Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-08 / 186. szám

PVGPCfr

Ai'y/tiy-'

Meghökkenve állt meg a bíróság épülete előtt. A bejáratnál egy tagbaszakadt, ala- bárdos hajdú strázsált, miközben kajla, villás bajszát dörgette ráérősen.

Aggodalmaskodva mutatta fel az idézést.

— Első emelet — mormogott a judicatura csarnokának

ráíaé KATONA JUDIT versel:

£ínl szép en !

MOLNÁR JENŐ versei:

Nyaralás

Kit szánalom növesztett emberré, mit se vesztett. .

Nyert inkább. Megtanulta rajta múltja gyanúja.

Pőrére vetkőztették örömfogát kiverték futtatták körbe, körbe magával kelt ökölre.

Merevvé hűlt az anyja.

Szesztől gyulladt ki apja. Kegyelmes falvak hozták márványotthon tehozzád.

Most akar ékes lenni szavaknál melegedni törvényt hozni merészen: hagyjátok élni szépen!

Most akar felfakadni csókban árrá dagadni húshoz, vérhez kötődni szülésben megtörődni.

Felmagasztalt fiának , [ , ; i megtartani a várat f T ,/ tisztán és sérthetetlen;

Ha bántjátok fél s kegyetlen!

Fényszóró

Már csontkemény a fény megint pengve szeli a délután érett, vörös gyümölcsét.

Két kis kölyök mulat magán pucér kis ágyékuk, szurok testük ékes mezítelenség.

A kerti utat göngyölítik virágokat vezetnek kézen. Viharzanak sötétedésig a szomszéd kisfiú s fiam.

Szemük színe cikkan az égen hangjuk ugrat pajkos lovon.

Boldogságos idő!

Nyár, nyár: fény, ragyogás van, izzik a föld, hova lép ma a lábam, fénylik a friss levegő.

Bennem most olvad fel a tél, munkák mély fagya s téli zimankó, fekszem a fűben, a fű ma aranyló, fénye a véremig ér.

Távoli, illatos, enyhe szelekkel zümmög a lomb, meg a fűszál, hullámzó vizek árja emel fel, cseppek szikráznak, nem perzsel a tűz már.

Pázsit, parti homok, fény, víz, levegő.

Újul az ember, a szíve, a lelke lubickol. Nyár, nyár! Tűz, nagy eső: felmarkol, kiemel torz durva zajokból: mély, örök ős elemek új társa vagyok most.

Sxigliget

Nincs tovább, csak a fal, csak az ég, meg alattam a tájék: messzire nyúlik a tó, s a föld a nyarunk sugarán ég;

Árnyékot csak a fal vet rám itt: esőveri; bús maradék,

Javát az építéshez a nép

a pincékhez hordta szét.

fis a fehérre meszelt falak

úgy őrzik a vidéket:

embert, termést, mint hajdan a vár

a félmaroknyi1 népet.

Mély hűségük nagyobb. Ide köt ízes, biztató dalt ad hús pincék mélyén, melegén a nyári napsugaraknak.

Nem lágyít el a múlt. A romoktól messzire nézek,

s látom az ember-kéz munkáján ifjuló drága vidéket

Csirpák Antalt úgy tartották számon a Lenge-brigádban, hogy ami lelkesedés hiányzik a munkájában, az a kártyázásban és az ivászatban jelentkezik nála, fölösen. Ugyanis: az előbbit úgy fogta fel, hogy a munka szörnyű, rettenetes istenverés, amit, mint munkához való jogot, tiszta vétek volt törvénybe foglalni. Viszont a két utóbbit olyannak tartotta, amely által az ember szabadnak, gátlástalannak érzi magát; csak ütni kell a lapot, s ha nyerni nem, akkor inni lehet az utolsó petákig, hogy aztán boldog kábulatban bömbölhesse, röföghesse szét a világról alkotott véleményét.

Ezek után érthető, hogy a dolog nem volt nemesítő érzés számára. S ezért, amikor dolgozni kellett, töviskoszorús Krisztusnak érezte magát, és úgy tekintett a szaktársakra, mint közönséges szolgalelkek- re, akik, ha máskor nem is, de a hó végi hajrákon igyekeztek egy kicsit ráverni a munkára.

Mélabús közönnyel sóhajtott fel ilyenkor.

— Már megint begerjedt a banda! — morogta. — Azt hiszik a szerencsétlenek, hogy azáltal felszaporodik a korpa. Pedig hajaj!...

Ezzel még egy keveset sóhajtott, m„ajd széttekintett a leócsárolt társulaton, kutatva a megnyugtató, cinkos rábó- lintás után. S ha tetszésnyilvánítás helyett indulatos morgás támadt — mert ilyen is előfordult —, akkor düny- nyögve nyúlt a vakolókanálért és mérgelődve az állványra.

S mindezeken túl, betegesen útálta az olvasást. Mór maga az a tény vak gyűlöletet váltott ki belőle, ha valakit olvasni látott. Ilyenkor lebigy- gyesztette vastag, petyhüdt ajkát és kiköpött mérgesen.

— Imádkozik a káder!

Mindezek ellenére vallásosnak sem volt mondható. Gyűlölte az álszenteskedést, s faluról hozott' betűgyűlölete, ré-. gimódi ellenzékieskedése furcsamód elegyedett össze nála' a városon felszedett vagánykodással, hányavetiséggel.

A vállalat egyik munkását, aki mellesleg a könyv bizományi terjesztését is űzte, ki nem állhatta; nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy otromba csipkelődésével, gúnyolódásával bele ne marjon. Ha meglátta feltűnni sovány, keszeg alakját, akkor már tele szájjal röhögte szét ízetlen megjegyzéseit.

Azon a bizonyos estén is hasonlóképpen történt az eset. Éppen a második kártyaosztásba fogott Csirpák három hasonszőrű társával, amikor Barna Lali — hóna alatt az eladásra szánt könyvekkel — végigszáguldott a munkásszálláson.

Izgatottan figyeltek fel az emberek.

— Lalikám! — kiáltott ki valaki az egyik sakkozó társulatból —, csak elsején törlesz- tek.

— Jó — harsogott a könyves —, fizetéskor hozod a korpát.

— Édes komám — fuvolá- zott egy másik hang —, szerezd meg nekem az Oroszlán- kölyköket!

— Máris jöhetsz, érte — vigyorogta el magát a könjvek lelkes terjesztője. — Itt van a hónom alatt.

Egy idősebb állványozó, valahol az ötven és a hatvan között, még elébe is ment és úgy kérlelte. — Lali! — simította hátra ritkás, dércsapL

üstökét kérges tenyerével —, ha megszereznéd Csehov válogatott elbeszéléseit két kötetben, hálás lennék ...

Tehetetlenül tárta szét karjait Barna Lali.

— Honnan szerezzem meg, Jani bátyám, honnan?

Epésen szólalt meg erre Csirpák.

— Mindig hozza azokat a süket könyveket! Mintha kíváncsi volna valaki azokra a marhaságokra, amit azok a léhűtők összefirkáltak.

Ingerülten fordult meg Barna Lali a piszkálódásra.

— Mit bámulsz? — nézett fel Csirpák a kártyából. — Nem láttál még életnagyságban?

Dühét visszafojtva felelt a könyves.

— Bámulom a nagyságodat.

— Azt megengedem — dül- lesztette ki boltozatos mellét a kötözködő. — Nézd meg, micsoda mellkas van itt! — s a mellére csapott súlyos öklével.

Barna Lali csontos ábrázatán végigsuhant a lenéző mosoly.

— Tévedsz, ha azt hiszed, hogy a daliás termetedben gyönyörködöm — mondta. — A, korántsem. Csak arra voltam kíváncsi, milyen mérvű az a butaság, ami benned lobog.

Ezzel, megvető legyintés kíséretében, hanyag testtartással otthagyta a felpaprikázott Csirpákot.

*

Ügy látszik, Csirpák viselt dolgai az elhúnyt írók örök álmát is megbolygatták. Legalábbis arra engedett következtetni az a levél, amit a legutóbbi kötözködése után, álmában megkapott.

Az idézés a következőket tartalmazta:

T. Csirpák Antal úrnak

Helyben

A HISz. (Halhatatlan írók Szövetsége) magyar tagozatának vezetősége, értesülve az 1965. július 30-án tett becsmérlő kijelentéseiről, a Címzett ellen vádat emel. Ezért a Címet, a Parnasszus btk 7. §~nak 17. cikkelye értelmében ma éjjel 12 órakor az Irodalmi Törvényszék elé megidézem.

Anno, 1965. július 30.

Olvashatatlan aláírás elnök

Mivel a fenti kiértesítés hivatali komolyságához kétség nem férhetett, így Csirpák Antal magára öltötte gúnyáját, és némi szívdobogás kíséretében elindult a furának ígérkező tárgyalásra.

8re' s ráütötte az idézésre a porta nagy büdös pecsétjét.

Jókor érkezett. Éppen a nevét kiáltotta a teremszolga.

Tétova mozdulattal lépett be a tárgyalóterembe. Bent szorongó csodálkozással bámulta meg a halkan dikciózó társaság ruházatát. Azok az öltözékek oly tarkák, változatosak voltak, amilyeneket csak az egymást követő divatok hozni tudtak az idők folyamán. A régi spanyol körgalléros viselettől a legutóbbi modern öltönyig mind látható volt.

Csengettyűszó jelezte a tárgyalás kezdetét. A fekete talárba öltözött bírói karból felállt az elnök, s rövid haráko- lás után így szólt:

— Csirpák Antal ügyében a tárgyalást megnyitom. Felkérem a vádlottat, foglalja el helyét a vádlottak padján.

Itt, megigazítva közben a feje búbján a parókát, felolvasta az ügyészség által benyújtott vádirat anyagát, majd a vádlottnak feltette a kérdést.

— Megértette a vádat?

— Megértettem.

— Bűnösnek érzi magát?

Ijedten húzta be Csirpák

Antal a nyakát.

— Tekintetes bíróság — nyögött fel elkínzottan —, én a kötözködést nem gondoltam komolyan.

— Hát hogyan gondolta?

— Hát úgy gondoltam, hogy kapcáskodom egy kicsit a könyvessel, Hiszen ...

Közbevágott a bíró.

— Olvasni szokott?

— Igen...

— Mit olvasott utoljára? S nikor?

Elkapta Csirpák Antalt a

dadogás.

— U... uhugy emlékszem, io ... hogy valamikor az elemben elolvastam az Anyám

tyúkját I'.". vagy a tyúkjait?

— Anyám tyúkját, vagy az : Anyám tyúkjait?

— Ezt már nem tudom pontosan. Lehet, hogy csak a j

tyúkjait.

— Ez jellemző magára — tolta fel a homlokára okuláré- ját a bíró.

Anton Pavlovics Csehov, akit soron kívül kértek fel az ; ügyészi teendők ellátására, apró köhécseléssel emelkedett 1 szólásra.

— Tisztelt bíróság — simogatta meg hegyes kecskesza- kállát —, ahogy végighallgattam a vádlott nem éppen ártatlan védekezését, az jutott az eszembe, hogy ehhez ha- 1 sonló esettel magam is foglal- , koztam annak idején. Persze, az én Mergyajevem nem volt ( ilyen izgága, agyafúrt fickó, ! hiszen szegény valósággal beleőrült, amikor a főnöke, Iván ; Petrovics Szemipalatov odaadta neki olvasásra Dumas 1 Monte-Cristo grófját.

Fáradtan tekintett szét a . teremben.

— Tisztelt bíróság! — törül- gette meg zsebkendőjével cvikkerét, nékem az a javas- j latom, bíintettessék meg Csirpák Antalt azzal, hogy záros ; határidőn belül olvasson el ‘ néhány irodalmi munkát. . Márcsak azért is, mert Mer- . gyajev esetével szemben, másokat fog megőrjíteni a kap- j cáskodásaival.

A védőre került a sor. ,

Bunkó páter az elhájasodott 1 emberele szuszogásával ka- < paszkodott fel az emelvényre.

— Tekintetes bíróság — t emelte égnek hurkaszerű mu- j tatóújját, — tudják önök azt, 1 hogy a tudatlanság istennek tetsző cselekedet? Mert ne fe- 1 lejtsék el: az egyház mindig j elítélte a kutató elméket. J

Szégyentől lángoló arccal pattant fel Csirpák Antal. ‘

— Tiltakozom! — üvöltötte. ]

— De, fiam! — válaszolt ke- ] netteljes hangon a páter, — az i egyház kedveli a tudatlanságot, i

— Semmi közöm az egyházához! i

— Az igaz, de kedvesek a cse- <

lekedeteid. '

— Tessék a személyeskedést abbahagyni! — szakította félbe < az elmérgesedő vitát az elnök, s

— Legyen isten akarata sze- 5 rint! — hajolt meg Bunkó pá- 1 ter a bíróság felé, majd keser- i vés fohászkodássá! leereszke- 1 dett a pulpitusról.

Ítélethozatalra ült össze a bí- 1 róság. Csirpák Antal pedig ma- i gába roskadtan hallgatott a 1 vádlottak padján. :

— Bár csak álom volna az : egész! — suttogta maga elé, s

a legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. 1

Rövid szünet után ítéletet hirdetett az elnök: !

Csirpák Antal vádlott bűnös 1 egyrendbeli, folytatólagosan el- ] követett irodalomellenes izga- 1 tás bűntettében, amely a Par- 1 nasszus XXXVI. te. 21. §-a 1 (7. bek. II. tételének) felsorolt 1 pontjaiba ütközik. A bíróság a Btk. 62. §-ának alkalmazása .•» A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A l

mellett az alábbi büntetési

szabja ki:

a) záros határidőn belülj 1965. december 31-ig köteles gondosan elolvasni Gogol Holt

lelkek, Victor Hugo 1793, Dickens Twist Oliver, Gárdonyi Egri csillagok című munkáit. (S hogy Bunkó páternek se legyen igaza, kötelezzük továbbá a vádlottat arra, hogy Eötvös Károly Házassági viszontagságok című könyvét is olvassa el).

b) záros határidőn belülj legkésőbb 1966. január 15-ig, köteles a vádlott az a) pontban kiszabott, illetve olvasásra kötelezett művekről, élő szóval és jegyzetek benyújtásával, beszámolót adni.

c) ellenkező esetben: ameny- nyíben a vádlott a büntetésül kirótt feladatnak nem tenne eleget, felhatalmazzuk az a) pontban meghatározott művek hőseit, főszereplőit, hogy a vádlotton a maguk módján álljanak bosszút.

Befejezésül az elnök megrázta a csengettyűt, s ezzel a tárgyalás véget ért.

★

Csirpák Antal furcsa viszolygással ébredt másnap hajnalban. Az éjszaka folyamán álmodott história, ami a filmszalag hűségével pergett vissza emlékezetében, röpke mosolyra ingerelte. Egy ideig ugyan eltűnődve vakargatta a tarkóját, de aztán napirendre tért a dolgok felett.

Ámde ezzel nem lett vége az álombéli históriának. Az elkövetkezendő éjszakán ismét elkezdődött a kálvária.

Álmában hatalmas pusztaságban bandukolt. Sehol egy fej egy enyhely, ahol megpihenhetett volna.

Egy batár közeledett dübörögve. A határt három éjfekete ló röpítette, vad prüszkö-i léssel.

— Hé, bátyusba! — hajolt ki a kocsis a bakról. — Pavlov Ivanovics Csiszikov üdvözletét küldi, s nagyon sajnálja, hogy nem az ő idejében születtél, mert különben meglátogatott volna.

Amilyen gyorsan jött* oly; sebesen viharzott tova a fogat, óriási porfelhőt kavarva maga után.

Még föl sem ocsúdott a furcsa látomásból, amikor az álom szekere az 1790-es évek Párizsába röpítette el. Az utcákon kavargó nép: céhiparosokból, mesterlegényekből és egyéb kétkezi munkásokból verbuválódott seregek meneteltek, hogy döntő ütközetben verjék meg a zsarnoki önkény kékvérű képviselőit, és az inkvizícióba belefáradt jezsuiták zsolozsmás seregét.

Valaki elordította magát.

— Polgártársak, ihol egy csali ás!

Megrökönyödve meredt Csirpák Antal a bömbölve közeledő tömegre. Már azt- kezdte hinni, hogy megkótyagosodott a tömeg, hiszen ő nem vétett még a légynek sem, amikor az utolsó pillanatban, végigtekintett a ruházatán.

Még a vér is elhűlt ereiben.’ Az öltözék, amelyben a Notre Dame székesegyház előtt őgyel- gett, közönséges szerzetesi szőrcsuha volt.

Már a kötél is feszült a nyakán, amikor felijedt álmából.

És ez így ment minden éjszakán. Az álmok szertelensége nem ismert határt. Egyszer janicsárnak öltözve menekült Eger falai alól, másszor pedig mint tolvaj növendéket vették űzőbe London egyik külvárosi negyedében.

Lassan rettegni kezdett az elkövetkező éjszakáktól.

A sorozatos álomhajszáktól olyan sovány, ideges ember lett, hogy végül is kénytelen volt elmenni az orvoshoz.

Az orvos gondos vizsgálat alá vette. Végigkopogtatta a térdeit, a mellkasát, megmérte a vérnyomását, s amikor különösebb rendellenességet nem tapasztalt, felderülő ábrázattal hümmögte:

— Kedves szaktáre, nincs itt semmi hiba! Egészséges, mint a makk.

Felnyögött az álmok mártírja.

— Doktor úr, nem bírok aludni!

— Nem bír aludni?

— Bírni bírok — sóhajtott fel Csirpák —, hanem az álmok...

S elmondta az egész álombéli kálváriák sorozatát.

Elgondolkozva vakarta meg az állát a doktor.

— Tudja mit? — csillant fél a szeme a mentőötlettől. — Teljesítse az álmában kirótt büntetést!

Azóta, a fenti fura álomhistória óta, Csirpák Antal szorgalmasan vásárol ja. a könyve? két. u