Heves Megyei Népújság, 1964. október (15. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-29 / 254. szám

Árnyékot vetnek rá cs dombok.•• V rMJ szükség az istenre? Hisz . elég erős az ember is.* NÉHÁNY ESZTENDEJE csak egy tábla mutatta az országút mentén; itt falu van! Gyer­mekkoromban sokszor elgyalo­goltam a tábla mellett, de há­zakat nem láttam. A házakat elrejtették a völgyet lezáró dombok. A mutatós, szép villa­lakások azóta már „kiértek” az országúiig, a domb oldalá­ban is takaros épületek emel­kednek. Nincs a falunak rend­őrsége, Bélapátfalváról jár ide d „káembés”, a körzeti meg­bízott; innen kapják a papot is. Van kultúrháza, szép, új Iskolája, boltja, kocsmája Két magánautót is számon tarta­nak itt, négy lehetne már, de két autós család elszármazott máshová. A falu termelőszö­vetkezete tavaly 31 és fél fo­rintot osztott munkaegységen­ként, erre az évre 28-at ter­veztek, de ennél csak több le­het most is, nem kevesebb. Egyetlen kanyargós utca a fa­ta, ősszel a sár ér bokán felül, tavasszal, nyáron meg a por. Ezzel azonban még nem mond­tam el Bükkszentmártont. Egy párbeszéddel kellett vol­na k«*ienem tulaidonképp, mindjárt az elején. Egy régi párbeszéddel... Idegen: — Hol a tanácselnök bácsi, gyerekek? Gyerekek: — A kocsmában. Idegen: — Kocsmában? Gyerekek: — Ott aj Mindig Ott A MOZDULATLANSÁG, az állapotok tűrésének magyará­zata esz. Hogy 13 éven át a ta­nács két szalmaszálat nem tett keresztbe azért, hogy a falut különbbé tegye. A 250 éves Binét-kastélyban IS napja új vb-elnök van, Merczel János, akit Egerből azért küldtek: tegye rendbe a falut. Városi ember, nem ro­kona itt senkinek, mint elődei. Nincsenek nagy tervei, azt kell megcsinálnia, amivel itt más­áéi évtized során nem törődött senki: az út, az árok, a járdák. Mindazt a szabálytalanságot, amiket élődéi a rokonság, a barbáré tság kapcsán megtör­ténni engedtek, ki kellett iga­zítsa. Csak így szerezhet tisz­tességles rangot, becsületet Bükkszen tanárion ban is a ta­nács. Nyugodt ember Merczel. S a 15 nap alatt kétszer is félpap­rikázta magát... Értekezlet volt a járási tanácson, s ő be­számolt, mi mindent kell sür­gősen rendezni a faluban: az érkot, a közutat, hogy tavasz- szal ne fenyegessen senkit az áradás. A tanács 250 éves épü­lete életveszélyes, a cserepeket tartó lecek elkorhadtak, szú rágta szét a szarufákat; porla- nak szét a gerendák, ahogy csak hozzáérnek. Az orvosi rendelő égre nyíló, csupa üveg­ablakos, szűk helyiség, omlik a mennyezet vakolata, becsorog a víz, rozsda borítja a csecse­mő-mérleget! Leintették: „nem megy az olyan könnyen, hosv pénzt adjanak, előbb fel kell mérni mindent”. Fel kell mér­ni? Eddig nem mérték, eddig Bem tudták, nem volt élég a másfél évtizednyi idő? MÁSODSZOR AZÉRT lett paprikás, mert építettek egy óvodát, ami végül is nem lesz óvoda, mert tizenhét szülő kö­zül csak három vitte el a gyerekét rendszeresen. Három gyerekért óvodát fenntartani minek. Merczel javaslatot tett az épület hasznosítására: köl­töztessék a KISZ-t az istálló­ból az új épületbe, a fiatalok számára rendezzenek be klu­bot, ahol tanulhatnak, szóra­kozhatnak; a nagyobb terem alkalmas filmvetítésekre, len­ne rendszeresen játszó mozija a falunak, s nem kéne a ván­dormozisokra várni; emberi helyet kaphatna az orvosi ren­delő, s