Heves Megyei Népújság, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-17 / 14. szám
fiatotts>ol, hogy végre «*»18 Meglepő dolgok történtek mostanában a• Kisgalgócai Zab- elosztó Vállalatnál. Galambos igazgatót felmentették beosztásából és bizonyos Kiss Hugót nevezték ki helyére. Ami meglepő; Galambos egy cseppet sem bosszankodott, sőt valósággal boldog volt. — Végre, leváltanak — újságolta a városban boldog, boldogtalannak. — Hiszen én úgyis csak a reprezentáláshoz értettem, meg rossz szellemet is alakítottam ki magam körül. Ideje volt, hogy megfelelő ember kerüljön a helyemre. Galambos kisebb beosztást sem vállalt el a „cégnél”. — Ha rólam bebizonyosodott, hogy mint vezető nem értek a zabelosztáshoz — mesélte ismerőseinek — kisebb beosztásban miért értenék hozzá? Nem igaz? Inkább elmegyek szegkovácsnak — ezt már Hugónak mondta búcsúzáskor, majd —, kacagva átölelte utódát és táncléptekkel hagyta el régi sikertelenségei színhelyét. — Ez igen — rebegte meg- hatottan Kiss Hugó —, egyenes, karakán gyerek ez. De másokban sem csalatkozott a vállalatnál. Nemsokára felfedezte, hogy ae elosztást iktató hivatalában egész nap csak fecsegnek, és semmit nem dolgoznak az emberek. összehívta őket vezetős- től és kemény bírálatot gyakorolt. Az osztály munkatársai szívélyesen szorongatták Hugó kezét és egymás szavába vágva magyarázták, hogy menynyire igaza van, és változtatnak magatartásukon, fecsegés helyeit ezután dolgozni fognak. Az osztály vezetője pedig egyenesen sírva falcadt, átölelte, mindkét arcán megcsókolta Hugót és kijelentette: ez a bírálat életének legszebb napja. Rájött milyen se. mirekellő, hogy hagyta így a dúgokat az bírálja a munkájukat. Egy kövér, evikkeres csoportvezeti pedig valósággal felsikoltott gyönyörűségtől.: elmúlt tehát az elvtelen, dicsérgetés korsza- ka, hála istennek, hogy van egy Hugónk! Ezt kiáltotta és azon minu tában elment trafikosnak, mivel ő maga is érezte, hogy az égvilágon semmit nem ért zab áruforgalmazásához, és csak azért lehetett csoportvezető. mert sógora az egyik kisgalgócai főnöknek. Kiss nagyon boldog volt, hiszen munkáját elismerés és crij'u vette körül. A Zabelosztó osztályán, majd leült, megírta lemondását és elment egy zöldségüzletbe zabot árulni. Kiss Hugó később felfedezte, hogy az áruforgalmi főosztályon nem értenek az áruforgalmazáshoz, sőt nemcsak ez a hibájuk, hanem az is, hogy sógor-koma alapon intézik a zab elosztását. Őket is összehívta Kiss és elmondta észrevételeit. Itt is ríva fakadták az emberek részben az örömtől, részben a megVállalatnál mindenki el volt ragadtatva: végre személy sze rint megbírálják, végre rámutatnak a hibákra, végre vála- hára befellegzett a langymeleg — én nem bántalak téged, te ne bánts engem kapcsolatoknak. Szó szerint így történt. Aki nem hiszi, nézzen utána... Es felnőttek, a mesének vége, aludjatok jól, álmodjatok szépeket... ORDAS NÁNDOR BASS ERVIN: APRILY LAJOS: A lányom A lányom hat éves, s ha rácsodálkozom, magammal találkozom. Nézem a szemét, a dolgos kis kezét, a mosolyát, puha kis haját: hat éves a drága, s ősszel már iskola várjaj Hat évest Balettet tanulni úgy szeretne, „meg lesz azért a lecke is, apu, ugye mehetek?” Van-e értelme, ha eUenkezelk? Nincs, semmi értelme sincs. Hat éve& Mosolygó, győngyszemű kincs. Hat éves. Édes akkor is, ha bőg. Fürdés, vagy lefekvés előtt, Mennék eléd Mennék eléd, mert itt vagy már közel A déli oldalon leselkedel. Gyökerek hallják könnyű léptedet, átküldesz egy-egy halk leheletet, mely szűzies még és illattal an, de sejtető, jó langyossága van. Csak arcom érzi még, nem sejti más, varázs van benne, keltető varázs. Ahol jársz, néma éberség fogad, keresed a rügyes sombokrokat, hogy langyosságukkal rájuk lehelj, s kipattanjon a sárga kis kehely. Feljössz az élre, melyet hó erez, íj váltadon, a hátadon tegez, benne az arany nyilakat hozod, melyekkel a telet megnyilazod. Mennék eléd, s mint fényváró anyám, még utoljára elkiáltanáni nevedet, melyből napfény sngaraz: Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasod 5Z atőj rr\SA'/vy/ ya'//a '/v Negyvennégy telén kékes bo_ rengés és zöld rémület lappangott a városban, az ágyúzást, a razziázást figyeltük, utcára menni nemigen mertem, saját gyártmányú irataim Semmit sem értek, hiszen egymásra ragasztották már a féLkonco- lási parancsokat. Napok óta kifelé vonultak német és magyar katonák — azt hörrenték a kérdezősködőknek, hogy: „Ellentámadás!” S egyszer, a kopasz fák között magyar járőrt pillantottam meg, házunkat kémlelték. Bejöttek és én rejtekhelyemre surrantam. Éppen nálunk szólt a csengő. Majdnem feljajdultam, mert féleségem kérdés nélkül kikiabált: — Mit akarnak? Férjem, a fronton van! — Ennél gyanú- sabban nem viselkedhetne! Aztán ajtót nyitott, hallottam a fegyverzörgést, egy katona bejött. — Szólhat a fékének, jó barátom ... Kovács Sanyi vagyok. Csomagot, üzenetet hoztam, otthonról. Megismertem a hangot, előjöttem. Sanyit, a szobába intettem. Zömök, barna fiú, bajuszt növesztett a szakaszveze. a lakásomon várom a további parancsot. — Ezeknek beszélhetsz! — Sanyi legyintett. — A nyilasok falhoz állítják az embert. Megvan a komisz gúnyád? — Nincs mert... tulajdonképpen leszereltem és ... — Mondanék valamit... Jóban vagyok a százados úrral. Jobb katonaruhában, biztonságosabb. Gyere velünk, hazafelé... Ha feltartják a csoda- fegyverrel az oroszokat, jó..; ha nem, otthon meglépünk! Ha eddig megúsztuk... Ki bolond hajnalban lakodalomba menni, mikör már oszlik a násznép, mi? Jössz? — Tiszteltetem az otthoniakat. Sanyi állva szürcsölte a teát. Kifelé lesett ő is, a sötét utcára, mintha elfogytak volna a katonák. Emberei beszóltak, sürgették, A barátom másnap este újra jelentkezett, most már egyedül. Körülzárták a várost, ők már nem jutottak ki, emberei elszöktek, a százados úr, elesett. Szállást kért. Mikor kettesben maradtunk — Sanyi megkérdezte, adhatnék-e civil ruhát? ói ranghoz; otthon, a leventében egymás mellett álltunk a sorban. — Nem vagyok én tábori csendőr, hallod-e! A kis feleséged, olyan ijedten nézett. — Bontotta a hátizsákot, egy szütyő babot és jó kilónyi sza- ormát küldött anyám. — Leszereltél? — Hivatalos írásom van t.. kisebb, szűrik e kereszt, amelyet a hó eltakarodása óta nem ámítottak helyre, ferdén megdőlve állt Duszja most egészen elsápadt s egyszerre úgy érezte, mintha valaki kést döfött volna a keblébe, a szívébe. Olyan sötét bánat omlott a lelkére, hogy a lélegzete is elállt, megremegett. rül. s magas, boltíves kapun lehetett belépni. A háború után azonban a falat lebontották, a téglákból házakat építettek, csupán a kapu maradt meg, s mindenfelől ösvények kanyarodtak feléje Ütközben Duszja az iskoláról, a munkaegységről, a kolhoz elnökéről, meg a temetésről kérdezősködött Misánál, s nyugodt volt és csendes. Aztán egyszerre eléje bukkant a lenyugvó napfényben úszó temető. Duszja és Misa elhaladt a félrebillent kapu mellett, jobbra fordultak, aztán balra — az ágasbogas nyírfák között erősen illatozó bokrok mellett mentek, miközben Duszja mind jobban elsápadt, a szája kissé kinyílt. — Ott van ni. az a nagy- anyóé ... szólalt meg Misa és Duszja egy besüppedt kis halmot pillantott meg. amelyet gyér fű borított. A fű között homokos anyag fehérlett. Egy vadul felkiáltott és szinte térden leúszva közeledett a sír felé, zokogás. rázta meg. s olyan forró szavak bugyogtak elő a szájából, hogy Misa megijedt. — U-u-u... — jajdult fél keble mélyéről Duszja, arccal a sírdombra borult, s ujjait a nyirkos főidbe mélyesztette. — Anyácskám, lelkem, egyetlen édesanyám. Ó, szegény, árva édesanyám.. .U-u-u .. • Soha többé nem látjuk egymást ezen a világon. Hogy fogok nélküled élni, ki simogat majd meg, ki lesz a vigasztalóm?.... Anyám, édesanyám, mát tettél? — Duszja néni, Duszja néni... — zokogott ijedtében Misa, s nagynénje ruhaujját ráncigálta. S akikor Duszja rekedten felsírt, vonaglani kezdett s fejét a rögökhöz verte- Misa pedig a faluba szaladt Egy óra múlva, már koromsötétben, emberek jöttek a faluból Duszjáért Az asszony ott hevert a síron, egészen magánkívül, már sírni sem tudott, sem beszélni, sem gondolkodni, csak összeszorított fogakkal nyögdécselt. Fölemelétfc, a halántékát dörzsölgették, csillapítgatták, igyekeztek a lelkére beszélni, hazavitték, ő pedig egy szót sem értett, kerekre tágult szemekkel csak az embereket nézte, úgy érezte, sötét az élet, Mikor betámogatták nővére házába, az ágyra roskadt és — nyomban elaludt Másnap, miután véglegesen ügy határozott, hogy Moszkvába indul, nővérével teát ivott, már jókedvű volt. s arról mesélt, milyen pompás lakásuk van Moszkvában, s a lakásban milyen kényelem. így is utazott el, vidáman és megnyugodva, s búcsúzáskor még tíz rubelt ajándékozott nővérének. Két hét múlva pedig kinyitották a halott anya lakását, felsúrolták a padlót, meghozták a bútorokat, s új emberek kezdtek új életet a régi házban. Csuka Zoltán fordítása. (Jurij Kazakov egyike a lep fiatalabb szovjet novellistáknak. Magyarul eddig az Égszínkék történetek című no- velláskötete jelent meg.) Nem tudtam adni? Sanyi azonban gyakorlatiasan segített magán, konzervekért cserélt az első emeleti kormányfőtanácsos úrnak itthagyott cselédjétől, csupa divatjamúlt holmit, így hasonlított az erdélyi menekültekhez. Aztán eltűnt, néhány napig lappangott még a környéken, velem már nem beszélt. ★ A felszabadulás után, nagygyűlésen hirdettem meg a földosztást otthon, mint a megye miniszteri biztosa — alig fért a nép a községháza udvarán. Sanyi odajött, nem akarta elhinni, hogy a magaformájú huszonöt holdas parasztok nem kaphatnak földet, azt hitte addig, elsősorban köztük porciózzták szét az uradalmakat Aztán nemigen találkoztunk. Sanyi is politizált, a kisgazdapártban. S ötvenegyben, furcsa levelet kaptam tőle. „Kedves Barátom! Nagyon nagy bajban vagyunk, gyere azonnal, csak te segíthetsz rajtunk! Régi barátod... Sanyi.” Nekem is lábamra tekere- dett az élet, nem mentem volna, de anyám is sürgetett Sa- nyiék érdekében, így aztán levonatoztam. Sanyi elém jött, izgatottan vezetett a gádorban, suttogta, hogy utcai szobáikat elvették, ott idegenek laknak. Kicsi udvari szobában szorongott az egész család — ágyon kívül alig fért be egyéb bútor. Sanyi testes feleségét akkor ismertem meg, először reszketve teríteni akart, hogy egyem valamit egyedül — aztán gyűrögetett egy százforintost, útiköltségre. Kászálódott kék gatyában, me. zítláb. öreg Kovács, rídogálva bizonykodott, ha nem segítek —-ho- foii-rjtl magát. Közijén a barátom kirakta a papírokat, kapkodva magyarázott és nagy nehezen megértettem a helyzetet: Sanyit és apját, kuláklistára tették, a Gazdasági udvart, azt a helvet ahol a ház áll. mind a földbirtokhoz csapták — felszorozva! — hogy felül legyen a huszonöt holdon. S ezi még semmi, nagy összegű pénzbüntetéseket szabott ki a tanácselnök s mivel nem tudták megfizetni, tárgyalást tartott a bíróság, Sanyit és apját egyévi börtönre ítélték, az ítéletnél nem lehettek jelen,, mert az idézést a tárgyalás napján hozta a kis- bíró ... Mit tehetek én ezügy- ben? A bíróságra utaztam. Az ismerős ügyvédek legyintettek, mutatták, hogy a fellebbezés határideje két nappal lejárt; Postára adjam Sanyiéknak az iratokat, meneküljek? Elmentem még a bíróságra, bár semmit nem reméltem! S a lépcsőn a vezető ügyésszel találkoztam;, akit negyvenötből ismertem. Úgy mondtam, én vagyok a hibás: nem adtam be a fellebbezést — s valóban gyötrődtem, miért nem utaa- tam le előbb? Az ügyész makogott: kivételesen elintézi, úgy iktassák a fellebbezést, mintha időben jött volna, hol van? Kinyargaltam a Bíróságról, így már találtam ügyvédet, visszamentünk hamarosan a takaros papírossal. Az ügyész beíratta, ígéret szerint. Sanyiék hálálkodó leveléből tudom): a következő tárgyaláson felmentették őket, csak az ügyvéd követelt sokat. Aztán később — más széli óvásból —> elért: kitették az ügyészt is. ★ Harmadik alkalommal a rokonok hívattak haza, tanácskérőn — mert agitátorok járták a falut, ötvennyolcban volt ez^ a nagy földindulás idején. Két tsz volt korábban a faluban, de csendben kimúltak. S most aa egyik „népnevelő csoport’’ vezetője éppen a volt ügyész aki mostanra egy nagy gyáe jogtanácsosa, Találkoztam vele a faluban. Halványan se emlékezett Kovács Sanyiék ügyére, neki sok ilyen emléke volt. Kovács Sanyi viszont idegennek tűnt egy kicsit, csak sérelmeiről beszélt, hogyan jegyeztettek vele békekölcsönt, meg a többi« Hírlett: a régi gazdák Sanyit tekintik a vezetőjüknek s közösbe nem lépnek soha! „Lehet tsz a faluban — álljanak be az újgazdák, akik most kapták a földet. * Értekezlet volt a tanácsházán, eljöttek a régi gazdák is. Az ügyész beszélt az új paraszti sorsról. Kovács Sanyi csak annyit mondott a végén: — Lehet közös.;, de csak akkor, ha a hozzáértő gazdák külön szövetkezetét szervezhetnek! Elutaztam a faluból. Az tett a vége, a gazdák szövetkezet» előbb megalakult, a szegényparasztok még utoljára jól ki- veszekedték magukat, idegenből holtak elnököt, a gazdák meg Kovács Sanyit választották. Bár olyan hírek verődtek, a gazdasoron is baj van, fel akarják gyújtani Kovács Sanyi kazlait. Amint a két szövetkezet megalakult, gyűlést tartottak a faluban, az egykori ügyész, a vállalati jogtanácsos volt a szónok. S megírták az újságok — olvastam én is — Kovács Sanyi elmondta nyilvánosan, az ötvenegyes karácsony történetét. Évek múltak el, nem voltam a faluban. A két szövetkezet egyesült ott, Sanyi alelnök lett, de elvégezte a mezőgazdasági technikumot,beiratkozott az egyetemre. Nemrég levelet írtam neki, kiadós beszélgetésre van szükség, meg szeretném írni az életét, s azt, miként élnek ma és a jövőben Sanyi gyerekei? ★ A negyedik találkozás helyett — amely Sanyival összeköt — csak üdvözletei kaptam, — Ezen a télen — írja, Svájcba utazik a feleségével, rokonlátogatásra: az asszony hozzátartozói — rémlik — még negyvenötben mentek el* Sanyi azt ajánlja, keressem fel az nőiét színes szavú ember, jól ismeri a paraszti múltat, a régi falut. Igen ám, de engem a jövő érdekel. Ugye megértik olvasók?
