Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-11 / 162. szám

Ábécé Pillantás a sínekről Végtelenbe futó acélpárok, sínen kattogó szerelvények, forgalmas, zajos állomások és csendes kis megállók... Ez volt a negyvenkét év? Ősz fejét ingatja: nem, amennyi idő huszonhárom­tól eltelt, többet jelentett en­nél! Apától örökölt szakmát, izgalmas munkát, különös ro­mantikát. Az életet. És melyik volt a legszebb része — majdan a legtöbb emléket adó? Talán a kezdet, a miskolci Gömörin töltött idő, vagy az egri, disznóshor- váti, jászberényi, gácsi, gom­baszögi napok? Ugye, a szarvasi húsz esz­tendő? Aminek úgy vágott neki, hogy — vasutat épített. Felszaggatott, szétszórt vágá­nyokból. Azzal a százötven emberrel, akiknek a két nép­konyha főzött — amelynek élelmiszer-beszerzője volt. Tudjuk, állomásvezető Pál­mai István, ez is vasutas­munkának számított akkor. S talán nem volt kisebb, mint a következő évek feladata, a mostani, amikor napjában harminc-harmincnégy szerel­vényt kell átengedni a szolgá­lati helyen — bélapátfalvi ce­menttel, egercsehi szénnel, szilvásváradi mésszel, bükki fával, kirándulókkal megra­kodva — és hat embert diri­gálni, meg az árupénztárat ke­zelni. Elhiszem, hogy szép lehetett ez a húsz év itt a hegyek kö­zött, hiszen itt érett felnőtté a lánya — s jómaga itt örege­dett hitvesével. De elhigy- gyem-e, hogy soha, soha nem vágyódott-e innét kifelé, fel­jebb, valamelyik fővonalra? Mosolyog? Azt mondja, hogy nem a fővonalak és nem a mellékvonalak jelentik a va­sutasmunka örömét, hanem a naponta becsülettel eltöltött szolgálat — ott, ahová éppen kötelessége köti az embert? Igaz lehet... S ha tényleg így A nyugdíjasok már ebben a hónapban megkaphatják az augusztusi és szeptemberi utalványra járó tüzelőt A Belkereskedelmi Minisz­térium TÜZÉP-főigazgatósága értékelve a SZOT kedvezmé­nyes tüzelőakciójának eddigi lebonyolítását, megállapította, hogy a szervezett tüzelőellá­tás tervszerűen, kedvezően ha­lad. Az új fűtési idényre a ta­valyinál csaknem százezerrel több, összesen 1,1 millió ked­vezményes utalványt adtak ki. A naptár szerint a SZOT-ak- ció félideje most zárult, az eddig leszállított tüzelő meny- nyisége azonban már jóval túl van a rendelt mennyiség felén. A napokban megkezdődött a nyugdíjasok utalványainak a beváltása is. Jó hír, hogy a nyugdíjasok ebben a hónap­ban akár az augusztusi és a szeptemberi utalványokra is. kiválthatják a tüzelőt. A SZOT kedvezményes akciója, a ta­valy jól bevált gyakorlat sze­rint, szeptember 30-án zárul. (MTI) :v//: — Ne vegyél semmit házassági évfordulónkra — mondta az asz- szony a férjének és nyomatékül hozzátette: — Én sem veszek neked semmit. Tudod, hogy sok volt a kiadásunk... A férj tudta. Pont 6 ne tudta volna? És megelé­gedetten sóhajtott fel, mert egy va­sa sem volt és igazán kedves a feleségétől, hogy így megkönnyítet­te a helyzetét a megjegyzéssel. — Milyen ruha ez? — kérdezte a férj. — Ugye milyen édes? S képzeld, csak négyszáz fo­rint volt... Mi az, sajnálod talán tő­lem? Igen, látom a szemeden, hogy sajnálod... Már ezt a rongyot is sajnálod tőlem... Pedig... pedig — futotta el az asz- szony szemét a könny — itt a há­zassági évfordu­lónk és semmit se vettél ...Kényte­len voltam magam meglepni magam — mondta és hi­degen végigmérte ostoba férjét, aki még arra sem volt képes, hogy megemlékezzék a házassági évfordu­lóról. Nehéz lenni! férjnek (—ó) Kilencen a gépüzemből van, akkor Pálmai István ál­lomásvezető nagyon boldog lehet! Mert hivatali szobájában arról