Heves Megyei Népújság, 1963. október (14. évfolyam, 229-255. szám)
1963-10-06 / 234. szám
4 NEPÜJSA© 1963. október 6., vasárnap Harminchat liter malma — NEM TUDOM én az egészet elsorolni. Hurcolom 74 esztendő keserves szenvedéseit. Míg birom, addig emlékezek, ha már nem bírom, akkor meg a sírba száll velem minden. — Öregesen ingátja a fejét, mereven földre szegezett tekintete csak pillanatokra emelkedik rám. — Dógozqk én még most is, itt, a szociális otthonban is, mégse kellettem otthon. Elüldöztek. Vettem, míg bírtam szőlőt, fődet, házat! A hátamon, a fót alatt őriztem a fődre való pénzt! Öregségemre meg kilöktek. Eredj — vén bolond — ahova akarsz! Hát így éldegélek most itt a többi öreg között. Nem szólok közbe, hadd panaszolja élete sorát. A részeges férjet, a sok, verést amit kapott, a gyerekei rosszaságát, a menyét, mindent, mindent elmondott, amire emlékezetéből tellett. Már többen hallgatták az öregek közül, bólogattak, helyeseltek, közben saját sirámaiknak is hely jutott Koltai néni elbeszélésének szüneteiben. — De sokat panaszolkodhat- nánk, ha lenne, aki hallgatna minket. De mán csak egymásnál?; mondhatjuk keserű sorsunkat. Ott a nagy lakás otthon. Amit a két kezemmel kapartam össze. Megspórolt negyvenezer forintomat építettem be nekik. En meg itt vagyok kilökve belüle! Verje meg őket az isten! — Tóth néni nagyon el van keseredve. Ám Rozi néni nem hagyja a „jussot”, vele ültünk le beszélgetni, — Mán ne haragudjanak, hogy így kapkodok, hol ezt mondom, hol azt, de olyan sokat éltem, olyan sokat megértem, hogy most mán csak így összevissza tudom elmondani. Egy fiam maradt, a másikat elpusztították. De bár az maradt volna! Most nem lennék ilyen árva! Elüldöztek.;; Veres téglával kergetett az udvaron... — Hova legyen a világ, ha Ilyen gyereke van az embernek? — szól közbe az egyik öreg. KESERŰ SZÍVVEL álltam fel a kerti pádról. Mindig hall az ember valamit, ami kiforgatja megszokott nyugalmából. Nem tudja, nem is akarja elképzelni, hogy ilyesmi is van. Elüldözni azt, aki az első mindenki előtt számunkra, az édesanyát. Érthetetlen. Am az élet nagyon furcsa, s néha úgy megleckézteti azt, aki igazságot keres, hogy soha ném felejtheti el. Magamban erősén fűszereztem a mondanivalót, nagyon kemény akartam lenni ahhoz az emberhez, aki - mint anyja mondta — most az ő vagyonában ül. A faluszéli kis ház takaros környezete még inkább belelovalt abba a hangulatba, amit kicsit keserűség, kicsit harag, de légióként a megcsúfolt gyermeki szeretet fűtött. Itt? A kertben, a két szobakonyhában nem fért volna el az öregasszony...? — Nem! Ügy féltem tőle mindig, mert részeges volt. Ö is, meg nagyapa is. Nem mértéin a nagymamával itthon maradni — mondja a kislány, az unoka, az első megdöbbentő szavakat. Anyja, apja még dolgozik. Este jönnek meg. Egy pillanat alatt kétségeim támadtak, s várakozván a háziakra, a falu héhány házába kopogtam be. — Hogyan ismerik őket? Mi az oka annak, hogy a néni nem férhetett el itthon; Igaz-e, hogy eladták a feje fölül a házat? — Azt tudom, .hogy eladatták a házat, de magukhoz is vették az öregasszonyt. Iszákos volt nagyon szegény. — Sose bánja maga az ő sorsukat, mind megérdemelte! — Részeges vén asszony volt, sokat szenvedett tőle a család, kevés jót láttak a fiai. — Sokat dolgozott, az igaz. De nagy természete volt..; — Ne lett volna olyan sokat részeg, másként vélekednénk mi is... EZ HAT A FALU, . a környék kegyetlen véleménye. Furcsa, hogy senki nem kél az idős asszony védelmére. S az is furcsa, hogy ennyire kiesett volna emlékezetéből a múlt, hogy csak az őt ért rosszra emlékezik ...? Nem tudom. Mit mond a menye? — Nem védem én az uramat', bár most már teljesen megváltozott. De anyánk nem érdemelte meg a tiszteletet). O se adott soha senkinek, ő se kapott senkitől. Mit sírtam én, a más faluból jött új menyecske! Soha nem láttam a családomban annyi részegséget, mint itt Volt, hogy egyszerre voltak mind berúgva. A gyermekeim nőttek. Féltettem őket. Másra akartam én nevelni a lányaimat. Sokat megtépett fiatal- asszony koromban. Pedig én is a munkában őszültem meg. Elüldöztük? Lehet. Nem mondom, hogy túl jók voltunk hozzá, de mindig jutott mindenből neki, ami a mi asztalunkon volt. Borra nem adtam pénzt. Ö akart a szociális otthonba menni. Ö intézte. Ahhoz nem. volt öreg! Olyan nyomott, olyan kemény volt a szép tiszta konyhában a hangulat. ;En sem szóltam, ő se szólt többet. Kint szakadt az eső. Emlékezetemben felidéztem az öreg asz- szony szemét. Csák most emlékszem rá, hogy mindig a földet nézte. Nem nézett a szemünkbe, amikor beszélt. Mit mondhatnék? Igazságot' keresni jöttem. De kinek az igazságát? Meg akartam védeni az édesanyát. De ki ellen? AKi majdnem elzüllött miatta? Keserű igazsággal lepett meg ez az eset. Olyan igazsággal, amelyikkel szembe kell nézni. Azt akartam elmondani egy eset kapcsán, hogy vannak családok, vannak fiatalok, ahol teher az édesanya, fölösleges a megrokkant öreg. Most sem mondanám, hogy nincs ilyen, de vannak esetek, amikor, a gyermek felelősségével szembeállítva, sokkal nagyobb felelősségre bukkanunk, s ez a szülő felelőssége. Koltai néni a szociális otthonban már megnyugodott. öt éve éli ott az öregek gondtalan napjait. Elszokott az italtól, múltja ho- mályosodik, csak a sérelmeire emlékszik. De azt elfelejtette, hogy fiai tőle tanulták, tőle látták, az ő szétzilált otthonában kapták a rossz nevelést Es ha ez nem is ok arra, hogy most kitegyék a lakásból, hogy szociális otthonban töltse az anya öreg napjait, mégis van igazsága annak az embernek is, akinek öt évvel ezelőtt, amikor anyja rossz befolyásától megszabadult, volt ereje ahhoz, hogy elmenjen elvonókúrára, hogy megváltoztassa ötvenéves korára az életét), hogy mégis példát mutasson saját gyerekeinek. Koltai Gábor nem látogatja meg az anyját. Ezt mondta: — MEGŐRZŐM az egyetlen emléket róla, amikor nagy beteg voltam, egy hétig senkit nem engedett inni. Akkor szerettem, s ő akkor nagyon szeretett ... — Tessék csak jönni! — int ki a felesége. — 36 liter málna, ez a Gáboromé már öti esztendeje — szódával... Cs. Ádám Éva cAz öloaj ó kérc/jíz AZ ILLETÉKES VÁLASZOL Olvasóink több ízben panaszoltál?, hogy a Hajtciműgyár— benzinkút és a Finomszerel- vénygyár—Hajtóműgyár között közlekedő járatok túlzsúfoltak. Panaszukra Zentai ' Mihály, az AKÖV személyforgalmi osztályának vezetője válaszolt; — A panaszban foglaltakat részletesen kivizsgáltuk, ® intézkedtünk, hogy szeptember 27-től a hajtóműgyáriak műszakba szállítására, illetve műszak után a hazaszállításra pótkocsival közlekedjen a járat. A tapasztalatok alapján megállapítható, hogy az őszi-téli hónapokban indokolt a pótkocsis járat közlekedése, a nyári hónapokban kevésbé veszik igénybe az autóbuszt, s eddig panasz nem merült fel. „Kellemetlen órák Bükkszéken” címmel a szeptember 4-i lapszámban tolmácsoltuk a bükikiszóki vendégek panaszait. A cikkre Mezei József, a MÉSZÖV előadója válaszolt: — A vizsgálat során megállapítottuk, hogy a cikkben felvetett panaszok helytállóak, azok sajnálatos tévedésből és az ellenőrzés hiányosságaiból adódtak. De követtek el más esetekben is kisebb szabálytalanságot a vendéglő dolgozói. A kivizsgálás során feltárt hiányosságok miatt a vendéglő vezetőjét 1000 forint, Dulai Erzsébet felszolgálót 100 forint pénzbüntetésre ítélték. Ugyanakkor az fmsz elnöke a vendéglő vezetőjét és a felszolgálóikat az előírások be nem tartása miatt szóbeli dorgálásban részesítette. A Finomszerelvénygyár asz- 'szonyai . kérték szerkesztőségünket, tolmácsoljuk panaszukat a Patyolatnál. Kérik, he- tenkint egyszer délután is tartson nyitva a gyorstisztításra beadott ruhák átvételére, illetve kiadására. A kérésre Csomó János, a Patyolat Vállalat igazgatója válaszolt: . — A kérés jogos, azonban egvelőre nem tudunk segíteni. Az üzejn kicsi, 72 órán belül elvégzendő gyorstisztításra, naponta 50—60 darabot tudjunk elvállalni. Ezt a mennyiséget már a kora reggeli órákban behozzák. Igyekszünk a kérést kielégítően megoldani, az üzem tárgyalásokat folytat egy, a belvárosban létesítendő gyorstisztító fiók létesítésére. Egyelőre megfelelő helyet nem tudtak még ehhez biztosítani, de remélhető, az üzemek átcsoportosítása során jut megfelelő helyiség a Patyolat gyorstisztítő részlegének is. • v Ferehczi István, az egerbak- tai iskolások panaszát tolmácsolta. Nem kapnak 30x40 ernes, négyforintos nylon-zsákot, amely a legalkalmasabb lenne az egészségügyi felszerelés tárolására. Bágyi Imre, az Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat áruforgalmi osztályvezetője közölte, hogy ilyen méretű nylon-zsák a papírüzletekben és az egri Műanyagboltban kapható. Egerbakta földművesszövetkezeti kezelésben1 lévő boltjának szintén biztosítani tudják a megfelelő mennyiséget, — ha megrendelik. Többen kérték már az illetékeseket, tiltsák meg a napra- forgó árusítását, mint a város teleszemetelésének egyik forrását. Rakvács Lajos kereskedelmi felügyelő közölte,, kérték a városi rendőrkapitányságot, hogy járőreik segítsenek megszüntetni a napraforgó árusítását mert ez jogtalan hasznot biztosít, egészségügyileg ellenőrizhetetlen, s ugyanakkor városunk tisztaságát is veszélyezteti. A „Kalapácsos ember” alkotója Tizenöt eve hall meg Bíró Mihály 1Q4í7'ben tért vissza — hosszú emigrációjából — i felszabadult hazájába Bíró Mihály, a „Kalapácsos ember” alkotója. S egy év sem telt belé: a súlyos betel ember, aki halála percéig nem ejtette ki kezéből munkaszerszámát, fegyverét, a ceruzát, eltávozott. Éppen tizenöt esztendeje ennek. S e másfél évtized alatt a friss-, felnövő nemzedékek is megtanulták. a nagy magyar grafikus nevét. Amikor néhány esztendővel ezelőtt nagyszabású, gyűjteményes kiállítást rendeztek az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság plakátjaiból, újságrajzaiból, azok is elcsodálkoztak akik tudták, hogy a modern magyar grafikának ez a rövid ideig tartó, de a húszas, harmincas évek haladó, európai gra- fikájára is termékenyítő hatású virágzása a magyar képzőművészet történetének egyik legszebb fejezete. „Honnan nőtt ki hirtelen ez az izzó szépségű virág? Csak a forradalmak napja érlelte meg e virágzást?” — kérdezte annak idején a kritika. És aztán meglelte a választ. A század elején ,fellépő magyar forradalmi grafikusok — köztük elsősorban Bíró Mihály — egyszerre kapcsolódtak a XIX. század nagy grafikai forradalmi hagyományaihoz (Daumierrhez, Deré-hez, Ales-hez) és a magyar valósághoz. Amit a költészetben Ady, a zenében Bartók, azt próbálták kifejezni a grafika anyanyelvén Uitz Béla, Kernsteck Károly és Bíró Mihály, aki a munkásosztály történelmi igazságtevő erejét megszemélyesítő, nagyszerű „Kalapácsos em- beré”-t már 1918 előtt megtervezte 1918 októbere, s különösen 1919. márciusa után érett be Bíró Mihályék vetése. A népforradalomért esztendők óta küzdő művészek a külföld és az utókor számára tömörítették, összegezték rajzaikban az 1918—19-es magyar népforradalrrvakat. Bíró Mihály Bécsben, Berlinben, Párizsban, küzdelmes emigrációja színhelyein is magyar hazája után vágyódott és a legkeservesebb gondok között is boldogította a remény: Magyarország megint szabad lesz. Horthy-albuma és sok-sok rajza ezért a poklokat legyőző felszabadulásért született meg. Korán távozott el, alig ízlelhette a szabadság örömét. De a szocialista munka dicséretét zengő, monumentális plakátjai, a nép ellenségeit embertelenségük pőreségében megmutató gúnyrajzai, a magyar múlt nagy eseményeiből témát merítő festményei híven őrzik Bíró Mihály forró szívének, forradalmi hitének, alkotó fantáziájának lobogá'sát. fordította: Sárköri 6y Amire nem számítottak Talán nem is lett volna olyan szörnyű, ha nem alszik ki a villany. De kialudt, méghozzá csaknem abban a pillanatban, amint megmozdult a lábuk alatt a betonpadló. A televízió ernyőjéről a képmár előbb eltűnt, de még most is kísérteties, zöldes fény vibrált rajta. Mindez oly váratlanul történt, hogy Hazard tábornok életében először megzavaro dott. Mi több, az volt az érzése, hogy a föld alatti óvóhelyen rajta kívül senki sem “maradt életben. Továbbra is a karosszékben ült az asztal mellett, amelyen a tv-készü- lékek álltak, de egész súlyos behemót testét bénának érezte. Nem tudta, vajon a láthatatlanul beszivárgó radioaktivitás gyors neutron- és ganv masugár áramai járták-e át testét, vagy pedig csak a rémület bénította meg végtagjait. Mégsem merte megmozdítani sem kezét, sem lábát... Pedig milyen veszélytelennek képzelte még nem is olyan régen ezt a robbanást! Személyesen vizsgálta meg a föld alatti óvóhely vastag betonfalait és a két szakaszt elválasztó acélajtót Minden rendkívül szilárdnak és alaposan kidolgozottnak látszott. A legszigorúbb ellenőr sem tudott volna semmibe sem belekötni. No meg a mélység is olyan megfelelőnek tűnt, hogy semmi bajuk sem esne, ha történetesen a „Big Joe” robbanásának epicentruma alatt tartózkodnának. Mindaz, ami az imént történt, egyszerűen hihetetlen volt. Úgy látszik, hogy a robbanás ereje sokkal nagyobb volt, mint feltételezték... Hazard tábornok, természetesen, nem volt olyan bátor ember, mint amilyennek látszani igyekezett, de gyávának sem lehetett tartani. Mégis az első pillanatokban teljesen megzavarodotit. Még az a tudat sem vigasztalta eléggé, hogy még mindig él: jóformán nem is kételkedett abban, hogy gyógyíthatatlan sugárbetegséget kapott. „Vajon mi lehet a többiekkel?” ... — villan át pillanatra agyán egy kisebbfajta aggodalom: most, amikor sorsa megpecsételődött, a többiek már nem nagyon' érdekelték. De miután az egyedülléttől megijedt, elhatározta, hogy mindenesetre megbizonyosodik, valóban csak ő van itt elevenen eltemetve, vagy pedig még másvalaki is megmenekült. — Eddy! — hívta gyenge hangján adjutánsát. — Igen, sir — felelte alig hallhatóan Eddy Old hadnagy. — Él, Eddy? — Azt hiszem, sir... Hazard megpróbálta megmozdítani karját Minden további nélkül sikerült Am ekkor váratlanul enyhe hányingert kezdett érezni, ami pedig, jól tudta, a sugárbetegség legbiztosabb jele. Persze, azt is tudta, hogy a betegség nem jelentkezhetett ily hamar, hogy vannak fejlődésének bizonyos stádiumai, de e pillanatban mindezt elfelejtette és az az érzése, hogy végzete beteljesedett, teljesen eluralkodott rajta. Újra közömbös lett számára minden. Többé semmiről sem kérdezte adjutánsát, ismét előbbi dermedtségébe zuhant vissza és magatehetetlenül dőlt neki a szék támlájának. Ám rövidesen meghallotta, hogy az óvóhely túlsó végében valaki halkan káromkodik. Úgy látszik, Eddy Old-on kívül még másvalaki is van itt. — Gyújtson meg már valamit, Sam — hallotta most Medows tompa hangját. Tehát az 'öreg professzor is él. Az óvóhely túlsó végéből hallats zó károm kodás b ól pedig Sam Quéltch-re ismert. Valami ládákkal zörög ott. Nyilván az akkumulátorokat keresi. A felgyulladó villanyfény oly vakítónak tűnt, hogy Hazard akaratlanul összerezzent és behunyta szemét. — Villanytelepünk bedöglött — szólalt meg Queltch a kapcsolót kattogtatva olyan természetes hangon, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. — Használatba kell vennünk az akkumulátorokat. — Hát a televízió? — ... Csak azért nem működik, mert nincs áram? — szólalt meg ismét Medows profesz- szor. — Valószínűleg az adó-vevőt is baj érte —, felelte Queltch kissé bizonytalanul. „Hogyan tudnak ilyen semmiségekről fecsegni? — bosz- szankodott Hazard tábornok. — Jobban tennék, ha megnéznék, mi van a szomszéd szakaszban — szólalt meg fáradt hangon. — Élnek-e azok? Eddy Old, a fiatal kikent- kifent hadnagyocska, alti a második szakaszba vezető acélajtó mellett lomotolt, sietve válaszolt a tábomolaiak: — Az ajtó alighanem a rengéstől beszorult. Emelőszerkezete nem működik. — Akkor meg kopogjon át nekik Valamivel! — parancsolta a dühbe gurult Hazard. — Magától nem tudott volna rájönni-? Ném is annyira az adjutánsra volt dühös, mint inkább Medows professzorra, akinek végül is meg kell mondani, érte-e őket a beszivárgó radioaktív sugárzás, vagy nem? Old hadnagy valami fémtárggyal verni kezdte az acélajtót. Az óvóhely tompa, monotor zajjal telt meg. Végre elhaltak a lélekhang szavára emlékeztető hangok. Mindnyájan feszülten figyeltek. Eddy Öle a fülét is az acélajtóhoz pré- . selte. — Síri csend — szakította meg elsőnek a hallgatást a rádió-technikus. — Igen — mondta a hadnagy — odaátról semmi életjel sem hallatszik. — Talán ütőhullám érte őket, vagy beszivárgó radioaktivitás? — kérdezte Queltch aggodalmas hangon. — Nem hiszem — felelte » professzor. A tábornoknak azonban úgy tűnt, hogy Medows kissé bizonytalan hangon mondta ezt és megkérdezte tőle: — Hát minket? ... — Egyelőre szerencsésen megúsztuk. Elvégre nem halljuk kattogni a töltött részecs- keszámlólót. — Nem romlott el? — A többi mérőműszer sen mutat egyelőre semmit. A professzor körme hegyével megkocogtatta az egyil- röntgenméter beüvegezett skáláját, majd azt mondta Hazardnak, vessen egy pillantást rá, de a tábornok úgy tett, mintha a dolog nem érdekelné. Apátiája mintha teljesen elmúlt volna. Fürgén felemelkedett a székről és néhányszor végigment a tágas helyiségen, olyan buzgón lazítva lábizmait, mintha leg» alábbis egy napja ült volna már mozdulatlanul. (Folytatjuk.)
