy dehogyis kezdett, folytatta, ahol abbahagyta az ivást. Azt a hu­szonötezret is presszókban, kocsmákban verte eL A felesége, ez a harmadik, itthagyta. En­gem okol miatta. Káromkodik rám, hogy majd elintéz, kihány az utcára. „Hát nem tettem meg érted mindent eddig?” Eddig?! — azt mondja. Most tegyen meg mindent...! WM ETVENKILENC ÉVES. Dolgozik most ■*-* is szülike. Az asszonyok olyan fajtá­jából való, akiknek természetükké vált a munka, s a munka addig van, amíg él, munka nélkül nem tudna létezni. Főz a fiára, pedig az egy fillért sem ad kosztra. Részegen tánto­rog estéről estére haza. És semmit nem csinál. Gyújtóst is az öregasszonynak kell vágnia. A férfi a kocsmában ül, várja áldozatát, akivel kötözködbet „Nem engedem bántani az anyá­mat ... r — és üt, ököllel, üveggel; aztán od*; haza ő szidja s káromolja a szegény öreget* akitől nemcsak életét kapta, de minden más értéket is* amelyeket gondolkodás nélkül eltéw közölt _ Esténként pohárban vizet készít az ágya mellé szülike. Arra gondol, lehet reggel már fel sem kelhet, elhagyja ereje, s nincs, aki adna neki a vízből kortynyit is. — Amennyit nekem kimértek, én azt az utat már bejártam... Lear királyt juttatja eszembe, ö, szülike: Lear királynő. Szétosztotta mindenét gyerme­kei között, s gyermekeitől, köszönet és szeretet helyett csak a hálátlanság csapásait érzi. Ki­rálynő? Kicsi, összeszáradt asszony. Fekete kendője, sötét ruhája a bánat és a szomorú­ság rendi köntöse. Keskeny kis házban lakik, egy szobácska és konyha az egész. Neki magának csendes menedékül elég. A kis ház mögött húzódik a temető. Odakívánkozik szülike, megpihenni* a csendbe; nem messzire menne, csak néhány lépésnyire. IZ 1RÁLYNÖ? Lettport és megalázott asz­**• szony. Becsapták, kijátszották és gyöt­rik most is, lélek nélkül. — Tessék nézni, az unokáimnak vettem. Karácsonyra... A nagy szekrény alsó fiókját huzigálja, én is segítek neki, könnyebben menjen. A fiók mélyén nagy dobozokban játékok: szőke, kék szemű baba, építőkocka, apró szerszámok, sze­relőszekrény. Mellettük ott van már a barna csomagolópapír is. Majd postán küldi az unokáknak. — És szülike karácsonya? Apró fenyőágat szed ki a fehérre keményí­tett ruhák mellől. Fenyőág, nem nagyobb, mint a koszorúkba való. — Nekem már nem kell nagyobb. Gyújtok majd gyertyákat... És korábban fekszik. Míg a gyertyák ég­nek, imádkozik, ma ne kelljen hallania ká- romló, csúf szavakat. És a pohár vizet is odakészíti ágya mellé* a kis szekrényre. Lehet, reggel már fel sem kelhet, s a vízből ki adna neki kortynyit is. Pataky Dezső mint negyvenszer adott már eddig. Először akkor, amikor kato­nakorában egy baleset alkal­mával katonabaj társának kel­lett. Társa a szeme előtt halt volna meg, ha akkor nem kap vért. Aztán önkéntelenül ma­gától vállalkozott az egészre — a Vöröskereszt felhívására, amikor készenléti véradókat kerestek. Feleségének és gyerekeinek is adott vért. Számtalan életet mentett már meg ritka vércso- porjával, a O-ás RH negaív- vaL Bent a vérellátó osztályon fél. órát ült a váróban, aztán ahogy megszokta már máskor is — adta a vérét. Majd hazament és aludt to­vább; „Öttusás voltam, megszok­tam a kemény edzéseket. Egyszer egy verseny közben az úszás előtt adtam vért. Egy órára rá egyéni csúcsot úsz­tam.” Csodálatos az emberi szerve­zet egynémely tulajdonsága. Csodálatos az ember sok jel­lemvonása. Például Székfy Zol­tán magától értetődő donor — véradó — szemlélete, hogy egyszerűen tudomásul veszi: kérik a vérét és ő adja. Az életéhez tartozik. Második „fog­lalkozása” készenléti véradó — reggel, délben, este, éjjel, mindig. És csodálatos az összefogás — a halál ellen, 3 1965. február 21-én, fél hat tájban már elfogyott a készlet: a fél liter O-ás RH negatív vér. Az már ott keringett a beteg ereiben, Tóth Ferencné asszisztensnő is tudta ezt, de ennek ellenére nyugodt volt A három véradó megérkezett A műtő fehér és meleg. A beteg már nem vérzik, de más­fél liter vért vesztett Az orvo­sok csapzottak és lassan vörös pír költözik az arcukra. A há­rom O-ás NH negatív ott ül a vérellátó állomás várószobájá­ban. Pár perc múlva hozzák az egy liter új vért — olyan friss, hogy meleg is, mondanánk a kenyérre — de ez vér, az élet, és az élet mindig meleg. Mert ha nem az, akkor már nem élet, hanem halát , 1965. február 21 -én hajnal öt órakor kerékpáros küldöm hajtott az egri utcákon. Az az napi időjárásjelentés gyenge éjjeli fagyot hirdetett: az ut­cák szürkék voltak, csupán itt ott tarkáliott hófolt, millimé ternyi hártyás jég takarta i pocsolyákat és széleset fröcs- csent a sáros víz a kerék gumi­ja alatt. A kórház sebészeti osztályár a meleg vér szivárgott égj asszony gyomortájékán. Kovács Vendelné, 43 éves dormándí háromgyermekes anya gyo­morfekély-operációja után mű­téli vérzés állott be. — Gyorsan O-ás vércsopor­tú, RH negatív vért kérek. — Csupán fél liter van be­lőle. — Szerezzenek egy órán be­lül. Ettől függ a beteg élete. Az orvos leteszi a kagylót. A hajnali kórházi atmoszféra fe­hér, fehér és meleg. Egy beteg vérzik és sápad, lassan száll belőle az élet Az orvos gondolkozik és szá­mot vet. Mit lehetne még csi­nálni? Nem hagyott figyelmen kívül semmit? Meleg van és sápadt — pedig ő nem beteg, csak a vért várja. Már csak ez az egy dolog hiányzik. A kerékpáros küldönc há­rom házba csenget be: a Széc­henyi utca 8-ba, a Fadrusz ut­ca 2-be és a Csákány utca 18- ba. Hajnali öt óra. Az emberek alszanak. Az orvos életért küzd. Az asszisztensek készen­létben. Az orvos hiába gondolkozik; hiába veszik körül a tudomány legcsodálatosabb vívmányai — s ő hiába orvos, egyedül, de asszisztenseivel sem mentheti meg Kovács Vendelné életét. Egyetlen dolog segít: összefo­gás — a halál ellen. ü 1965. február 21-én, hajnali öt óra után pár perccel Szék­fy Zoltán, Kreácsik János és Bajza László elindultak a kór­ház felé. Székfy Zoltán, az építőanyag- ipari vállalat dolgozója, egy kicsit mérgesen kelt fel. Va­sárnap van, végre lehetne aludni tovább. Ehelyett a ko­rai, téli szürke utcákon a pir­kadatkor támadt széllel szem­ben mehet a kórház felé. Az utcán ébredt fel teljesen. A csengetéskor félálmában tud­ta már: csak azért kereshetik, mert vért kell adnia. Több Megszűnt az életveszély. A műtő fehér, de mintha megvál­tozott volna: új „vér” költö­zött belé. Az orvos már nyu­godtan számba veheti az ösz- szes létező eshetőségeket: ha a miskolci alközpontból kellett volna vért hozatni, a pár óra hossza... ha csak egy helyi vér­adó jelenik meg..; ha csupán kettő... ha egy sem,' ha... De megjelent mind a három. Van összefogás — a halál el­len. . B 1965. március 5-én Kovács Vendelné hazatért a kórházból Dormándra. A három gyerek és férje várta. Nem tudták, hogy milyen közeli volt házuk­hoz a halál. Nem tudták, hogy az orvosok sápadt félórákat éltek át. Nem tudták, hogy az asszisztensnők még halkabbra vették nesztelen lépteiket a közeledő halál előtt. Nem tud­ták, hogy kinek köszönhetik az életet. Az összefogásnak — a halál ellen. Rideg, mészfehér sírkereszt helyet élet-zöld fenyőfa kér he­lyet a lakásban. Berkovits György • * Összefogás a halál ellen unokák — mondja a brigád „öreg”, az „aranykezű” 34 éves Gyöngyösi Lajos. Akárcsak a húsztagú csapat zöme, ő is a rudabányai mun­kahelyről érkezett. Korábban megjárta már Nyékládházát, Oroszlányt, Pusztavámot, Sajó- lászlófalvát meg Herbolyát Életének harmincnégy eszten­dejéből tizenhatot „elcsavar- gott” az országban. — Meddig' utazgat még a géplakatos „hajdú” ...? — Ki tudja... — Gyöngyösi Lajos nem akar lakóhelye szerint is gyön­gyösi lenni? — Még nem döntöttünk er­ről az asszonnyal... — Hát a másik nánási em­ber? — Én már gondoltam erre — válaszolja Dobi János — még az északi aknánál bead­tam a lakásigénylésemet. Ed­dig ugyan még nem kaptam egyebet a bíztatásnál, de már ez is valami. Az idén még nem sikerült, remélem, hogy jö­vőre nagyobb szerencsém lesz... Egyébként nem taga­dom, jól megvagyok itt az üzemi munkásszálláson, sok embernek talán odahaza sincs szebb, barátságosabb szobája. De hát, tudja, fiatal házas vagyok, hiányzik az asszony­ka... — Mit hoznak az ünnepek? — Nagy tanulást, sok rajzo­lást ... Másodéves levelező hallgató vagyok a gépipari technikumon. Most kezdődik a félévi finis: január végén lesznek a beszámolók... A csoportvezető Farkas Gá­bor azt mondja, hogy ő már „behajózott” Az egykori hajózó repülős, aki az ötvenes évek elején ma­dártávlatból ismerkedett az or­szággal, később pedig a gép­kocsi meg a dózer volánja mögül — az idén gyöngyösi lakással cserélte fel a kazinc­barcikait. — Egy szoba, összkonfortos- sal... Ügy határoztunk, hogy nem is megyünk tovább Gyön­gyösről. Szép hely, jó hely, azt hiszem, hogy megtaláltuk a számításunkat. A város új lakótelepén, a BaJ- csy-Zsilinszky körúton élünk. A kislányom óvodás, én meg a feleségemmel itt dolgozom a Mátraalji Szénbányászati Tröszt gépszerelő üzemében. Az asszony bérelszámoló, én meg ezt a kis csapatot irányí­tom amott az épülő daruk alatt... A család reggelenként és esténként van együtt —■ munka után hol én, hol a fe­leségem tanul — s ezeket a reggeleket, estéket várjuk nap nap után. Ezért dolgozunk. Ezért élünk... — Holt töltik a karácsonyt? — Idehaza Gyöngyösön .., Átjön majd a másik „új-gyön­gyösi” is, Vad Zsiga, meghív­tam Szabó Miklóst és itthon lesz az anyósom is Barcikáról. — Mi lesz a fenyő alatt...? Az ajándékok között még egy meglepetés: egy nagyobb lakás Ígérő kiutalás. Jövőre két szoba—összkonfortosat ka­punk ... Hatalmas felkiáltójelek parancsolnak ‘csendet ember­nek és gépnek: pihen a brigád. Két tagja idegenben, a messzi Hajdúságban, a többiek Gyön­gyösön és a környékbeli fal­vakban. Idehaza. Hétfőse vége az ünnepnek. Hétfőn újra kezdik a mun­kát. A vattaruhás kis csapat ott folytatja, ahol abbahagy­ta: az égbe törő daruvázak alatt. Előbb a magyar ipar büsa­keségét, a 40/10 tonnás derék­darut, meg a két lengyel da­rut szerelik össze, utána meg a német óriásokat. Fél eszten­dő után összesen hét daru ma­gasodik majd a bányamező fö­lé, hét acél torony várja majd a külföldről érkező gépkolosz- szusokat. Már készülnek a szerelőte­rek. Olyan kotrógépeket külde­nek majd róluk a bányászok­nak — amilyeneket eddig alig. ha láttak... Nyolcesztendős munkát ígér a szerelés. Nyolc esztendeig minden délután így búcsúznak Farkas Gáborék: — Viszontlátásra^ acéTtor- nyok—J Gyönl Gyula

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom