Heves Megyei Népújság, 1964. július (15. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-11 / 161. szám

ha mindenki mozogni kezdene a világban és a kontinensen belül, vagy ha csak az angol szigetein is, egyszerre híggá válna az élet társadalmilag? Utópia Liz filozófiája és e ha­zard lány hazárd hívását Billy nem követheti. Ez a té- pelődő angol fiatalember eszé­re hallgatva csak egyet akar­hat: önmagát és álmait meg­őrizni addig, amíg a szavak tettekké nemesednék és kike­rül a kicsinyes, szürke és néha már cinikusan avult angol tár­sadalom konvencióinak szorí­tásából. Vagy a konvenciók porlanak semmivé. Ezt a vita­lehetőséget a film meghagyja a néző számára. Ilyen értelemben komoly vizsgálódás ez az angol film. Tom Courtenay alakítja a fő­hőst. Játékában az álmodozó fiatalember túlfűtöttsége, gát­lásai, felbuzdulásai járnak vi- tustáncot. Nyugtalanító egyé­niség, akinek kifejezőkészsé­gét a Hosszútávfutó magános­ságában nyújtott alakításánál is el kellett ismernünk. (farkas) Reviczky Gyula H ^ esztendeje, 1889. július * U-én hunyta le örökre szemeit Reviczky Gyula költő, a múlt század végi irodalmi ellenzék legtehetségesebb lí­rikusa Vajda János mellett. Törvénytelen gyermekként született. Apja magyar föld- birtokos nemes, anyja szlovák cselédlány volt: Apja eldorbé- zolta vagyonát, sőt fia öröksé­gét is, s ettől kezdve Reviczky Gyula élete nyomorgás voit, és „törvénytelen” származása miatt nehezen láttak napvilá­got versei, nem érvényesülhe­tett. Vidéken nevelősködöít, majd aradi és kassai ellenzéki lapoknál dolgozott. 1887-ben sikerült végre a Pesti Hírlap­hoz kerülnie: a lap színikri­tikusa lett. Ekkor élete nyu­godt körülmények közé került, költői sikereit is élvezhette, de a nélkülözések eredményeként szerzett í'üdőbaja elhatalmaso­dott, s 75 esztendővel ezelőtt, Budapesten halt meg egy csen­des júliusi napon. Hadd meséljünk néhány epi- zódott az életéből.. . Egyszer Reviczky Gyula Inczédy Lászlóval és Szabó Endrével lement egy. kávéház­ba és ott Reviczky szóba hozta az orosz írókat. Magasztalta őket, de nagyon. Szabó csak a vállát vonogatta, mert nem is­mert még akkor más orosz írót, mint Puskint, Lermontovot és Turgenyevet. Így volt velük Inczédy is. Reviczky is csak fordítások­ból jutott hozzájuk, többhöz is, de azért nagyra volt vele. Vita közben Reviczky vala­mi csípős megjegyzést tett Sza­bóra, ami annyira feldühösí­tette a szerkesztőt, hogy más­nap vett egy orosz—francia nyelvtant és rögtön nekilátott az orosz nyelv tanulásának. Azután eljárt beszélgetni az orosz konzulhoz és egy év múl­va kiment Oroszországba meg­bizonyosodni, hogy jól tud-e már oroszul? Olyan jól megtanult, hogy Ignátyev, a híres diplomata is nevetett a csodálkozástól, ami­kor vele oroszul beszélt: Kis idő múlva Szabó Endre tartotta Reviczky Gyulának az előadásokat az orosz írókról... T últermelés Szerénytelenség nél­kül mondhatjuk, hogy kis «ép ellenére, or­szágunk termékeiből bőven jut külföldnek is. Mert ugye, ahol túltermelés tapasztal­ható, ott felesleges készlet halmozódik fel, s ezt nem értéke­síteni — amikor erre lehetőség van — meg­bocsáthatatlan fele­lőtlenség. De nem csigázom tovább az érdeklő­dést: szatíratermé­sünkről van szó. Mert nézhetjük akár napi-, akár hetilapjainkat, politikai és tudomá­nyos jellegűeket egy­aránt, mindenképpen szemünkbe tűnik, hogy vészes gyorsasággal, egyre több helyet kapnak az újságolda­lakon a szatírák. Ma­napság — nyugodtan mondhatjuk — divat szatírát írni. Kovács Ferenc se­gédmunkás öf percet késik a munkahelyé­ről. Ez a száraz tény. De egyben kitűnő szatíratéma. Húszán is lecsapnak rá. S az­tán olvashatjuk: Csil- linger Csabuci, az Éj­szakai Fények Válla­lat nagy tehetségű, keskeny vállú, serény segédmunkása, hogy­hogy nem, egyik reg­gelen arra ébredt, hogy a veröfényes napsütésben egészség- ügyi sétát tesz. Ez a huncut gondolat oda vezetett, hogy szegény, de becsületes hősünk öt teljes percet késett mimkahelyéről. Aztán Csabuci úgy, majd Csabuci így, igazgató­válság, csökkenés a termelésben, kikap a Fradi, gyomorrontás az üzemi konyhában, s ez mind-mind az öt perc miatt... Vagy: felelőtlenül játszadozó gyerekek éles kaviccsal kiütöt­ték egy sétáló nyug­díjas bácsi szemét. Ez a múltban esetleg öt sor volt a baleseti hí­rek között. De ma? Hála a szatírafolyam növekedésének; két teljes hasáb. Mert azt túl egy­szerű megírni tiz sor­ban, hogy betörtek egy élelmiszerboltba. De mennyivel többet fizetnek azért, ha ki­agyalt nevekkel, rész­letes életrajzzal, tár­sadalmi környezet festésével „derűs”, kétflekkes szatírát írunk az esetről. A gyár tolvaja is nyugodtan folytathat­ja tovább üzelmeit. Legfeljebb lebukik. De a közvélemény nem tudja meg, hogy ő becstelen ember, mert az újságolvasók majd tudomást sze­reznek egy Zambere- ki Zebeus nevű, hat feleséggel rendelkező föníciai matuzsálem­ről, aki szabad órái­ban üzemi szarkásdit játszott. Mai modem lap: A második oldalon ol­vashatunk egy kultu­rális szatírát, a har­madikon egy Görbe tükörből mosolygót, az ötödik oldalt ipari jel­legű szatíra teszi vál­tozatossá, s a sport­oldalt is egy aktuális szatírával frissítik fel. De az útnak még csak az elején járunk. Tü­relem kérdése az egész, s elérhetjük; hogy egy egész újság csak csupa szatírából áll majd. Címe: SZA­TÍRA. Szerkesztő: Szatíra Szilárd. A szatírákat tollba mondták: az élet sza­tírái. Mi a célom a túl­termelésre való fi­gyelmeztetéssel? Egy­szerű. Exportáljunk szatírát. Hiszen van belőle bőven. így a külföldi olvasó is bosszankodik, és ne­künk is kevesebb ma­rad. — olasz — T dézzünk egy ismeretlen szerelmes levelet is. írója Jászai Mari — a címzett: Reviczky Gyula, A levél meg­írásának időpontja (Jászai Ma­ri alaposságával): 1889. kedd, március 12. Ha keveset is, de írok ha­mar, hamar, Te édes Kedves! Mert sietek, én most) mindig sietek, de azért semmire sem megyek természetesen, senki sem, aki siet. — Ügy érzem, hogy temérdek dolog vár rám valahol, valamiféle, de sok, nagy és a szívem oly lázasan siet, hogy nincs nyugtom tőle, és ha kérdezem, hát mi dolgod, hová rohansz, mit keresel, ilyen nagy erővel? — mit gon­dol, mi a felelet? Szégyenkezve dobbanik egy nagyot, pirulva áll meg és bevallja, hogy hisz neki nincs egyéb baja, mint­hogy igen vágyik egy Síe­lésre, egy forró csókra, egy édes szóra valakitől, aki mát egyszer a szívére ölelte, aki százszor is megcsókolta, és ak) olyan édesen elringatja ara­nyos leveleivel — de aki mos! nagyon messze sütkérezik a pompás kék ég alatt a szép Arcoban, míg mi itt a szürke ég alatt sóhajtozunk---­No de most!! — Borzasztó féltékeny vagyok. Tudja, hogy ez a verses levél nagyon bájos. Ezt szenvedések tüzében lán­goló lélek írta, erős, gyöngéd, öntudatos, nőies, lángoló, de világító, nem pusztító mint — mennyivel jobban megérde­melne az Téged, mint én, aki elfoglak égetni. — Ha megérem, mert egy idő óta komolyan kö- hécselek és szorgalmasan sza­ladgálok Jelenffihez. Mari -k A mikor meghalt a költő, Szabó Endre a követke­ző epigrammát írta: Meghal Reviczky éhen S akkor kiáltják rá, hogy — éljen! Reviczky síremlékére a köl­tő Turganyévtől vett jelszavát, vésték fel: „A világ csak hangulat” Ez volt a költő világnézete, bár pesszimizmusa ellen állan­dóan harcolt és szabadulni igyekezett tőle. Reviczky az elsők között fedezte fel a múlt századi orosz realista írók re­gényeit: Tolsztojért és Turge- nyevért lelkesedett. Élesen bí­rálta kora társadalmának em­bertelenségét és a népelnyomó politikát, de kiutat nem talált, s belenyugvást hirdetett: „A világ csak hangulat.. Révész Tibor A Karlovy Vary-i filmfesztivál Lassacskán félidejéhez érke­zik a fesztivál. Hatodik napja vagyunk Karlovy Varyban. Horndceik, a legnépszerűbb cseh komikus, aki maga írja és rendezi a (kétnaponként megje­lenő és igen ötletes fesztivál­filmhíradót, tegnapi „különki­adásában” a kubai delegációt interjúvolta meg, és mikor megkérdezte tőlük, hogy van­nak, egyetlen szóval feleltek: „Zima!” Ami csehül annyit tesz: hideg van. Az időjárás va­lóban mostoha. Eddig egyetlen szép nap volt, a többi borom- góe, hűvös, esős. A levegő azon­ban már néhányszor átforróso­dott ... Először Claudia Cardinale, ez olasz versenyfilm, a Bube sze­relmese ^főszereplőjének érke­zésekor. A művésznő egyéb­ként tegnapelőtt jött meg, és tegnap már el is utazott A fűmmel különben bonyodal­mak voltak — hosszú tárgyalá­sok után született meg a dön­tés, hogy a zsűri mégis ver­senyben állónak tekinti Co- mencini rendező filmjét, an­nak ellenére, hogy azt a nyu­gat-berlini fesztiválon is be­mutatták. (6) Közben a fiúk nagyban szer­vezkedtek. Először is kikunye- tálták a tanár úrtól, hogy el­engedjen. Aztán a mentők fő­nökétől mentőkocsit szereztek. Anni pedig a legfontosabb az alorvossal megbeszélték, hogy az esküvő előtti napom kitisz­títják a sebemet, mert megint gennyesedéit — átkötöznek és egy új, könnyű, „elegáns” gip­szet kapok. Komolyam mondom, néha öiár zavarba jöttem, annyira törték magukat, hogy minden rendben legyen. Különben az ém esküvői előkészületeim nem ártották a többi betegnek sem. Nálam látogatási időn túl is mindig volt valaki. Annyi en­nivalót hoztak, hogy egy ki­sebb Közértnek elég lett vol­na és az üvegről se feledkezett meg senki. Vicceket meséltek és étellel-itallal kínálták a szomszédaimat. Ha jól emlékszem, az eskü­vő előtt három nappal meglá­togatott Koltai elvtárs, az igazgató és Fekete elvtárs, a párttitkár. Amikor az ajtón belépve körbenézték á termet, nem ismertek meg. Különben nem is csodálom. Magas, sötét bőrű, fekete emberre emlékez­ték, aki voltam, de ahelyett egy nyúzott — mészbe mártott 4 MPIUS&G 1964. július LU szombat fejet láthattak a párnán. Mon­dom, nem is vettek észre. Ne­kem kellett szólnom: — Fekete elvtárs, hát meg se ismernek? A párttitkár meglökte Koi- tait. Előbb mindketten felém, azután gyorsan egymásra néz­tek. A tekintetük ezt mondta: „Úristen, mi lett ebből!” Meg­ijedhettek, hogy észreveszek valamit az ámulatukból, mert gyorsan és nagyon hangosan kezdtek beszélni. — Szép kis vőlegény — mondta Koltai elvtárs és a váltamra ütött — itt heveré­szik. , Jólesett, hogy nem sirán­koznak. — Eljöttünk megnézni már, hogy mi van veled — szólt Fekete és leült az ágyam vé­gébe. Közben véletlenül jól meglökte a rossz lábamat. Azt hittem, elszédülök. Mondták; nagyon örülnek, hogy megha- zasodom. Kérdezték, mire van szükségem, azon a kétezer^ fo- rintos szakszervezeti segélyen kívül, amit kiutaltak. — Segély..; Segély ... — Ne bolondozz, nem is se­gély ez, hanem jutalom. Az aknáról beszéltek. Kivel mi van és főképpen Verát di­csérték, hogy micsoda szeren­csém van ilyen szép, értelmes és hűséges lányt kifogni... _ Megígérték, hogy máskor is eljönnek. Fekete elvtárs az aj­tóból jött vissza: — Nézd, még elfelejtettem — mondta és az üzemi újság egy példányát húzta ki a ka­bátzsebéből. — Olvasd él, hátha érdekes lesz.;. — mondta titokzato­san. „ ... Mit tagadjam, nagyon örül­tem a látogatásuknak. Mégse csekélység, hogy annyi dolguk között találtak időt, hogy el­jöjjenek hozzám. És érdekes, utólag eszmél­tem rá; a balesetemről, a rossz lábamról nem is esett szó. Ügy látszik, nem is olyan nagyon szomorú az én helyzetem. Úgy beszélgettünk, mintha semmi különösebb bajom nem lenne, mintha a jövő héten mehetnék vissza. Csakugyan, mikor is me­gyek én vissza a bányába? Várjunk csak, hogy is van ez. Ekkor jutott ilyen határozot­tan először eszembe. Egyálta­lán mi lesz? Visszamehetek-e valaha is. Megérdemelnéd, hogy két­szer jó alaposan nadrágon bil lentsenek — szidtam magam. Nemhogy örülnél: három nap múlva feleségül veszel egy vi­lágszép lányt (nékem a Vera az), megvan mindened. Nem feledkeztek meg rólad. Meg mi kell. Mit szóljon a Zoli bácsi . Itt fekszik melletted, mindkét lába térdből hiányzik. Az asz- szony havonta egyszer jón be hozzá. Negyvenöt éves. A leg­rosszabb. Már nem remélhet semmit, de meg húsz évet is elkínlódhat. ö panaszkodhat... nem én, akinek mindkét lába megvan, ha darabokban is, de megvan, él... és meggyógyul; Ügy felvidultam, hogy már nem is értettem az előbbi rossz kedvemet. Az esküvőig hátralevő időa2 én ugratásommal és az össze- stoppolásommal telt. Ezt a ki­fejezést az alorvos úr használ­ta. Bejött, megállt az ajtóban és nevetve kérdezte: — Na, hol kezdjük össze­stoppolni ezt a férjjelöltet? Jó szagú, vidám áprilisi na­pon jött értem a mentőautó. Szerettem volna nekiiramodni Bementünk a titkár szolbájába, aki elmondta a szöveget. Föl­tette Verának a kérdést, akar-e a feleségem lenni. Vera han­gosan, határozottan kimondta az igent. A nagymamánál tartottuk a vacsorát. Az én szüleim is oda jöttek. Azért rendeztük így, hogy meglegyen annak a -jó­szívű öregasszonynak az aka­rata. Este kilencig minden szép simán ment, éppen úgy, mint más lakodalmakban. Ha csak azt nem számítom, hogy Vera, amiért nem vélem tán­colhatott, mással se ment el. Az talán csak nekem tűnt fel, a szédítő tavaszi világnak. Futni, futni, aztán megállni és nagyokat fújtatva belehunyo­rogni a napba. Nagy vigyázatosan támogat­tak lefelé a néhány lépcsőn. A felénél az öcskös és a ba­rátja — akit magával hozott — megúnták a kínlódásomat és egyszerűen a hajamnál fogva felemeltek. Már mindent előkészítettek. Vera a tanácsháza előtt várt hogy hozzám mindenki kissé túl hangosan, túl vidáman szól. Nem tudom, hogy való­ban így volt-e, mert az ember ilyen átkozott helyzetben kép­zelődik. Kilenc tájban a megerőlte­téstől szédülni kezdtem. Ha visszagondolok rá, nem is volt olyan tréfadolog órákon át mereven előrenyújtott lábbal ülni. A szobában meleg volt. Mozogni nem tudtam. Igaz, eleinte ötpercenként kérdez­ték, hogy érzem' magam, de ón mindig azt mondtam, hogy prímán. Sőt, már untam is az aggódást. Így Vera kivételével lassan megfeledkeztek rólam. Vera csaknem végig szorította a kezemet és szüntelenül kér­dezte az aggódó tekintetével: „hogy vagy... hogy bírod”? Talán ez tette még nehezeb­bé a dolgot. Sok erőmet emészthette föl, hogy Vera semmit se vegyen észre. — Szünet nélkül biztatóan mo­solyogtam, és még annyit se mozogtam, amit a helyzetem megengedett volna, mert ha moccantam, Vera felugrott, se­gíteni akart. Mondom, kilenc körül érez­tem, hogy baj lesz. Fojtogatott a meleg és főképpen a tehe­tetlenségem. Alig éreztem a saját testemet. A tíz körmö­met belevájtam a támlásszék karfájába. Éreztem, hogy már se a másra gondolás, se az akart nem segít. Lefordul­tam a székről. Amikor magamhoz tértem, már csak a szüleim és az öcsém állt az ágy mellett. Ag­gódva szidtak, miért nem szól­tam előbb. Azután ők is el­mentek. Nem lehet és nem is fontos mindenről beszélni, de annyit mondhatok, hogy az én Verám­nál gyengédebb, megértőbb asszonyt nem hordott a föld a hátán. Számomra az a bizony­ság jelentette a legtöbbet hogy ez az asszony nagyon szeret engem. Hiszen csak a szerelem ad­hatott neki erőt és csalhatat­lan értelmet, hogyan kell vi­selkednie egy magamfajta, agyongyötört emberrel. (Folytatjuk) A HAZUDÓS BILLY Angol film Sághoz, kétségbeejtő. Ahogyan Rita fecseg az ígéretek bevál­tásáról, felháborító. Ahogyan Buxbury tanácsos úr ragasz­kodik társadalmi címéhez és őszült méltóságához, nevet­tető. De mindez tízszeres, oly­kor százszoros nagyításban lát­szik Billy arcán, mozdulatain. A rendező az angol dühöngő ifjúság türelmetlenségét, szán­dékait fogalmazza filmre, illú­ziót romboló őszinteséggel és meghökkentő kritikával. Nem titkolja, hogy igazat ad a ma angol fiataljainak. A tragiko­mikus hangvétel is amellett bi­zonyít, hogy a film alkotója hajlik a fiatalok filozófiájának elfogadására. De gondoljuk csak végig a logikai sort! Nem kell kicsinyesen megrögződni az anyagiaknál! Mozogni kell a világban, szabadon, annyi ru­hával és erkölcsi kötöttséggel, amennyi Liz útitáskájában el­fér, „majd lesz valahogy” — vállrándítással és fiatalos mo­sollyal! Be kell járni a világot, mert a térkép és az idő arra jó, hogy barangoljunk! Min­denki megteheti ezt? Mi lenne, — Csak fel kell ülni a vo­natra és el kell menni innét! — mondja a bájos szőke Liz felszínes és felelőtlen lázadás­sal Billynek, És Billy, aki foly­ton „hazudik”, komolyan rááll a biztatásra, csak a szóké-; utolsó pillanatában torpan meg. Almai, lehetőségei elől visszakullog a családi házhoz, megúnt gyötrelmeihez. Ki ez a Billy? Fiatal tisztvi­selő egy átlag-angol városban. Temetkezési vállalatnál csip- csup krajcáros ügyeket intéz rosszul, miközben dagadó mel­lel egy országot, Ambróziát álmodik össze magának, ahol ő a császár, amolyan félisten- diktátor-féle, felvonulásokkal, ünneplésekkel, dörgő szónok­latokkal. önmaga álmodott hő­se, akit ha álmodozása közben megzavarnak, dühödten azt kí­vánja, hogy géppisztolysorozat végezzen gyötrelmes ellenfe­leivel. Billy nem szereti apját, mert őt e fecsegő férfi elemi csapásnak tartja, átoknak ne­vezi lustasága és hazudozásai miatt. Nem szereti anyját sem, vagy legalábbis azt hiszi, hogy ez az érzése hiányzik belőle. Ghadrakot, közvetlen felettesét izzó gyűlölettel utálja, mert ki- beményített mozgású és ingű főnök, aki feszesen számon béri az alkalmazottak mulasz­tásait Csak a lányokhoz vonzó­dik, mert azok minden monda­tát komolyan veszik és jó ér­zés, ha hisznek az emberek. Még akikor is, ha az álmokról, az álombéli Amibróziárcd, a karrierről, apja gazdagságáról, épói készségéről mond nagyo­kat ez a gyötrődő, töprengő, pnánalmasan vergődő fiatalem­ber, s ha nyomban kiderül is • szavák értéke. A fiira rendezője, John Schlesinger, a lélekbúvár szen- fcedéüy-fütötte szorgalmával elemzi egy angol fiatalember lelkivilágát, az abban lezajló eseményeket, az abban meg­fogalmazott, vagy érlelődés- ben lévő szándékokat, amelyek itt-ott tettekké lépnek élő. A főhős vívódásai sokszorosan ki­nagyított mértekben zajlanak le előttünk. Billy nem akar semmi rosszat Naggyá, hőssé, erejének tudatában hatal­massá szeretne nőni, mert Kö­rülötte minden sivár, piszkos, közönyös és kicsinyes. Ahogy az apja szidja, merev arccal és rideg szemeikkel, kiábrándító. Ahogy az anyja védi, tapló­száraz szavakkal, fájdalmat okoz. Amilyen primitíven ra­gaszkodik Barbara a boldog-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom