Heves Megyei Népújság, 1965. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-19 / 221. szám

A Gárdonyi Géza Színház új művészei IVÓVÍZ AJÁNDÉKBA Hat éve végezte a főiskolát, a nyugtalan fiatal színész­nek már ez az ötödik helye: Eger—Szeged, Pécs Veszprém son. És a jogos óhajok na­gyobb része már a következő évben teljesül. Körülbelül nyolc kilométernyi területen bővítik a vízvezetékhálózatot. Az állandó bizottság már elfo­gadta a terveket és a városi tanács javasolja, hogy 1966- ban jó ivóvizet kapjon a Dó­zsa tér, a Tabán és a Zrínyi út. A tabáni leágazástól bevi­szik a vizet a Kisfaludy útra, a Dembinszky, a Kazinczy és az Árpád utcákba. De teljesül a Béke, Oláh és az Arany Já­nos utcaiak régi vágya is, sőt a Mészáros Lázár utcában, a Vasút, a Vorosilov, Vasvári, Balogh Ádám, a Jókai Mór, a Mohács utcákba és azon túl a Munkácsi, Csapári és a Teleki utcába is bevezetik a vizet. Nemcsak arról van szó, hogy fejlesztik a város vízve­zetékhálózatát, hanem bizton­ságra is törekszenek. Körháló­zattal kötik össze az egyik ut­cát a másikkal. Ha baj történ­ne valahol, ha javítani kell majd a vízvezetékhálózatot, csak egy szakaszt kell elzárni, másutt zavartalan lesz a víz­ellátás. L A titkos társaság KELLEMES IDŐT HOZOTT 1940 tavasza Moszkvára. Ana- tolijt azonban ez a tavasz na­gyon meggyötörte. Gyermekko­rára gondolt Mikor tizenegy éves volt, kispaposkodott, tizen­négy éves karában viszont fel­vételi kérelmet adott be a Kom- szomolhoz. Felvették. Mindösz- sze arra kérték, hogy javítson néhány osztályzatán. Megígér­te és ki is javította a jegyeit Tíz év múlva így beszélt magá­ról: „16—17 éves koromig fana­tikus hívő voltam”. Hát igen, a gyermekek szeretnek titko­lózni. Istenhivő volt, ám a Komszomol elől elleplezte ezt. Pedig az effajta titkok már mások, mint a gyermekkori tit­kok. Ilyen kérdésekben nincs helye a játéknak, a lelkiisme­ret nem játékszer. Ha az em­ber elleplez valamit, akkor ez azt jelenti, hogy fél. Így ba­rátkozott meg Anatolij a féle­lemmel. És ez a barátság egész életére szólt. A félelem volt az egyetlen olyan barátja, aki nem lett hűtlen hozzá. Aztán 1935- ben felbukkant a Társaság. Ter rebélyes, komoly neve volt: „Moszkvai megújhodó hittudo­fxiPümG, >465. szeptember 19., vasárnap mányi társaság az orosz görög­keleti apostoli pravoszláv egy­házi hierarchikus klérusénak képzésére”. Így ment illegali­tásba a 18 éves Anatolij Proho­rov, a moszkvai Komintern ke­rület 184. iskolájának tizedik osztályos tanulója. Mert a tár­saság, természetszerűleg, ille­gálisan működött, fedőnevek­kel. Anatolij a Jezsuita fedő­nevet kapta. Az illegális társaság feje Va- lentyin Grigorjev, az egyszerű sofőr, régebben pap, Vegyen- szkij metropolita bizalmi embe­re volt. Valentyin kapcsolatai­nak finom, csak kevesek előtt ismert szálai a moszkvai egy­házmegyéig nyúltak, egészen Szmimov atyáig, sőt még azon túl is, odáig, ahol a „nagy po­litikát” csinálták, ahol terve­ket szőttek arról, hogyan szer­vezzék be az ifjúságot az egy­ház kebelébe. Hiszen ez a leg­fontosabb, ez a jövő... AZ ELSŐ KÖZÖS összejöve­tel alkalmával két pontból ál­ló szervezeti szabályzatot fo­gadtak el, egyhangúlag. Első pont: a társaság tagja lehet, nemre való tekintet nélkül, minden vallásos, hithű pravo­szláv, aki célját világosan és határozottan ismeri. A második pont szerint a társaság jelsza­va: Krisztusért — mindhalá­lig! A társaság céljával mind egyetértettek: a jelenlegi egy­ház istenéllenes, úgy táncol, ahogy a bolsevikok fütyülnék. Fokozatosan fel kell tehát épí­teni az igazi pravoszláv egy­házat. Grigorjev csak a háttérben mozgott és mozgatott. Maga Anatolij — őszintén szólva — pedig nem sokat értett meg a társaság elgondolásaiból. Jel­lemzésére csak annyit, hogy például Dolores Ibarruriról csak annyit tudott, hogy ateis­ta és Einsteinről, hogy zsidó. 1940 telén Anatolij Prohorov már a 131. sz. tüzérezred lét­számához tartozott, amely ez­red a Breszt délkeleti határán lévő iparvároskában állomáso­zott; a fiú mit sem sejtett ar­ról, hogy a társaság egy része időközben lebukott. Midőn elutazott Moszkvából, a moszkvai Proletár kerület sorozóbizottságánál talán ép­pen ugyanabban az órában jól megtermett, szőke hajú legény jelentkezett, behívólevelén ez­zel a névvél: Alekszandr Ros- csin. Egykorú volt Anatolijjal, tavasszal járták ki mindketten a tizedik osztályt. Az élet mint tiszta papírlap állt előttük. És huszonnégy év elmúltával egy szürke Volgában találkoztak össze. Az autó a jaroszlávi úton száguldott végig velük ... DE NE VÁGJUNK a törté­netek elébe. 1941. június 20-án, pénteken, Anatolij influenzá­ban megbetegedett. Ezt az ese­ményt nem őrizte volna meg emlékezetében, ha a vasárnap nem találja a 131. sz. tüzérez­red kórházában. Éjjel repülő­gépek dübörgésére ébredt Csö­römpöltek az ablaküvegek; Nem gyújtott villanyt, gyorsan felhúzta nadrágját és kiment a folyosóra. Abból, ahogy az egészségügyiek sürögtek-forog- tak, rádöbbent: valami komoly dolog történhetett Egy isme­rős felcser rohant él mellette: — Kitört a háború — mondta futtában. A kora reggeli utca kiáltá­soktól volt hangos és szalad­gáló emberekkel teli. Senki se törődött Anatolijjal. A fiúnak szörnyű érzése támadt. Arra nem is gondolt hogy elpusztul­hat. Talán életében először azt a vágyat érezte, hogy jó volna együtt lenni valakivel, akiből erőt meríthetne. Még nem kelt fel a nap, de nyugat felől piroslott az ég. A laktanyában senkit sem talált. A távolból ágyúdörgés hallat­szott Anatolij kirohant a lak­tanyából. Három lovat pillan­tott meg az istálló homályá­ban. Nagy nehezen felmászott az egyikre, még a nyerget se tette fel. Dél felé utolérte az ütegét. Kovel felé mentek Ágyúk zúgása követte őket. — Hová megyünk? — kérdez­te Anatolijt a második löveg irányzója, Vaszja Sztoljarov. — Hallod-e, hova megyünk? — Ahová visznek — felelt dü­hösen Anatolij. — Minél mesz- szebbre a fronttól, annál jobb. HÁROMSZÁZAN VOLTAK az oszlopukban. Mögöttük négy tank görgött. Az országút fölött először hétfőn reggel tűntek fel a Messerschmidték. Az útszéli árokban bújtak meg. A német gépek később újra és újra meg­jelentek. — Úristen — suttogta Anato­lij, miközben ráborult az árok nyirkos földjére —, ments meg engem, úristen! Ne büntesd a te szolgádat, uram... Csak sötétedéskor mentek tovább. A tankok elmaradtak. Prohorovot és az irányítótűzért a parancsnok visszaküldte, hogy megtudják, mi van a harckocsikkal. Egész éjszaka bolyongtak, de a tankokat nem találták meg. Reggelre visszamentek, ám az üteg éj­szaka elvonult. Az egyik for­dulónál német motorkerékpá­rosokba botlottak. Négyen voltak, a motorokon ülve, fala­toztak. Prohorov és Sztolja­rov hasra vágódott. A néme­tek géppuskát rántottak elő. — Hände hoch* Iván! — kiáltott vidáman az egyik né­met. — Nem olyan sürgős — kiáltott vissza Vaszja Sztolja­rov* és lőtt. A német a kor­mányra bukott. Kattogtak a géppuskák. Anatolij Vaszja kiáltását hallotta, megfordult és látta, hogy Sztoljarov úgy fekszik a földön, mintha a fű susogását hallgatná. „Most jö­vök én’? — gondolta Anatolij. — „De miért? Mit tettem? Miért kell meghalnom? Nem akarom, nem akarom...” Már nem is volt ember, az állat üvöltött benne. A géppuska­sorozatok nem a testét ölték meg, hanem a lelkét. Ekkor hirtelen agyába ötlött: fel kell emelnie a kezét. „Most lőnek agyon” — mondta magában, látva, hogy a németek nem eresztik le a fegyverüket... NEM LŐTTÉK AGYON. Egy fészerbe kísérték. Elvették a derékszíját és a komszomol- igazolványát. Aztán visszavit­ték Bresztbe. Az erőd még harcolt Prohorov szívesebben vette volna, ha már mindenki fogságban lenne, az egész or­szág. Aztán sikerült meg­szöknie. Persze, az nem is öt­lött az eszébe, hogy vissza­megy az övéihez, a hadsereg­hez. Visszagondolt a Mes- serschmidtekre, a géppuská­sokra. Nem, most már világos* Oroszországot meghódítják. Valahová el kell rejtőznie, ki kell várnia, ez a lényeg. A városokat nem merte megközelíteni, de a falutól is félt. Nem szeretett és nem tu­dott dolgozni, harcolni se akart. A moszkvai titkos tár­saságra gondolt, az egyházra. Így hát templomtól templomig, egyik paptól a másikig vándo­rolt. Baranovicsinál beké- rezkedett egy kolostorba, ahol Pahtelejmon atya volt a met­ropolita. A metropolitát ismerte Moszkvából. Az is emlékezett rá. Befogadta* még igazol­ványt is adott neki: „Anatolij Jakovlevics Prohorov* szüle­tett 1922-ben a kolostori kon- vent tagja”. Az igazolvánnyal elkerült Minszkbe, a zárdába. Itt ennivalót kapott. Csak ki­tartani, mondogatta magának. A front úgyis kelet felé gör­dül, egyre messzebb és mesz- szebb. Minszkben megtudta* hogy Vilnába érkezik Szergej Voszkreszenszkij, Lettország, Litvánia és Észtország exar- chája. Anatolijnak sikerült el­jutnia Vilniusba. Találkoztak a kolostorban. Az egyházfő negyvenöt éves, pocakosodó, barna férfi volt, nőies, kes­keny vállú, puha mozgású. Anatolijt kedvesen fogadta. Beszéltek Moszkváról, a Pre- obrazsenszkij téri templomról. Aztán áttértek a lényegre. Szergij Voszkreszenszkij* á volt dmitrovói érsek és a moszkvai patriarchátus titkára éles eszű és óvatos ember volt. Nagy terveket szőtt. Már látta magát, mint a moszkvai patriarchátus főméltóságát. Természetesen azután, hogy Hitler bevonult a Kremlbfc (Folytatjuk.) A megyei művelődési há: már hatodik alkalommal ren­dez fényképkiállítást a megye: kulturális szemle fotóanyagá­ból. Az ötvenhárom szerző 22í fekete-fehér és két színes fény­képet küldött be. A tárlatra ér­demes 93 fekete-fehér fénykér közül csupán hat szerző egy- egy fényképe kapott tisztelet­díjat, míg öt további amatőr fotós könyvjutalomban része­sült A pályázat iránt megnyilvá­nuló érdeklődés, a kiállítási anyagnak újbóli és utólagos szemrevételezése is megjegy­zésre késztet. örvendetes, hogy nemcsak egri amatőrök jelentkeznek ezen a pályázaton, hanem zö­mében falun élő, ott dolgozó emberek. Témáik is nagyrészt a falu, a megváltozott falusi társadalom életéből kerülnek lencse elé. Többen a pedagógus szeretetével fordulnak a ked­venc gyermektémák felé. Akadnak olyanok is, akik utazási élményeiket hozzák ha­za messzi tájakról. A feldolgo­zott témák nagy részére rá­mondhatjuk, hogy nem érdek­telen felvételek, nem véletlen, hogy a fényképezőgép kattan. Akadnak ugyan keresett megoldások, valahol látott ké­pek bátortalan utánérzése is. de ezek mint például Hanák János Természetátalakítása, nem jellemzőek a kiállításra. Árvái János (Kisköre) Tava­szi reggele, tele van lírával, Bonusz János (Füzesabony) Tél című képe az alföldi világ egyik szép pillanatáról vall, Fejér István (Eger) kedvelt mozgásos, fergeteges Cigánytánc-kompo- zíciója sok tanulmányozásra, kísérletezésre mutat. Gombás Jenő Viharos alkonyata Béla­pátfalváról értékes, kutató em­berről számol be. Dicsérendő a füzesabonyi Koczka István, Várhegyi Ferenc és Gyöngyösi József is a kiállított fényké­pekért Amiről e kiállítás kapcsán is szólnunk kellene: a tudatos al­kotás igényéről, a kompozíciók­nak az egyéniségből adódó megformálásáról. Mert ez a kettő a legtöbb kiállítónál hi­ányzik. Példákat hoznánk fel-a kiál­lítás anyagából. Kádár László (Bélapátfalva) technikailag sikerült felvétele­ket alkot Az osztrák tájak, vá­rosrészletek, az Itáliát vallató képek, a múzeumi hangulat, a római látkép, a grázi háztetők élénk és élénkítő fényben csil­800 méteres vízvezetékbővítés Hatvanban Nem vagyok idegen Hatvan­tan, hiszen sok éve már, hogy tyakran járom utcáit, tereit, lem lakom ott, csupán mun- :ám szólít oda, de nem elő­zőn kaptam magamat rajta, :ogy megérkezésem után tyomban azt figyelem, vajon nit változott a város. Milyen barátságos és leve- ős lett a tér — a bíróság és a >ártbizottság épülete között. 6, hogy lebontották a plébá- :ia komor kőkerítését és a oggyant, régi melléképülete­det. Kár, hogy a Horváth Mi- ály útról a suhanó buszból s autóból nem látszik a mo- érn iskola és az új lakóne- yed. De tudom, a tervek már Ikészültek, jövőre újjászüle- ik a Tabán, újabb emeletes ázakat építenek. Egyszerre lindenre nem telik, de a töb- i városrészt sem hanyagol­ok el. Sok utat, járdát építe- ek az utóbbi években és pár­okat telepítettek. A hatvani- k ápolják, szeretik a virágo- at. De vízvezeték nélkül nem áros a város. Ezt tették szó- á a legutóbbi tanácsválasztá­Honnan, miből lesz a szép tervekhez pénz? A községfej­lesztési alapból 800 ezer forin­tot irányzott elő a városi ta­nács. Hogyan futja ebből, hogy a felsorolt utcabeliek kérése teljesüljön? Anyagra, a szak­emberek bérére elegendő lesz a 800 ezer forint, ezt kell meg­toldani legalább 600—700 ezer forint értékű társadalmi mun­kával. Ügy tervezik a hatvani­ak, hogy a vízvezeték helyét a saját portája előtt mindenki kiássa. Összefognak, közösen csinálják, nem lesz az sok és feltétlenül megéri. Átlagosan 200—250 méterre egymástól közkutat létesít a város. Még ebben az (fűben új kutat fúrat- nak, tehát egyre nagyobb le­hetőség nyílik arra, hogy a. vízhálózatról a családi házak­ba bevezethessék a vizet. Nyolc kilométer hosszú víz- hálózatbővítés egyetlen esz­tendőben ... De úgy vélem, en­nél is sokkal többet jelent, hogy Hatvan város lakói újra összefognak, önmagukat aján­dékozzák meg a jó ivóvízzel. F. L. és Szolnok után. A Romeo és Júlia Mercu- tiojára gondol leginkább, mint eddigi legkedvesebb szerepé­re (Pécs) és Jüanra a Zala- meai bíróban (Szeged) meg a Dauphinra a Szent Johanná­ban (Veszprém). De volt Kurrak a Csongor és Tündé­ben. Főszerepet játszott töb­bek közt Akszjonov Kollégák című darabjában és a Külön­leges világnapban. Több szinkronszerep és rá­diómeghívás is áll a háta mö­gött (a pécsi és a szolnoki rá­dió bemondója is volt „félál­lásban”). Három rendező él emlékeze­Géczi Szinte most sem akarja el­hinni, hogy — színész lett. két évvel ezelőtt elektroműsze­rész volt a Ganz-MÁVAG- ban. De közben már négy évig zeneiskolában tanult Tánc- dalénekesi ambíciói voltak, de egy időben senki sem vállal­ta, hogy tanítaná. Végül Vé- csey Ernő figyelt fel rá és egy évig tanította. — Csupán három hónapig foglalkozott velem akkor, ami­kor már a Bartók-teremben felléptem egy tánczenei esten. Vécsey Ernőnek sokat kö­szönhet: a rendszeres rádió- és tv-fellépéseket, az ŐRI ren­dezte turnékat belföldön és külföldön egyaránt Énekelt a vendéglátóiparban is, a Buda­pestben, az Emkében, a Béké­ben. Leghíresebb hanglemezfelvé­telei: Kicsi római lány, A he­gyekkel tudnék labdázni, Ha én egy csókot adok. — Most már nem énekelek tánczenét. Mindig biztattak, hogy hangterjedelmemmel még operettben is felléphetnék. Ügy látszik, nem is hazud­tak, akik ezt mondták, mert a nyáron sikeresen énekelt pró­bát az operettszínházban, ösz­töndíjat ajánlottak fel számá­Délelőtt tanácskozás Tegnap délelőtt a Kisipari Szövetkezetek Heves megyei Szövetsége tanácskozásra hivta össze a megye szocialista bri­gádvezetőit, valamint az e cím­ért küzdő és a most alakuló brigádok vezetőit. A tanácskozás a szocialista munkaverseny-mozgalom hely­ra az Operettben, de azért egy biztos státusz többet ér itt* Egerben. — Sok nehézségem van még. Színpadi játékmesterséget so-1 ha nem tanultam. Belecsöppen­tem a színészi játékba. Renge­teget kell tanulnom. Gyakran éjjel háromig is fent vagyok és gyúrom a szerepet. A 29 éves fiatalember a Mágnás Miska bonvivánjaként mutatkozik be az egri színpa­don. (berkovits) ______________i — este operettműsor zetéről és feladatairól — a bri­gádvezetők hozzászólásai, ta­pasztalatai alapján folyt. Este hét órakor „Vidám ve-‘ gyes műsor” címmel opera-ope- rett-estet rendeztek a KISZÖV nagytermében az élenjáró bri­gádok tiszteletére. Somogyi Miklós tében — Ádám Ottó, Lénával Ferenc, és Téri Árpád — akik­től, mint érezte, sokat tanul­hatott — vagy partnereitől Bicskei Károlytól, Kiss Ferenc- tői, Dómján Edittől, Spányik Évától, Margittay Ágitól, Sza­bó Ottótól. Mindig talán a „szép nagy feladatok” után ment a négy város színházán keresztük ke­reste, kutatta helyét, s reméli, hogy Egerben megtalálja azt, amit eddig szeretett volna, s eléri célját, amit egyszerűen három szóban fogalmazott meg: „Szeretnék jól játszani”, Págertől Pécsi Sándorig min­denki példaképe — mert „pél­daképem: a kitűnő színész”. Egerben a Fehér Anna vőle­gényszerepében mutatkozik be, és dr. Péntek László (Eger munkáiban. Ahogyan a kéi szerző kiemeli a természetből a jelenségeket, ahogyan meg­formálja a témát, nemcsal vallomás-szerű az egyéniségad ta világról, de terhes részletei nélküli kompozíciót is ered ményez. Panyik István csak­nem minden képén éreződil ez a tudatos zártság, az egyet len témának teljes kifejtésén való törekvés. A kép címéber barokk módon felcicomázot Novemberi gyémántkristályok komoly adottságokról tanús­kodnak: végső soron mégiscsal a szerző lelkivilága, annak gazdagsága dönti el, mit, miér és hogyan örökít meg. A fényképezés művészi szó rakozásának jelentős sikere e; a mostani kiállítás. Szeretnénk gyakrabban látni Egerben és i megyében ilyen tárlatokat mert hírt adnak á falu dolgo­zóiban végbement korszakal­kotó lélektani és társadalmi változásokról. (farkas) lógnak, — hétköznapi kiszőlás- sal — „adják magukat”, de nem adnak közelebbit Kádár László egyéniségéből, érzelmei­ből. gondolataiból, látásából. A kép szemlélője a kapott formá­kon túl a kép létrehozóját is közelebbről akarja ismerni ah­hoz, hogy az élmény megsok­szorozódhassák. A fényképek alkotói merjenek vallani ma­gukról, érzéseikről, gondolata­ikról. A tudatos objektivitás itt különösen veszélyes és a fény­képeknél a technikai bravúr is tud értéktelen lenni. f Koczka István és Gyöngyösi József esetében, de Hajdú Jó­zsefnél (Kisköre) és dr. Molnár Istvánnál (Szihalom) is meg kell állapítanunk: ha tudatosan törekszenek a téma .teljes hatá­sú kifejtésére, akkor kirekesz- tenek olyan részleteket, ame­lyek a fő téma, az egyetlen mondanivaló érvényesülését zavarják. A művészi alkotás elérésére induló tudatos törekvést lehet felfedezni Panyik István (Eger) A megyei kulturális szemle fényképkiállításáról

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom