Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-14 / 191. szám

KATONA JUDIT:

£trdel ének

Reggel csak azt látod, hogy fekszik kitárt gally karral, arccal az égnek, s zúzott törzsére harmat telepszik.

Énekelnek fölötte társak, fénnyel itatnák. Köztük nőtt fel, s lombosodé tüdeje kiszáradt.

Dalok ezüstje szélbe csobban, zöld homlokukra vörös tűz csap, de szívükön már leült korom van.

Égnek, hajlongnak, énekelnek, színben pompáznak, s attól válnak, akit a fejszék előbb fejelnek.

Reggel csak azt látod, hogy halvány, kikerics nézi, fekszik a fűben arccal az égnek, s ősz ül a balján.

SZeNTIVAN/í

ANTALFY ISTVÄN:

Közös nyelven

Négyen ülnek az asztal mellett.

Az egyik töri a magyart, három az oroszt Ily kavart beszéddel bár, de beszélgetnek.

»

Vannak szavak, melyek ugyanazok vagy hasonlók az oroszban, magyarban, és ha mór végképp nem megy, s baj van: ezekkel rendeződik a dologi

Mert vannak szavak az emberiség szótárában, amelyek érthetők minden nyelven, minden fórum előtt, és én vallom; van ilyen szó elég!

Elég lenne, hogy az emberiségre

számtalan nyelven bár, de a közös ponton lábat megvetve, örökös egyértelmű szó ragyogna: a „béke”

TRONG LU (Vietnam)

FELSZÁLL A NAP

1911-ben született Az „új iskola” nevű romantikus irányzat legjelentősebb képviselője volt az ötvenes évek Óta a realizmushoz közeledik.

Mikor felszáll a nap s ablakomon zörög,

Forró délben, kakaskukorékolásban,

Életre kel múltam, minden régi vágyam,

Újra gyúlnak bennem a rég-múlt örömök.

Gyermekségemre gondolok, a szép napokra, Mikor tíz éves voltam, s élt még az anyám. Kacagva kiáltott lentről a nap reám; ö fogta piros ruhám, s a sövényre dobta.

Most is olyan tisztán emlékszem anyámra. Szinte látom, ahogy jár-kel az udvaron,

Mint fényes fogsoron a bús mosoly árnya. Mögötte megcsillan ruhámon, a falon S vén sövényünkön a déli nap sugara.

Fordította: BÄN ERVIN

ra, hátha meghallgatnak.

Kaptam autót, Pável lett a kísérőm.

A parancsnokság Bécsben volt, egy szállodaépületben. Pável végül is elmaradt valahol, engem bevezettek egy hosszú, egyszerűen berendezett terembe. Két tábornok volt ott — s egy ezredes tolmácsolt.

Eladdig nem láttam közelről élő tábornokot, ők meg még kezet is fogtak velem. Egyik, a zömök, fekete, mindenfélét kérdezett, érdekelte, hogy huszonnégy éves vagyok, munkásfiú, író — bár azt, hogy népi író, semmiképpen nem értette meg — két könyvem megjelent, most földet osztok Veszprém megyében. Egyszer csak azt kérdezte:

— Ön felelősséget vállal azért, hogy ha értesítést küldünk, a parasztok visszahozzák a kölcsönbe kapott lovakat?

Mit mondhattam erre? Nyeltem egyet és kihúztam magam:

— Felelősséget vállalok.

A tábornokok felálltak, a zömök kihúzta töltőtollát, írt néhány sort egy papírosra, félarasznyi helyet kipontozott, folytatta, végül aláírta, s egy odaperdülő tiszt le is pecsételte az írást. A lovakról nem mertem szólni, azt hittem, amit a tábornok a kezembe adott, afféle kilépési engedély, mert fegyveres őr persze kettő is volt a kapuban.

Pável lent csatlakozott hozzám.

— Mit végeztél?

Vállat vontam és kezébe nyomtam a pecsétes írást.

Pável megölelt, a vállamra vert és életrevaló, ügyes embernek nevezett, s olvasta hangosan: az volt a pár sorban, hogy a Második Ukrán Hadsereg parancsnoksága elrendeli, a jutási lovakat adják kölcsön a Veszprém megyei újgazdáknak munkára, akinek a neve ide van írva, az felelős a lovakért. — Hogy el ne

felejtsem, távozás előtt, odamutatott az egyik tiszt, s a kipontozott helyre be kellett írnom a nevemet.

Mikor Pável harmadszor olvasta el bizonykodva az értékes papírost, majdnem el is hittem a dolgot, s ő tisztelettel ejtette ki, hogy az engedély aláírója nem más, mint Mali- novszkij marsall. Pável sokkal boldogabb volt nálam, magam abban voltam az úton, a jutási ezredes úgysem adja ki a lovakat.

két lovat kölcsön — Kovács

Pál.” Család- és községnevek kavarogtak bennem. Se a félkarú alezredes, se Kolpakov nem kérte el tőlem az okmányokat.

Valamit be kell most vallanom, amikor augusztus elején megjött az értesítés a félkarú alezredestől, hogy vissza a lovakkal, némi fontolgatás után kimentem Berhidára, a szülőfalumba. Több száz ló, kocsik* szerszámok... Hogyan szedjem én össze két nap alatt távoli falukból, annyi kézből? Reménytelen vállalkozás — s talán vissza sem hoznák csak úgy üzenetre.

A falumban is volt vagy nyolc ló, két kis mokány szürke, éppen apámnál. Otthon anyámnak bevallottam a teljes igazságot Helyeselte, amit tettem. Így beszélt:

— Ezektől, fiam? Annyi* mintha a földet akarnád visz- szavenni? Mit ér a föld, amit osztottak, jószág nélkül? Még halódó porodban is átkoznának, ha te magad mennél a

Annyi igaz, hogy hitetlenkedve nézte az aláírást és pecsétet, hanem meg is toldotta a parancsot, vagy százötven lóhoz szerszámot is adott, s kijelentette, vihetjük a kocsikat is, volt ott vagy ötven nagykerekű jármű, már nem kellett az alakulatnak. Gyorsan elhíreltük a megyében* hogy lovat adnak kölcsönbe, s jöttek a mondott napra egészen távoli falvakból is. A községi földosztó bizottságoknak adtam át, amennyi jutott.'

Zsebemben volt a névsor — pepita füzetlapok, kacskarin- gós aláírásokkal. átvettem

EARSI DÉNES:

fa & ffa (a(

A rendelő folyosója közepeién tömött. Férfiak, nők, fiatalok, idősek, néhány kamasz- fiú, és három kis gyermek is, mamakísérettel. Tolakodás nincs* sorszámok szerint szólítja be a nővér a pácienseket. A fájdalmasabbak járkálnak, a többiek közönyös, fásult, vagy éppen derűs hangulatban üldögélnek a padokon. A három kisgyermek közül egy fiú meg egy kislány futkározik csak elég hangosan és illetlenül, nekiütődve néha a padnak, néha a falnak, sőt néha Valamelyik fájdalmasan fel s alá járkáló felnőttnek. A harmadik gyerek, hasonlóan hat

—hétéves forma fiú, sápadtan* aggodalmasan húzódik szorosan a mamájához, s még akkor sem mosolyintja el magát, mikor a futkosó kislány nekimegy egy járkáló térdének, és hanyatt esik a folyosó közepén. A kislány mamája, szürke kosztümös, kissé elnyúzott arcú mama, meglátszik rajta, hogy korántsem ez a kislány az egyetlene, röstelkedve felugrik, felkaparja kislányát, s egyben ki is utal neki három gyors kis nyaklevest. Olyan anyait, éppen az ujjak hegyével, inkább jelképesen. A kislány el sem pityeredik, csupán elpirul tőle egy kicsit

— Haszontalan! Doktor bácsi be sem enged, nem hogy megnézze a fogadat, ha ilyen rossz vagy, nézze meg az ember! — pöröl fáradt idegességgel a szürkekosztümös, de mire a helyére visszaül, a kislány már tíz méternyi távolban folytatja a futkározást.