vallanak a nagy okleve­lek — kettőt az állomás ka­pott, hármat meg a vezetője —, hogy becsülettel töltötte itt szolgálatát Pálmai István. És ezt ismétli a miskolci igazga­tóság napokban küldött elis­merő levele is, amely abból az alkalomból íratott, hogy a múlt hónapban — Pálmai Ist­ván nyugdíjba vonulása előtti utolsó — megtartott állomás­vizsgálaton most is mindent a legnagyobb rendben találtak. Jövő februárban nyugdíjba megy, beköltözik pár éve épült egri házába Pálmai Ist­ván — s annyi év munkája után csak a pihenésre lesz gondja. De vallja be, Állomás vezető, hogy az a búcsú a sínektől — ugye nem lesz olyan könnyű? (gyóni) Vidáman, frissen ébredtem. Fütyörész- ve bandukoltam az utcán dolgaim után, amelyek — úgy érez­tem — rendben men­nek és megelégedet­ten konstatáltam, hogy lépteim ruga­nyosak, szívverésem kitűnő, fejem tiszta, s még egy könnyű nátha sem kerülget. Erősnek, egészséges­nek makknak és acél­nak éteztem magam, — és így is volt. — Mi van veled, de rosszul nézel ki? — köszöntött rám Kajevác az utcán... — Hogy mi... mi­csoda? — hebegtem, mert nagyon elége­detten gondolkodtam el egészséges és acé­los mivoltom felett, s meglepett a váratlan hang. — Mondom, hogy rosszul nézel ki. Be­teg vagy? — Én? Dehogy. DCaieifáxt meLLettent van... Úgy érzem magam, mint egy núbiai oroszlán — mond­tam öntelten, de kis­sé idegesen. — Még hogy nú­biai oroszlán... Még kell pukkadnom a nevetéstől... Na és aztán, a núbiai orosz­lán nem lehet beteg? — vigasztalt Kajevác és rögtön hozzátette: — Most olvastam egyébként, hogy az egyik állatkert hatal­mas hím oroszlánja estéről reggelre ki­múlt...1 — Ne hülyéskedj, Kajevác. nem vagyok hím oroszlán és nincs semmi bajom «— hökkentem meg, de aztán elvigyorodtam. A fenébe ezzel a Ka- jeváccal, utóvégre én érzem, hogy van-e, vagy mines valami bajom... És én érzem, határozottan érzem, hogy nincs semmi ba­jom, sőt... — Na jó... — je­gyezte meg szomo­rúan Kajevác — ha te úgy érzed, hogy jól vagy... Mert jól vagy, ugye? — nézett rám gyanakvó, szú­rós szemmel — ...Nos, akkor minden rendben... Bár... — Mi az, hogy bár... És igenis én úgy érzem, hogy jól vagyok — mondtam és egy kis szédülést éreztem. Futó, köny- nyü szédülést... — Semmi... sem­mi... igazán nem akar szólni semmit... És tényleg milyen jól nézel ki... Nahát! — mondta Kajevác tyutyusgatva, hogy fájni kezdett a fe­jem. — Igenis jól nézek ki — mondtam ma­kacsul de a szédülés megint elfogott, hogy meg kellett kapasz­kodnom Kajevác- ban.„ zös kegyetlenségnek; mindan­nak, ami nem emberi, vagy 1 ami az emberben állati? A dal karmai fojtogatnak, a • nyelv muzsikája kakofónia és ■ nem tudok szabadulni a gyű­lölködő undortól. Undorodom és gyűlölök egy nyelvet!? Kikapcsolom a rádiót! Ostobaság. A reminiszcen­cia is, a negyed évszázaddal ezelőtti azonosítás is, a mos­tani is. Ostobaság! Ez a nyelv Walt Whitman, Poe, a lázongó lornd Byron, az anda­lító Elisabeth Brown, a szabad­ságot megteremtő Lincoln, az amerikai tíz- és százmillió em­berek nyelve. Igaz, ugyanazt a nyelvet beszélik a Pentagon­ban és ugyanazon a nyelven adják ki a bombázási paran­csot, mint amelyen Hamlet mondja... „ ... Több dolgok vannak földön és égen, — Horatio, mintsem bölcselme­tek — Álmodni képes”. — s ugyanazon a nyeven beszél a Klu Klux Klan és Martin Luther King ... Nem, a nyelvvel soha sincs baj. Legfeljebb azokkal, akik beszélik, akik egy nyelv gaz­dag és szinte kimeríthetetlen szókincséből az ember számá­ra mindig a periférikusat, a halál és pusztulás argóját