Heves Megyei Népújság, 1965. május (16. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-09 / 108. szám
A megadás órái Feltétel nélkül... Különös nap volt az a húsé esztendővel ezelőtti május nyolcadika. Az előjáték már egy nappal korábban lejátszódott egy kopár iskolateremben, Reims városában, ahol Jodl tábornok Eisenhower főhadiszállásán a feltétel nélküli megadás első változatát aláírta. A 24 órás „elövágásnak” megvolt a maga politikai magyarázata. Dönitz náci „nagyadmirális”, akit Hitler utolsó parancsa utódjává és a még megmaradt négyzetkilométerek parancsnokává nevezett ki — még ezekben a percekben is azt remélte, hogy szovjetellenes különbekét köthet a Nyugattal. Ez a kísérlet azonban már elkésett: az akkori helyzet és Roosevelt elnök politikája, valamint a már aláírt nagyhatalmi megállapodások reménytelenné és értelmetlenné tették Dönitz próbálkozását. A csalódott Jodl ezt távira- tozta Dönitznek Reimsből: „Nem látok más kiutat: káosz vagy aláírás.” Dönitz, aki Flensburgban, az utolsó „birodalmi német kormány” székhelyén, egy épségben maradt kaszárnyaépületben kuporgott vezérkarával, a Jodl-kísérlet veresége után már nem taktikázhatott tovább. Kénytelen volt megbízni Keitel tábornokot: utazzék Berlin—Karlshorstba, a szovjet hadsereg főhadiszállására, és írja alá a feltétel nélküli megadásról tanúskodó okmányt. A szemtanúk feljegyezték, hogy Keitel sápadt volt és erősen lesoványodott, de peckesen, szabályos porosz tiszti arroganciával viselkedett. Marsall- botját nehezen palástolt dühvei csapta le az asztalra. Kattogtak a fotóriporterek fényképezőgépei, s Hitler kedvenc tábornoka a mennyezetnek fordított arccal, mozdulatlanul tűrte a rohamot. Egy amerikai tábornok kérdezte meg tőle: készen áll-e az aláírásra. Miután Keitel biccentett, Zsukov tábornok, a szovjet delegáció vezetője szólította fel, hogy lépjen a szoba közepén álló nagy asztalhoz. A „marsall”, akinek helyét már készítették a háborús bűnösök aktáit Moszkva, 1945. május 9. vizsgáló nemzetközi ügyészek a vádlottak padján — bal szemébe monoklit csiptetett. Marsallbotját és sapkáját hóna alá csapva, az asztalhoz lépett és szinte végtelennek tűnő lassúsággal az okmány alá kaparta nevét. Utána még egy jellegzetes manőverrel próbálkozott: a hivatalos szovjet hadsereg-tolmácsot felkérte: közölje, hogy a „rossz hírközlési viszonyok miatt a keleti frontszakaszon legalább 24 óráig tart, amíg a tűzszünetről szóló parancs az egységek vezetőihez jut”. Otromba kísérlet volt ez a szovjet előnyomulás lassítására. Válaszra sem méltatták. Amikor a tolmács lefordította Keitel szavait, a parancsnokló szovjet tábornok jéghideg hangon csak egyetlen mondattal felelt: ,,Kérem a német küldöttséget, hogy hagyja el a szobát...” Keitel egy pillanatig dermedten állt, azután hóna alá csapta a megadási okmányokkal teletömött dossziét, évtizedek óta beidegzett mozdulattal összevágta a bokáját és két kísérőjével együtt kiment az ajtón. Az a pillanat, amikor az ajtó becsukódott, a második világháború végét jelentette Európában. P. TROJANOVSZKIJ KORTÁRSI VISSZAEMLÉKEZÉSE Meleg, verőfényes tavaszi nap virradt ránk Berlinben 1945. május 8-án. Az I. Belorusz Front haditudósítói testületének gépkocsi-oszlopa a tempelhofi repülőtér felé tartott. Meghívásunk volt a Front haditanácsától, hogy ott legyünk, amikor a szövetségesek küldöttségei a német fővárosba érkeznek, aláírni a Németország teljes és feltétel nélküli kapitulációjáról szóló okmányt. Németország kapitulált... Végre, valahára: itt a győzelem. Gépkocsink mindenütt romok között halad. Az út szélén tankok, gépkocsik, kilőtt ütegek rozsdás vasvázai — a német hadsereg maradványai. Eszembe jut egy levél. Abban a lakásban találtuk, amelyet Perevjortkin tábornok törzsének foglaltunk le. Ebben a levélben bizonyos Albert Nehmgen így írt a lakás egykori tulajdonosának, nagybátyjának: „Moszkva mellett, 1941. november. Kedves bácsikám! Ezekben a percekben terád gondolok, és arra az ígéretre, amit neked tettem. Még tíz perce sincs, hogy visszajöttem a hadosztály törzsétől, ahová a hadtestparancsnokság részletes utasítását vittem a Moszkva elleni utolsó offenzíváról. A támadás két óra múlva megindul. Láttam a nehézütegeket, amelyek estére már a Kremlt lövik. Láttam a gránátos ezredeket, amelyek elsőként vonulnak fel majd a Vörös térre, az ő Leninük sírjához ... Ez már a vég, bácsikám. Tudod, nem vagyok holmi lobbanékony ifjonc. Felelősségem teljes tudatában mondom: ezeknek már befellegzett. Moszkva a mienk, mint ahogy mienk Oroszország, mienk Európa ... De sietek, visz- sza kell mennem a törzsbe. Reggel már Moszkvából írok neked. Megírom, hogy tetszik ez a bájos ázsiai főváros...” Nem tudom, hogyan alakult a levélíró — minden jel szerint német tiszt — további sorsa, de bevallom, nem is érdekel. Az érdekes az, hogy mi Berlinben vagyunk és nem Moszkva esett el, hanem a német főváros. Nekem ez a fontos. De már Tempelhofban is vagyunk. Szokolovszkij tábornok most érkezik: ő fogadja majd a vendégeket. A moszkvai gépet várjuk: Visinszkijt és a szovjet diplomatákat. Aztán nyugat felől motorzúgást hallunk és a repülőtér felett szovjet vadászgépek jelennek meg, kilences kötelékekben: a kíséret, amely mögött feltűnik egy Douglas. Amikor leszállt, az angol légi főmarsall, Tedder és az amerikai stratégiai légierő parancsnoka, Spaatz léptekkel megy, nem tekintse jobbra, se balra. Mi, újságírók csatlakozunk ahhoz a gépkocsioszlophoz, amely a németeket viszi. Hej, de jó lenne most megnézni a tábornok urak fizimiskáját! Emlékszem, alig néhány nappal ezelőtt még javában folyt Berlin ostroma, a fővárost szinte teljesen megszállták a harcoló szovjet csapatok. A civilek, persze csak a Zsukov marsall aláírja a Németország teljes és feltétel nélküli megadásáról szóló dokumentumot. tábornok jelent meg az ajtajában. Tedder szikár férfi, de fiatalos, mozgékony, mosolygós. Az amerikai tábornok középtermetű, testes, szögletes. Szokolovszkij és a vendégek ellépnek a felsorakozott díszszázad előtt. Aztán leszáll még egy Douglas: az, amelyik a németeket hozta: Keitelt, Friedeburg tengernagyot és Stumpf tábornokot. Szovjet tisztek lépnek hozzájuk és elvezetik őket. Elől Keitel halad, hosszú porköpenyben, tányérsapkájának felső pereme mereven az ég felé néz. Nagy ott áll csaknem a fal egész hosszában, fölötte zászlók. A nagy asztalra merőlegesen még két hosszú és egy rövid asztal áll. A leghosszabb mögött a győztes hatalmak küldöttségei foglalnak helyet. A rövid asztal: Kei télé és társaié. A középső a vendégeké, a legszélső pedig a sajtótudósítóké. Zsukov mosolyog. Tedder mosolyog. De Latre de Tas- signy mosolyog. Kattannak a fényképezőgépek, berregnek a filmfelvevők. Amikor az izgalom csillapul, a szovjet parancsnokság képviselője feláll és megnyitja a szertartást. Egymás után több nyelven felolvassák a kormányok okmányait, amelyek felhatalmazzák a delegátusokat Németország kapitulációjának elfogadására. A ceremóniának ez a része tíz percig tart. Azután a szovjet marsall ismét feláll és hangosan, tárgyilagosan szól az ajtóban álló tiszteknek: — Vezessék be a német küldöttséget. Az ajtó kitárul s feltűnik Keitel, Friedeburg és Stumpf alakja, mögöttük még néhány német tiszt, alighanem a szárnysegédek. Keitel leül a karosszékbe és maga elé teszi marsallbotját. Zsukov akkor mond valamit. A tolmács lefordítja a németeknek. Keitel bólogat és közben folyton Zsukovot nézi. Mint az olyan ember, aki most olyasvalakit lát, akinek az alakja már régóta foglalkoztatta. Aztán következik az aláírási Keltei elsápad, szeméből kiesik a monokli. A mögötte álló magas német tiszt sir. Keitel mereven ül, két kezét maga elé tartja és ökölbe szorítja. Zsukov pedig feláll és érces hangon jelenti be: — A német delegációnak ezennel felajánljuk a Németország teljes és feltétel nélküli kapitulációjáról szóló okirat aláírását. Zsukov hangja döbbenetes erővel hat, különösen a németek számára. Most Keitel is feláll és most már bizonytalan léptekkel indul a szövetségesek asztalának végéhez. Arca olyan, mint valami lárva. A keze reszket. Azután a harmadik német is aláírja az okmányt és visszatér helyére. A szovjet marsallal közli: — A német küldöttség elhagyhatja a termet. Az ajtók bezárulnak. Aztán szinte egy csapásra felenged a feszültség a teremben. Vége a háborúnak! De vajon valóban? A tömegben megkeressük Mali- nyin tábornokot, a front-törzs parancsnokát: — Mi a helyzet Prágában? Malinyin az órájára néz; úgy mondja: — Konyev marsall tankjai pillanatokon belül bevonulnak Prágába. A felkelők megkapják a szükséges támogatást. Egymást megelőzve rohanunk az iskolaudvaron felállított telefonközponthoz. Kollégámmal együtt diktáljuk utolsó haditudósításunkat a frontról a Krasznaja Zvezda szerkesztőségének. Hajnali négy óra van. A front haditanácsa rögtönzött ünnepségre invitálja az újságírókat. Tyelegin tábornok, kezében pálinkáspohárral, boldogan mondja el a legszebb és legrövidebb felköszöntőt: — A győzelemre, elvtársak! A békére. Keleten már pirkad: virrad a béke első napja. (Fordította: Serény Péteri Húsz évvel ezelőtt 1945. május elején a fasiszta Németország utolsó napjait élte. A szovjet hadsereg egységei körülzárták Berlint, s az Elba menti Torgau közelében már április 25-én kapcsolatot teremtettek az amerikai-angol csapatokkal, s e hadművelettel a náci „Harmadik Birodalom” területét kettészakították. Berlin helyőrsége egyhetes elkeseredett harc után, május 2-án beszüntette az ellenállást. A fasiszta államszervezet központjának elfoglalása után a náci hadsereg teljes összeomlása már csak napok kérdése volt. A fasiszta hadvezetés is kénytelen volt elismerni, hogy a katonai helyzet teljesen reménytelen. Míg gyakorlatilag minden ellenállást beszüntettek és május 4-én pedig még a fegyverleté teli okmányokat is aláírták a nyugati arcvonalon, a keleti fronton azonban a fasiszták elkeseredett erőfeszítéseket tettek, hogy feltartóztassák az előrenyomuló szovjet csapatokat. E tervük is kudarcba fulladt, mert bár az angolszász erők május 7-ig kijutottak a Trieszt—Brenner- hágó—Linz—Plzen—Torgau vonalra, a szovjet hadsereg egységei már május 2-ára elérték a Wismar—Elba vonalat, délen pedig Drezdáig nyomultak előre. Térképünk azt a hadihelyzetet ábrázolja, mely a hitlerista hadsereg általános és feltétel nélküli kapitulációjáról szóló okmányának aláírási időpontját közvetlenül megelőzte. Május 8-án ugyanis a fasiszta hadvezetés arra kényszerült, hogy a Szovjetunió megbízottjai előtt is aláírja a fegy- verletételi okmányt. A szovjet—német arcvonalon azonban ennek ellenére egyes egységek még ellenálltak. így többek között Mladá Boleslaw körzetében tömörült közel egymillió főnyi német erő is. A Drezda környékéről megindított szovjet tankcsapatok pedig május 9-én — a fasizmus feletti győzelem napján — szabadították fel Csehszlovákia fővárosát Prágát, melynek népe a hitlerista megszállók ellen május 5-én fegyvert ragadott. Röviddel május 9-e után a Balti-tenger körzetében mintegy negyedmillió, az arcvonal egyéb szakaszain pedig több mint egymillió német katona adta meg magát. A hitleri birodalom teljes összeomlásával ért véget Európában a II. világháború, amelyet 1939. szeptember 1-én a fasiszta Németország robbantott ki. i »lecra-r legkíváncsibbak, meg a legbátrabbak, odamentek a hatalmas, szürke szovjet tankokhoz és megkérdezték: — Amerikai gyártmány? A szovjet tankisták nem kis elégtétellel válaszolták: — Nem, csak innen való, Oroszországból, talán hallottak az Ural vidékéről... A németek megcsóválták a fejüket, aztán a tüzéreknél folytatták a tudakozódást: — Angol gyártmány? Az egyik nehézlöveg parancsnoka — az ágyút két hatalmas traktor vontatta — élvezte a hatást: — Nem, ezeket a kicsikéket Szibériából kaptuk... A berlini égen éjjel-nappal ezerszám köröztek a szovjet repülőgépek. A berliniek keresték köztük az angol és az amerikai repülőgépek ismerős körvonalait, de csak nem találták. Gondoljunk csak vissza; hogy a német főhadiszállás hadjelentéseiben hányszor olvashattak bekerített és szétvert szovjet hadseregcsoportokról, megsemmisített szovjet tankokról, ütegekről, repülőgépekről. De lám, mégis maradt belőlük elég, hogy leverjék a fasiszta Németországot és elfoglalják fővárosát... Berlin elesett, s az elfoglalt város utcáin most ott viszik azt, aki ezeknek a nagyhangú hadijelentéseknek egyik szerzője volt, egyébként pedig Hitler katonai jobbkeze: Keitel tábornagyot. Ugyan hogy érezheti magát? Karlshorsthoz érünk: a német hadmérnöki főiskola jellegtelen épületéhez. És este elérkezik a történelmi pillanat, amikor a főiskóía egyébként kicsiny dísztermébe belépnek a szövetséges parancsnokság képviselői: Zsukov, Tyelegin, s velük együtt Visinszkij, Tedder, Spaatz, valamint de Latre de Tassigny francia tábornok. Az asztal
