Heves Megyei Népújság, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-20 / 195. szám
Lóczi Mihály nem megy Amerikába S S S § dolgozik. Nem azért, mintha azzal a pohár borral lenne any- nyi, hiszen tizenkilenc hektó termett tavaly is a háztájiban, és most is szétosztanak még szüret előtt 70 hektót, de az <- más, ha úgy kínálják az em- 5 bért: „Na, jól dolgoztál... § egészségedre.” Lóczi Mihályt már nem ugratják „amerikás tervei” miatt. Látják, megállapodott ember, a tsz-ben iparos fiánál is többet keres, kitüntették, tavaly is jutalomkiránduláson volt Hajdúszoboszlón, az asszony még a tavalyi lisztből süt kenyeret, kamrája, pincéje sem szűkölködik az enni- és innivalóban. Helyette most Miller József cimboráját ugratja, s kérdezi a többiektől: mit gondolnak miért nem megy Miller a mostani jutalomkirándulásra, a mezőgazdasági kiállításra? A válasz: ő csak Hollandiába szeretne menni, de éppen most nincs jegye az utazáshoz. De a többiek már hozzáteszik; ki tudja, a legközelebbi kiruccanás nem Amszterdamban ér-e véget... persze, szövetkezeti költségen, mert a jól dolgozóknak ingyenes utazás dukál. Mikor újból előjön a zárszámadási amerikás ügy, Lóczi Mihály kihasználja a jó alkalmat, hogy az elnöktől kiugrassza a várható munkaegység értékét. — Egye fene, maradok, ha meglesz a 60 forint egységenként — sandít az elnök felé, ő azonban makacsul kitart a 40 forint mellett. Ez azonban nem téveszti meg Lócn Mihályt. — Tavaly is 28-at mondtatok, aztán 40 forintot kaptunk kézhez. No, ha most negyvenet ígértek..; szóval, meglesz az a .;. hatvan, Ez pedig szép összeg lenne az ő 300-on felüli munkaegysége után, a természetbeli juttatásokat nem is számítva, meg a harmados kukorica várható jövedelmét. ILYEN KILÁTÁSOK mellett aztán tökéletesen egyet lehetett érteni Lóca Mihállyal, hogy a magafajta embernek nem kell azért az óceánon túlra utaznia, hogy megtalálja a maga amerikáját Kovács Endre A JÓKEDV szikrái a mester gerendáig repdestek a zárszámadást követő vacsorán. Lócz Mihály, a frissen kitüntetett fo- gatos, cimborái körében k: nem fogyott a jókedvből és i katonanótákból. A mellette ülők gyakorta ránézték zomán- cos-fényes medáliájára. A szomszéd asztaltól harsány kiáltás szállt feléje: — No, Mihály, most már nem mehetsz Amerikába! Lóczi Mihály erre megállt a nótázásbán, szélesen elmosolyodott, aztán nekieresztette újból a hangját: „A kaszárnya udvarában ...” De miért akart Lóczi Mihály Amerikába menni? Fél év múltával erről faggatom az andomaktályai Búzakalász Tsz majorjában, amíg elevátorra áhítozik a kocsijára púpozott takarmány. Leül, elhelyezkedik kényelmesen a hűs, frissen ázott földön és majdhogy nem azzal a titokzatos mosollyal kezdi mon. dókáját, amivel a zárszámadáson fogadta az amerikás kur- jantást. — Egyszer rossz kedvemben azt mondtam az embereknek: „na, pakoljon mindenki össze elég kenyeret, szalonnát, éjszaka indulunk Amerikába. Hátha ott jobb életünk lesz.” — Aztán? — Ismernek engem. Viccnek vették. Tudják, hogy nálam könnyen megy az ilyesmi. Azóta aztán nem hagynak nyugtot vele. A kitüntetéskor is ezzel ugrattak. — Na és miként mondott le a „kivándorlásról?” — ROSSZ KEDVEM volt akkor, mert éppen felmond- tam a tsz-nek. Az úgy volt, hogy a fúrósok tönkretették a szőlőmet. Oszlopot állítottak a közepébe. Mondtam az elnöknek, meg a brigádvezetőnek is; adjatok valami részes szőlőt, hogy a károm valahogy térüljön. Erre olyat ajánlottak fel, amiben a tőkék csak kiabálni tudtak egymásnak, annyira ritkán álltak. Nem fogadtam el, később meg a „rokonizmus” miatt nem kaptam hatnégyes művelésű szőlőt — Szóval, felmondott? — Fel.;. De nem fogadta el senki. Így aztán maradt minden a régiben, reggelenként felszálltam a kocsira, azóta is § § § § § § § § § § § Barabás László grafikája § 5 § § § § § § § cA kentjét A hamvas nyár már lassan elragyog, jönnek lompos őszi viharok; jellegeken fenik már foguk. Szélben áll a szikár csordákét. Mi rejtezett, az ősz—tél rög alatt, mint a forrás, mint a gondolat: búzamag, mely titkos éven át álmodta meg kalászos hadát. Azt a fénylő, hajló sereget, amely túlél fagy-fergeteget, félő-dacban, fázva készülő, gyenge száron oly sokat tűrő... Milyen jel vagy, hajlongó kalász — annyi társsal rendületlen állsz, ki megbújtál e nehéz föld telén* hogy testünk, vérünk része légy: kenyéri fordította KEMREGENY SÁRKÖZI 6YUUA 23. Jersov sietve megírta az üzenetet semmitmondó szavakkal és néhány számmal. Hívójelét rejtjelezte benne. — Tessék, Aszkár Habdullovics — fordult Sandarbekovhoz. — Itt a bőrönd és a levél Zsijenbajev számára. Hazafelé egész úton kételyek kínozták: helyesen cselekedett-e? Vajon nem segítette-e Zsijenbajev valamely szándékát megvalósítani? Nem lehetett volna-e mást tenni? ... Útközben a postán felvette a Mali- novkintól érkezett levelet. A hadnagy közölte vele új címét. Jersov utasításának megfelelően ma sem az állomáson, sem a városban nem volt. Most is sötétedésig otthon ül, este pedig bekapcsolja a készüléket és várni fogja az őrnagy újabb parancsát. Fél egykor Jersov rádión érintkezésbe lépett vele, s elmesélte neki a Zsijenbajev bőröndjével történt esetet, s utasította, közölje a dolgot Szabiin tábornokkal. Di verzió lehetséges... Olga Belova éppen befejezte a kilométeres földkiemelési munkálatok kiegészítő tervezetét, amikor Vronszkij mérnök lépett a sátorba. — Magát meg a főnök keresi, Antolij Alekszejevics — mondta Vronszkijnak, s fel sem pillantott a munkából. — Nem találkozott vele? Az imént járt itt. — Minek kellék én neiki? — szólalt meg fáradt hangon Vronszkij és leült a csapószékre. — Valami titkos utasítás érkezett a helyi állambiztonsági osztálytól. — Nem mondta miről van szó? — élénkült fél Vronszkij. — Olyasmiféle, ami az éberség fokozásával kapcsolatos. — Igen? — Vronszkij csodálkozva felhúzta szemöldökét. — Érdekes. Meg kell keresnem. Ha megengedi, öt perc múlva benézek magához. — Nagyon, jól tudja, Antolij Alekszejevics, hogy én mindig örülök magának. Vronszkij hálásan rámosolygott és gyorsan kilépett a sátorból. Ugrálva ereszkedett le a lejtős domboldalon. Olga akaratlanul is megcsodálta kisportolt alakját. Vronszkij tíz perc múlva tért visz- sza. Nagyon rosszkedvű volt és csak sokára szólalt meg. Letelepedett, rágyújtott anélkül, hogy engedélyt kért volna Olgától és továbbra is elgondolkozva hallgatott. — Kellemetlen história, vinné el az ördög! — szólalt meg végre. — Micsoda? — kérdezte gyanútlanul Olga. — Állítólag attól tartanak, hogy gyanús személyek akarnak belopózni ide hozzánk, az építkezésre. — Kicsodák? — Egyelőre semmi pontosat nem tudnak. Feltételezik, hogy egy külföldi felderítőszolgálat ügynökei, de diverzánsok is lehetnék. Szerintem inkább diverzánsok. A diverzió feltételei adva vannak: sok száz, sőt sok ezer tonna robbanóanyag repülhet levegőbe csupán a robbanógyutacs egy kis fellobbanásától, az elektromos kisülés legparányibb szikrájától. Olgának úgy tűnt, hogy Vronszkijt nagyon felizgatta ez a dolog. Természetesen nem fogadhatta közömbösen ezt a hírt, de Olga ismerte őt. Nagyon bátornak tartotta, aki — saját szavai szerint — mindig a halál közelében járt. Nyugodtabban is fogadhatta volna az állambiztonságiak értesüléseit. — Persze, az ellenség nem akar békén hagyni minket — szólalt meg Olga, s nem nézett Vronszkijra. — No, de állandóan résen állunk. Az őrségünk is megbízható. Nem értem, miért olyan nyugtalan Anatolij Alekszejevics? Úgy látszott, hogy Vronszkij nem is hallotta a szavait, annyira elgondolkodott valamin. Aztán felállt és nagyot sóhajtva így szólt: — Nagyon szívesen elüldögélnék itt magával, Olga Vasziljevna, de sajnos, el kell sietnem, hogy utasításokat adjak. Amikor Vronszkij távozott, Olgának eszébe jutott, hogy a férfi nemcsak a robbantási munkák alatt volt mindig nagyon izgatott, hónem már előtte is. Sürgött-forgott, kiabált a mémökökkél, belekötött a bányafelmérőkbe, azzal gyanúsítva őket, hogy pontatlanul jelölték a veszélyövezetet. Maga ellenőrizte a villamos robbantóhálózat csaknem minden kötését. Olgának azelőtt úgy tűnt, hogy mindez csupán nagyfokú igényesség az emberekkel, saját magával szemben, a bonyolult robbantótechnika legapróbb alkatrészeinek gondos számon tartása, de most arra gondolt: „Hátha gyávaság?.;.” Aggasztó helyzet Jersovnak Akszakalszkból visszatérve, ismét sikerült érintkezésbe lépnie Zsijenbajewel, aki röviden közölte vele, hogy megkapta a bőröndöt, s újabb utasításokat adott Jersovnak: „Ha Aszkár holnap nem alszik otthon, s reggelre sem tér haza, azonnal fogja az adó-vevőt, üljön vonatra és utazzék Akszakalszkba. Habdullah Sandarbekovhoz ne menjen. Térjen be a Dzsambul utca 21- be Arbuzovhoz. Adja át neki üdvözletemet és nulla órakor álljon vételre.” „Vajon mit jelenthet ez?” — csodálkozott Jersov és kikapcsolta a ké- ' szüléket. „Zsijenbajev valamire készülhet. De mi köze ehhez Aszkár- nak? Vele fog történni valami, vagy őrá akar bízni valami kockázatos dolgot? S miért kell elkerülnöm Habdullah Sandarbekov házát?” Egyelőre csak az volt világos: Zsijenbajev valamire készül. Tehát sürgős beavatkozásra van szükség, mellyel meg lehetne akadályozni szándékának valóra váltását..; Jersov nem ment be a házba, hanem a kerten át kilépett az utcára. Ismerte a házat, amelybe Malinovkin átköltözött. Szándékosan elsétált előtte, hogy tudja, miként juthat be éjszaka. Könnyen rátalált, s miután körülnézett, halkan bekopogott a sarokszoba ablakán. A hadnagy nem aludt még, mert feje megjelent a nyitott szellőzőablakban. — Mi történt? — Ki tud jönni észrevétlenül az utcára? — kérdezte Jersov. — Legjobb lesz, ha az ablakon má- szok ki, hogy ne háborgassam a háziakat— felelte Malinovkin. Gyorsan felöltözött, lábát átvetette az ablakpárkányon és leugrott a járdára. Sötét volt és Jersov nem félt, bog* bárki is rájuk ismer; Karon fogta Malinovkint és lassan elindultak a csendes utcán. Közben elmondta ne* ki, mit üzent Zsijenbajev rádión. 12. — Biztosan valami ocsmányságot eszelt ka a gazember! — kiáltott fel Malinovkin izgatottan és keze ökölbe szorult. — Nyugalom, Dmitrij! — szólt ró Jersov. — Ilyenkor igyekezzék kerülni a felkiáltásokat. Azonnal indul* jón az állambiztonsági osztály parancsnokához és közölje vele, hogy diverzió lehetséges a közeli napokban. Kérje meg, hogy figyelmeztesse a veszélyre a vasutasokat is. Az ő segítségük nélkül aligha sikerül valamit is tennünk. Nekem most vissza kell térnem Sandarbekov házába, nehogy felkeltsem Aszkár gyanúját. Délelőtt tízkor találkozunk a Május 1 utca sarki tejivóban. Jersov alig aludt valamit az éjszaka hátra levő részében, de amint virradni kezdett, feszülten fülelt minden hangra, amely a Sandarbe- kov-házban hallatszott. Temirbek nem töltötte otthon az éjszakát, de Aszkár még tegnap este mintegy véletlenül megemlítette, hogy elment meglátogatni egy rokonát és alighanem nála fog éjszakázni. Aszkár, szokása szerint, hét órakor kelt fel. Komótosan megmosakodott a konyhában, megreggelizett és munkába ment. Jersov az ablakból figyelte. Lassan lépkedett, kissé gör- nyedten, esetlenül lóbálva karjait. Háromnegyed kilenckor az őrnagv kilépett a házból és jóllehet csak nagy nehezen tudta visszafojtani türelmetlenségét, lassan a Május 1 utca felé indult. A tejivót csak az imént nyitották ki, pár perccel belépése előtt, de Malinovkin akkorára már meg is rendelte joghurtját és bögre kávéját. Jersov a szomszédos asztalhoz ült és elkérte Malinovkintól az étlapot A hadnagy átnyújtotta neki a ke- mény fedelű lapot, amelyben a tejtermékek és cukrászsütemények árjegyzékén kívül megtalálta Dmitrij üzenetét is. (Folytatjuk.j- fogatos vagyok. Kivándorlás- Megnyugodott már az én le! kém itt, a Búzakalászban. — De ilyen szókimondó em bér létére, a kitolás ellenére 1 hogyan barátkozott meg a sző vetkezettel, az emberekkel’ — Hogy? Úgy, mint a kato náéknál. Ott is összegyűlt eg; csomó idegen ember, aztán ké hét múlva már a tűzbe is bementek egymásért. Így lettünl cimborák itt is, a közösben Azóta jól megvagyunk. Csak < kezdetben — amikor kéthet agitálás után beléptem — ak kor nem tetszett sehogy a; egész. A kőművesek mellt osztottak be. — Az jó munka! — vigasztalom. miközben egyetlen legyintéssel szerel le. — Az íz megeszi! Úgy kell a mesternek mindent a kezébe adni, mintha hajolni se tudna. Meg nem nekem való munka az, nekem szőlő kell, lovak Így hát elvállaltam a kocsissá- gof. — Szép lovai vannak. — Az enyémet elhajtották a hegyi vadászok még a háborúban. Ez a mostani, a Csibész, meg a Pajkos, azóta szokott össze, mióta a tsz-be hozták Egyszer akarták elvinni a Csibészt parádéslónak, de az is úgy van, mint én; jobb neki az ilyen munka. Okos jószágok különben. Ha elszabadulnak se mennek már vissza a régi portára, elfelejtették az utat hazafelé, csak a tsz-be mennek. — És aki hajtja őket, elfelejtette-e már a régit? — KÉT HOLD szőlőt és egy hold földet adtam a közösbe, azt hittem sohase térül meg ez a kár. Most meg én is úgy megszoktam itt a többiekkel, hogy haragos sejt sem vetünk egymásnak. Reggel megkapjuk a munkát. Aztán dologra. Van úgy, hogy vasárnap is bakon ül az ember, mint most, szénahordáskor. Sötétedésig aztán ki se kerül a gyeplő az ember kezéből. — S miként fizeti meg a tsz ezt a fáradozást? — A munkaegység tavaly 40-et ért. Az idén se igen lesz kevesebb és naponként bejön a kettő, kettő és fél egység. Csak az esik rosszul az embernek, hogy egy pohár borral se kínálják meg, ha vasárnap is
