Heves Megyei Népújság, 1964. január (15. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-26 / 21. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYE! MÖVEIŐDÉS! HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK FÓRUMA VITÁt Az alkotás légkörét meg kell teremteni! A Népújság karácsonyi számában irodalmi, irodalompolitikai kérdésekkel foglalkozott Márkusz László — helyi — Heves megyei vonatkozásban. Az újságírói szemmel és lelkiismerettel megírt cikk hozzászólásra késztetett, már- csak azért is, mert az újság hasábjain kifejtett kritikai és bői munkásságom következtében a Márkusz László által megfogalmazott kérdések bennem is választ sürgetnek. S ha most hozzászólok a vitára bocsátott kérdésekhez, inkább a megoldást kereső töprengéseimet mondom el, semmint biztos kalauzul szolgálnák a megye művészeti és irodalmi életének helyes kormányzásához. Kedvező és elkötelező tények A megyében van állandó színház, tanárképző főiskola, jelentős példányszámban megjelenő napilap, és egy minden évben tárlatot rendező, főként festőkből álló képzőművészeti csoport. Ha ehhez hozzáveszem a TIT, a Gépipari Tudományos Egyesület és az Építéstudományi Intézet helyi csoportjait, önkéntelenül arra a megállapításra kell jutnom, hogy egy Miskolchoz, Szegedhez, vagy Pécshez hasonló — bár formáiban és esetleg minőségében kisebb — szellemi góc kialakítására nyílnak kötelező lehetőségeik. Ezek az intézmények művészeket, tudós törekvéseket és a szellemi fejlődés igényét takarják — külön-külön. Jelenleg nincs mód, hely és alkalom arra, hogy a színész, az irodalom- történész, ‘tudós, festő, közíró, építész vagy gépészmérnök ta- lálkozhaesék, kötetlen formában, valahogy úgy, ahogyan ezt Pesten teszik és tették a Fészekben, a fővárosihoz hasonló, esetleg ékesebb cipőkben járó emberei. Magyarul: arra lenne szükség, hogy intézménytől független, klubszerű, de nem előírásos program szerint működő helyen találkozzanak. S itt a művész- vagy irodalmi kávéházra gondolok, amilyenekben a századelő idején a magyar irodalmat, a magyar művészeti életet irányították és „csinálták”. Nem véletlen az, hogy Fodor Józseftől Orbók Attiláig az Idősebbek annyiszor példálózhatnak mostanában arról, hogy éltek ők pár évtizeddel ezelőtt az Otthon írók és Hírlapírók Körében, vagy máshol Pesten, vagy akár Nagyváradon, Debrecenben, Kolozsvárt, vagy Pécsen, hogyan tartoztak össze a szellemi élet kisebb és nagyobb bajnokai. Ilyen „kávéház”, ahol hosz- Kbú délutáni, sőt estébe nyúló beszélgetésekre, vitákra, egy elfogadhatóan berendezett külön teremben össze lehetne jönni, Egerben nincs. Pedig lehetne, kellene. A színészek, a tudományos munkával foglalkozók, a piktorok és az írással bíbelődök — véleményem szerint — meglepő gyorsasággal megtalálnák egymást és a mélyülő kölcsönhatásokban mindnyájan nyernének: a másik munkájának, gondjának és örömének megismerése, az őszinte kitárulkozás és fejlődés nyereségét hozná magával. Az alkotáshoz, a gondolatok ébresztéséhez kell ez a cigarettafüstös, kávézó, anekdotázó légkör is, mert a színésznek, a festőnek, a tudósnak, az írónak éppúgy kell a munkáról folyó vitatkozás és az önfeledt fecsegés köznapi dolgokról, minti az alkotásnak kételyekkel telített bércéi-órái. Aki éü ezt* aa tudja magáról. Nem hiszem, hogy vendéglátó szerveink képzeletét ilyen irányban nagyon kellene sarkantyúzni. A megye tanácsa — akár Eger városé is! — a helyi szellemi élet atmoszférájának kialakításáért meghozhatja ezt az anyagi áldozatot. Valahol, nem is a messzi jövőben ez a befektetés megtérül. A helyi irodalom ügye Országos irodalmi fórumok többször fanyalogva, ajkbigy- gyesztéssel szólnak a megyei lapokban megjelenő prózai és lírai írásokról. Alapos felmérés, kritikai munka nem született eddig a kérdésben, így hát sem védeni, sem támadni nem okszerű az ilyen irányú közléseket. Nyilvánvaló, hogy a vidéki lapok — elfoglalt helyüknél fogva — veszik fel vagy hárítják el azokat a kéziratokat, amelyek vidéki és fővárosi dilettánsok tollából áradnak, de azokat is, amelyek vidéki és fővárosi írók műhelyeiből kerülnek a kisebb hatósugarú vidéki lapok hasábjaira. Ez a helyi irodalom azonban van, hetenként legalább egyszer, a vasárnapi szám két oldalán. Ha valaki figyelemmel kísérte éveken át ennek az irodalmi fórumnak a sorsát, megállapíthatta, hogy sok dilettáns merült már el és olyan új nevek kaptak nyomdafestéket, akikkel nemcsak a lap hasábjain, de más, olykor országos orgánumokban is találkozik az irodalom barátja. A szerkesztőségbe folyton áramló kéziratokból az első olvasásra, első hallásra kiválasztani az értéket és eldobni az ocsúként kezelendőt — nem egyszerű feladat. Idő, Ideg- rendszer, szív és kritikai érzék, olykor búvármunka kérdése ez. Ezenfelül még szerencse dolga is: van-e érték, amit fel lehet, fel kell fedezni? A kritikai szándéknak — ha van egyáltalán ilyen! — nehéz dolga akad ezekkel az írásokkal, mert először ezeket össze kellene gyűjteni, hogy megmérésük céljából serpenyőbe kerülhessenek. Javaslatom sok más szempontból is, de elsősorban a kritika lehetőségének megteremtésére: annak a Népújságba teret kapó tíz-tizenkót írónak a munkáját, vagy munkájának egy részét antológiába fogni össze évenként egyszer, vagy kétszer és ezeket gondosan kiválogatott gyűjtéseket ereszteni valamelyik irodalmi lap, vagy kiadó Lektorátusának elemző munkája alá. Ez a^, megméretés a munkabeli áldozatot is megérné! Nyerne a vidékből is táplálkozó egyetemes irodalom is valamicskét, de sokat nyernénk mi, e táj toliforgatói, „másodállásban” írót-költőt játszogatók, akik a nehezen vagy könnyen kimondott „szép szó” varázsával és igazságával szeretnénk valami többet adni a holnaphoz. Rajtunk a kérés sora Még valamit erről a „másodállásban” levésről. Nemcsak arról van szó, hogy közöttünk mindenki iskolai végzettségével megfelelő polgári foglalkozásból él, hanem arról is, hogy szétszórtan élünk a megyében, a megyén kívül is. Antalffy István már Kecskeméten lakik, bár évekkel ezelőtt Salgótarjánból édesedéit hozzánk, Polner Zoltán a szegedi tanyavilágban tanárkod ik, s bár a Tiszatáj—Magvető már második kötetét rendezi sajtó alá, nálunk keres legújabb verseinek fórumot és visszhangot — Katona Judittal együtt. Püspöki Mihály, forgács Károly és Hargitai István Hatvanból küldik kézirataikat, s mi néhányan Egerben éhe „szerencséltetjük” az újságot és olvasóit mondanivalónkkal. Hogyan lehetne ennek az újságnak és ennek a tájnak íróit, rímes mestereit rákényszeríteni a többre-magasabbra törésre? Az erkölcsi haszon mellett árnyékként (kedves árnyékként) vetődne e társaság törekvéseire, ha a megye tanácsa — vagy a megyében lévő városok tanácsai — gondolnának nívódíjakra, vagy irodalmi pályázatok kiírására. Ha ezt teszik Pécsett — itt még megtoldják az ügybuzgalmat megpályázható ösztöndíjakkal is —, ha ez a módi a szomszédban, Miskolcon is, de a többi V'idékl gócokban is, akkor ez nem lenne nagy újítás a Mátra és Bükk aljában sem. Ha azt akarjuk, hogy előbbre jussunk formában és főként tartalomban; ha azt akarjuk, hogy e néhány hevesi tollforgató igényesebb legyen önmagával és munkájával szemben, össze kell ereszteni az erőket, a tudást és a szándékot kell összemérni; és ha mindehhez méltó tétet is adnak a helyi politika és a helyi irodalom lelkiismeretes gazdái, az eredmény nem várat magára. A verseny itt is szülhet újabb eredményeket, nemcsak a munkapadoknál, vagy a sportpályákon. Sokan talán úgy gondolják, hogy értékénél és jelentőségénél nagyobbnak látom a megyében élő színészek, irodalomprofesszorok, festők, építészek társasági, társadalmi és közösséggé formálódásra bejelentett vagy eddig elhallgatott gondját, igényét Szándékosan szóltam a közösség erejéről és szükségességéről. Lehet, hogy értékénél és jelentőségénél jóval többet beszéltem a helyi irodalom kérdéseiről. Hitem szerint fontosat mondtam. Talán túl sokat kértem a tanácsoktól ebben a néhány sorban. A kérés sora — eddigi munkánk alapján — úgy érzem — most rajtunk van. Szeretnénk hinni, hogy a megye tanácsa, s talán a megyében lévő városok tanácsai is kérni fognak bennünket — munkára. S akkor mi munkánkkal válaszolunk. Farkas András HARGITAI ISTVÁN: KATONA JUDIT: Egy ember csak egy ember Egy ember csak egy ember semmi több Mellén a szüntelen halál dorombol Van, kit a reflektor fényélje lök — Az űző sors — ki a paradicsomból Van aki boldog és fehér fogú vad A dzsungel ősi mélyén alszik s ékes Paradicsommadár tollával és nesz Sem ér füléhez: hogy ma háború van Más a tenger mélyén fut és radarsáv A szíve s a lelke atomreaktiv És puszta létével fertőzi társát Mást égi tájak felé űz a vakhit Ahitatos és jó azért, hogy lássák: Az istenek kegyében megmaradt itt POLNER ZOLTÁN: UNDOR Visszeres kék virágok. A nap mintha pincéből sütne. Szajhálkodik a zongora, a dob fuldoklanak a poharak és beletörülközik egy arc a füstbe. Ma szabadnapos a szerelem, asztalát körülállják. A tisztességről kornyikál az éj s a kisvárosi költő még záróra előtt leitatja a múzsát. ANTALFY ISTVÁN: versei Leckét mond az idő Leckét mond az idő, A zúzmarás erdő fellobog, koppannak a szédült madarak, és a gyermekszívek boldogok. A szelek neki-nekirohannak a szikrázó hó-palotáknak, letépik a telefonvezetéket s letarolják a kóró-katonákat. Leckét mond az idő, megfagynak a kitalált mesék, Kemény próbát állít az élet: leckét mond az emberiség. Talán nem is virágok Talán azok nem is virágok, hanem a nyári emlékek parázsló, vibráló fényei. Legendák születtek és haltak titokban. Száműzött király a senki földjén ne légy, szívem. De a bolyongó hangok nagy misztériumában te adj ütemet a megszülető új és új daloknak, mik a világ légkörében, vagy abból kiszakadva, megünneplik az emberrélevés és a boldogság felmagasztosító felejthetetlen aktusát. ^prizma Szememben képek törnek össze: csöndes virágfej biccenések és esős, lágy suhanású esték. Az első hóesés a télben s kapucsapódás amikor elmész. A kályhaszükség bútoraink közt hideg amely velünk jön ölre. Hárman állunk a téllel szemközt te, én s kisfiúnk fagyos kis ökle. Te: ki tanítasz s éjjel alkotsz én: ki dúdolok, mosok fiamnak ő: ki miatt fáradtan elhamarkodsz sok szerelmet és kevés nyugalmat. Összetörik most ez a kép is, hogy így sorsunkat látom előttem. Jó volna tudni néha mégis hogy mi vagy az élet felelőtlen. VLADIMIR ALATIRCEV verse. Fordította: Antalfy István. Nemcsak ma Élünk. Nemcsak most folyó napjainkban! Bármilyen odaadó szívvel, de összekötve múlttal, és jövővel, nincs kezdet, nincs vég, s nincs halál. Szüretien él a munka. Gondozzuk kertjeinket a korok rétegeiben, s bár elhull az almafa koronája, az új lomb már a jövőben susog... (A Lityeratumája Gazzetta 1963. december 12-i számából.) FORGÁCS KAROLT: Erős indák •. • Erős Indák fonódnak rá szivemre, Serkent, nem öl: sugárból font bilincs. Ok boldogságra sóvárogni nincs: Nyitott kapun keresztül léphetek be Oda, ahol már kettőnkre vár a kincs. Miénk, nem száll senki érte perbe Velünk: nyereségünket seperd be, És annak, mi volt, elbúcsúzóra ints. Kötelékeinket lebontjuk ketten, S egymásra fűzzük, hogy széttéphetetlen Eggyé legyen: éj s nap, te s én, gyönyör, kéj: Jöjj és légy szél: a fojtó ködöt űzd el. Homlokomra gyémánt-csillagot tűzz fel, Hogy nyár-fénnyel ragyogjon ránk a törvény. SIMONYI IMRE: NE SÍRJATOK Mindég valami fontosat szerettein volna mondani néktek Aztán valahogy mindég csak ilyesmire futotta hogy ne féljetek ne hazudjatok ne bántsatok szeressetek ne sírjatok sirassatok Az istenért Mondjatok már végre helyettem valami fontosabbat. Nincs jobb érzés, de nincsen semmi tiltóbb, Szilágyi Elek: ŰtépltSk
