Heves Megyei Népújság, 1965. július (16. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-03 / 155. szám
összevont forintok — bővülő körök Egy rendelet, amely lehetőséget ad... Az öreg halász és a tenger Amerikai film- sokan vannak, s rajtaveszt, ’ aki közéjük merészkedik. Hemingway nagyszerű valló- mását képekre tömöríteni és- pusztán a képekre bízni a re- gény bölcselkedésének, a rajzó ; gondolatnak a visszaadását — 1 képtelen vállalkozás. A film , művészei nem is gondoltak er- i re, hiszen a küzdelem igazibb- része, amiért érdemes elhin- 1 nünk az öreg halász alakját ; Hemingway-nek, az agyban, a í lélekben folyik. Hemingway, az ■- író itt a főszereplő. 1 Bár szemünk figyeli a szí- 1 nész arcát, mozdulatait, a szép felvételeket, a világoskék, ■ szürke és a tisztaszínű, folyton változó, ezerarcú tengert, a narrátor szövegére figyelünk, ■ amit Hemingway írt le az erős ■ emberről. A küzdelemről, ami az élet értelme maga. A magányt csak a fiatal fiú barátsága ; keretezi, mert az igazi férfi 1 mindig a küzdelemre készül és oda senki nem kísérheti el senki őt, ott senki nem segít-* hét neki: talán csak a szerencse. Mert Hemingway számára — írása, hősei bizonyítják ezt — az erős és nagyálmú emberek, a torreádorok, a nagyhi- tűek élnek igazán. Mint amilyen maga is volt. A film — nagyon helyesen — illusztrációja maradt Hemingway lírai filozófiájának. S most, hogy Spencer Tracy — külsejében is mintázva az öreg halászban az írót — képet és arcot adott a kisregény felejthetetlen hősének, újból ingerünk támad elolvadni a regényt. Ez az igazi írói alkotás titka: mindig újabb és újabb vonásai jelennek meg előttünk. Ha a film is másképp láttatja velünk a hőst is, világát is, mintahogyan mi olvasás közben elképzeltük. A filmillusztráció rangját azonban a vállalkozás igényessége is meghatározza: John Sturges rendező kitűnően ismeri Hemingway világát és helyes megoldást választott hősének, filmen történő megörökítéséhez. (farkas) télyét és büszkeségét a legendák körébe vonná? A nagy tett, a nagy győzelem! De mi a nagy győzelem titka? Kitervelni valamit, megálmodni a célt, amihez a legtöbb út veszélyes? Szerencse dolga az egész? Akarat kell hozzá, s küzdelem f szerelése, annak az erőnek a birtoklása a szívben, az agyban, idegekben és izmokban, amik nélkül igazi cél, nagy szándék meg sem valósítható. Három napon át is lehet étien, szomj an, ébren, félig alva is küzdeni a tengeren a rabbá tett, a rabbá bilincselő martinnal, a csónaknál is nagyobb óriással. Lehet hozzá beszélni, lehet vele vitatkozni, mert a küzdelem értelmes erők között folyik. A nagy halat lehet szeretni is, mert vele a küzdelem sorsunk, és akivel küzdünk, amivel életre-halálra összegaba- jodtunk, azt lehet is, kell is szeretnünk. Az embernek mindenkivel, minden ellen, mindenkor küzdenie kell. Talán a napot is, a holdat is meg kellene ölnünk? Hol zárulnak le térben és időben az emberi küzdelem határai? Esztelen tusakodás volt-e az, amikor egyszer, fiatalon, régen a büszke és erős Santiago erőpróbára összeakaszkodott a behemót négerrel: egy álló nap és éjszaka viaskodtak, míg ő, az akaratában és büszkeségében erős Santiago győzött. Százak tettek pénzeket a nagy viadalra, nyertek és veszítettek, őt bajnoknak kiáltották: ez volt a fizetség. Itt a tengeren, az életre-halálra szóló küzdelemben delfinek táncolnak körülötte, pihegő madár száll a kezére. Amikor pedig győz, s csónakjával vinné Havanna felé a zsákmányt, a győzelem mámorát és további terveit, a friss vér szagára megjelennek mindent elpusztítani és bemocskolni a dögevő cápák. Az öreg halász nekivág íz újabb, de már reménytelen küzdelemnek: a tenger irigyei 1 Az öreg halász, Santiago és a feketeszemű halászgyerek barátsága, halász-sorsa He- . mingway könyvének lapjairól . 'nagy-nagy élményként, egy írói . vallomás erejével és tüzével a .' lelkűnkbe vésődött. Most, hogy . egy szélesvásznú, színes amerikai filmen találkozunk ve- . lük és a tengerrel, ismét csak Hemingway Legszebb gondola- , ta jut eszünkbe: I — Az ember nem arra szü- '■ letett, hogy legyőzzék, — az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha. — Igaz-e az, amit Hemingway mond, amire vallomás-szerű példázatot is állít Pulitzer — és Nobel-díjas kisregényében? Ki ez a Santiago, az öreg halász? Santiago, az öreg halász, vénségére magára maradt. Felesége meghalt. Az öreg any- nyira szemérmesen szerette az asszonyt, hogy kunyhója polcán kendő alatt tartja a fényképét is. Fia is messze ment. Magának kell megkeresnie kenyerét. A tengertől kell elrabolnia azt. A zsákmányért mindennap meg kell küzdenie. De már három hónapja elhagyta a szerencse. Santiago nem azért halász és nem azért élt mindig a tengeren, a nap, a hold, a csillagok változása és ismétlődése alatt, hogy ne tudná: fel kell készülni a szerencséhez, a győzelemhez. Nyugtalan álmaiból kikergeti a tervet: ma is messzire kell mennie a tengeren, marlant, ezt a veszedelmes és rendkívüli fajtát kell legyőzni, hogy az emberek felnézzenek rá. Hiszen ő, Santiago, maga is rendkívüli ember. Vénségében is messzi tájakról álmodik, oroszlánokról, Afrikáról, ahol fiatal korában ha- jósinaskodott. Lehet-e az ember öreg, ha a fiatalságról álmodik? Kell-e még neki valamit is bizonyítani öregen és magányosan azok előtt, akik * őt csak öregnek látják? Mi : az, ami az öreg halász tekin- 1 ; jelentős összeg, csak nem mindig használjuk fel elég körültekintően. A jóléti alap elosztásánál egy centralizált szemlélet érvényesül: egy lakótelepre, egy kultúrházra, egy sportkörre terveznek a vállalatok. A bejáró munkások műszak után néhány perccel vonatra, vagy autóbuszokra ülnek és hazautaznak. Az üzemben 8 órát töltenek, abból nem jut idő szórakozásra, vagy művelődésre, de odahaza, a faluban, 16 órát s ebből már jut idő arra is, hogy sportoljanak, hogy meghallgassanak néhány ismeretterjesztő előadást, vagy részt vegyenek valamelyik szakkör munkájában. Decentralizálni kellene a jóléti alapot. Vannak olyan községek, ahonnét több dolgozó jár be egy-egy üzemből, mint a lakótelepről. Miért ne lehetne az ilyen községeket lakótelepenként kezelni és a jóléti alap. ból támogatni a művelődési házakat? A jóléti alap felosztásáról szóló rendelet erre lehetőséget ad. (Ózd és Borsodnádasd, rendszeresen támogat két községet az egri járásban.) És itt van most ez az új rendelet, amely ugyancsak törvényes lehetőséget ad a községi kultúrházak anyagi támogatására. Így bővül majd a kör, így élvezik majd a dolgozóik széles tömegei a jóléti keret áldásait 0 A rendelet megjelent. De ez csupán egy lehetőséget ad. Megvalósítása rajtunk múlik. Most készülnek a kétéves népművelési tervek. Jó lenne, ha ezek a tervek már a rendelet szellemében létrejött, közös anyagi alapról készülnének. Érdemes megyei szinten tanácskozni erről a távlatokat ígérő, új rendeletről... Márkusz László a „támogató szervek" és ki az úgynevezett „működtető” szerv. . A művelődési ház természete- . sen továbbra is a tanács végre- ■ hajtó bizottságának szakmai L irányítása és ellenőrzése alatt . álL A rendelet gondoskodik ar- i ról is, hogy „...a népművelési . intézményt a fenntartó szervek anyagi hozzájárulásának mértékétől függetlenül — a dolgozók egyenlő joggal használhatják”. Szűklátókörűség lenne azt gondolni, hogy ennek a rendeletnek csupán anyagi vonatkozásai jelentősek. Nem vitás, így koncentrált anyagi bázist kap a népművelés. De az anyagi segítséggel együtt jár majd a tartalmi munka is. A művelődési házakat fenntartó szervek nerrtcsak a felajánlott forintok összegét jelölik majd meg a szerződésben, hanem azt is, mit várnak az intézménytől, tehát saját dolgozóik igénye alapján megszabják a kultúr- ház programját, sőt részt vesznek a vezetésben, a tervek végrehajtáséban és az ellenőrzésben is. Így emelkedik társadalmi rangra a népművelés... B Egy másik lehetőséget is tartogat ez a rendelet. Évek óta a népművelés fehér foltját jelentik a bejáró munkások. Ha az ő kulturális igényeiket nem sikerül felkelteni majd kielégíteni, ha továbbra is elhanyagoljuk a bejáró munkások ezreinek nevelését, művelődését — bármily jó munkát is végzünk más területen — nem hajtottuk végre a munkásosztály helyzetéről szóló párthatározatot. Az SZMT legutóbbi vizsgálata alapján: megyénk vállalatai évente mintegy 5 millió forint jóléti alappal rendelkeznek. Ez 0 Csaknem egy esztendeje hu! lámzik a népművelési vita. , különböző fórumokon olyko magasan szárnyalták az el\ eszmefuttatások s ki tudja ha nyadszor megfogalmazták népművelés szerepét, jelentősé gét társadalmunkban. Az egy más gondolatát továbbfűző vé lemények csaknem mindegyi kéből — kimondva, vagy csu pán a sorok között „bújtatva — kicsendültek az anyagi gon dók. Pedig senkisem állíthatja hogy keveset költünk művelő désre. Sőt, sokat! Erőnkhö: mérten talán még túl sokat i: Csak nem elég okosan költünk Ahány vállalat, szerv, vagy in tézmény, annyi keret s minden ki a maga profiljához szabvi költi a forintokat. így szétszór va, elaprózva, gyenge kis erecs- ke ez az összeg, de egy csator nába gyűjtve erős folyammá duzzadnának a népművelésre szánt forintok. . Igaztalanok lennénk, ha az1 állítanánk, hogy a mi megyénkben nem voltak kezdeményezések: hogyan lehetne összevonni a népművelés anyagi alapjait. Csakhát valaho! mindég elakadt a legnemesebt szándék is. Való igaz, nem is olyan egyszerű egy „kalapba” tenni az üzemeik, a termelőszövetkezetek, a tanácsok és az állami költségvetés kulturális célra szánt forintjait. Különösen akkor nem, ha a merev elzárkózást még egy megjegyzéssel is megtoldhatják: nincs rá rendelet... 0 Néhány nap óta van ilyen rendelet... Nem vitás, a sürgető igényekből táplálkozik a művelődés- ügyi miniszter 4/1965-ös rendeleté, amely — a pénzügyminiszterrel, a földművelésügyi miniszterrel, a SZOT-tal, a KISZ- szel és az OKISZ-szal egyetértésben — a művelődési otthonok és könyvtárak közös fenntartásáról intézkedik. A bevezető sorok világosan megfogalmazzák a rendelet célját: „a művelődéspolitikai célkitűzések eredményesebb megvalósítása és a különböző szerveknél népművelési feladatokra rendelkezésre álló eszközök gazdaságos felhasználása, érdekében...” A tanácsok, a vállalatok, tár-- sadalmi szervek, termelőszövet-- kezetek, vagy ktsz-ek ezentúl! közösen is tarthatnak fenn- népművelési intézményt; könyv-' tárat, vagy művelődési házat. ! E rendelet hatalmas távlato-■ kát nyit a népművelés előtt.- Mi tagadás, eddig jóformán! csak az egységes miunkatervig; jutottunk el. A népművelési- tervek megvalósítása, az anya-! gi alapok biztosítása során már; szétváltak az utak. Most ez a rendelet lehetősé-' get ad arra, hogy az egységes- népművelési célkitűzéseket, a • terveket közös gazdasági alap-- ból, a különböző szervek együtt" valósíthassák meg. Eddig szerény állam! támo-" ga lássál és tanácsi segítséggel; állandóan anyagi gondokkal- küszködve dolgoztak a községi; művelődési otthonok. Szinte; mottóivá lett a mondás: ezreket- költenek igazi művészetre, íz-t lésnevelésre, de ezeket az ezre-; két gyakran ízlésromboló mű-- Sorokkal biztosítják maguk-; uak. Hogyan lesz ezután? Vegyünk egy példát. Mond*; Jük Tiszanána községben ősz-; szeülnek az illetékesek és szer-- ződésben rögzítik, évente mi-< Íven összeggel járul a művelőd dési ház fenntartásához a kul-< turális költségekhez, a tanács,', a. termelőszövetkezet, a ktsz. a* földművesszövetkezet és a tár-' sadalmi, vagy tömegszervezetek.'. Elhatározzák azt is, kik lesznek; gült hangulatot Topolyáné törte széjjel: — De jó, hogy találkoztunk —, harsogta túl a kanyarban sivító villamos kerekeinek dobhártyát tépő sivítását —, mi van magukkal? Miért nem jönnek mostonában fel hozzánk? Már éppen kezdeni akartam őszinteség fájdalmas is lehet. De előbb-utóbb az emberek megértenek és talán követnek is. A hivatalban Micike, a főnök titkárnője perdült elém; — Sokat adok a véleményére Lacika! Nos, milyen vagyok? Hogy áll az új zsákruhám? — Nézze, Micike.„ szóval... — Gratulálok... remek dolgot vállalt... Majd írok magáról egy kis... valamint... De most ne haragudjon, dolgom van... — Természetesen megértem. Nem akarom feltartani, az ön ideje a közé — mondtam meghatottam — Igen... — felelte, és elnézett a fejem felett... — apropos, ha netán a feleségemmel találkozna, ne mondja, hogy találkozott velem. Én ugyanis most vidéken vagyok... Érti, ugye? — kacsintott rá és otthagyott. Éjjel nehezen aludtam eV. Ebben annak is része volt, hogy este a feleségemmel egy kicsit összekoccantunk, amikor elmondtam neki, hogy ő sem kislány már, és nem áll jól neki, hogy őrökké a bakfist játssza. — Értelek drágám... Tökéletesen értelek... Bent a hivatalodban ugyebár vannak igazi bakfisok... Éppen este találkoztam a Karcaginéval aki tájékoztatott hogy milyen nevetséges kis alak vagy. Mit akarsz attól a Midtől? Nem veszed észre, hogy kopaszodsz? Megpróbáltam kifejteni elképzelésemet az őszinteségről. — Nekem hazudhatsz akármilyen eleméletekről. Jobban becsülnélek ha megmondanád, hogy az a Mid tetszik neked; Én ezt is megérteném...' A mai napon hallottam', hogy állítólag áthelyeznek egy másik részleghez. Az emberek gúnyosan néznek. Karcagíné nem fogadja a köszönésemet. Ráadásul odakint zuhog az eső. Kikőzösítettnek érzem magam. Az ajtót senki nem nyitja rám. Van időm gondolkodni... Döntöttem. Ügy látszik, nem születtem hősnek. Holnaptól újra hazudni kezdek. Tudom, hogy nehéz lesz, de bízom benne, hogy következetes hazugságaim eredményeként egyszer még visszafogadnak a tisztességes emberek társadalmába Ősz Ferenc . nőimet, sőt állítólag félreérthe- : fő politikai megnyilatkozásaim is vannak. Igazam tudatában derűsen ■ mosolyogtam rá: — Butaság. Én azt tanó.cso- lom a főnök kartársnak, hogy ' információit ne Micikétől szerezze be. Helyesebb lenne, ha időnként azzal is törődne, hogy mi történik a hivatalban. Láttam, hogy veresedik, de folytattam: — Ami a munkát illeti, úgyis tudja, hogy maga helyett is dolgozunk, merf a főnök kartársat főleg a reprezentáció érdekli. Néztem az arcát. Eszembe jutott, hogy hányszor biztatott a merész, nyílt bírálatra. Nosza, itt van. Most én dicséretet érdemelnék. —Maga azt hiszi, hogy aljas támadásokkal el tudja terelni a figyelmet piszkos kis üzel- meiröl? Csakhogy emgem nem téveszt meg. Láttam én már ilyen kis fickókat sírni — mondta és megmutatta az ajtót. Kezdeti nekibuzdulásom lohadni kezdett. De még nem adtam fel a tervem. Az úttörők feladata nehéz. Amit elkezdtem az misszió. Nem vágyhatok olcsó sikerre. Sokat kell még szenvednem, de megéri. Elképzeltem azt az időt amikor az általam kezdeményezett mozgalom, a nevemmel fémjelezve országossá terebélyesedik. Milyen szép lesz. Megszűnik az alakoskodás, a csúszás-mászás, az intrika, a pletyka. Olyan szép lesz az élet, mint ez a derűs, zavartalanul napfényes nyári nap... Hazafelé menet találkoztam az egyik újságíró ismerősömmel. Az illetőt kiváló férfiúnak tartom. Évek óta figyeUim harcát az igazságért. Cikkei kíméletlenek, de őszinték. Ez az én emberem. Elmondtam neki önként vállalt missziómat. Szórakozottan hallgatott. ■ Persze megértem. Egy ilyen nagy ember, aki tulajdonképpen évek óta, hivatásszerűen ■ űzi az őszinteséget, nem lelke- kesedhet, mint egy kócos su- ; ham«... — kezdtem, de a pillanatnyi megtorpanás után, fogadalmamhoz híven folytattam: — Ez a ruha kifejezetten rossz. Magának helyesebb lenne, ha nem viselne ilyen kihívó holmikat. Amíg nem járt piros harisnyában nem is volt feltűnő, hogy a lába vastag és „x” is. Ez a ruha csak kihangsúlyozza, hogy kicsi és kövér _i Mé g folytattam volna, de Micike elrohant. Nemsokára már Karcaginé hozta a hírt, hogy a könyvelésben Micike azt mesélte, hogy ki akartam vele kezdeni és félreérthetetlen célzásokat tettem a csípőjére. Karcaginé izgatottan várta a nyilatkozatomat, mellyel lélekszakadva rohant volna vissza a könyvelésbe. — Kedves Karcaginé kar- társnő, jobb lenne, ha a munkával törődne. Az, hogy egész nap intrikákat és pletykákat hord, káros. Minket azért fizetnek, hogy dolgozzunk... Karcaginé is elrohant. Nem baj. Könnyű szívvel ültem az íróasztalomhoz. Milyen jó, hogy az ember nem alakos- kodik. Kellemes érzés becsületesnek lenni. Érdemes volt megpróbálni. Délben hivatott a főnök. Közölte, hogy súlyos panaszokat hall rólam. Nem dolgozom rendesen, zaklatom a kollegaa szokásos mesét: — Sok a munka, feleségem gyengélkedik —, amikor eszembe jutott a fogadalom. Nosza rajta. Ez lesz a főpróba. — Nézze, Topolyáné, én megmondom őszintén, hogy nem szeretünk magukhoz menni... — De miért? — ájuldozott farizeus képpel. — Mert únjuk magukat! — Hogy magának milyen eredetien jópofa viccei vannak. Mindig kitalál valami mulatságosat — vette tréfára a dolgot. Topolyáné. — Bocsánat! Ez nem tréfa. Űnjuk, mert maguk csak azért hívnak vendéget, hogy bemutassák háztartásuk újabb szerzeményeit. Magunknál a vendég csak tükör, akinek fara- muszi álmélkodásán lemérik, az utolsó fizetés óta vásárolt nippek, porcelánok és leszállított áru hanglemezek for- - galmi értékét ■— mondtam és szinte megrészegültem az ; őszinteségemtől. Topolyáné sokáig kiabált ! utánam. Az emberek körül- i álltak, rám mutogattak és még ! annyit hallottam, hogy egy i vastagnyakú férfi nekivese- i kedve üvöltötte: — Agyon kéne ütni az ilyet! i Nem tántorodtam meg. Ezt 1 keil teani, még akkor is, fi az i Tegnap reggel arra ébredtem, hogy végre sütött'a nap. A fény szikrázva szóródott szét a tiszta levegőben, felhőtlen, kék volt az ég és e látványtól olyan hangulatot éreztem, melyet lírai költők ihletnek neveznek. Csakhogy én nem vagyok költő, így eme nekibuzdulást nem realizálhattam egy szép szonettben, vagy egy emelkedett hangú hőskölteményben. Kisember vagyok, akiben ez a régen várt természeti szépség felkeltette azt a vágyat, hogy jó legyen. Lám, a világ olyan szép. Olyan sok örömet adhatna, ha mi emberek nem csinálnánk annyi bajt és kellemetlenséget. Elhatároztam, hogy ettől a naptól kezdve jobb, nemesebb lelkű leszek. Megfogadtam, magamnak, hogy többet nem hazudok. Soha, semmi pénzért, önző érdekeimért, vagy egyszerűen sportból, vagy d tartalmatlan, felületes udvariasság kedvéért. Őszinte leszek. Tiszta és átlátszó, mint a hűvös hegyi patak. Az elhatározástól fellelke- sülten, vidáman, fütyörészve indultam a munkába. Lépteim ruganyosak voltak, éreztem, hogy az enyhe napsugár elégedetten és szerettettél simogatja arcomat. Ezt a kellemes, kissé önelé