— Nekem az az elvem, hogy veréssel nem szabad gyermeket nevelni! Nincs is semmi haszna, látja! — szól a szürkekosztümöshöz a sápadt kisfiú mamája. Derűs, kikészített, fiatalos mama.

— Talán ha magának is öt lenne, más véleménye volna! — jegyzi meg él nélkül, inkább bocsánatkérőn a szürkekosztümös.

— Ki van zárva, kérem! Ha tíz volna, sem ütném egyiket sem! Nemcsak elvileg, hanem mert a verésnek úgy sincs haszna!

— Lehet hogy magának ilyen szerencsés természete van! — hagyja rá a másik engedékenyen. — Mi baja a kisfiúnak, hogy ilyen sápadt? Nem a belgyógyászatra kellene vinni?

— Áh. Egy hete mozog már egy foga az édeskémnek, és én nem vagyok olyan, hogy cérnát kössek rá.

— Igen, persze. Bár, talán bár mások komolyabb bajjal vannak itt... óraszámra várakoznak... — úgymond a másik, halk szemrehányással. A kisfiú mamája fölrezzenő fejjel ki akarja kérni a szelíd szemrehányást, de a nővér kibukkan az ajtón, s éppen az ő sorszámukat mondja. Gyengéden kézenfogja csemetéjét, indul vele az ajtónak. A sápadt kisfiú még fehérebbre sápad, kettőt lép a mamával, aztán váratlanul megveti a két kis cinegelábát, száját akkorára tátja, mint egy kapu, és üvöl- teni kezd, mint egy elevenen nyúzott pávián. S hasztalanul húzná több lóerővel a restelkedő mama, inkább lefekszik a padlóra, de nem megy.

— Tessék megnyugtatni a kisfiút;.. addig kérem a következő számot! — mondja hű- vös-udvariasan a nővér. S bemegy egy felkötözött arcú férfi. A folyosón némelyek bosszúsan morognak, mások mosolyognak a cirkuszon. A mama ölben viszi a padra a

közben elcsituló fiókpáviánt,

sugdosva ígér neki csokoládétól kezdve görkorcsolyáig számos földi jót, ha szépen viselkedik. Közvetlen veszély híján a fiú szótlan pislogással jóváhagyja az anyai ígérteket.

Tízperenyi átlagos nyugalom

után kijön a férfi, kötés nélkül, mögötte a nővér csak a szemével int a mamának. A mama szinte futva vonja magával a fiát, hogy mire az észrevenné, már bent is legyenek.

A kétségbeesett fiú az utolsó pillanatban a szabad kezével belemarkol egy közelben meglebbenő szoknyába. A szoknya dereka arasznyit csúszik le a karcsú, fiatal nő csípőjéről. A nő visít, a többiek bámulnak és nevetnek.

A mama szégyenletében és elfojtott dühében céklává vö- rösödik, megrándul teste hosz- szában, s lekever a kisfiának egy akkora pofont, hogy — elvi alapon is — elég volna pisztolylövésnek. A pofontól a fiú nyitott szájából kirepül valami apró fehérség, nekikoppan a falnak, és lehull. A mama haragba ködösödött szemével ezt észre sem veszi, választékosság nélkül ripakodik a kisfiúra:

— Jössz rögtön, vagy . 1:

A nővér közben lehajol, felveszi a falnak koppant és lehullott fehér valamicskét, tenyerén a mama elé kínálja:

— Azt hiszem, már fölösleges a bemenés. Valószínűleg erről lett volna szó...!

A kis fehér tejfogacska közönyösen hever a tenyerén.

lovakért. 2 Küldjön a parancsnokság, vigyék el a szovjet katonák, ha kell nekik. ..

Hevertem a szülői házban; mint a beteg madár. Forgattam magamban, el kéne menni Malinovszkijhoz — többet tudtam már róla, mint a találkozáskor — ő biztosan megértene! Elmúlt néhány nap; egyszer csak katonai autó állt meg a ház előtt. Bent az ud-* varunkon kiabált Pável hadnagy, anyám ugyan tagadta, hogy itthon lennék, de hát a hadnagy ismerte a dörgést, szelíden félretoltam anyámat és bejött. Gyanúsan ragyogott a képe! S igen furcsán kezd-;

! te:

j — Jől tetted, hogy eljöttél í VeszprémbőL .. Hű, a jutási ! alezredes összekapott ám Kol- ! pakowal. Kolpakov szeren-* í cséré elérte telefonon a maiv í sálit... Nincs már semmi baj;

! Gyere! ,

\ Anyám rtadozott, valami ! elemózsiát készítgetett, s még í a magyarul beszélő szovjet í tisztről is azt hitte, tán bör- \ tönbe visz!

; — Gyere már! Megjött az

\ utasítás, írást kapsz, hogy a | lovakat nem kell visszadni, a J Vörös Hadsereg az újgazdák- J nak ajándékozza...

; Nálad van a névsor, mi?

\ — Nálam.

; — Hát akkor gyerünk!

í Anyám egészen az autóig: í kísért, az elemózsiás csomagot: í is odacsempészte. Veszprém' ; felé falatoztunk Pávellel. g Hamarosan passzust vált-: í hattak a lótulajdonossá lett

í újgazdák.

j Az igazsághoz tartozik, hogy j az ötvenes években többen fel- | kerestek Veszprém megyéből,

£ egyik-másik emberünktől —

! apámtól is — elkobozták a lo- | vat a megyei hatalmak: de a ! régi, negyvenötös, kétnyelvű : papírost őrzik az emberek, s S hallottam már olyan véleke- ; dést, azokat maga Malinovszkij ; írta alá, hallván az újgazdák ! bajáról. Még senkit se vilá-' ; gosítottam fel róla, hogy azt: < a papírost tulajdon magam ír-* ; tam alá, Pável hadnagy szer-* : zett rá szovjet pecsétet is.

... Mindez Illyés Gyula ri-*

; portjának olvastán jutott!

I eszembe a pirosán fénylő*

1 negyvenötös évről.

7.

fi Űjraolvastam egy gyűjte- g ményben Illyés Gyula negy- g venötös, kádár tai riportját,

g amelyben újgazdák panaszol- ^ ják, hogy a jutási parancsnok- ^ ság ménese lelegelteti a veté- ^ seket. Negyvenötben földosz- fi tó miniszteri biztos voltam g Veszprémben. Feltörő forrás- g ként buzgóit bennem a múlt. g A jutási alakulat parancs- fi noka, magas, félkarú ezredes, fi gyanakodva fogadott. Formás g beszédet mondtam, hogy meg- g értjük az alakulat ittrekedését g— a háború befejezésének g örülünk — a parasztoknak g úgysincs igavonójuk, adják ki g a lovakat munkára, s akkor g etetniük sem kell potyán azo- g kát.

g Ott volt a tolmács, egy szor- g mók ember, falusi csizmadia, g alig tudott többet oroszul, mint g jómagam. Beszédemet igen g kurtán ,,fordította” az ezre- g desnek. Az viszont hosszan válaszolt, kiabált velem, mintha g veszekedne. A csizmadia tép- 2 deste gyér, ősz bajúszát, s így g intézett el engem: g — Nem kapsz lovat, elme- g hetsz.

fi — Hiszen nem magamnak fi kéne...

g — Jobb, ha iszkolsz. A pa- g rancsnok a Donnál vesztette el g a jobbját. Biztos ott voltál te g is, mi? Eredj, amíg szépen g vagy, öcsém. Milyen pártban g vagy te?

fi Megmondtam.' A csizmadia g azonban a parasztpártot, hol- g mi kereszténypártnak fordítot- g ta le, mire az ezredes türel- g metlenül legyintett, s annyit g még kérdezett: nem pópa vol- g nék? A csizmadia kituszkolt, g Nyikoláj Kolpakov tolmá- g csa, Pável, szőke ungvári fiú. í ö hűségesen elmondta, mit g szeretnék, Kolpakov gondter- g helt lett.

g — A jutási ezredes kicsit ne- g héz ember. Nem boldogulsz g vele. S én nem adhatok uta- g stíást lóügyben. Hanem tudod g mit? Menj el a Második Uk- grán Hadsereg parancsnokságá-