Heves Megyei Népújság, 1963. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1963-12-24 / 301. szám

THACK!

1811-18b3

Megemlékezés halálának 100. évfordulóján

B

a ez az írás nem is felel meg a művészet kellékeinek — olvashatjuk a „Pendennis története” című regénye utószavában — „megvan benne bizonyos igazság és őszinteség előnye, amelynek egy gondosabb mű talán híjával volna”.

— E rövid és szerény önjellemzés is arról tanúsksdik, hogy írója, Thackeray, menynyire tudatosan realisztikus alkotó volt. Annyira, hogy az igazmondás követelményét — némi túlzással — még a művészi hatásosság fölé is emelte..

Irodalmi köztudatunk joggal sorolja őt (Dickens-szel együtt) — a múlt századi, viktoriánus Anglia nagy, polgári realista regényírói közé. Realizmusára talán még jobban illik a „kritikai” jelző, mint bárki máséra. Kifogyhatatlan élességgel bírálja az önzést, a törtetést (— ma azt mondanánk: karrierizmust —), a hiúságot, a sznobizmust („a hitvány felsőbbrendűség hitvány imádatát”). E hibák gazdag változatosságban, sokrétűen hálózzák be a regényeit, keresztül-kasul áthatják a kor polgári társadalmát; még az iskolásgyerekek életét is mérgezik, nyerssé, durvává teszik. (Emlékezetes például, hogyan gúnyolják „fügé”-nek jómódú iskolatársai Dobbin-t, mert apja egyszerű kis fűszerkereskedő.) Az író nem hagy kétséget aziránt, hogy e hibák tömeges előfordulása szinte szükségszerű — forrásuk a pénz- és rangimádatra beállított polgári társadalmi rend. Thackeray-t joggal tarthatjuk az önzés és törtetés valóságos „irodalmi specialistájának”.

R

egényeiben sűrűn és közvetlenül (talán túlságosan is közvetlenül) jut szóhoz a hibák pellengére- zése, a moralizáló célzat. Némelykor már az előszóban is megfogalmazza regénye tanulságát. Így pl.: „A nagy Hog- garty-gyémántban: „A spekuláció — (más szóval, konkrétabban:, a szélhámosság) — kockázatos és a becsületesség a legjobb üzlet” — hirdeti a gyakorlatias olvasó számára jó előre a tanulságokat, hogy belevésődjön tudatukba, mint valami reklám.

Kritikai realizmusa politikailag kevéssé radikális és szűkkörűbb, mint Dickens-é. Bírálata széles skálájú ugyan (a helytelenítő, enyhe irónián keresztül az éles, szatirikus hanáig)—. lényegében megmarad a jellembírálat fokán, nem ás le mélyebb társadalmipolitikai gyökerekig. Látóköre, ábrázolási szférája is nagyobbrészt a jómódú polgárságra és az arisztokráciára korlátozódik. Hősei középszerű, nagyon is középszerű emberek, gyakran ellenszenves figurák. Nem tudunk együttérezni velük: az olvasó beleélésének, rokon- szenvének hiánya pedig csökkenti a regények művészi hatását is. Ennek a .,h'«nélküliségnek” az író is tudatában van: Pendennis Artúrról, egyik ,,címszereplőjéről” Thackeray maga állapítja meg, hogy középszerű ember, gyengesége és hibái miatt „nem is tart arra igényt, hogy hős, hanem csak, hogy ember és testvér legyen”.

L

egismertebb, legnépszerűbb könyve a „Hiúság vására”. Sokszínűén kavargó történetben mutatja be a középszerű, elferdült jellemű emberek tarka, szinte vásári forgatagát. Az önzés és törtetés megront, boldogtalanná tesz mindenkit: „a rang és a négylovas kocsi becsesebb játékszerek a boldogságnál a Hiúság vásárában”. A hosszú regény a türelmes, komoly olvasó számára manapság is érdekes olvasmány. Vannak izgalmas, nagyszerű korfestő jelenetei — például a Waterlooi csata eseményeinek rövid, izgalmas felvillantása a közvetlen részt vevők, a hozzátartozók, a félénk polgárok, a tömegek oldaláról — filmszerűen pergő, modernül ható, felejthetetlen részletek. Máskor viszont lassabban hömpölyög a történet. Olykor nehézkes stílusában kellemes oázisként hat az irónia és a szellemei, magvas mondások sokasága — melyekkel úgyszólván minden lapon találkozhatunk.

Realizmusa szűkkörűségének egyik következménye, hogy az emberi jellemeket csaknem kizárólag a törtetés, az érvényesülési vágy oldaláról ábrázolja, bírálja. Mintha előlegezése, illusztrációja lenne a XX. századi Adler-féle „individuál- pszichológiának”, melynek középpontjában az érvényesülési, kompenzálási törekvés áll. A szerelemhez is inkább csupán az érvényesülés, vagy a képmutatás oldaláról közelít — a viktoriánus írók szemérmes tartózkodása távol tartotta őt - ’ -.„yes *érrr!:’ érintésétől

Í

r. emberi miiemet és hl-, báit kritikusan, olykor megbocsátón (mint a ndennis történeté ’-ben). d*> mindig fatalisztikusán szemlélte. A „Newxome esalád”-ban félreérthetetlenül azt vallja a jellemről, hogy „A körülmények csak kibontják rejtett hibád. és képességeit, de nem szülik meg azokat”.

E fatalista beállítottságból érthető, hogy a gyermekkorral, a név-’ — ■

hez viszonyítva oly kevéssé foglalkoznak regényei. Viszont kétségtelen, hogy realista igazmondással, őszinteséggel szólt kora iskoláinak nevelési szokásainak súlyos hibáiról:

„ ... hány nemes lelket alacso-_ nyítanak le, vadítanak el, kínoz- § nak meg egy kis hevenyészett^ számtan és nyomorult konyha- ff latin kedvéért...” „Haazembe-*- rek magukra hagynák agyerme-s keket, ha a tanítók felhagyná-^ nak a zsarnokoskodással a aS szülők nem ragaszkodnának § hozzá, hogy irányítsák gondo-§ lataikat és ellenőrizzék érzé-S seiket — ... ha, mint mondom.? a szülők és tanítók kicsit töb-r bet hagynák magukra a gyer-g

j

menne a fejükbe.” (Hiúság vá-§ sára, V. fejezet.) — Ilyen és§ hasonló kifakadásai egy huma-§ nista, gyermekszerető pedagó- § gia csíráit rejtik magukban. §

T

hackeray, a nagy angolt realista író kedvelt, ésr megbecsült a mi társa-3 dalmunkban is. Ennek bizony-s sága, hogy az utóbbi években § öt művét adták ki, jelentős § példányszámban. Értékei mel-§ lett sok mai olvasója talán | hosszadalmasnak tartja regé-c nyeit, nehézkesnek, régiesnek 2 stílusát. Témái azonban nem 3 elavultak, amíg önzés, törtetés, j hiúság lesz ezen a sáros, ha-y vas, hepehupás földön, §

Dr. Berencz János §

MOLNÄR JENŐ:

JULIANE WINDHAGER;

DCaráewnij fájást

GYERMEKORSZÁG

Lollym szemében fürdőin, szeme a kéklő béke, hűsége fanyőiliat, lábam lejárom érte. Tisztító szép boldogság, boldogság tisztulása, jobbító üde álom, hóké vnrársa száll ma.

Ferdén csüngő rozsdás rács mögött omlik a vakolat, fűcsomók, szárazak, kuszák a bamba-kék ég alatt, vadrepce, buja menta.

Fiam. A szívem dobban

gondozó szerétéire, növekvő víg napokban van az életem kedve. Cslcsf.j.ja — bölcső ringó*' boldo-”, borzoit£ó évek. őrködő éber álom, szeretek és így élek.

A gyermekország: lejtős, csupasz meder, hol a közeli folyóból odaszálló szél jajong, a hely,

hol az idő megrekedt a halszagú pocsolyák homokja közt,

Együtt egyetlen körben csipogó üde fészek: család: lélekig élnek tétova szívverések. Tőlünk fényes a város, dalunk harsan a földön, bennünk épít a béke, melegít mindörökkön.

elkallódott idő, Avalun.

A víz színén táncoló síkos kavics, délidő,

elsüllyedt tornyok harangjai, Fordította: Bán Ervin

mekeket, semmi baj se történne, legfeljebb valamivel kevesebb

Szilágyi Elek: ÖREG ÁLOM

— Tessék.

A fruska feláll. Arca vörös lesz, mint a hamvas, túlérett málna. Átveszi, füléhez nyomja a kagylót, majd pihegő, szaggatott előadásban ezt halljuk:

— Én vagyok... Nem, még mindig odavan ... Hol, hol, tudom is én, hogy hol? Pénz is jött? Te jő isten! Most mit csináljak? Jó, majd szólok, ha előkerül. Feltétlen szólok. Vége.

Azzal a fruska leteszi a kagylót, sóhajt egy nagyot, odabólint az igazgatónak, s el.

A részvét kérdezted velem, mert a távozó fruska maga a két lábon járó kétségbeesés:

— Ki volt ez? Tanítónő?

Az igazgató és helyettese sietten, egymás szavába vágva magyarázza:

— Dehogy!

— Privát.

— Az egyik tanyai téeszcsé irodistája.

— Bajban van szegény.

— A postával tárgyalt.

— Bajban? — firtatom. — Miféle bajban?

— Hát... — mondja.az igazgató — elég nagy bajban. Nincsen felhatalmazása.

— Milyen?

— Postai. Se pénzt, se ajánlott levelet nem tud kikézbesíteni neki a posta. A főnöke, a téeszcsé-elnök meg oda.

— Oda? — nézek egy nagyot. — Hogyhogy ... oda?

Az !ffa''.gató és helyettese összenéz.

— Elveszett, — születik meg

végre nagy nehezen, mondatot mondathoz ragasztva a magyarázat. — Most van a murci- idő, forrnak a homoki borok, és hát... rájött az ízükre. Rá bizony. Már a harmadik napja iszik valahol.

— Valahol?

méltóságosan tovahömpölygő hullámaiból.

Szőlőt takarnak, alma-, körte. és őszibarackcsemeíéket bónyálnak szalmába, s kalapot, süveget lengetve üdvözölnek

Port lök, métereket csúszik, s mikor már azt hinné az ember, hogy elkerülhetetlen a karambol, olyan biztosan áll meg, mintha lecövekelték volna.

világ fennállása óta se voltak a községben, mint az övékéi, s hogy a simavesszős telepítésük is olyan „világis gyönyörűre” sikerült, hogy már az első esztendőben bort szűrhettek róla.

Bár azt még elnök létére is igencsak számon tartja, hogy

— Persze, — bólogat az igazgató. — Nagy ez a tanyavilág, csupa hátság és zegzug, máma itt, holnap ott, ki tudna utánajárni, hogy ebben az órában éppen hol? Itthon, mármint ebben a központfélében meg minden áll.

A nap lebukott, csak az ég alja parázslik. Az igazgatói irodában nőttön-nő a súlyos, lópokróc-durva homály. így aztán nem is a füzetembe, csak emlékezetem vásznára írom fel, mint új, de annál emlékezetesebb fogalmat: mur. ci-idő.

É3

EGY ELEVEN ROBBANÓMOTOR

Sík a vidék, olyan sík, mintha óriási, látóhatártól látóhatárig gördülő Sodrófa tüntette volna el buckáit, horhosait és zsombékos, semmirevaló horpadásait. A tanyák még állnak, megvannak, de mint egy-egy mesebeli, akác- és nyárfaárbó- cos tutaj, úsznak az első éves szőlő- és gyümölcstelepítések tengerén.

De nem, nem nyugodt—tajtékos ez a tenger. Itt is ott is embercsapatok bukkannak fel

egy kucsmás, veszettül száguldó motorost.

Nem is utak, inkább csak alattomos, kiismerhetetlen ösvények a homoki utak . Dobnak is, süppednek is, a gerincük meg maga az ördög hintája. S lám: a motoros mégse csökkenti a tempót. Olyan iramban közeleg, hogy a nézése is valóságos tengeri betegség;

A megérkezése se különb.

így bukkan elő a birodalomból, s mutatkozik be Farkas János, az orgoványi Petőfi téeszcsé elnöke.

Hatalmas, szép szál egy ember. Az arca pozsgás, szélfútta. Araszos vállával akár zsá- kolónak, vagy súlyemelőnek is beállhatna. Ráadásul a humora is remek, energiája pedig egy eleven, emberszabású robbanómotoré.

És mire a legbüszkébb?

Arra, hegy akkora kazlak a

ez itt már a miénk, de ez még az enyém.

Hanem... mindez csak szó,

menjünk be vele inkább a tanyájába, ahol minden talpalatnyi hely ki van használva. Olyannyira, hogy udvarán a kényelmes megállás is probléma.

Kutyák rohannak elő, majd megeszik örömükben Farkast. Gazdájuk azonban elriasztja őket és hatalmasat kiált:

— Gróf úr! Gróf űr, hé! Hol a zistenbe’ bujkál?

Kérdezném, hogy miféle gróf urat szólít, de arra már él is tűnt, és valahol a tanya végében gázolja a szalmát.

Utána lépnék, de ekkor a szerszámos kamrából egy csendes, szelíd, tésztásan fehérképű emberke sompolyog elő. Megnéz, majd hátra, Farkas irányába kiált:

— Jelen! Itt vagyok! Mi kéne, János?

Nem akarok hinni a fülemnek.

— Maga az a bizonyos gróf úr? — kérdezem a szelíd, nagycsizmás emberkét.

— Vónék, — feleli, s vigyorog ravaszul.

— A neve után vagy .. .»valamikor valóságosan is a gróö foglalkozást űzte?

— Én?

— Ki más?

— Azt1 tőle, az elnök „úr”-tól kérdezze.

Indulok is, hogy megkérdezem, ekkor a következő bece- szavakat hallom Farkas szájából:

— Gyerök-ö-ök! Picinye-e- em!

Odasietek, s majd hanyatt

esek a meglepetéstől, mert látván látom, hogy Farkas egy falka kornvald-süldőt becéz gyerekeinek. A süldők viszont — pedig mint kiderül: aznap karikázták őket — két lábra állnak s úgy veszik körül, hogy a látvány cirkuszi mutatványnak is beillik.

A falka — közös tulajdon, s lám: Farkasnak mégis szakasztott olyan kedvesek a süldők, mintha a sajátjaiként s nem csupán albérlőkként gyarapodnának a tanyája végében. De... miért gróf úr a gróf úr? És egyáltalán ... miféle szerzet?

— Ezök nevezték el a komát! — nevet s mutat a sül dőkre Farkas. — Ezök a fekete gyerökök. Ezök mondogatják neki, ha jól bánik velük, mög a kosztjuk is ölégséges. hogy: gróf, gróf, gróf, gróf, gróf. Igaz-e, gróf úr?

— Csakis! — kacag a gróf úr.

Engem kacag ki, s holnap talán már anekdotába szerkeszti, hogy az egyszeri pesti ember őt valóságos, csak kissé levitézlett gróf úrnak nézte.