Heves Megyei Népújság, 1965. június (16. évfolyam, 127-152. szám)

1965-06-20 / 144. szám

Ä ttzen kilenc éve» Japie Gneylingneík szombat délután volt a hét csúcspontja. Délben jött haza munkából, be­habzsolta az ebédet és alig hall­ható bocsánatképések közepet­te eLviharziott a fürdőszobába. Éppen befejezte az öltözkö­dést, és hátra simította vastag­szálú, szőke haját, melyet hoez- szan nyakába növesztve viselt és bőségesen kent olajjal, mi­kor az anyja megjelent a háló­szoba-ajtóban. — Ha jól sejtem, már megint moziba mész? — a hangja tele volt szemrehányással. — Tudod, marna, hogy szom­bat délután mindig moziba me­gyek. — A mozi. A mozi! Ördög ta­lálmánya. Forró délutánokon át ülni a sötétben és meztelen nők bűnös képeit bámulni... — Mama, az isten szerelmé­re! Mi kifogásod a mozi ellen? Nem bűn. Az összes cimboráim oda jár­nak. — Es az anyád? En mit csi­náljak? Egyedül üldögéljek a lakásban? Hendrina elment Lettyhez. Ha papa élne, akkor másképp lenne minden. De egyedül vagyok és a gyerekeim nem törődnek vélem. — Mama! — A hangja meg­telt keserűséggel. — Mi törő­dünk veled, de mit tegyünk? Nem akarsz te sehova se járni! Miért nem mész el ómamához? — Mindennap oda se mehe­tek. i — Oké. En viszont fiatal var gyök, mama! És minden cim­borám programot csinál szom­bat délután. — Eredj te is. Hagyj itt en­gem. Megszoktam én az egye­düllétet — megtörölte a szemét és felszegte az állát. — Csak menj abba a drágáiét»« mozid­ba. — Nézd, mama — mondta lassan, vonakodva. — Holnap délelőtt elkísérlek. Anyjának felragyogott a sze­me és magához szorította a fiút. — Fiacskám — suttogta —. mégis jó fiú vagy te. B ezzenéstelen arccal tűrte " a simogatást. Már me­gint csapdába esett. S ez így történt majdnem minden hét­végén. Az anyja sírt, és a kö­vetkező másodpercben ő meg­ígérte. hogy elmegy vele. Most már el is késett. Futva megcsó­kolta és kirohant a házból, iparkodva, hogy elérje a Jo­hannesburg belvárosába tartó villamost. Besüppedt az ülés­be, és a ráváró délután kelle­mes előérzetében már el is fe­lejtette az anyjával lejátszódott jelenetet, ö és a barátja, Dániel Boshoff elhatározták, másod­szor sohasem szedik fel ugyan­azt a lányt, s ezért nagyon óvatosan kellett válogatniok a mozipénztár előtt kígyózó sorban. Fel-le sétáltak, pillan­tásokat váltottak a könnyű nyári ruhás, ragyogó szemű lá­nyokkal, hol kacsintgatva, hol meredt tekintettel bámulták őket S amikor már választot­tak, végigcsinálták azt a trük­köt, amely kivétel nélkül min­dig bevált — Bocsánat, hölgyeim — szó­lalt meg ő, vagy Daniéi, a lá­nyok kuncogása közepette. — Mint látják, nagyon elkéstünk, s már nemigen kapnánk helyet. Lennének szívesek nekünk is jegyet váltani. A lányok mindannyiszor szí­vesen ráálltak. A négy jegy egymás mellé szólt, s mihelyt fóáludi a villany, már ment ís minden, mint a karikacsapás. Egy kis kézszorongatás, a lány combján hanyagul megpihenő tenyér, aztán lopakodó keres­gélés-. Elmosolyodott, eszébe jutott az a nap, amikor az ő lányis­merőse nem engedett magával semmit csinálni, de a Dánielé olyan szenvedélyes volt, hogy mindketten őt tapogatták, egyik az egyik, másik a másik oldal- ról. De az sosem fordult elő, hogy erőszakoskodtak volna egy lánnyal, ha az nem állt kötél­nek. Nem, ők mindig illemtu- dóak voltak. Tisztelték a nőket. Gondolatai visszakanyarod­tak az anyjához, s büszke volt magára. Tisztességes dolog, hogy elmegy mamával, s törő­dik vele. S eközben mégis ön­álló férfi marad, férfi, aki ra­gaszkodik jogaihoz, hogy lá­nyokkal járhasson; nem gyerek, aki egész nap az anyja szoknyá­ján ül. Ujjongó derűt érzett, arra késztette, hogy öklével ka­lapáljon tetovált díszt a mellé­re. Elvégre fiatal, életerős férfi. A végállomásnál türelmetlenül várt rá DanieL — Ember, te jól elkéstél! — üdvözölte a barátja. — Ilyen­korra már e'togy a sor. Japie körülnézett, s a lát­vány megerősítette az előbbi ki­jelentést. Johannesburg felöl­tötte elhagyatott, szombat dél­utáni külsejét. A belváros em­berek nélkül, közlekedési torló­dások nélkül csupaszon, ide- genszerűen hatott — Ne haragudj — mondta Ja­pie, — már megint a mama miatt. fi yorsan nekiindultak és ^ utolértek egy karonfog­va sétáló párt A lány magas és kecses volt ringóléptű. Sötét haja csigákban omlott a vállá­ra, a csípője kecsesen ringa­tózott És akkor rádöbbentek; a férfival valami nincs rendjén: tarkója és a keze sötétbarna. — Úristen! — kiáltotta Japie. — Te is látod, amit én látok? — Látom. — Dániel hangja vészjósló volt. — Fehér lány egy kaffirral — szólt Japie hitetlenül. — Ilyen nyíltan sétálni az ut­cán, itt Johannesburgiban. Még­hozzá karonfogva! — Gyere. — Japie jelt adott Dánielnek, mire sebtiben meg­előzték a sétáló párt, elsiettek a háztömb sarkáig, majd szem- befordultak, hogy bevárják azt a kettőt. Nem volt semmi két­ség. A lány fehér és a férfi szí­nes bőrű, nem is kaffír, ha­nem afféle sárgásbarna. Karon­fogva sétáló szerelmesek. "Japiet olyan forróság Öntöt­te él, amilyet eddig sohasem érzett. A lány ellem düh együtt lángolt benne a lány vé- delmezésének heves vádjával. Anyját látta maga előtt, kar­csún, törékenyen s elhűlt a vé­re. Az a barna kéz a lány hó­fehér húsán, megérintheti, si­mogathatja a mellét, azt teheti vele, amit 5 és Dániel szoktak a lányokkal. Japie a fogát csi­korgatta. A járda közepére lép­ve elállták a közeledő pár útját, akik megtorpantak. A négy ember egymásra meredt. — Elnézést — szólt a férfi. — Majd elnézlek én, te csir­kefogó! — mondja Japie és ösz- szeszorított öklével fentről, majd alulról a férfi arcába súj­tott. Érezte a kemény orrcsön- tot, a lágy húst, s a vér meleg patakokban ömlött végig a ke­zén. A férfi lehajtotta fejét, karjával takarta arcát, s közben C sodálatos módon a látszó­lag elhagyatott utcában azonnal csődület támadt. Villa­mosvezetők és kalauzok, né­hány fehér suhanc és egy idő­sebb fehér bőrű asszony, s egy csoport hallgatag afrikai állta körül őket. Dániel megfogta és hátraszorította a férfi karját, s most újra Japie ütött a raga­dóssá puhult arcba. Izgatottsá­ga minden csapástól egyre nőtt, vére a fülében dobolt, úgy érez­te, hogy harminc férfi ereje szorult az öklébe. — Ez az! Ez az! Üssék csak! Üssék! Mutassák meg neki! — ordított öklével saját tenyerébe csapva az egyik villamoskalauz. A lány magas, hisztérikus hangon sikított. — Hagyják abba! Én is színes vagyok! Hagyják abba! Atko­zott disznók! Mondom* hogy én is színes vagyok! — Hívni kell a rendőrt! Hív­a lány sikoltozott. — Hagyják abba! Hagyják abba! Miért ütik? — Ezért! — szólt Daniel, tor­kon ragadva a férfit és olyan erővel vágta állón, hogy feje hátracsuklott és tompa puffa­nással ütődött a mögötte húzó­dó betonfalnak. — Ezért, hogy fehér lánnyal mászkál. ni kell! — mondta egy fehér asszony idegesen és a mellette álló bámészkodó karjába csim­paszkodott Az fölényesen le­rázta. Az afrikaiak óvatos kém­lelő tekintettel figyeltek. Japie a szeme sarkából vala­mi sötét tárgyat pillantott meg. A lány hozzávágta a kézitáská­ját Phyllis Altman Johannesburg­ban, a Dél-afrikai Köztársaság fő­városában született, gyermekkorát is ott töltötte. Ifjúságának éveiben úgy tanulta, hogy a faji megkülön­böztetés törvényei hazájában örö- kek és megváltoztathatatlanok. De az egyetemen, ahol jogot és orvos- tudományt tanult, arra is rádöb­bent, hogy milyen sokan küzdenek az embertelen, megalázó törvények ellen. Megszerezte a művészeti tu­dományok kandidátusa címet, s a fajüldözés elleni harc aktív része­se. Cikkeket, novellákat és regé­nyeket ír. CSUKA ZOLTÁN* Emberebb arcú táj Nád zizzent itt a tó körül még harminc év előtt, glédában grófi almafák , álltak s bolyhos mezők. Diósd felé, a domb alatt a girbe-görbe út, mint kushadó, borzas kuvasz, alázatban lapult. Az erdő szélén tábla állt, büszkén és ridegen: a szent ligetbe — hirdette — nem léphet „idegen”. S most néza körül, tiéd a táj, gyümölcsfák erdeje áraszt el dombot és lapályt, s a forrás csermelye csövekben árad lefelé, s áldását ontja ott, hol rossz kutakban évekig csak zord halál lakott. S hogy újra erdő s lomb legyen ott fönn a dombokon, csak rajtad múlik, emberem, s összefogásodon. S habár a nedves, rossz lapályt — kellett a pénz nagyon — eladta sorra már a gróf, itt fönn a dombokon még évek múlva is tilos világ volt és a nép nem kaphatott jó levegőt, fényt s lombot semmiképp. Nézd, arra lenn a két üzem őrzi új életed, mint két munkásőr, úgy vigyáz a népes táj felett. Ezernyi gépe, mint a szív zúg egyre csak tovább, s a homlokán ott láthatod az ember csillagát, Emitt kórusban traktorok új dalok zengetik; együtt él munkás és paraszt, nap mint nap hirdetik. Vésd hát eszedbe múltadat, jövődet ne feledd: tiéd a táj, tiéd az arca, és egyre emberebb. EDUARDAS MIEZELITIS: METAMORFÓZIS Nem, én semmit nem teremtettem, csak a föld fogant méhében, hogy szépsége ragyogjon a fémben, a fában, a vászon színeiben. Vöröset a mákkal, sárgát gyermeíkiáncfűvel, szürkét a hamuval, feketét a szénnel kevertek el, törtek egybe, és a pázsitok füvével szőtt vásznon, ime, megjelent a föld portréja: bíbor mák, halvány levegő, madarak hosszú úttól lankadt szárnya, távoli mosoly bizonyossága, egy törékeny mosolyé, melyet nem lehet nem szeretni, nem lehet meg nem érteni, belőle fénylik és sugárzik egy ifjú anya boldogsága. Nem, én semmit nem teremtettem, csak a föld fogant méhébein, hogy szépsége életre keljen fában, fémben, hogy értelmet kapjon és szikrázzék a vászon színein. Százados tölgyből nyersen faragott bazalttömbből a győzelmes és merész szobrász kiszabja önön kezét, mely réges-rég óta nyúl elérhetetlen öröm felé, kezet, mely magot szór, kezet mely kenyeret tart, kezet, mely majd a koporsó deszkáit gyalulja, kezet, hogy dacoljon a hallgatag éggel — mindenféle ember-lény kezét Nem, én nem teremtettem semmit a föld akart az újtól vajúdni. íme, a vasból, melynek minden atomját feszültség röppenti, a szobrász, biztos kezű anatómus, új szépséget kovácsol. A láthatatlan atomok foghatókká válnak, láthatatlan fémhuzallal körülfogják, arányba rendezik őket. Ez immár nem statikus szépség, szokott csodája a szobrászatnak és vászonnak. Ilyen földet még nem láttatok, mely magától nemzett változást végtelen önforgása közben téren és időn át. Nem, én nem teremtettem semmit A föld bontja ki szépségét, S mikor meglátja magát, páratlanul és elváltozotton, fában, fémben, a vászon színeiben, döbbenve csodálkozik. Űj század kezdődik Innentől. Nem, mindebből én semmit nem teremtettem. A föld önmaga j , akarta így. ■ f ! Fordította Bán Ervin Miezelitis Lenin-díjas litván költő. Ez a verse Kardiog­ramm című kötetéből való. — En is színes vagyokü ®WiB SZÍNES VAGYOK! Hagyják abba! — dühödtem karmolta Ja- piet — Én is színes vagyok. Színes. — Hangja éles és átírató volt. — Én is színes vagyok! Japie keze lehanyatlott a ki­merültségtől. Amikor Dániel el­engedte a férfit, az lerogyott a kövezetre. A lány letérdelt hoz­zá, s fejét karján nyugtatva tó­ról gette a vért az arcából. Csu­kott szemhéja dagadt volt, orra eltört, ajka felhasadt. Alig volt eszméleten. A tömeg oszladozni kezdett* s a fehér nő még mindig hatás­talanul ismételgette. — Igazán hívni kellett volna a rendőrséget. A villamostársaság emberei nevetgélve távoztak, ldvéve azt az egyet, aki az előbb oly fon­toskodó és izgatott volt. Most Japieről Dánielre bámult és os­tobán hápogott. Csak ő és 4 csendesen figyelő afrikaiak ma­radtak a helyszínen. Japie mint egy álomban lát­ta maga előtt az eszét vesztett* térdelő lányt. Aztán össze-visz. sza karmolt, véres kezére, vér­foltos ingére meredt, és a ne­hezen lélegző Dánielre, aki épp oly csátakos volt, mint ő. To-' rokszik,kasztó bosszúság élede­zett benne önmaga ellen, mert bolonddá tette magát, fehér nő­nek nézett egy színest. Milyen képtelenül bolondok voltak, ő* meg Daniel. Az ember mér- földnyiről láthatja róla, hogy színes. Vastag ajkú, széles csí­pőjű, színes bőrű. A lány hirtelen talpra ufl­M rótt, megragadta Japi« karját és az arcába dőlve visí­totta. — Ezért még megfizetsz! Ben börtönöztetlek! Beperellek kár­térítésért! Japie ellökte. Még ez meré­szel hozzányúlni! Daniel lehajtotta a fejét.' — Gyerünk — szólt. Lassan elindultak, de a lány Japie után vetette magát és ordított' — Nem lehet. Maga nem megy el innen. Gondoskodom róla, hogy börtönbe kerüljön. A fiú megfordult, keményen mellbe vágta, nekilökte a fal­nak, és elvonult. Daniel már befordult a sarkon és mikor Japie feltűnt, mindketten sza­ladni kezdtek. Két háztömbbel arrébb bementek egy nyilvá­nos WC-be, ahol lemosták ke­zükről a vért és eredménytele­nül dörgölték összemocskolt ingüket, nadrágjukat. Sokáig szót sem szóltak egymáshoz, majd hirtelen egyszerre kezd­tek beszélni. — Késő van.'.l — így nem mehetünk oda... Üjra dörzsölni kezdték ruhá­jukat, de a foltok csak terjed­tek a víztől. — Gyere — mondta Japie dühös keserűséggel, mert tönkrement a délutánja. — Menjünk a cukrászdába, z utóbbi a közelben volt, régi, kedvelt búvóhe­lyük, ahová gyakorta elvitték lányismerőseiket. Odabent né­hány látásból ismert fiú a wurlitzer köré csoportosultak. Beléptükkor éppen recsegő, ro­pogó hangláva tört ki onnan vörös fény villanás kíséretében: dobok, zongora, trombiták és ember hangok zuhataga. Japio és Daniel magukra erőltetett közönnyel tartottak az asztal­hoz, amikor az egyik suhanc megpillantotta őket. — Hát ti?! — kurjantott és kikapcsolta a zenegépet. — Ti meg hol működtetek? — A hirtelen csendben minden szem rájuk szegeződött. A tulajdo­nos kelletlen arccal jött elő a pult mögül. Bíborvörös arccal megfordul­tak és kimentek. Néhány má­sodpercig tanakodva álltak az utcán. A járókelők rájuk bá­mészkodtak és megjegyzéseket tettek a külsejükre. — Na, gyerünk — szólt Da­niel is — jobb, ha hazame­gyünk. Szó nélkül, kitérő nélkül vágtak át a végállomáshoz. Japie már látta magát, amint beoson a házba, kerüli a talál­kozást az anyjával, tudván, hogy nem ússza meg a történ­teket. Szentséges isten, hogy még egy inget se moshat ki anélkül, hogy az anyja ott ne lenne. Micsoda elpocsékolt délután! Egy százszázalékig el­pocsékolt délután. Äz ő villamosa jött előbbi ** Amikor felugrott, még gyűlölködően visszaszólt Dá­nielnek: — Ha még egyszer összefu­tok azzal a szajhával, beverem a képét, hogy megemtogeti. Fordította: Zilahi JwMé E:

Next

/
Oldalképek
Tartalom