használják. A lexikon „a” be­tűjéből nem az atomenergiát, hanem az atombombát, a „b”- ből nem a békét, hanem a bombát, a „h”-ból nem a ha­ladást, hanem a halált. Ugyan­ez az ábécé és mégis más. Az élet alfabetje helyett a ha­lálé! Ami megnyugtató, ami hitet és optimizmust ad az ember­nek, hogy az ember, az em­berek milliói, a lenyűgöző és legyőzhetetlen többség az élet ábécéjét beszéli! Angolul is. Amerikában is! Gyurkó Géza rosultakért [ajánlások Tegnap értesítették szerkesz­tőségünket, hogy keresetük 4 százalékát, azaz több mint egynapi fizetésüket ajánlották fel az árvízkárosultak megse­gítésére a Heves megyei Nyomda Vállalat dolgozói: Egerben, Gyöngyösön és Hat­vanban. Ugyancsak készpénz­segítséget nyújtanak megyénk­ben a kisipari szövetkezetek dolgozói is, akik ez ideig 122 ezer forintot ajánlottak fel a károsultaknak. Ezenkívül hír érkezett arról is, hogy a Hevesi Járási Építő­ipari Ktsz szocialista brigádja egy árvízkárosult családi háza felépítését vállalta, teljesen díjmentesen. Általába véve a dolgozók egynapi keresetüket ajánlották fel. Különösen a Káli Vegyes Ktsz dolgozói tűntek ki a jegyzéssel, hiszen a 90 fős szövetkezetből 32-en jegyeztek 100—100 forintot. Az egy főre eső átlagfelajánlás 75 forintot tesz ki. Gyermekkoromban tanultam német versikéket... „Müde bin ich, géhezur Ruhe” „...kleiner Hampelmann ...” és később... „dass ich so traurig bin... ’’Al­tatódalokat, aztán Heinéi, Goe­thét, Schillert, Tomas Mannt... És mégis! Hogy elidegenedtek tőlem azok a szavak, az a nyelv, mert megtanultam, egy világ tanulta meg az ausra- dierent. Akkor milliók számá­ra a német nyelv nem Heinét jelentette, halnem Hitlert, az ausradieren, nem a rosszul húzott vonalat, egy ügyetlen gyerekkéz tintapacájának ki- radírozását, hanem az ügyet­len gyermek és millió társá­nak elpusztítását... Ma tudom és értem, hogy a nyelv nem tehet róla. A hóhér és az áldozat is beszélhet egy nyelven mégha nem is értik egymást, vagy ugyan megért­hetik egymást, de nyelvük mégsem egy. Akkor még nem éreztem, ha tudtam is, vagy ha éreztem, hát nem akartam tudni. Sem én, sem más, sem több tíz-, vagy százmillió... A nyelv ritmusában a csizmák dobogását hallottuk ki és nem a bűbájos német gyermekvers ütemét — Punkt... punkt... — pont, pont, vesszőcske, — míg elkészült a paprikajancsi. Mert nem paprikajancsi, ha­nem krematórium készült a kleine Hampelmann rajzolói számára. A dermedt rémület­ből magunkhoz térve értettük meg, hogy Thälmann és Bebel, Marx 'és Engels is németül be­szélt, sőt, egészen pontosan, csak ők beszéltek igazán né­metül, a német nép nyelvén. És most hallgatom a „dzsessz nyelvét” és az orrhan­gok, az ajak és nyelv szá­munkra oly szokatlan aktivitá­sát az artikulációkban és meg­borzadok. Most ez a nyelv lenne a jellemzője, kifejezője, a „nyelve” az otromba, a vandáli pusztításnak, a vérgő­Az árvízká Újabb fel Tovább folytatódnak me­gyénkben a felajánlások az árvízkárosultak megsegítésére. Szeretem a szombat délutá­nokat, hanyatt dobom magam a heverőn, körülöttem újságok, könyvek, s mint ínyenc a cse­megeboltban, vagy inkább, mint pákosztos gyerek az élés­kamrában, fel-felcsipegetek in­nen is, onnan is gondolat­morzsákat, apró kis történet­falatokat, hogy ídőnkint jóízűt falatozzam egy ízesebb mon­danivalóból. Csendesen, duru­zsolva szól a rádió, zenét su­gároz valamelyik adó, körülöt­tem különben csend, nyuga­lom, mint valami kövek közt megbújt csigaházban. A rádióban — fél füllel hal­lom, idő kell, míg a tudato­mig eljut — amerikai dzsessz- szám, valaki énekel is. A szám szép, dallamos, a hang kelle­mes, majdhogynem behízelgő és mint valami langyos víz­patak, úgy furakodik közém és az újságok közé, hogy végül le kell tennem a lapot, amit a kezemben' tartok... és be­hunyt szemmel hallgatom a távoli állomás zsongó dalla­mát. Hiába — morfondírozom közben magamban, öncsinálta szakértőként — az orosz nyelv a dal, a kórus, az olasz az opera, az angol a dzsessz nyelve. És újból az újságért nyúlok és olvasni kezdek egy címet, immáron harmadszor is, mert a kellemes, behízelgő hang nem enged cirógató ujjai közül... S a cirógató ujjakból egyszerre karmok válnak. Vá­ratlanul, olyan hirtelen, hogy szinte öklendező undor fog el, valami érthetetlen gyűlölet vesz erőt rajtam és a hangot, a nyelvet, a „dzsessz nyelvét” egyszerre kiállhatatlannak, sér­tőnek és félelmetesnek érzem. A cikk tömören, szinte zsugo­rított tárgyilagosságai a vegyi- és baktériumfegyverekről szá­mol be, amelyeket Vietnam­ban vetettek • be a „nyelv tu­lajdonosai” a napalm-bombák és rakéták után és mellett. A rádió szól, újabb ameri­kai szám és nem kapcsolom ki. Figyelem a számot, s figyelem' magam is, amint hanyatt fek­szem a heverőn, kívülről fi­gyelem magam, mint valami orvos a kísérleti alanyát, ho­gyan támadnak fel bennem kegyetlen reminiszcenciák egy másik nyelv kapcsán... Halt! Ausradieren!... nach England! Arbeit macht frei! — Na... szédülünk,» szédülgetünk... OdaJ se neki... Az egyikj nagybátyám ugyan- í így kapott szélütést, j de még fél évig élt\ utána... Igaz, hogy j teljesen megbé-{ nult, de élt — simo-‘ gáttá meg verejtékező' homlokom Kajevác, j — Nem szabad hinni i érzéseinknek... Én J láttam rajtad,, hogy i rosszul nézel ki... Énj tudtam, hogy te sú-j lyos beteg vagy. Há- < Iával tartozol nekem. ] Képzeld el, ha nem i szólok, csak mész, ] csak mész cs egyszer, összeesel. Magad J számára is váratta-1 nul. Így szoktak meg-J halni az emberek..., De én melletted va-t gyök... j Amikor a mentő- ] kocsiban magamhoz \ tértem, Kajevác nem j volt mellettem. ( (egri) < Ügy hallottam, hogy tavaly tavasszal kezdték. — Többségünkben együtt dolgoztunk már azelőtt is... Jó esztendeje, csak a formáját adtuk! Olyanféléképpen, mint annyian előttünk. S attól kezd­ve mindennap próbálunk még egy kicsivel többet „hozni”. — Sikerül? — Talán... — A múlt évben mit akar­tak? — Mind összeírtuk egy pa­pírlapon, s beadtuk a főnök­ségnek. — Mi lett belőlük? — Ügy érezzük, nem sok adósságunk maradt. A SZOCIALISTA CÍMÉRT hatan indultak. Hárman ké­sőbb jöttek közéjük. Kettejük náluk tanulóskodott belőlük már az alapítók neveltek bri­gádtagot. Most így vannak kilencen együtt, az Egercsehi Akna­üzemegység gépüzemében. Kilenc fiatal villanyszerelő. A legidősebb sem több negy­venkét évesnél... A „főnökségen” nemcsak a munkaügyi nyilvántartásból ismerik őket Tudják róluk: Bóta László brigádjára mindig lehet számítani. S így emlege­tik a kilenc embert minden­ütt Egercsehiben, meg a kör­nyéken. — Igyekszünk elvégezni a kötelességünket... A bányá­ban, a külüzemben, a mónos- béli szénosztályozónál és Szar­vaskőn. A frontszerelós, kar­bantartás, üzemzavarelhárítás a dolgunk. Csupa sürgős, fon­tos munka. Olyan, aminek nincs is mindig szabott ide­je. .. Ebben a hónapban már háromszor hívtak a szarvaskői vízbetöréshez. A múlt vasár­nap például hajnali három után tíz perccel. Persze hogy mentem! S megy más is, ami­kor szükség van rá — mond­ja a brigád vezető. — Kurucz Gyuláékat tegnap délután ket­tőkor szólították, s ma reggel jöttek csak haza... Egy-egy kicsivel PRÖBÄLNAK TÖBBET ADNI. S köznapi emlékeik között bejegyzik néha egy kis füzet­be. De sokszor még oda sem... Csak fejben őrzik. Mesélik, hogy — hónapja talán — villámcsapás érte a csehi 1. számú külüzami tra­fót. Javításra Nyíregyházára kellett 'volna vinni. No, de ki várhatott volna arra, amíg az onnan visszakerül? Maguk láttak hát hozzá, s amit akar­tak, el is végezték egyhamar. Ügy becsülik, hegy ezzel spó­roltak valami negyvenezer fo­rintnyit az üzemnek. S máskor, olykor is egy-egy keveset, amikor jobban vigyáztak a szerszámra, takarékosabban bántak az anyaggal, „guberál­tak” a kallódó értékek között, amikor eldobott, félrelökött alkatrészeket hasznosítottak. Nap mint nap látszik, hogy a kilenc ember — másfélébb utat tapos mint korábban. Szüntelen EGYMÁST FORMÁLJÁK, ■ nevelik: egy értékesebb kis ■ közösséget akarnak magukból ■ kialakítani. Tanulnak, képzik ■ magukat... Tavaly elmaradt a : tervezett szakmai tanfolyam, ■ így helyette ki-ki alapon pró- : báliak előbbre jutni. Sokra ■ ugyan nem vitték, de annyit • elmondhatnak, hogy a csehi i egyes akna új elektromos be­■ berendezéshez mindannyian értenek már. S „törlesztéskép­pen” ősszel valamennyien hoz­záfognak majd a 96 órás önál­ló villanyszerelői tanfolyam­hoz. .. Ketten elvégezték a marxista-leninista esti kö­zépiskolát, az ifjúsági szövet­ség tagjai a KISZ politikai oktatásába kapcsolódtak be, más az MHS-ben tanult. A brigád három tagja munkósőr — s nincs kilencük között egy sem, aki a pártnak, vagy a KISZ-nek tagja, tagjelöltje ne lenne! — Azelőtt sokszor kapkodás, szervezetlenség jellemezte a munkánkat — mondja Bóta László. — Most már alig be­szélhetünk ilyenről. NEGYEDÉVRE ELŐRE TERVEZÜNK mindig, úgy gyűjtjük, válogat­juk, készítjük az anyagot, al­katrészt, hogy amikor szük­ség van rá, kéz alatt legyen— Sok segítséget kapunk műsza­ki patrónusunktól, Demesik István technikustól... Régi gyakorlatunk, hogy egymás között mindig megosztjuk a munkát, felváltva végezzük a frontszerelést, vonalszerelést, a tmk-t és a különféle felújí­tási, meg beruházási jellegű feladatokat. Nem fordul tehát elő olyan, hogy az egyikünk mindig csak a könnyebbjét, más meg a nehezebbjét vég­zi. Így jó ez... ( Persze, akad még példa ar­ra, hogy egyik-másik ember „bepörög”, morog, zúgolódik, ha a brigádvezető olykor oda­mond neki. S az is igaz, hogy a múltkoriban fegyelmit kel­lett adni egyikünknek — mert v,megtagadta a munkát”. De — bizonygatják. ígérik egyre — ilyen sem lesz ezután...! — Sokat nőtt a tekintélyünk — büszkélkedik a KISZ-titkár, , Nagy Mátyás — különösen az­♦ óta, hogy a megyei felszabadu- Jlási munkaversenyben harma­* dik helyezést szereztünk. Ta- Jvasztól végre már a szocialista $ brigádot is kezdik bennünk ♦ felismerni! * — De egy rendes, szabvány­* szerű brigádnaplót azért még « a mai napig sem tudták adni! ! - egészíti ki társa szavait JVarczába József. — Jó, jó, tu- idom én is, hogy nem a külső­ségek számítanak, de hát ha .«egyszer igazi brigádnapló nél- íkül nem vagyunk értékelhe- « tők?! Eridig úgyis mindig az Jvolt a kifogás: 2 NINCS BRIGÁDNAPLÓ. ' * ■ I Így hát — hogy úgymond — ■jnem is brigád a miénk... Ezt • mondták még a királdi, meg a Jsomsályi értekezleteken is! ♦ Márpedig mi brigádnak sze- {retnénk tudni magunkat, s 1 • hinni: előbb-utóbb rászolgá- } lünk majd a szocialista címre »iS. . .! .♦ Hát rajta, Bótáék, a naplón 4— ne múljon! * Gyón! Gynla ♦

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom