Heves Megyei Népújság, 1963. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1963-12-24 / 301. szám

8

NEPÜjrSÄO

1963. december 24., kedd

azért, mert akkor cserélik vissza azokat.

*

Feleséget meglepni »

Vajon hány ember pusztulna el, ha úgy szeretné önmagát, mint — felebarátait?

A város széléről, a Nagy- part aljából indultunk el Piroskával. Szorgosan kocogott .Tiellettem a bokáig érő hóban, lehogy leszorítsa a járókelőket i keskeny, taposott ösvényről, dónként előre iramodott, mint a karámból szabadult csikó és /ézna lábait sebesen szedve, a sarkon ijesztett rá1"

— Huh!

Aztán utána kapott a szállingózó, vastag hópelyheknek, s tenyerén egyensúlyozta. Néhány hetes ismeretségünk alatt ritkán láttam őt ilyen felszabadultnak, vidámnak, játékosnak. Ez annál is meglepőbb, mert Piroska még csak most töltötte be életének első évtizedét, de aki a . hófehér arcá- oól előparázsló irtatlar.-szomo- rú szemébe néz, kiolvashatja belőle: valami nagyon keserítheti ennek a kislánynak az életét, azért nem tud olyan, gondtalan, vidám lenni, mint hasonló korú társai;

Amint a hó fehérsége még jobban kiemeli arcának sápadtságát, s ahogy dacosan nekifeszült a kabátkáiét cibáló szélnek, önkéntelenül is egy mesealakot juttat az eszembe. Valahogy így indulhatott neki a nagyvilágnak Hófehérke, ilyen fancsargó ízű szélben, szívében szomorúsággal, elhagyatottan az irigy mostoha elől menekülve, oltalmat keresni a törpék -birodalmában.

De Piroska-Hófehérke, ha menekülhetne, úgy rossz sorsa elől futhatna, ha elegendő lenne ereje ahhoz, hogy kitörjön abból a sanyarúságba zárt világból, amely az egri Borházsor utca 1. szám alatt — otthon várja nap nap utám A mesebeli varázslatos törpék házikója helyett Piroska- Hófehérke egyetlen szobában lakik szüleivel és testvéreivel, akik, mint a mesében a törpék, éppen heten vannak. Szüleivel, akikben még csak nem is él a mostoha sorsból való kilábolás igénye. Apja segédmunkás, anyja fiatal, élénk asszony, aki mégsem dolgozik. De az apa fizetése és a családi pótlék is inkább a torkon csordogál le, elfolyik ide-oda, mintsem a gyerekek életét könnyítené.

Így él Hófehérke és a szennyben, sanyarúságban is szeretne tiszta ember maradni;

Akár a mesében .;: Mostoha sors;.. Hét testvér... És a jobb sorsra érdemes Hófehérke, akinek nem mese, de szomorú valóság az élete, s aki zsebre dugott kézzel itt kalauzol a zeg-zugos utcák rengetegében, a belváros felé.

— Miért nem húzod fel a kesztyűd? — kérdem tőle.

— Csak az egyik van meg — nyúl mélyebbre a zsebébe, amelyből egy rongylabda kerül elő, ezt szorongatja kézmelegítő gyanánt.

Fenyőfát cipelő férfi térít le bennünket a járdáról és a kis incidens önkéntelenül is a közelgő ünnepekre tereli a gondolatokat.

— Milyen ajándékot vársz karácsonyra?

Neheztelés érződik a hangján, amint kényszeredetten kinyögi:

— Semmilyet.

— Anyukádtól sem?

— Tőle sem ... A napközilehet, hogy kapok, vagy az

ólában. Mikulásra is ott

kaptam annyi cukrot, csokoládét, hogy be se tudtam zárni a táskám tőle. <

— Hogy karácsonyozol mégis?

— Sehogy. Otthon leszek... A gyerekekkel. Mert betegek.

— Ki beteg közülük?

— Négyen is ... Kanyarósok.

— Mostanában nem... Én adom be nekik az orvosságot. — S magyarázza, milyen fel- nőtles rafinériával bírja rá kis öccseit, hogy lenyeljék a ke. serű gyógyszert.

0, Hófehérke már meglett ember. Tíz éyével is. Miként mesebeli társa törődött az őt befogadó törpékkel, úgy gondozza ő is apró öccseit.

Mikor panaszkodom, milyen nehezen ébredek reggelente, kicsit lenéző mosollyal szólal meg, mint aki rég túltette magát az ilyen kicsinyes panaszokon.

— Most is hatkor keltem.

— Miért?

— Tanulni. Nem lett kész a lecke a gyerekek miatt Olyan nyűgösek, ha betegek.

És Hófehérke odaállt a téli hajnal szürkületében egyetlen szobájuk egyetlen asztala mellé (nem emlékszem, hogy szék lett volna a végtelenül szegényes, kétes tisztaságú házban). A kihűlt apró dobkályha nem adott meleget de ő rendület- lenül rajzolta a négyszögeket téglalapokat. Most ez a házi feladat. Így legalább nem kap egyest, mint amikor kézimunkaórára nem tudja elkészíteni a feladatot. 1

Aztán tejért megy. Van úgy, hogy az anyja még alszik ilyenkor.

— Most jó, mert itt is lehet kapni, a közeli boltban. De a vasárnapot nem szeretem, akkor csak a Főutcán van tej —, magyarázza háziasszonyos so- pánkodással.

— És utána mit csinálsz?

— Megmosdatom a gyerekeket... De nem akarnak.

A kicsiken ez meg is látszik, de hát erről Hófehérke nem tehet, hisz ő maga is gyerek még. Gyerek... tehát elindul az iskolába.

— És ott jó?

— Jó... — feleli nem túl sok meggyőződéssel. — Ott me. leg van... A napköziben ebédet is adnak. És én gimnáziumba akarok majd menni. — Daccal feleli szinte, hogy ő. legalább ő elhiggye. Gimnáziumba, de most még csak az általános iskola negyedik osztályában ül. Padtársát soha

nem szólítja, nem zaklatja, nem szúrja meg gombostűvel. Hófehérkének nincs padtársa. Szegényes öltözőire, haliga tagsága és az osztálytársaiba rekedt újfajta „úri gőg” egyedül hagyta őt az iskolapadban.

Lassan ballagtunk. így elszalasztottuk a helyi járatot, s gyaloglás közben volt idő beszélni is, elmélkedni is; vajon sikerül-e jobbra fordítani ennek a családnak sorsát, megmenteni a lezülléstől a gyerekeket, s vajon akik eddig közömbösek voltak e család sorsa iránt, ráébrednek-e tennivalójuk sürgősségére és felelősségükre?

Hófehérke nem kérdez ilyet, tűrve viseli felnőtteket ismeg- roppantó nehéz sorsát. Helyette arról mesél, hogy van neki egy babája. Igaz, hogy csak rajzolt baba, de nagyon szereti és Zsuzsinak nevezte el.

— És miért éppen Zsuzsinak?

— Mert Rédei Zsuzsi... — kezdené a magyarázatot, aztán hallgatásba burkolódzik, mint mindannyiszor, ha belső érzéseit firtató dologról esik szó. Hófehérke hallgat a történetről. Én is tanáraitól tudom.

Uzsonnát kellett átvinni a napköziből az iskolába és egyedül ő jelentkezett Nem akadt társa, nem akarta senki vinni a kosarat vele, mert Hófehérkének nem olyan „rangos” a ruhája, mint a társaié. És akkor a kis, komoly, tanulásban is példás, szép emberi érzékkel megáldott Rédei Zsuzsi megfogta a kosár másik fülét.

S a legszebb baba, az egyetlen, amelyet Hófehérke hálából rajzolt, az ö nevét viseli.

És ekkor önkéntelenül adódott a kérdés, miért csak egy babája lehet Hófehérkének, egyetlen babája, amely számára az emberséget, a segíteni akarást, a szeretetet szimbolizálja?

A beszélgetés fonala újból visszakanyarodik az iskolához. A szünetben Hófehérke elsom- fordál zsivajgó osztálytársai közeléből s elmegy Jóska öcs- csének tanterméhez. Nekidől az ajtófélfának és ott vár, amíg ki nem lép az osztályból a tanárnő. És akkor halkan, félve kérdi tőle:

— Jóska itt van?

Ha igent hall, örül és játszik, ha Jóska megint a csavargást választotta az iskola helyett, vagy megint lopott, Hófehérke

lassú léptekkel, szomorúan megy vissza osztályába.

Ritkán sír. Ha megbántják, ha társai a napköziben — gyengeségével visszaélve — az asztal alatt rugdalják, csakko- moly-keserűen néz társaira. Ezt a nézést a felnőttek nem is bírják ki anélkül hogy le ne sütnék a szemüket, de a gyerekek még nemigen értik.

Tanítás után Hófehérke háncsszatyorjával odaállít a napközi otthon konyhaablakához, s öccseinek visz haza meleg ennivalót.

— Ma délben is hazavittem Jancsiéinak az ebédet)... Még habcsók is volt.

— Azt ki kapta?

— Jancsi, de megfelezte velem.

Ami Hófehérkéé, az testvéreié is. Mint a mesében. Hófehérke mindent megtesz „törpéiért”, akiket felnőttes komolysággal nevel, tanít olvasni, főz nekik, anyához méltó igyekezettel és a nemtörődöm anyát is pótolva.

De miként pótolhatná az ő igyekezete azt a szülői mulasztást, amely Kovács István családjánál odáig fajult), hogy a gyerekei a legelhanyagoltab- bak lettek az egész iskolában. Szinte beszélni sem tudnak iskolás létükre. S a szülők ilyen körülmények között sem hajlandók elfogadni a társadalom segítő kezét, amely megosztaná gyermeknevelési gondjaikat. Ha legalább annyi fáradságot vennének, hogy bölcsődébe, óvodába és napközibe vinnék el gyermekeiket, hogy rendes ennivalót s kulturált nevelést kaphassanak... De nem.

S mivel a családinál marad minden a légiben, így Hófehérke sorsának jobbra fordulása se várható. Nem apadnak panaszai rakoncátlan öccsei miatt s legfeljebb álmaiban jut számára igazságtétel mostoha sorsáért

— Én már voltam álmomban Csipkerózsika is, de legjobban Hamupipőke szeretnék lenni, akire csak úgy hulltak, hulltak a szép ruhák, mint most a hó esik.

Mesél, mesél... reménykedik.

— Anyukám is azt mondja, az lenne jó nekünk, ha az égből pénzeső esne... Akkor jutna mindenre. De hát mikor lesz ilyen eső? — kérdi csodaváró édesanyját idézve s várakozóan tekint fel a hidegfényű; csillagos égre.

De a pénzeső csak nem akar megeredni...

Kovács Endre

A szerelém és a szeretet közön az a különbség, hogy az előbbiből drámát lehet imi, az utóbbi csak újságcikk lehet.

*

örökké emlékezetes ajándék volt: csak egy hét után unták meg.

*

Karácsony előtt azért van nagy forgalom az üzletekben, mert akkor vásárolnak ajándékokat. Karácsony után meg

niCy Uh' «

*

Feleség a férjhez:- Kisfiam, meg akarlak lepni karácsonyra valami kedves ajándékkal ... Adjál, légy szives,'pénzt hozzál- Már megbocsáss, te is keresel, az én meglepetésemet mégis a tiedből kellene fedezni, nem?- Az enyémből? Szivem, te meg vagy őrülve. Abból a magamét kell fedeznem ...

Egyél, baba!

Egyedül, de nem magára hagyatva

— Jól vagyok. Szeretek itt lenni. Szerencsére még nem vagyok tehetetlen, dolgozgatok a kertészetben. Tudják, én mindig bejártam ... Nyomorék ember volt az uram ... Meghalt. Gyerek nem is volt, magam maradtam, mint a szedett fa.. Jó itt... — Hajnal néninek elbizonytalankodik a hangja — Jó, komolyan mondom, hogy jó nekem itt

Az egri szociális otthonban éppen az öregek találkozóját tartották. A konyhán csak úgy sürög-forog a személyzet. Csurrantják a saját termésű bort, osztják a jó csípős tormával szervírozott kolbászt, s vidám nótaszó hallik az ebédlőből alakított tánchelyiségből A sarokban ketten ülünk Hajnal nénivel. Takaros kötényben, kendőben, kezében — mint lánykorában — zsebkendőt szorongat Csupa mosoly az arca Körülötte fiatal lányok beszélgetnek az öreg lakókkal, a Szilágyi gimnazisták jöttek el, hogy az egyhangú napokat egy kicsit felvidítsák.

— De ... de azért, tudják ... nagyon egyedül vagyok. Nem vagyok magam, mindenki szeret itt engem. Mindenem megvan. Soha ilyen módom nem volt. Mégis ... néha jólesne leülni valaki mellé, kipanaszkodnl magam. Miről? Nincs nekem semmi panaszolni valóm. Csakhogy elmondhatnám a múltamat. Hogy megkönnyebbülhetnék, mert nagy teheg

v’oit nekem az élet Még most is nyom. — Nem sokáig hagynak időt Hajnal néni kesergé- sére, két vidám kislány karon fogja, elragadja tőlem, s mielőtt eljöttem onnan, láttam, hogy már a szemét törölgeti az/öreg néne, a két lány meg megcsendesedve lesi ajkáról a múlt zuhatagát...

... Mégis van, aki meghallgatja panaszait...

★

— Én? Jól vagyok. Csak hát öreg vagyok már. Nem tudóin mór a cérnát se befűzni a tűbe. Ha akarok alszom, ha akarok meg játszom a dédunokámmal. Hány éves is vagyok, te lyány? — özvegy Sigló Jánosáé csendesen beszél. Lassan, vontatva hallik a nehezen morzsolt szó. Tekintete a semmibe réved, elromlott már a hajdan világoskék szempár. De még a dédunokát megtalálja az öreg, érdes kezével végigsimogatja Zsuzsi fekete haját.

— Hány? Hát nyolcvankilenc múlt, édesanyám! — segíti ki édesanyját Bordás Jánosáé, aki már maga is megtaposott 66 évet az életből, s asztmájával kínlódik.

— Tetszik tudni, a mamát három lánya tartja el — világosít fel az unoka, az özvegyen maradt fiatalasszony, akinek három gyerek gondja van a nyakában. — Egy Pesten lakik, kettő meg itthon, Domosz- lón. Minden hónapban másik

lányánál van a mama. A pesti nagynéném is itt gondozza a ráeső hónapban, mert annak meg a fia lakik itt, s abban a hónapban ő is itthon van, hogy az édesanyját elláthassa.

— Hol érzi legjobban magát, Sigló néni?

— Mindenütt. Nem kell már nekem sok, csak egy kis szeretet. Azt meg kapok. Nem marakodnak rajtam a gyerekek, az is igaz, hogy nincs min, mert vagyonom aztán nincs, de úgy érzem, hogy szeretnek, szeretnek, ez meg az öreg ember éltető vize. Itt azért szeretek lenni, mert itt van ez a csepplyány — szeme ismét az asztal felé révedez, ahol a kis ördög (fiúnak indult ez — szokták mondani rá) éppen nővére tollát igyekszik tönkretenni nagy buzgalommal.

— Elment az öreg... Majd megyek már én is utána... de addig se vagyok egyedül. Még meg is fésűinek!...

A szobában fülledt a levegő. Nemrég szellőztettek ugyan, de Ferenczi néni nehéz beteg — agyvérzése volt, azóta ápolásra szorul

— Ki ápolja? Ki viseli gondját? Hiszen teljesen egyedül van.

— Emberi kötelességünk segíteni azon, aki rászorul, said egyedül maradt. Senki nem tudja mivé lesz, ha megöregszik.

Berényi Gyuláné a körzeti rendelőben dolgozik. Az egri Farkasvölgy utcai körzet vöröskeresztes titkára. Az ő érdemei emberséges, szép jellemet mutató érdemek. Nem a dicsőségre, a reprezentatív megjelenésekre, hangzatos, amolyan múltbeli adakozó ün- neoségek rendezésére törekszik, hanem teljes erejével azon van, hogy a rászorulókon segítésen. Így talált rá Ferenczi nénire is. Beszervezett minden épkézláb aktívát arra, hogy segítsenek a néninek. Kitakarítanak körülötte. Ápolják. Rendben tartják. Sőt, még a körzeti orvos is bekapcsolódott a nemes munkába. Mindennap megnézi a beteg öregasszonyt. Bíztatja, tartja benne a lelket, kezeli, hisz — egyedül van szegény".

De ami talán mindennél többet ér, hogy leülnek a beteg ágya mellé, s ebből látja, érzi az öreg néni, hogy ha egyedül is van, mégsem hagyták magára azok, akik az emberséget előbbrevalónak tartják, saját kényelmüknél...

•A

Kigyúltak a gyertyák. Amu- ló gyerekszemek tekintenek a csillogó fára. Szívükben feloldódik minden iskolai „gond”, nagyon boldogok. A fa alatt játékok, könyvek mutatják a „kézzelfogható” szülői szeretetet. Vajon 10-20 év múlva hogyan teremtenek Szép karácsonyt, boldog karácsonyt az elöregedő édesapának, édesanyának?

(ó)-----Hófehérke