Heves Megyei Népújság, 1965. június (16. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-20 / 144. szám
A közízlésről Fiatal — és nemcsak fiatal — művészek panasza, hogy kísérleteiket, merészebb törekvéseiket a közönség nem fogadja megértéssel. Hallottuk, hogy egy tehetséges szobrász a méltatlannak érzett kudarc utáni elkeseredésében kifakadt: „Nem érdemes a fejemet törni, újat próbálni, úttörőnek lenni. Ha a szokványosabb formákat ismételném, sikerem lenne.” De hozzátette: „Továbbra is keresni fogom az új megoldásokat, s remélem, a közönséggel is sikerül majd előbb-utóbb elfogadtatni a megszokottól eltérő műveket. Mert a legfontosabb a közönség véleménye, azoké az embereké, akiknek a művész dolgozik,” Ez az álláspont azért figyelemre méltó, mert őszintén felrója ugyan a vélt, vagy valódi értetlenséget, de ezt mélyen fájlalja, és ahelyett, hogy a nem szakértő néző véleményét nagyképűen elutasítaná és a sértődöttség hadállásaiba vonulna — bízik a közönségben, s várja, hogy a nézők ezrei és tízezrei közelebb jussanak a művészet újszerű alkotásaihoz. Erre van lehetőség. Nemrég történt, hogy xíjvonalú bútorokból, modern lakberendezési tárgyakból kiállítást, s ezzel együtt közvéleménykutatást rendeztek, összehasonlítási alapról is gondoskodtak: a modern szobaberendezések mellett a régi „komplett garnitúrának” is helyet szorítottak. Sajnos — vagy szerencsére — elkövették a hibát, elfelejtették kiírni, hogy ez utóbbi a riasztó példa, a giccs, amelyről szeretnénk lebeszélni a vásárlókat. A látogatók nagy része a tükrös rekamiéra szavazott. A tervezőművészek egy része ekkor legyintett: „Hát érdemes? ...” Történetünk folytatása rácáfol a kishitűekre, s egyben válasz a bevezetőben idézett szobrásznak és mindazoknak, akik feladatuknak érzik a közönség ízlésének formálását, a művészet korszerű törekvéseinek megszerettetését. Akadtak azon a kiállításon olyan művészek is, akiket nem kedvetleníteti el a szavazás első fordulója. Így szóltak: „Tévedtünk, amikor azt hittük, hogy a sok-sok évtizeden át elterjedt felfogástól eltérő bútorok és dísztárgyak egy csapásra hódítani fognak, népszerűek lesznek.” Munkához láttak: tárlatvezetésre vállalkoztak, előadásokat tartottak, nem restelltek odamenni a kiállítást látogató munkásokhoz, háziasszonyokhoz. Érveltek és magyaráztak, elmondták, miért tartják avultnak a vitrint és ízléstelennek a sokszínű porcelán pávát. Beszéltek az új bútorok előnyeiről a modem szín- és formakultűráről, tervezési törekvéseikről. Érdemes volt fáradniok. Közönségük továbbadta a hallottakat, s a „szájpropaganda” fellendítette a kiállítás forgalmát és az érdeklődést. A vendégek rokonszenve a kívánatos új, a praktikus, ízléses bútorok és berendezési tárgyak felé fordult. íme, ez is érv a fölényeskedő, a közönséget lebecsülő arisztokratizmus ellen és amellett, hogy a legértékesebb műveket és kezdeményezéseket is meg lehet kedveltetni a vásárlókkal. Akik pedig nem veszik a fáradságot, hogy a közízlés hatékony formálására alkalmas eszközöket keressenek, és felvilágosító szavakat is a jó ügy szolgálatába állítsák, el- játszák a jogot, hogy értetlenségről, visszhangtalanságról panaszkodjanak. Ilyen esetet is említhetünk. Budapest egyik nagy eszpresszójában nemrég elhelyezték a nagy hírű, nemzetközi elismerést kivívó szobrász bronzfiguráját. Erre a műre, a lantot tartó leány alakjára sokan tesznek gúnyos megjegyzést. Újszerűsége kétségtelenül túlmegy a nálunk eddig megszokott és elfogadott határon. A mű értékét ez alkalommal nem feladatunk vitatni. Azt azonban nem hallgathatjuk el, hogy a megrendelő és a kivitelező részéről egyaránt balfogás volt ezt a művet azon a helyen, abban az építészeti környezetben elhelyezni. Választásuk olyan szoborra esett, amelynek bemutatása és megmagyarázása csak kiállítási terem és avatott tárlatve> zető feladata lehet. Dersi Tamás 6ä P Anya vásárolni van, amikor a fiatalasszony megérkezik. A kulcsért benéz Szikoránéhez, Gyurikát is ott találja. Óvatosan nyomja le a kocsi fogantyúját, úgy tolja át a gyereket magukhoz, vigyázva. Most itt alszanak mind a hárman, amióta ő otthagyta Károlyt és hazaköltözött a gyerekkel. Gyurika ébredezik már, amikor anya megérkezik a körútjáról. Nyűgösködik: mindig ilyen ébredés után. Felveszi, dajkálja. Anya körülnéz; megpillantja az asztalra készített új ruháját. — Elmégy még? Szótlanul bólint, s a gyereket ajnározza. De idegeiben veszélyt neszei: úgy látszik, készül valamire. Ha nyomja a begyét valami, akkor ilyen fojtott, ideges, halk szavú. De halksága mögött éles hangok feszülnek — ó milyen jól ismeri ezt a vihar előtti csendet! Tessék, már itt is áll előtte. — Szóval, mit akarsz? Eldöntötted már? Széttárja karját tehetetlenül. Anya messzire néz, valahová a semmibe. — Itt járt az este.1 Gyuri megint nyekereg. Milyen szerencse! Te, apád fia! Mintha csak Györgyöt látnám, nézze! Szakasztott az apja! Anya sóhajt. — Megijedtem tőle, annyira megváltozott. Lefogyott. Valósággal lötyögött a nyakán az ing... A gyerek lassan megnyugszik, mindig így szokta. Felébred, zsémbel, aztán megbékél a világgal. — No, menj szépen! — Feláll, Gyurit a földre huppantja. S most fordul csak anyához. — Mit akart? — Azt se vettem észre még soha, hogy ennyire húzza a lábát... Biccent. — Ha ideges, húzza. Hogy útálom olyankor! — Ivott is! — int komoran anya. — Még ezt is?! — Fejét rázza. — És mit mondott? — Nem szólt, csak körülnézett. Még a kamrába is benyitott utánad. Csak aztán beszélt. — Máskor se nagyon beszédes. .. — Felcsattan. — Épp ez a baj vele! Órákig ül és hallgat. Ha meg beszél, mindig — Első ránézésemre kiírt az orvos... De ma már bent voltam. Anya feláll a kályha mellől, nehézkesen, öregesen. Elébe álL — Meddig akarod ezt még csinálni, mondd?! — Nem tudom. Talán most már örökké. — Innét pedig elmégy! — csattan fel az öregasszony. — Délelőtt nálam, este a barátodnál?! Nem! Én nem palástolom a szégyenedet, vedd tudomásul! Egyszer csináltam csak, hogy megmentselek... De a cinkosod nem leszek, abban ne reménykedj! Megvonja a vállát. Tudja, hogy ez bosszantja anyát. A nemtörődöm hangot gyűlöli. — Elmehetek. Majd nézek valami albérletet. Vagy végleg odaköltözöm őhozzá. Anya végzett a kővér sárgarépával, megöblíti; de nem nyúl másikért. — Vigyázz! Nem lehet a végsőkig feszíteni! A férfit is tudni kell tartani, fiam. Azt is fogni kell... — Károlyt „fogni”. Nohisz! Türelmetlenül int. Ugyan, anya! Az öregasszony leteszi a kést, feláll és odalép hozzá. — Menj vissza Károlyhoz, fiam — mondja csendesen. S szinte könyörgött a hangja. — Gondolj a gyerekedre! A blúzát húzza le éppen; bosszúsan ránt a vállán. — Megőrjít a féltékenységével! — Istenem... legyint anya. — De arra emlékezz, amikor melléd állt a bajodban, szégyenedben! Ilyen jó embert nem kapsz még egyet csak az üzemről. Űristen! Anya a tüzet piszkálja, hátra se fordul. — Harmadik napja nem alszik. — Miattam? Anya most ránéz. — Hogy odabent se lát, az üzemben... Nem érti. Elmosolyodik elégedetten. AKTUR NIELS LUNDQUIST: REGGEL A tenger partján fekszik a telep. Fehér házak. Sötét hullámokba alvadt föld. Fiatal pár megy a telep felé, S a reggeli nap ragyog a szemükben; Ősz halásszal találkoznak, A tenger vénjével, A part felől jön, A horgoktól, hálóktól, bárkáktól; ők meg, fénylő-pirosán, Lebbennek el a lomb-illatú földről — A lét kettős sugara csillant a reggel tükrén. Fordította Bán Ervin A. V. Lundquist (sz. 1906) Nobel-díjas és Lenin- díjas svéd költő. Magyarra még csak kevés versét fordították. KATONA JUDIT: Q'i'l szül*int Oj szüléim az emberek szállást adtak, nyugalmat adtak. Szemeim tág gyermekszemek csodálkozom s nekivágok szép virradatnak; Itt álmok fölé nőtt a gaz erős derekát törni kellett s elmúlt az élet — szűk vigasz csak dologba kemény dologba nőtt a gyermek, Árkot ugrált és mezteh«o talpát, ülepét mutogatta bukfencet hányt szikes gyepen s beomlott csillagokkal az ég alatta. Eltűnt s most tiszta udvarok fogódznak körbe tulipánnal kifakult kendő, ing lobog köteleken csutkatűzön égett világgal. POLNER ZOLTÁN; A MAROSNÁL Ülök a parton és a szilvafák kék holdja száll felettem. Magasra tartja a kukoricás egy ekéző ló csillag homlokát a folyón túli csendben. Ülök a parton és a vaddohány sárga virága lángol. Lassan körémgyülekezik a fény, a kosfejű hőség, a tág határ a csodálatos nyárból. Az akol üres. A pusztán a nyáj az árnyékot hőlészd. Dombéroznak a sötét darazsak s a suttogó füzek közül a táj emberi arca néz ki. Mintha drága érmédet tartanám úgy forgatom kezemben és tisztíthatom rólad a sarat a nyomor máló rozsdáját hazám már egyre hevesebben. ülök a parton, szívemnél a fák moccanatlanul állnak. Kérlelhetetlen nagy jegenyék viharvert nyárfák s tömzsi csupa láng akácai a tájnak. Szinte már nemi is fák ezek, hanem az egykori zsellérek. A magvetők, kaszálók ősei. Állnak szemközt a nappal csendesen és tudják hazaértek. Testvéri üzenettel a folyón elúszik vallomásom. Ringatom én is termő földekét némán, öklöm eldobtam, álmodom s vére tündöklik a számon. — En meg vesződjem a gyerekkel, míg a hölgy éli a világát, mi?! — Jó. Akkor viszem Gyurikát is. Anya a gyerekhez ugrik, felkapja, magához szorítja. —Dehogy adom! Úgysincs mása szegénynek, mint a nagyanyja! Mosolyog. I — No látja! Egy ideig csend van. De még nincs vége a csatának, látja jól; még nem adott ki mindent. Kimegy a konyhába, behozza a zöldséget, leül és tisztogatni kezdi. Időmúltán megszólal. — Miért, és ez mondta, hogy elvenne? — Még nem. i Anya ránéz. I — És fogja mondani? Cseppet tűnődik, aztán elmosolyodik. — Olyan kedves, hogy az elmondhatatlan. Mindennap hoz valamit, mozijegyet, süteményt, narancsot. Gondoskodik a szórakozásról. S ha nem, hát ülünk otthon. Beszélgetünk. — Odaugrik anyához; szinte boldogság önti el, hogy végre beszélhet erről valakivel. — Mert ezzel van miről! Érti? Minden gondolatunk közös! Ez a hozzám való ember. És micsoda feje van! — Süteményt, narancsot... — Anya felnevet. — Te liba! így kezdődik a lánykérés? — Miért? Így is kezdődhet. Herseg a vastag répa oldala, ahogy futkos rajta a kés foka. — És nem félsz, hogy meg- únja? Elmosolyodik. — Ez? — A másik! Anya hangja csattan. — Az, sajnos, soha. Bárcsak megúnná! És én végre megint szabad lehetnék! — Nagyot sóhajt, aztán a tükör elé lép és vetkőzni kezd. — Tett fel vizet, mama? — Tettem. — Köszönöm. Maga elé tartja a blúzt, megfordul, és az öregasszony szemébe néz. — Nekem nem jó ember kell, hanem szerelem! Jogom van rá, nem? Egyetlen életem van! Ez az, amit nem kapok még egyet! Anya hallgat, hallgat, aztán mélyről sóhajt. — Egy asszonynak túrnia kell, fiam! Az az ember lányának sorsa itt a földön... Rámered. Hirtelen olyan mélyről törő, vad keserűség vesz erőt rajta, hogy a torkához kell kapjon, mert úgy érzi, megfullad. — Múlt századi mese ez, mama! — kiáltja nyomorultul, S felnevet kínzottan. — Ennek köszönhetem, hogy itt tartok! Bár sose hallgattam volna erre a pokoli bölcsességre. Nézzen rá! Itt vagyok haszonként évesen, élve eltemetve! — Megcsendül fülében anyja hangja; még a hanghordozására is emlékszik. — „Mire vársz’ Az álruhás hercegre?” így mondta, igaz? Hat ez most nem álruhás herceg, csak rádióműszerész, és nem is kellett volna olyan sokáig várni rá! Csupán egy esztendő türelem... Anya rémülten nézi; ilyennek még sohasem látta. Bátortalanul végigsímit a vállán. — Ilonkám... Ellöki a karját. — Mert ezt szerethetem a fejemmel is mint Károlyt, ahogyan maga prédikálta, de a szivemmel is mint Györgyöt annak idején! Érti?! — És most már kitört belőle a sírás. — Ezzel boldog lehetnék, ha maga engedett volna várni! Ha nem irigyelte volna tőlem ezt a boldogságot... A díványhoz támolyog, s lehull rá; fél délután rázza az elfojtott zokogás. Az öregasszony meg csak áll* áll, nem érti, mi ütött a leányba. Hiszen világéletében csak jót akart neki — hát nem az volt az egyetlen vágya, hogy legalább az egyszem lánya boldog legyen?