az egyik kis szobát be­rendezhetnék házasságkötőnek, függönyökkel. szőnyegekkel, bútorokkal, ízlésesen. „Meddő dolog ilyesmiken törni az agyat — volt a válasz fentebb­ről —, itt poli+echnikai műhe­lyek lesznek ” Barkácsolni, par­kettás helyiségekben? Hogy­hogy meddő dolog ilyesmin gondolkozni, mi legyen ott? Igaz. az építkezéshez adott pénzt a megyei tanács műve­lődésügyi osztálya, de a társa­dalmi munkát a falu adta, be­leszólhatnak. Kicsiny falu Bükkszentmár- ton. 480 lelket számlál. Az em­berek Borsodnádasdra, Bél­apátfalvára, Egerese hi be jár­nak dolgozni, a gyárba, bá­nyákba. A termelőszövetkezet­nek már csak az öregek jut­nak, az 50—60 évesek. Fiatal egyébként se sok akad itt. ösz- szeszámlálták a 14—30 éves nőtlen férfiakat, hajadonokat: 48-an vannak. Az iskola nyolc osztályában összesen 52 gyerek tanul, egy osztályra átlag hét gyerek sem jut Egy kuriózum: ezelőtt 3-4 évvel egyetlenegy leány akadt nyolcadikba, s az is „bevándorolt”; ha ez a leány nincs, nem lett volna nyolca­dik osztály sem. Jövőre heten kezdik majd az első osztályt 1969-ben csak hárman, mert tavaly ennyi gyerek született És helybe is értünk: az egy­kéhez! TIZENHÁROM ÉVVEL ez­előtt született csak sok gyerek, 10 — ennyien járnak most a „legnépesebb” osztályba, a he­tedikbe. Azóta a születésszám évente 5, 3 vagy annyi se. Ag­gódnak a falu vezetői: mi lesz! A tsz tagsága 50—60 éves. ki váltja majd fel az öregkorúa- kat? Ma a közepesnél jobb gaz­daságok között emlegetik a szövetkezetét, de milyen ered­ménnyel gazdálkodhatnak, ha a munkaképes korból kilépő — aránylag nagyszámú — nyug­díjasok munkahelyének elfog­lalása, a nyugdíjasok eltartása mind kevesebb számú új mun­kaerőre hárul? Hallatlanul sokrétű és bonyo­lult oka lehet a születésszám csökkenésének. Bükkszentmár- ton községben az enyém—tied fojtogató száraz törvénye szab­ta az egykét, ne kelljen a föl­det széthasogatni. Az utóbbi években az unokatestvérek kö­zötti házasság sem volt ritka. A szokás mind a mai napig alig változott, csák az ok. Már nem a földért mondanak hol­tomiglan—holtodiglant, hanem a házért, esetleg az autóért. Sok házaspár nem kívánja a gyermekáldást, mert az elma­radott, fejlődésében megrekedt faluban gyermektelenül köny- nyebb elviselni az életet Egész sor szociális—kammunális fel­tétel megteremtése fordíthatná csak helyes irányba a gyermek­telenek gondolkodásmódját A lepergett majd másfél év­tizednyi idő alatt sok mindent elfelejtették megcselekedni Bükkszentmártanban. A falu vezetőinek jó volt úgy, aho­gyan volt. Magasabb szinten, a járásnál, a megyénél pedig vagy nem tudtak erről, vagy nem is akartak tudni. Az egri járásban például Bükkszent- mártoo az egyetlen, ahol még mindig nem volt földrendezés. Nem egy ház végében, belterü­leten — a zárt kertek után — 4—5 hold föld is nyújtózkodik. ELVÁGYÓDNÁK Bükk- szentmártonból a fiatalok. Azok sem érzik jól magukat „otthon’,’ akik nem forgatják a fejükben az elvándorlás gondo­latát Kilométereket gyalogol­nak egy-egy bál, egy-egy film kedvéért Mi is kötné, tartaná őket maradásra? Milyen szórakozást, kultúrát nyújt nekik a falu: kocsmát és templomot! A kultúrházat em­líteni se lehet A csorda látja a legtöbbet, mert ott áll a marhacsapás mellett; néhány lépésnyire tőle fertelmes víz­mosás. Az ablakok üvegszeme hiányos, a padlás nincs ledesz- kázva, tapasztva. Igazán, csak a tsz veszi hasznát: cséplés után itt van a magtár. És a templom? Bükkszent­mártont klerikális falunak mondják. Sokan járnak a temp­lomba, annyi bizonyos, de igaz hittel csak az öregek. A fiata­lok a templomtól azt kapják, amit színház- és hangverseny­termektől kaphat a városi em­ber. „A templomban felejtik el leginkább az istent”. A templom divatbemutató-terem. A lányok bokán felül érő sár­ban is, tűsarkú cipőkben lebeg­nek végig a falun, új ruháju­kat mutogatják. Mesélték, hogy az egyik lány egy számmal ki­sebb magas sarkú topánkába kényszerítette a lábát, hogy szinte a húsa is kidagadt; de végiglibegett a falun, hadd lás­sák. Aztán a sarokba vágta a topánt, mert már látták, mert már megtette a maga feladatát. Az iskola 52 diákja közül idén csak egy gyereket írattak be hittanra, az is a volt templom­bíróé. Igaz, hogy nincs hittan- oktatás, de nem ez a fontos, hanem a beíratás. A katekizáló félórát minden péntek délután tartja egy fiatal, agilis káplán, aki biciklin kerekezik át a szurdok tetején álló templomba. Hány gyerek katekizál? Hu­szonhármat számoltam meg — ott kergetőzték, hemperegték a templomoldal nedves fűszőnye- gén. EZ B0KKSZENTMÄRTON. Kicsi falu, de legyűrni való gondja, problémája igen nagy. Pataky Dezső Eltemették Kosáry Emmit Szerdán a Farkasréti teme­tőben nagy részvét mélett te­mették el özv. Buttykay Ákosné, Kosáry Emmi szín­művésznőt. A fővárosi tanács által adományozott díszsírhe­lyen. A ravatalnál a Magyar Állami Operaház nevében Ba­lassa Imre zenetörténész, a pályatársaik nevében pedig Makay Margit, a Nemzeti Szín­ház művésznője búcsúzott az elhunytéi A sírnál a Színház- művészeti Szövetség nevében Komlóé Juci, a Thália Színház tagja vett búcsút Kosáry Em­mától A sírt élborították a kegye­let és az emlékezés koszorúi Több mint ötvenezer kivándorolt hazánkfia járt itthon az idén Látogatás a Magyarok Világszövetségében Csendes utca Budapesten, a Városliget közelében. Itt, a Benczúr utcában van a Magya­rok Világszövetségének székha­za, amelyet napról napra élénk­ség ural: egymásnak adják a kilincset a külföldre távozott, s most hosszabb-rövidebb idő­re hazalátogató honfitársaink, öregek, fiatalok, nők, férfiak. A székház halijában kisebb be­szélgető társaságok alakulnak; itthoni tapasztalataikat vitat­ják meg. A látogatók máskor hivatalos ügyben kémek segít­séget a szövetség hazai és a külföldi ügyekben egyaránt jártas munkatársaitól. Felkerestük Komomik Zol­tánt, a Magyarok Világszövet­sége főtitkár-helyettesét, s tá­jékoztatást kértünk tőle a szö­vetség tevékenységéről. „Mindent látni akarnak” — Mintegy másfél millió ma­gyar kivándorolttal foglalkozik a Magyarok Világszövetsége — mondta bevezetőül. — Társa­dalmi egyesülésünk fő célja és megtisztelő feladata, hogy ösz- szekötő kapocs legyen a külföl­dön élő magyarok és a szülő­föld között. A hozzánk forduló honfitársaknak mindenkor szí­vesen állunk rendelkezésére, tanáccsal, felvilágosítással, minden itthoni ügyes-baj os dol­gukban. Segítünk rokonaik, hozzátartozóik, ismerőseik fel­kutatásában, készségesen adunk felvilágosítást minden magyar- országi vonatkozású kérdésben, őszinte örömünkre szolgál, hogy tevékenységünket kiván­dorolt honfitársaink egyre szé­lesebb köre ismeri, s igénybe is veszi. A nyári hónapokban valóságos csúcsforgalom volt székhazunkban. Az idén egyéb­ként január óta eddig több mint ötvenezer külföldre sza­kadt hazánkfia látogatott visz- sza, s különösen jelentősen nő a tengerentúlról érkezők szá­ma. Jönnek egyénenként és cso­portosan. Nemrégiben például két, 150—200 fős csoport érke­zett az Egyesült Államokból, egy nyolcvanas — bérelt repü­lőgéppel — Nyugat-Kanadából, több mint száz honfitársunk Franciaországból, a Magyar kölcsönös Segítő Egyesület szer­vezésében. Megható az a rend­kívüli érdeklődés és fiatalos buzgalom, amellyel például a több évtizede tőlünk elszakadt hazánkfiai nemcsak egykori if­júságuk színhelyét, szülőhelyü­ket keresik fel, hanem „min­dent látni akarnak”. Ezt, per­sze, mi nem tudjuk biztosítani számukra. De nagy sikere volt annak az idei kezdeményezé­sünknek, hogy a szövetségünk­höz érkezett látogatókat meg­hívtuk egynapos kirándulásra Egerbe, a Mátrába, a Duna-ka- nyarhoz, a Balaton mellé, Du­naújvárosba, stb. így próbál­tunk szerény eszközeinkkel se­gítséget adni honfitársainknak ahhoz; hogy reális képet kap­janak hazánk fejlődéséről, tár­sadalmi, gazdasági, kulturális változásairól. „Otthon, nálunk, az a helyzet.. Számos jelét tapasztaljuk annak, hogy az új hazájukba visszatérők gyakran kezdik úgy —szinte önkéntelenül — úti beszámolóikat: „Otthon, ná­lunk, az a helyzet...” Véleményüket természetesen még visszautazásuk előtt, itt­hon is szívesen elmondottál:. Az ő szavaikból, nemegyszer több évtizedes távoliét utáni első benyomásaikból említe­nénk néhányat A közelmúltban például ha­zalátogatott a már néhány év­tizede az Egyesült Államokban élő Szirmai Albert, neves ope­rettszerző. Első útja a Fővárosi Operettszínházba vezetett, ahol éppen a „Tündérlaki lányok”-at adták. „Nagyon, nagyon ked­ves közönséget, hálás közönsé­get találtam a színházban — mondta elutazása előtt, aztán színházi élményéről szólt, majd így folytatta: — Üj barátokat szereztem, hisz régiekből mind­ből utca lett már: Bartók Béla út, Karinthy Frigyes utca, Ba­lázs Béla utca...” A szövetség kedves „ügyfe­leinek” egy másik kategóriája a keresőké, a szülőket, eltűnt hozzátartozókat kutatóké. Ilyen Tamás Péter is, aki a háború óta nem tud se anyjáról, se apjáról. Tízéves korában kül­földre vetődött, s nemrégiben azzal a kéréssel fordult a Ma­gyarok Világszövetségéhez: se­gítsen megtalálni neki szeret­teit. Elküldte gyermekkori fényképét is, amely a szövet­ség rendkívül népszerű lapját ban, a Magyar Hírekben jelent meg. Hátha akad valaki, a vi­lág valamelyik pontján, aki tud valamit a Tamás család tragédiájáról, vagy talán öröm­hírrel örvendezteti meg a fel­nőtten is szülei után vágyódd Tamás Pétert. „Hazai virág nyíljék a síromon...” 1928-ban hagyta el hazáját Markovics Ernő szabósegéd. Ok: a munkanélküliség. Ma Brüsszelben él, ott dolgozik. A nyáron feleségével együtt haza­látogatott. Mohó érdeklődéssel nézett mindent, s kereste a régi ismerősöket. Tapasztala­tait visszautazása előtt így fo­galmazta meg: — Olyan nagy változás tör­tént Magyarországon, amit mi, külföldön élő magyarok, iga­zán tudunk becsülni. Hiszen itt már teljesen ismeretlen a munkanélküliség. S hogy ez mit jelent, azt főként az olyan ember értékelheti, aki meg­ízlelte valaha ezt a keserű ke­nyeret. S én annak idején ala­posan belekóstoltam.:. Egy ember életében ötven esztendő nagy idő. Nesztor Sán­dor ennyi ideje cserélte fel az Alföldet Kaliforniával. Nem is járt azóta itthon, így .hát most, amikor rászánta magát a nagy útról, mindenen csodálkozott; minden meghatotta. Amikor visszaindult Amerikába, mus­kátlit is vitt magával: — Öreg ember vagyok — mondta —, nem tudom, med­dig élek, de azt szeretném, ha meghalok, a síromon hazai vi­rág nyünék. ÉTffE' (F. 34 Az Országház alkotója Steindl Imre (1839-1902) Ebben az esztendőben együtt ünnepelhetjük a mestert és remekművét, Steindl Imre épí­tőművészt és az Orszáigházat. A mű hatvan esztendővel ez­előtt, s kettővel az építész ha­lála után, 1904-ben készült el teljesen; az alkotó most 125 éve, 1839. október 29-én szüle­tett Az építész nehéz korban al­kotott A művészettörténészek az európai építészet sivár évti­zedeiként tartják számon a múlt század utolsó harmadát, s a historizmus korát. Ez az ízlés a régi történelmi stílusokat ele­venítette föl és másolta szolgai módon. Modem bankokat, tőzsdéket, sőt gyárakat igye­keztek reneszánsz paloták, ba­rakk kastélyok formájába szo­rítani. Persze, kiemeükeló tehetségek árnyékos időszakban is szület­nek. Steindl is a kor gyerme­7 1964. október 29., csütörtök — Unalmas ez az ér* tekezlet — ásít na­gyot és közben úgy mustrálgatja a terem kissé kopott tálait, mintha barlangrajzo­kat vélt volna rajtuk felfedezni. Az előadó elismerésre méltó ki­tartással pergeti a szavakat és a tényeket, a fejek felett füst és számadatok kavarog­nak, néha köhhent va­laki, szék nyikorok és társam az asztal mö­gött nagyot sóhajt: — Te jó ég, meddig tart még? — Nem szól hozzá? — kérdem suttogva. — Ehhez? — húzza félre a száját — Mi van ehhez hozzászólni való? Amit itt maga hall, az a tömény, a szintetizált unalom — legyint és unott, de ügyes ujjakkal apró papírhajót hajtogat a cigarettásdobozból. —... mert o Kovács­brigád, amelynek ve­zetője maga is két­szer mulasztott már igazolatlanul és a se- lejtje is példa, de el­(Vilian (hők rettentő.:, *— fordát a lapon az előadó és mond még vagy egy sornyit a Kovács-bri­gád elmarasztalására_ A papírhajó, két ké­ményével, mint Tita­nic az óceánba, úgy merül el a hamutartó hamvaiban, s az imént még unatkozó, ásítozó társam dühödt szósze­géssel fordul felém. — Mit fecseg ez itt össze-vissza ... még, hogy én a selejtcsiná- lásban mutatok pél­dát?... Az anyja... Éber figyelem ül ki az arcára, a ragadozó figyelme, amely csak arra vár, hogy áldozata olyan közel kerüljön, amilyen 'távolságból lehetetlen a céltévesz­tés. Figyel, ceruzát kotor elő valahonnan, mint valami bűvész, egy darabka akármi­lyen papírt kér tőlem és fel-felkapott fejjel rója % sorokat, adato­kat, neveket, mintha valamiféle tudományos disszertációra készül­ne... S amikor az előadó leteszi a paksamétáját és homlokát törülget- ve leül a vizeskancsó mögé, ő az első, aki magasba löki a kezét: hozzászólni kíván. A szintetizált unalom­hoz. ★ — Mit csinálsz? — Üldögélek, nézge- lődöm, agyoncsapom az időt A beszélgetés a presszóban kezdődik egy alacsony tömzsi, kefehajú és egy kissé sápadt arcú, amolyan jellegtelen külsejű fér­fi között A jellegte­len üldögél, nézgelő- dik, agyoncsapja az időt — Tudod — mondja a tömzsinek — azzal játszom, hogy megpró­bálom kitalálni, Id ki­csoda? Egy kis ember- ismeret, egy kis szel­lemi torna, jó időtöltés. Nem? — Az, feltétlenül az — bólint a tömzsi és körülnéz a „játékok” között — Ott van például az a férfi... Az ott, abban a szürke zakó­ban ... Vékony arc, erős szemöldök jól szabott zakó ... Könyv és konyak feketével... Mérnökember. Nem is lehet más... — Nem mérnök az. Nagy Pista. Marós... — Hát egyben téved­tem. Ott, az a másik, az a kicsit trehány... Olyan keze van, mint valami súlyemelőnek. És sört iszik. Már a másodikat. Melegüze­mi munkás lehet... A tömzsi elneveti magát: » Egy fenét meleg­üzemi munkás. Az üze­mi orvos. Mindenkire van ideje, csak magá­ra nem. A felesége úgy szokott utána sza­ladni, hogy vegyen már másik ruhát, mert tíz évig is ugyanabban járna, annyira nem fi­gyel magára... Ez sem stimmel! \ — A fene egye meg, én itt töprengek, hogy ki kicsoda, te meg is­mersz mindenkit... Hiába, ha valaki párt­titkár az üzemben, az­zal én nem konkurrál- hatok — méltatlanko­dik felsülésén a sápadt arcú... * ( — Nem vagyok éni párttitkár... Az ott • ül a sarokban, a fele-\ ségével... < — Hát akkor honnan ! ismersz te itt minden- • kit? ! — Mit tudom én?! Talán onnan, hogy nem) találgatni, hanem be-i szélgetni szoktam az i emberekkel... Igen. J Meglehet, hogy ezért < ismerek mindenkit... j Gyurko Géza « ke, teljesen összeforrott a his­torizmussal, főleg a gótikává^ de egyéniségét végig meg tud« ta őrizni, s a régi, kölcsönvett stílusban is tudott újat, nagyot alkotni. A gótika iránta vonzalma ko­rán kezdődött. A műegyetemi évei után Béesben tanul, olyan eredményesen, hogy megkapja a legmagasabb akadémiai ki­tüntetést, majd vizsga nélkül állítanak ki kitűnő bizonyít­ványt számára. Tehetségét itt­hon is megbecsülik; 30 éves ko­rában már helyettes tanár, S 31 éves, amikor kinevezik mű­egyetemi nyilvános rendes ta­nárnak. Ettől fogva hivatalod san is, kedvenc korszakával, a középkorral, a gótikával fog­lalkozat. Diákjaival bejárja az egész országot, feltérképezi a közép­kori műemlékeket. Aztán év ti-' zedekig dolgozik gótikus mű­emlékeink restaurálásán. Közben tervez, épít újat ia, Több jelentős középület épí­tője. Ö készíti az állatorvosi egyetem rajzait. Felépíti a Mú­zeum körúton a műegyetemet (ma természettudományi kar), a Váci utcai Újvárosházát, az erzsébetvárosi templomot. Meg. bízásai elsősorban a főváros­hoz kötik, de a kunbajai temp­lom, és a debreceni Aranybika tervei szintén őt dicsérik. Fő műve azonban az Ország­ház, amelynek megalkotásával 1884-ben bízták meg. Ekkor sem szakad el eredeti forrásá­tól: a Parlament épületén, az apró csipkés tornyocskákon, a támpillérek gazdag rendszerén, az ablakok kecses csúcsívein ott díszük a gótika szelleme. De Steindl nem történelmi ku- USszáikat épít, nem másolja a régi formákat, mint annyi kor­társa. A feladat szolgálatába állítja a stílust, az épületnek külső képén, formáján uralko­dik rendeltetése. A két szimet- rikus szárnyat hatalmas kupola fogja rendszerbe, olyan egy­ségbe, amilyet a gótika, sőt'a neogótika sem alkotott, amely­hez Steindl tehetsége kellett. Szimbólum már az Ország­ház kupolája. Arra emléke­zünk, aki e szimbólummal gaz. lagított bennünket. .....(B. Gy4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom