Heves Megyei Népújság, 1964. január (15. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-19 / 15. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI MOVElOOÉSI HÄZ IRODALMI KÖRÉNEK FÚRÜVIA PORCÄCS KAROLT: Se saj9 se csend Zeng. csattog rajtam a világ, deres daruk forognak csikorogva, vas cseng, fa suttog, bibor láng libeg. Menedék a fa odva; mint füsttel telelehelt bárban a részeg párok kurjongatnak, hinnéd, májúd utcabál van, de fia a fagy, mint kósza-attak; a deres daru felhőt dönt ránk, ■ a lomhán forgó kőd elárad: hangtalan fullad meg a láng, vége a nagy zenebonának; a némaság cseng a fülemben, szakadékba zuhant a hangzó éle«, a csend öle megnyílt, s szüntelen hull a hó: minden szín fehér lett, A fató hold a földre vágott: néma fehér dagály gyűrűje fogja egybe a parttalan világot. Beleszédülök a habokba, ha nem jön értem a segítség! De jön: mint meleg kés a lágy vajat elmetszi fogságom egy pillanat, s nem engedi, hogy felfeszítsék békémet a csend keresztjére: Warn szólt. Szava: békém bére. Trojan J, Mariann: EX LIBRIS A kelet-európai népeik sors- ! közösségének problémája ! messzi századokra nyúlik vissza. A török hódítás korá- í ban például egyként kel harc- ] ra magyar és szerb, horvát és ! román vagy éppen Bulgária [ hős fia. Hunyadi János, a di- (cső Szibinyáni Jankó éppúgy ' hőse a magyarnak, horvátnak, ! mint a szerbnek vagy román- f nak. Ha Szerbföldön nem lenne okosság, S a legbölcsebb Jankó vajda lenne, Világ eszén egymaga Is túljár; S ha nem lenne vitéz e világon, Csak egy vitéz, a Szekula bánfi, Dolgait a Törökföld megunná! [— dalol a szerb-horvát nép, s a guzlica hangja mellett éneklik e szép, nagyon míves, Hunyadit dicsőítő guszlár-éneket ! is: Levelet írt a budai úrnép, Jankó vajda olvassa az írást. „Jankó vajda, lm, halljad meg végre, Szólítanak az urak Budára, Jösszte gyorsan tanácsba, Hildára! Tanácsba gyűlt a budai úrnép, Kit tegyenek koronás királynak. De nem tudnak egyességre jutni, Kit tegyenek koronás királynak. A románok sem maradnak Egytzer volt egy királyfi. Szép legény, nem akárki. Gyújtott erős sereget, S háborúba sietett. Vitéz módra bösködött, Pusztítván a törököt, S megtért győzedelmesen, Oda, hol a rét selyem. — mondja a dal s ez a gazdag népi hagyomány meglepő vitalitással megy át a későbbi századokra, apáról fiúra szállva, hogy majdan a Zrínyiek dicsőségét is hasonlóan foglalhassák dalba. Sokak kedves olvasmánya lett már az a kötetnyi, Kiss Károly tolmácsolta „Zrínyi-ének”, amely 1956- ban jelent meg a Katonai Kiadónál, Ortutay Gyula szép előszavával De nemcsak a nép ápolta e nemes kapcsolatokat. Zrínyi, a költő már tudatában van a kelet-európai népek egymásra utaltságának, s nem spontánul adódó jelenség az sem, hogy Rákóczi kurucai közé egyaránt befogad magyart és rutént románt vagy szlovákot. S a sort bizony szépen folytathatnánk tovább egész a legVITA Az irodalmi kritika szükségességéről a népújság karácsonyi számában Márkusz László igen érdekes cikket írt a megye irodalmi, művészeti és színházi életéről. Beszámolt az elmúlt év kulturális eseményeiről, összegezve az eredményeket és hiányosságokat. Írásában kitért a megyei irodalmi kör munkájára, s ahogy én észrevettem, itt inkább hiányosságokat, mint számításba jöhető eredményeket tapasztalt. A probléma régen foglalkoztatott, készültem is, hogy megírom, de valami miatt mindig kénytelen voltam elhalasztani. Most is a félévi kollokviumokra való előkészülést szakítottam meg, de úgy érzem — a cikk után — el kell mondanom a magamét A megyei irodalom szükségességéről, illetve feleslegességéről az elmúlt évben sokat vitatkoztak vezető irodalmi lapjainkban, sőt maguk a megyei lapok is helyet adtak olyan cikkeknek, amelyek a „lenni, vagy nem lenni” dilemmáját igyekeztek megoldani. Nehéz lenne eldönteni, kiknek a voksa volt a több, azoknak-e, akik a megyei lapok irodalmát egészében likvidálni akarták, vagy azoké, akik mellette szóltak. Tény az, hogy a megyei lapok kulturális rovatánál kialakult irodalom van. Ha jó ez az irodalom, igenis szükség van rá! A baj ott kezdődik, hogy ez az Irodalom — Kiss Ferenc Kortársbeli cikkéből kölcsönvett kifejezéssel élve — „megyei szinten” létezik. S ennek okát — hogy, „honi” tájakra térjünk — Márkusz László jól látja meg, amikor azt mondja: „sajnos, költőink nem látnak túl a virágos mezőkön”. De ki tett akár egyetlen lépést is annak érdekében, hogy tútlássanak? Megbírálta-e valaki a költőt azért, hogy szerelmét immár hu- szonharmadszor hasonlítja fehér virágához? Hogy sorai döcögősek, képei kuszák, zavarosak? Hogy összekeveri a modernséget a korszerűsdi- vel? Sajnos, sok írónak gyönge oldala az önkritika. Éppen ezért hiba a költőre, vagy az íróra bízni a szelektálást. LASSAN HÄROM ÉVE lesz, hogy ismerem a Népújságot. Időnként én is írok az irodalmi rovatba. Ez alatt az idő alatt átfogó bírálatot nem olvastam a lapban a kör munkájáról. Senki sem mondta, hogy jó vagy rossz volt-e amit írtam? De azt hiszem, másnak sem! Az irodalomtörténetből számtalan példát lehetne felsorolni, hogy- egy-egy alapos bírálat sokat segített az írón, vagy költőn. Nem újdonság, hogy az írók sokszor nem jönnek rá saját hibá'kra. mindaddig, amíg valaki nem figyelmezteti őket. Később derül ki, hogy ez a figyelmeztetés milyen hasznos volt! Persze, nem hanyagolható el a szerkesztő munkája sem. A szerkesztőnek kell a legfinomabb kritikai érzékkel rendelkeznie. Határozottan el kell tudnia választani a jót a talmitól, az igazi irodalmat a dilettanizmustól. A legközelebbi feladat tehát a lapnál a kritikai munka megszervezése. De hogyan? — vetődik fel a kérdés. Nos, ez nem egyszerű dolog. Itt arra van szükség, hogy „összeadjuk az eszünket” — mondaná Móra Ferenc. Mindenki, aki szívügyének érzi a kör munkáját, törte a fejét a legjobb megoldáson. A következőket javasolnám. Először is ismerjük meg egymást, de alaposan. (Irodalmi körről van szó, s a kör tagjai alig- alig tudnak valamit egymásról. (Az ország területén szétszórtan élünk, az összejövetel-szerű ismerkedések tehát eleve kizártak. A legalkalmasabb megoldásnak a levelezés ígérkezik. Alakítsunk ld levelezési hálózatot! Levélben megírjuk egymásnak véleményünket a megjelent írásokról. Az idősebbek ilyen módon nagy segítségére lehetnek a fiatalabbaknak. Tanulnánk egymástól. Egymástól tanulni a leghasznosabb dolog! újabb időkig Zmaj Jovano- vic, Jovan, Pavel Országh— Hviezdoslav, Fodor Manojlo- vié, Ady, József Attila, Krleza, Németh László, vagy éppen Julius Fuéik nevének említésével. De ne menjünk most tovább, hanem tekintsünk egy kissé vissza, úgy másfél százados múltunk érdekes és egyben nehéz korszakába. Egy egri költőről szóljunk, aki szerbnek született az egri rácok csaknem ókétszáz éves barokk korabeli rezidenciájában s élete hajnalán (az iskolás évek alatt) a magyar literatú- ra mellett tett hitvallást. És emellett meg tudott maradni igaz és őszinte módon szerbnek is, hogy majdan a népek barátsága gondolatának egyik előhimökévé váljon egy olyan korban, amelyre már sokszor előreveti árnyékát az osztrák udvar szította gyilkos nacionalizmus. ★ A szakemberele s a* irodalmat kissé tudatosabban olvasók között nem éppen ismeretlen dolog, hogy a magyar- országi klasszáéi tás őszülő széphalmi mestere, a goethei életműből igen sokat merítő Kazinczy is felfigyel Azzan- aginica csodás történetére sha még egyelőre idegen közvetítéssel és döcögve is, de megszólaltatja elsőként magyarul a „szerbus mariiért”. Az 1814- ben megjelent Karadzic-féle szerb népköltési gyűjtemény (Srpske narodne pjesne) mellett az ő hatása is közrejátszhatott, hogy Vitkovics Mihály, a született szerb és ugyanakkor magyar író, megkezdi a szerb népdalok eredetiből való átültetését magyar nyelvre. 1819-től jelennek meg a fordítások; alig tíz esztendő alatt több, mint tíz darab. Mennyiség ez akikor, hisz magyar részről jóformán nem is volt szakavatott literátor ismerője a déli szomszéd nép nyelvének. Amikor később Vörösmarty s Bajza nyúl a „szerbus manier” metruméhoz, még mindig csak német nyelvű közvetítés áll rendelkezésre vagy éppen Vitkovicsnak egy-két eredeti formát megkísérlő, sokszor még sántító átültetése (Szép BE LEHETNE VEZETNI azt a gyakorlatot, hogy a kör havonként bemutatna egy-egy írót. (Rövid életrajzi ismertetés, néhány vers, vagy novella.) A kör tagjai megírnák véleményüket az író munkáiról, beküldenék a szerkesztőségnek, s a szerkesztőség a legjobb véleményeket (azokat, amelyek leginkább számba vették az író erényeit és hibáit) leközölné a lapban. Az induló írók, költők esetében kétszeres a kritika szükségessége és felelőssége. A kritikáti an közlés táptalaja lehet a túlzott önbizalomnak. Az Ifjú titán, vagy a titánko- dó öreg nem tudja megérteni, hogy verseit miért nem közli — mondjuk — az Élet és Irodalom, hiszen a megyei lapnál minden vasárnap megjelenik. Ez a zabolátlan futás gátjává válhat a további előrehaladásnak. Persze, nem lennék igazságos, ha mindenért, a „kívülről jövő” kritika hiányát okolnám. Mindnyájan felelősek vagyunk önmagunkért. Ha már a horátlusi tanítást nem is szívleljük meg szó szerint, legalább kilenc napig nem ártana a dossziéban tartani a verset, vagy novellát, hogy lüána kellő belső meggyőződéssel ellenőrizve csúsztassuk a szerkesztőségnek címzett kék borítékba. HOGY A ROSSZAT kioperáljuk, szükség van a kritika kíméletlen, de orvosló késére. Legyünk egymás orvosai, saját egészségünk érdekében! Kovács Sándor leányka, kedves rózsaszálon!; Mi hallik ott a túlsó részeken, stb.), s jó pár évnek kell eltelnie, míg kötetével Székács József is jelentkezik. Így hát méltán áll az élen fordításával a szerény tehetségű, de annál szorgalmasabb Vitkovics, s ha az eredeti forma s ritmus nem is sikerül mindig, a dalok „magyarítása” mégiscsak nyújt valamit. Milyen kedvesen hat például ma is a „Ha én forrás volnék ..kezdetű kis dal még Bajza eredeti formát utánzó átültetésének ismeretében is: Ha én forrás volnék, Tudnám és, hol folynék: Kedvesem lakánál, Éppen ablakánál, A hol 6 öltözik, A hol 6 vetkőzik. Tán belőlem inna, Vagy szivére vonna. A „Szép leányka, anyád szépe...” címűt olvasva meg éppen átérezzék annak mélyen népi hangulatét: Szép leányka, anyád szépe, Mért vert ma meg, miért tépe? Ha azt tudnám kedves gyermek, Hogy téged a miatt vernek, Mert hozzátok gyakran Járok, -• Többször járnék még hozzátok: Hogy az anyád addig verne, Mig a házamhoz kergetne. „Az élválé lány” című, „szerb után” készült dal magyaros köntösben, páros rímű felező nyolcasokban áll az olvasó előtt, de a „Szép leányka, kedves rózsaszálon!...” már magán viseli a szerb eredetiséget, megszólal magyarul a „deseterac” metszettel pontosan a negyedik szótag végién: Szépleányka / kedves rózsaszálon*, Nem vetett, nem / ültetett virágom; Hűi vízzel nem / öntözött virágom, Czókolatlan / gyenge rózsaszálon« Nyújtsad ajkad / hadd csókolja ajkam, S szólott a lány/ szép napom, levente, Kertem a ti/ rétetek meg ott van. Majd öntözni / elmegyek vlráglm. Este jöjj e> 1 pányvázhatni méned; S akkor csókolj / szép napom, levente, Addig csókolj / míg szived kívánja; Csakhogy meg ne / karczold gyenge orczám, ölért megtudná / s majd klszidna anyám. És mégis a fordítások legsi- kerültebbike az oly hosszú idő X óta igen népszerű „Bácskai re- 5 gedal”, komor, magyar népbal- t ladás hangulatával, ősi tizen- 1 kettőseivel, meglepő formai \ ötletedveL Joggal láthatjuk $ benne talán még Arany balla- f dóinak is formai előképét, s i azt az egészséges népi balladai- J ságot, amely kiváltképp szé- fkely népballadáinkra jellemző. i Mennyivel közelibb e Vitko- ? vies átültette „ballada” világa Ja Kisfaludy-féle német eredetű ♦ kísértet-balladákénál, amely {sajnos, hosszabb időre szabta l meg a magyar múballada-köl- f tészet irányát. Tudjuk, érez- Izük, mit jelent e kísérlet bal- Jlada-költészetünk fejlődési vo- I nalában. Az Egerbe induló ♦ „Bácsi szekeresek” tragédiájáénak története Palkó vitéz elődadásában ma is megragadja a f képzeletet: 1 „Amely anya Hát Egerbe ereszti, } Haza öt ne várja, nem jön vissza ♦ többé. 5 Elhulltak ma, el, az Ifjú ♦ szekeresek, v Élőt már ököztük hiába keresek. ♦ Amelly húg a bátyját útra készítette, f Ingújjra a rózsát hiába tűzgelte; ( Nem fogja az Inget már bátyja l hordhatni; X Nem fogja ifjú testén elkoptatni. 1 Amely mátka útra készíti 1 kedvesét, I Pávatoü-szedésben ne fárassza 1 kezét; J Mert azzal kedvesét, bármiként ♦ hajhássza, 0 Ebben az életben már fel nem ♦ cifrázza. Q Tápláljátok hát, ősz anyák, f magatokat, ? Bennünk ne vessétek biza dolinátokat: \ Kitől az 6 selyemmadara elrepült, 1 Vissza nem repül az, szárnyat J vesztett s ledőlt.” I ★ 1 A népdalközvetítés nyújtot- Jta lehetőségeken túl Vitkovics más Irányban is dolgozik. A színház köti le figyelmét, s ezen keresztül is a nemzeti kultúra ügye, szerbé és magyaré egyformán. Lefordítja hát 1808-ban magyarra Jünger L4- orni öltözetét, majd nyomban átdolgozza szerb nyelvre is, hogy aztán két évtized múltán (1830) már egy Kotzebue-átdoU gozás (Az önfeláldozás) kíséretében adja be közlésre a szerb Matieának (Matica Srpska). Aztán szerb verseket is ír; ódát, szerelmi dalt, s alkalmi költeményt egyaránt. A „rác literatúrára” lantjával a szer- bek Virágja, Musicki „édesgette”, akit ódával köszöntött (Lukijanu Musickom) az egykori iskolás emlékeket idézve. A korabeli magyarországi szerb irodalom tudós mestere aztán többször is felbukkan életművében. Musiczky Lucián — írja pl. egyik Kazin- czynak szánt levelében — a legtudósabb és legjobb pap papjaink között. Beszél, ír Szlavónia, rácz, orosz, görög, magyar, franczia, német, deák, sőt zsidó nyelven is. És mindezek teszik azt. hogy keresztet nem kaphat. Ezt ne csudáid; mivel ezen derékséged mellett hízelkedni, csúszni-mászni nagyon nem tud.” E jellemzés után érthető lesz az a lelkesedés is, amellyel a világpolgár Kazinczy fordul a tudós-költő Musickihoz kifejtve annak a patriotizmusról, s a nemzetek közötti békességéről vallott nézeteit: „Az én patriotdsmusoro — írja — nem ellenkezik ■ oosmopolitismussal. s midőn a magyar nyelvnek virágzását óhajtom, midőn azt a mennyire tőlem kitelik, elősegélná igyekszem, nem könyörgök azért az egeknek, hogy — máj nyelveknek károkkal virágozzék az én nyelvem; nevezetesen nem könyörgök azért, hogy az a nyelv nem boldoguljon * mellyen az Azan Aga menyei szépségű elegiája énekeltetett ... Vedd berekesztésül vallomásomat: Az igazság minden nemzettel, minden felekezetid közös, s a jók s bölcsek fellelik egymást különböző feleken is. Jaj annak a nyomorultnak, kinek szemei felakadnak a ruhán és a hangzaton, Szeressük egymást tisztelt férjfiú, mert érezzük, hogy at igazság gyermekei vagyunk.” Mennyi mindenre megtanít még ma is irodalmunk széphalmi mesterének ez a nemes gesztusú. legőszintébben nacionalizmus nélküli hitvallása. Hát nem érdemes elgondolkodni ezen? Vitkovicsnak aztán nyilván megvolt a kapcsolata a hazai szerbség irodalmának más kar- társ-alakjaival is, akik föltétlenül részt vehettek híres irodalmi összejövetelein. Az meg szinte már természetes, hogy Kármán Fannyjának is ő lesz szerb tolmácsolója, ezzel a szentimentalizmus meghonosítója a szerb irodalomban. Persze közvetítő szerepe még ezzel sem szűnik meg; nem szorítkozik pusztán a szépirodalom terére. Tudományos értekezést is ír, dőbb „Az óhitű magyar írókrul”, majd „A szer- busi vagy rácz nyelvről” a szerb—magyar közlekedés gondolatának jegyében. „A magyar földön ... — írja az utóbbiban — a többi között a szer- busi vagyis rácz nyelv”*en másfél milliómnál több lélek beszél.” Ezen nyelv már a magyarok országosának kezdetétől Dráva és Száva folyóknak folytában itthonos volt: később Duna és Tisza partjain 's keletbe jött”. Történhetett ez pedig azért, mert a szerb nemzet . az ő királyai alatt a ri- eómezei szerencsétlen ütközetig, úgy azután deszpotái (her- Tzegjei', alatt, és mind ez ideig nagy összeköttetésben volt és V?gy<i7i a magyarokkal.” Éppen ezért »izónyára . kedvesen veszi a magyar olvasó”, a rác nyelv sajátosságainak bemutatását LÖKÖS ISTVÁN: A népek barátsága gondolatának egri költő-előfutára
