Heves Megyei Népújság, 1963. május (14. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-01 / 100. szám
6 NÉPÜJSAG 1963. május 1., szerda sufi. Ennél találóbb csúfnevet aligha lehetett volna találni rá. Parkőr volt abban a kis városban, ahol a virágok pompá- zata és gazdagsága idilli derűt vont a házak köré, hódító illatuk megrészegítette az arra járót és arra késztette, hogy gondolataiban a boldogság szigetének vélje a várost a nagy magyar nyomor-tenger közepén. Persze, hogy nem volt ez sziget. Még szelíd öböl sem, ahol a hullámok verése lágyabban simogatta volna a kimerült izmokat. De erről az ártatlan virágok mit sem főhettek, és őrük, Csufi, a meg- nyomorodott, s talán kissé meghibbant hadirokkant még kevésbé. Lehetett ötven éves, de hetven is, vagy éppen harminc, télen-nyáron vedlett kucsmában járt, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnt, lehet-e valami még ócskább, mint ez a messziről riasztó fejfedő. Pedig lehetett: ormótlan bakancsa, amelyet soha le nem vetett volna, mert ki látott még hatalmat, közjogi méltóságot, városi embert mezítláb... A bakancsot leírni, s abból hordozójának sorsára következtetni sokkal inkább haruspexi, mintsem irodalmi tett lenne. Egyszóval nyomorult egy nyomorék ember volt Csufi, olyan, mint sok millió ebben az országiban. Neki a lába is, lelke is, másnak csak a lelke, — mindegy volt az. Mit tudtam én még akkor a világ sorsáról, jogáról, törvényeiről, nem volt nekem más ez a nyomo- nüt, mint kitűnő lehetőség, hogy vézna, kamasz lelkem, amely kapott rúgást, pofont felnőttől, élettől már akkor is eleget, kitombolja magát egy nála gyengébben is. Ehhez a történethez aligha tartozik hozzá, hogyan és mi módon keserítgettem Csufi életét, hogyan alkottam át egyéni módszereim szerint mindazt a kisebb-nagyóbb kegyetlenséget, amellyel engem tisztéit meg a kor, amely fiának nevezett, de mint zabigyerekének is gonosz mostohája volt. EZ ezdődjön hát ott a történet, amikor “ egy nyurga lábú kamasz hosszúnak titulált, bokán felül érő igazi csőnadrágjában, egy április végi alkonyon átmászott a főjegyző kerítésén, hogy orgonát lopjon. Az orgonát a főjegyző leányának óhajtotta átadni egy alkalmas pillanatban, amely pillanat csakis az utcán és semmiképpen sem a főjegyzői lak mélyen elzárkózó falai között tör\WVWVWVWWVWWWWVVW*VWV/WWVW\AWW KISS DÉNES: Satufejek Acél-fényű bikafejek orrukban vassal a satuk, Sorakoznak a műhelyek asztalain egymás mellett és bámulják a vaskaput. Fényforgácsok a szemeik, pislognak — a műhely remeg. Vasport kérődznek, kemény reszelő táncol, meg a fény mogorva homlokuk felett. Ismerős gépek közt megyek, csodálva, százszor átélem; miképpen szelídíti meg rajtuk önmagát s a hideg vasat ifjú nemzedékem. . BERTOLT BRECHT: BlKEHARC Felleghajtó szél hozza a mennydörgő vihart, de a háború fergetegét emberfia szabadítja a világra, nem az egek szele. Tavaszi verőfényben zsendül a föld, s virágot nyit a rét. A béke örökszép szirma más. nem rög termi, hanem emberi akarás. Vas és acél gőgös királyai nem gyártanak ekét, kalapácsot, mérlegük főtétele a háború. Két kezünkön számolhatjuk meg őket, harácsoló vágyuknak mégis szűk e sáros földgolyó! Élő ember, csengő arany csak számoszlop nekik, rubrikába való. Amíg akár egy él közülük, fenyeget a haláltáncos dáridő. Szülő! veszélyben a gyermek, békeharccal védheted meg