Heves Megyei Népújság, 1965. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-19 / 221. szám

Nyikorgó kerekek... Kiskörén valamelyik asz- szony azt kérdezte az egyik já­rási vezetőtől: — Tessék nekünk megmon­dani! Meddig nyikorog még az a kerék, hogy folyton kenni kell? Később kiderült, arról volt szó, hogy „barackérés idején” a szövetkezet .gyümölcsösében szinte egymást érték a „ven­dégek”. Az egyik napon nem kevesebb, mint öt Warszawa, illetve Volga gépkocsi jelent meg a kertben, ahonnan öm­lesztett állapotban vitték a ba­rackot. — Mi lesz, ha beérik a jona­tán??? Ez a kérdés mo6t megint hallatszik, hiszen tavaly alma­szüretkor is bőven volt láto­gató. Az egyik alföldi termelőszö­vetkezetben nemrég ugyan­csak nagy volt a készülődés. Vendégeket vártak ebédre. Csirkéket rántottak, ízletes bort hoztak, hogy semmiben se lássanak hiányt a vendé­gek. Nem sokkal később meg is érkezett a gépkocsi és kiszáll­tak belőle a kárbecslők. Nekik szóit a vendégség., nekik ké­szült az eszem-iszom. Ez fel­tűnt az ott lévő járási vezetők­nek, mire a szövetkezet elnöke így adott magyarázató*: Ne búsoljon, elvtár, em fi­zetünk mi rá a boltra. Mert ugye, ez az ebéd legfeljebb né­hány száz forintba kerül, ha viszont jól érzik magukat a vendégek, akkor itthagynak sok tízezer forintot. És ebből csak a közösnek van haszna ... Mondják, hogy a hevesi járás egyik termelőszövetkezetében tavaly zárszámadáskor kettővel többen voltak a vendégek, mint a tagok. Igaz, senki se jött hí­vatlanul, az elnök idejében gondoskodott arról, hogy min­denki pontosan megkapja a meghívót. Amikor a tagok egyi- lce-másika szóvá tette a népes Vendégkoszorút, az elnök ezt mondta: <— Nem értetek ti ehhez. Ez üzlet. Ezek legalább a tízszere­sét hagyják itt annak, amit megesznek. Ez lehet, hogy így is van, de: miből és honnan? A helyzetet ismerő emberek tudják, hogy a vendégség bő­ven térül meg az állami jutta­tásokból, a kiváltságos helyzet­ből, amit elvárhatóan a ven­dégeskedés után a szövetkezet élvez. Az utóbbi időben többször megismétlődő eset, hogy egyes állami, vállalati vezetők és nem vezetők, a termelőszövet­kezet ügyeit előmozdítani ké­pes emberek, mind gyakoribb vendégei egy-egy szövetkezet­nek. Elször személyes ismeret­séggel kezdődik a dolog, egy ártatlannak látszó meghívással, aztán egy bagatell „ötliteres okmánybélyeg” következik, a többi kedvesség mellett. És él lehet-e képzelni, hogy annak a tsz-elnöknek a kérését (gép, ve­tőmag, abrak, hitel, stb.) visz- szautasítsa az az ember, aki már annyiszor volt náluk szíve­sen látott vendég? Az ilyen és effajta kapcsolatokra mondják aztán a gúnyosan hangzó jel­zőt: „szocialista összeköttetés”. Ez a csodabogár pedig nem a szocializmusból való, semmi köze rendszerünkhöz, hanem a múltból ránk maradt kölönc, amelyet sajnos, több más egyébbel együtt, magunkkal hurcolunk. Ki ne emlékezne a Jókai- és Mikszáth-regényék­ből a régi urambátyám világ­ra, amikor a jó összeköttetés többet ért egy fél vagyonnál. Nos, ezt a világot idézik és ko­rabeli sajátosságokkal ellátva próbálják továbbfejleszteni egyesek. Az egyik tsz-vezető azt kérdezte; — Miért bűn ez? — Nem a magam hasznára te­szem. A szövetkezet, a közös látja a j-vát. Vagy talán véletr len, hogy tavaly én magam (a szövetkezetét értette ez alatt) több abrakot kaptam a közpon­ti keretből, mint a fél járás? Mennyire hamis érvelés. És mennyit árt ez az egészséges szocialista köztudat kialakulá­sának. Egyszer-másszor beszélgetés közben szóiba kerül ez, vagy az a jó gazdaság, szövetkezet. A beszélgető legyint: Könnyű ne­kik! ök jól tudják kenni a ke­reket. De a miénk mindig nyi­korog ... Az effajta kapcsolatok nem mindig hosszú életűek. Addig tartanak csak, amíg valame­lyik fél szabálytalanságai miatt bajba nem kerül. Ha aztán megvan a baj, vége is a barát­ságnak, feledésbe megy a sók jó vacsora, a gyümölcs, a csir­ke, a bor. Kártyavárként omlik össze az érdekbarátság, amelynek éppen úgy nincs köze az igazi, mé­lyen gyökerező baráti érzel­mekhez, mint a szocializmushoz. Vannak, akik így véleked­nek: Én, kérem, nem csinálok semmi szabálytalanságot. A szövetkezetnek van, pénzért ad­ja, pénzért veszem. ^pöszméte nem érti . . . Az értekezlet, amely reggel­től tartott, ebédidőre ért ve­get. Az értekezlet részvevői, többek között Pöszméte Ödön központi küldött, átvonultak a szomszédos földművesszö­vetkezeti restaurantba, ahol viszonylag szerény árak és gazdag étlap várta mindazo­kat, akik a szocializmus építé­se közben sem akarnak — he- helyesen — megfeledkezni saját testük épí­téséről sem.' A pincér, úgy gondolván, hogy a földművesszö­vetkezet köz­pontjától van­nak itt vendé­gek, tiszta ka­bátot vett és kezet is mosott, s úgy mutogat­ta körbe az ét­lapot. Pöszméte Ödön is gondos tanulmányozás tárgyává tette a géppel írt és olvashatónak bizonyult sorokat, nem saj­nálva időt és fáradságot, hogy megfelelően válassza ki mind­azt az étket, amelyet -ínye megkívánt. Sohasem szerette azokat az embereket, akik he­behurgya módon egyetlen pil­lanat alatt ráböknek valami­féle ételneműre, úgy vélvén, az a fontos, hogy az ember egyék, s nem az, hogy mit, mennyit és főleg milyen sor­rendben. _ Mit parancsolnak az elv­társak? hajolt meg a pincér és Pöszméte először konyakot kért, mert meg akarta mutat­ni a vidéki telephely értéke­séinek, hogy olcsón is lehet teprezentálni... Kérhetett vol­na skót viszkit is, de utóvég­re lehet szerény keretek között is élni a vendégjoggal. A ko­nyak után egyszerű Újházi tyúkhúslevest, aztán egy adag kacsasültet, saláta nélkül, re­mélhetőleg dinsztelt kár '*át adnak hozzá,, tortát, fe­ketét és egy,' mindössze egyet­len literke rizlinget kért, de azt is vízzel... Megelégedetten nézett kö­rül, lám, így kell szerényen ie az ügyhöz méltóan rendel­ni, élni, de nem visszaélni. Aztán a dolgok sorrendjében szépen mea- i tta, megette, íjból megitta mindazt, amii — figyelembe véve a vidé­ki telephely reprezentációs ehetőségeit —, ,gazán szerény keretek között kért és fo­gyasztott. Aztán az ebéd végén jött c pincér és elsőnek Pöszméti Ödön előtt állt meg: — Fizetni, kérem? — Nem értem — hülede zett Pöszméte. Az asztalvégéi egy szövetkezeti brigádvezetc megkérdezte a mellette ülőt. — Az az elvtárs ott, külföl di? — Miért lenne az? — Hát mondta a pincér neki hogy fizetni, ő meg csak az motyogta, hogy nem értem . nem értem... •— Lehet, hogy nem is ért — bólintott rá a másik és sze rényen odahelyezte az asztal ra a tízest: ennyi volt a meni ára. (egri) Ilyen formában tényleg nincs semmiféle szabálytalanság. Legföljebb arróil lehet szó, hogy udvariasságból szűkebb lesz az üveg, vagy kevesebbet mutat a mérleg. És ez is baj, ez is feltűnik a szövetkezet dolgozó tagjainak, akik akkor talán nem tudják, vagy csak később tudják meg, hogy a náluk járt vendégek valóban fizettek az elvitt diny- nyéért, paprikáért, vagy gomo- lyáért. Mit lehet tenni? A legtisz­tább az lenne, ha azok, akik bármilyen vonatkozásban is érintkezésben állnak a szövet­kezetekkel, nem vásárolnának közvetlenül semmit onnan. A piac lehet hogy valamivel drá­gább, de megérné, mert meg­maradna a becsület, a jó hír­név és még csak gyanú sem merülhetne fel. Miért beszélünk most ezek­ről? — kérdezheti valaki, hi­szen a szövetkezetek és a funk­cionáriusok, vagy a vállalatok kapcsolatára ez nem jellemző? Igen. Legtöbb helyen korrekt és feddhetetlen a kapcsolat, az udvarias vendéglátás is tisztes­séges határok között marad, de sajnos, létezik inkorrekt kap­csolat is. Az ilyenekről pedig nem hallgatni, hanem szólni kell. Nem engedhetjük, hogy a termelőszövetkezeteket, az ál­lami támogatást egyes vezetők jó, vagy kevésbé jó kapcsolatá­tól függjön. Az elvtelen kap­csolatok és barátságok ellen, a rosszul értelmezett szocialista összeköttetések ellen határozat­án fel kell lépni, mert ezek ár­tanak a koznék, a szocializmus­nak is. Munkával, érdek nélkü­li, jó szándékú segítséggel kell elérni, hogy kenés nélkül se nyikorogjanak a kerekek ... Szalay István Túl az iskola kapuján Követendő példa Gyöngyösön a teremlőüzemeknek egyaránt. Az üzem és a végzett technikus egyaránt vallott arról, hogyan felel meg a fiatal a munkában, valamint arról is, hogyan ta­lálja meg számítását, mennyi a fizetése, van-e lakása, kellő­képpen gondoskodnak-e róla. A beérkezett válaszokat fel­dolgozták és levonták a meg­felelő tapasztalatokat. A sta­tisztika alapján kiderült, hogy a fiatal technikusokkal a gaz­daságok nagy része elégedett, a fiataloknak sincs okuk pa­naszra. Kis hányaduknál vi­szont nem ez a helyzet. Több helyen tapasztalható, hogy' a fiatal technikus jól elvégzi munkáját, viszont az illető gazdaság nem segít problémái­nak megoldásában. A techni­kumból a fiatalok az ország különböző részeibe kerülnek. Általános vélemény, hogy me­gyénkben általában nagyobb gondot fordítanak a fiatal szak­emberekre, mint a többi me­gyében. Annál s inkább örven- detesebb ez, hogy a végzett technikusok jelentős számban maradnak a megye termelő- szövetkezeteiben, állami gazda­ságaiban. A két végzett évfo­lyamból 34-en. Az ankéton és a kérdőíveken kívül sok hallgatóval állandó levelezésben van az iskola, sőt látogatják is őket. Nagy múltú oktatási intéz­mény a gyöngyösi felsőfokú mezőgazdasági technikum. Mindössze 2 végzett évfolyamot bocsátott idáig szárnyra, zöld­ségtermesztőket és szőlész-bo­rászokat. Mégis ez alatt a rö­vid idő alatt is sikerült a tech­nikumnak egy olyan módszert kialakítania, amelyik feltétle­nül figyelemre méltó és köve­tendő. Nem különleges- dolog ez, úgy is mondhatnánk, hogy természetes, sajnos mégis na­gyon kevés helyen alkalmaz­zák. Igaz, hogy plusz feladatot jelent, külön törődést, de a gyöngyösi technikum példája azt bizonyítja, hogy megéri. Gondoskodás nemcsak szavakban A dolog nyitja igen egysze­rű, nemcsak addig törődnek a fiatalokkal, amíg az intézmény falai között tanulnak, hanem utána is, amikor már kikerül­tek az életbe. S ez a gondosko­dás nemcsak szavakban jut kifejezésre, hanem tettekben is. Ez év tavaszán például a végzett hallgatókat ankétra hívták össze, mindenki el­mondta, hogyan érzi magát, milyen gondokkal, problémák­kal küzd. Az ankét után az is­kola lehetőségeihez mérten megpróbált segítséget adni azoknak, akiknél nem ment olyan könnyen a beilleszkedés a termelőmunkába. Az ankéton kívül kérdőíve­ket küldtek a hallgatóknak és Mind a szakmában Heti rajzos kommentár FELKÉSZÜLÉS ■ Már van idei must? Dehogy, ez még a tavalyi bor! (Mészáros András rajza) százaléka kerül közvetlenül a termelőmunkába, a mezőgaz­daságba. Az arány igen jónak mondható, annál is inkább, hi­szen a fennmaradó 3 százalék is a mezőgazdasággal szorosan összefüggő munkakörben he­lyezkedik el. Állásprobléma nincs, az idén is több helyet nem tudtak betölteni. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a kikerült techni­kusok életútja mindig sima, za­vartalan. Vannak problémák is. Az egy-egy évfolyamon ta­nuló lányok aránya átlagosan 15—20 százalék. Néhányan kö­zülük belső admnisztratív, ku­tató vagy labóratóriumi mun­kakörbe kerülnek, s ez adottsá­gaiknak megfelelő. A termelő- munkába viszont nem szívesen veszik fel őket és néhány he­lyen alig várják, hogy a gya­kornoki év leteltével megsza­baduljanak tőlük. Másik gond az, hogy a vég­zett évfolyamok mintegy 10-15 százaléka nem képzettségének megfelelő munkakörbe kerül. A borásznak néha nyakába varrják a baromfitenyésztést.' Természetes, hogy ezek a fiata­lok nem tudnak olyan helyen kiválóan dolgozni, amit meg sem tanultak. Az is probléma* hogy néhány esetben a fiatal szakember vállára túl nagy gondot raknak* nem veszik fi­gyelembe a tapasztalat hiá­nyát Persze, sohasem árt az* ha valaki más szakágban is jár­tas, azonban főképpen azt csi­nálja mindenki, amit tanult. Hivatásuk a mezőgazdaság Még egy érdekes tapasztalat fűződik az iskolához. S ez sem­mi esetre sem közömbös. Az idén már négyszer annyian je­lentkeztek, mint ahány hallga­tót felvettek. Lehetőség nyílt a válogatás­ra, másrészt a fiatalok nagy­része azért jelentkezett, mert hivatásának választotta a me­zőgazdaságot.. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy az idén először többen jelentkeztek a szakkö­zépiskolákból és technikumok­ból, mint a gimnáziumokból. Ezek a fiatalok feltétlenül megérdemlik a velük való tö­rődést, ugyanúgy, mint az ed­dig végzettek. Nem csak az is­kola falain belül, hanem kint az életben is. Éppen ezért pél­damutató a gyöngyösi felsőfo­kú mezőgazdasági technikum nevelői karának jól kialakult gyakorlata. Kaposi Levente. Süt a nap, de a kabát nem kívánkozik le az emberről. A tengernyi esőtől a fák levelei még zöldek, csak itt-ott a gallyak között bújik meg né­hány sárga, vagy vörös. A hosszú szántás fölött této­va ködök lebegnek, néhol egy- egy folton egész sűrűn gomo­lyognak, aztán felszippantja ő- ket a nap és eltűnnek, mint a szappanbuborék. Öreg nyárfának dőlve nézem az őszi tájat. Varjúcsapat telep­szik elém és hangos károgással veri fel a környék csendjét. A dűlőúton túl, két traktor és két vetőgép közeleg. Egy Zetor pót­kocsiban húzza a magot. A táb­la szélénél megállnak, lerakod­nak. — Megkezdik? A fiatalabb traktoros bólint és a pufajkát az ülésre veti. — Legjobb ezt is a maga idején. Itt, nálunk, a tenki határban, csak akkor terem jól a búza, ha idejében vetik. Az idősebb gépfaros igazgat valamit a gépen, bíbelődik a csoroszlyákkal, aztán közelébb jön ő is. — Vetni napsütésben a leg­jobb. Esőben, sárban, csak fjnancsikolja az ember a földet. \ Gyerek is van közöttük. {Jancsinak szólítják és boldo- < gan hozza közelébb az előbb ŐSZI VETES fogott kisnyulat. — Kései fialás — vélekedik valaki, aztán fülén kapja és útnak engedi. — Felneveltem volna otthon — mondja szomorúan a gye­rek és megsértődve ül le az árokparti fűbe. A két gép beáll a helyére. A Józsinak szólított ember a vállára veszi a zsákot és bele­ereszti a magot a gépládába. A szemek halkan suhognak, az­tán befödik a ládát. — Csak olyan legyen, mint az idei termés. — A kívánsá­got az idősebb gépfaros mond­ja, a többi csak rábólint. — Ahol jól vetnek, jól is aratnak — kiabál vissza már az ülésből a traktoros és na­gyokat harap a piros paradi­csomból. — Szereti? — Ennél nincs jobb reggeli, kérem. Kenyér, fehér házi szalonna, paradicsommal, zöld­paprikával... A reggeli ködök lassan föl- szállnak. Először felmerész­kednek a nyárfák tetejéig, az­tán nyomuk vész. Csörögve indul az első ve­tőgép, aztán a második. Száz­kétszáz métert mehetnek, ami­kor a traktorok megállnak. — Nézzük, mit csináltunk — mondja a gépfaros és lelép a deszkáról. Először csak ő megy, aztán a többi is. Vizsgálgat- ják a vetőgép húzta parányi barázdákat, egy tenyérnyi he­lyen kikaparják a magot. — Megvan a mélység is... A pufajkás traktoros nagyot kiált. — Nem vet a szélső csorosz- lya. Józsi komoran lép a géphez, babrálni, ütögetni kezdi a fenn­akadt csövet. — Ha most észre nem ve­szem, ugrik a prémium... A varjúcsapat újra elénk te­lepszik. Arasznyi gilisztákat húznak ki a földből, aztán hogy újra elindulnak a trak­torok, elegánsan továbblibben­nek. A második forduló után új­ra egy kis pihenő következik a nyárfák alatt. Beszélgetünk. — Maguknak nincs vitájuk a prémium, meg a munkadíj körül? — Viío az mindig van, csak éppen nem munkaidőben. Ami jár, azt itt sem engedi senki. A pufajkás traktoros aztán elmeséli a kiskörei esetet. — A napokban gabonát szál­lítottak a gépek. Zsákokba szedték a terményt, csak éppen az nem volt, aki a vontatóra pakolja a telt zsákokat. Került ugyan nyolc ember nagy ne­hezen, de azt mondták az el­nöknek: — Ennyiért nem rakjuk. Órákig tartó vita követke­zett. Később, úgy délfelé, már annyiért sem akarták rakni, mint reggel. — Mint a vásári kupecok — nevet a másik gépkezelő. — Így aztán lassan el is telt a nap. A bükkönyük egy ré­sze talán még most is lábon van. Motoron érkezik a mezőgaz­dász. Nézi a munkát, mére­geti ő is a mélységet, lába alatt úgy süllyed a föld, mintha per­zsaszőnyegen járna. — Megyek haza, édesapámf — mondja a gyerek és a kis­nyúl utáni bánatában köszönés nélkül elindul a nyárfasot mentén. Délután járok erre újra. A hatalmas tábla felén már vé­geztek. Egy hét múlva itt mát kel majd az új vetés... (Sz.) Érdemes azt is megemlíteni, hogy a végzett hallgatók 97

Next

/
Oldalképek
Tartalom