életét. Rajtad is áll, hogy legyőzik-e millióink a háború dühét. Ha sorompóba lépve egyet akarunk, átkos emlék lesz a vérontás és békés a holnapunk. Népek! sorsotok ma a ti kezetekben van. Nem végzet többé a háború, s nem ajándék családok léte. Fékezzük meg az uszítókat , tanítsuk emberségre. A gyűlölet arcába sújtva szertefoszlik az öldöklés réme! * Boldog Balázs fordítása ténhetett meg. Ennyiből is világos lehet mindenki előtt, hogy a kamaszunkat eleganciája, és szüleinek városban betöltött szerepe, amely egyenlő volt a semmivel, persona non grata-vá tette a főjegyző és tisztelt birodalma számára, amihez még csak súlyosbító körüi- ményi.ént csatlakozott az az. állapot, amit közönségesen szegénységnek, finomabban anyagi körülmények alakulásának neveztek. A koldusnak és a Krőzusnak nincs anyagi helyzete! Csak azoknak, akik e kettő között lebegnek — sokkal közelebb természetesen a koldushoz —, mint ama Mohamed koporsója. A kamasz, kezében az immáron birtokba vett illatos csokorral, éppen akkor huppant át a kerítésen, amikor a ház egyik végén a főjegyző szállt ki az autójából, a másik végén meg Csufi kelt ki magából, hogy tisztét, amely a városi park védelmén kívül a potentátok kertjének védelmére is kiterjed, éppen a főjegyző előtt akarja valaki lejáratni. A főjegyző talán inkább mulatott, mint dühöngött azon, hogyan áll, mint Bálám szamara, egy nyurga fickó a kerítés tövében, orgonabokorral a kezében, mint, valami elfuserált tavasz-isten, miközben, a másik oldalon az elszánt és ezt ordítással bizonyítani is akaró Csufi, fél lábon ugrált, maga faragta mankóját, dárdaként szegezve előre. A kamasz felmérte a helyzetet: a fő- 'í"*’ jegyző csak áll, némán, magabiztosan, elegánsan, mint a legyőzhetetlen hatalom, mint a megdönthetetlen kőszikla... Csufi ordít és közeleg, kezében a mankója, szögeit bakancsa, minden földetérésnél tompán buffanva porfelhőt kavar, ö tehát a kevésbé veszélyes ellenség. Gyors iramodás, könnyed testesei, aztán kegyetlen ordítás, amely nem nélkülözte a nyomorban és a fronton felszedett magyar trivialitás kimeríthetetlen gazdagságát és egy harsány, jóízű, szívből jövő nevetés. Valóban rendkívül mulatságos látvány lehetett egy porban fetrengő, káromkodó roncs-csomó, háttérben egy rohanó orgonabokor, vézna lábakkal. A főjegyző minden bizonnyal még akkor is nevetett, amikor' ebéd közben elmesélte nejének, lányának ezt a rendkívül komikus látványt... Az orgonát ezután, mondanom sem kell, átadni dehogyis mertem. Merengő lélekkel, fájó szívvel, orgonákról' örökre lemondva KISS DÉNES: MÁJUSI LÉGGÖMBÖK COKÁIG NEM TUDTAM, hogy Sándor barátom miért szereti annyira a léggömböket. Nem gyerek mái', huszonnyolc éves és különösen azokat a színes gumi-buborékokat szereti, amelyeket május elsején látni. Rozka, a felesége, ha az utcán léggömböt lát, mindig nevet és örül, és mindig megjegyzi: „Minden léggömb egy csók!” Sandri- nak ilyenkor meg is kell puszilnia feleségét. így volt ez mindig, ha léggömböt láttak, nem magyarázkodtak, akkor se, ha velük voltam. Az ő dolguk — gondoltam és sokáig nem szóltam semmit. Egyszer aztán akaratlanul csúszott ki a számon séta közben az utcán: — Jó játék ez ekkora gyerekeknek! — rám néztek és összenevettek, én folytattam. — Miért nem azt találtátok ki, hogy minden madár, veréb, galamb, vagy akár autó láttán csókolózni kezdtek. Ha csak ürügy kell rá? — nem hagyták, hogy befejezzem, közbevágtak. — Hát te nem is tudod? — Nahát...! — nevetett Rozka. Szőke haját megrázta. Két gödröcske volt az arcán, azok, ha nevetett, szinte külön is éltek. — Hogy te ezt nem tudod? Sanyi se mondta el? — Nem mondtam volna? — szól Sanyi is. — Akkor elmondom ... azt hittem, hogy neked elmondtam. Az történt, hogy... — Állj! — kiált közbe a felesége. — Majd eljön velünk május elsején és mindent megtud. Ügy érdekesebb is lesz. Jó? Ebben maradtunk. Aztán a legutóbbi május elsején együtt vonultunk fel. Sok-sok léggömb szállt föl, a város felett pöttyös volt tőlük a tiszta kék ég, mintha szeplők virítottak volna tavaszi arcán. Már több mint három éve házasok és minduntalan egymást bújták Rozi meg Sanyi. Tulajdonképpen nekem tetszett a dolog, maradjanak ilyenek egész életükben — magamban ezt kívántam nekik. Ki hinné, hogy ez a csacska lány egyetemet végzett, és rövidesen doktorálni fog? Ki hinné, hogy a férje „csak” esztergályos? Igaz, érettségizett. A FELVONULÁSON sem lettem okosabb, hiába néztem őket, hiába beszélgettünk minduntalan a léggömbökről, ők csak titokza- toskodtak és nevettek és persze csókolóztak. Mondanom sem kell, hogy senki sem szólt rájuk, bájosak voltak, az ismeretlenek is inkább melengették pillantásaikkal örömüket, mintsem rosszallották volna. — Majd délután három órakor mindent megtudsz — /mondta a felvonulás végén Rozka. — Várj bennünket a ligeti út elején, a padoknál. De ne szólj semmit, csak ha mi megengedjük, akármit is látsz, jó? Még kíváncsibbá tett ez a dolog. Sanyi is titokzatosan bólogatott Már háromnegyed háromkor ott voltam a megbeszélt helyen. Bevallom, arra is gondoltam, hogy jól becsapnak, és majd nagyot nevetünk együtt. Tévedtem, mert pontosan három órakor az úttól jobbra feltűnt Sanyi, kezében kis madzagon piros léggömb „horgonyzott” és vígan libegett a feje fölött. Hiába meresztettem a szememet, Rozkát sehol se láttam. Csak nem vesztek össze? Sanyi pedig megállt az első padoknál, rólam tudomást se vett. öt perc telhetett el, amikor az ellenkező irányból Rozi tűnt fel. Az ő feje fölött is egy piros léggömb táncolt az enyhe szélben. Megállt az első padnál. Sanyi elindult feléje, majd komoly arccal a feleségéhez lépett. — Kezitcsókolom, kisasz- szony — mondta. — Nagyon örülök, hogy tényleg eljött, féltem, hogy nem fog eljönni, — Majd más hangsúllyal tette még hozzá: — igaz, hogy két percet késett, de... — Semmi „de”! — vágott közbe Rozka. — öt percet most is jogom van késni! Hiszen akkor is ennyit késtem. — Ezt tudom — feleli Sanyi —, de most összesen hetet késett ... a kisasszony! Én csak állok értetlenül, ők folytatják. — Talán bemutatkozna előbb, kérem — komolyodik el újra Rozka. * — Nagy Sándor vagyok, a javából. — A macedóniai...? — Nem, hölgyem, a kispesti. Miért, magának így nem felelek meg? — De nem ám! — neveti el magát az asszonyka. — Mindenféle piripócsi nagysággal nem állok szóba. Uram, leléphet! — teszi hozzá. — Látod? — néz rám minden átmenet nélkül Sanyi. — Ilyen ő! — Csak ne rontsd el! Mindig te rontod el! — Én rontom el? Hát nem te rontod el? Miattad nem lehet sose úgy csinálni, mint akkor. — Nem hát, mert te komolytalan vagy. — Rozka kavicsokat rugdosva sétálgat előttünk. — Miért is jöttem el akkor? — csaknem pityereg. ]V[ÉG MINDIG CSAK sejiT’a tem a dolgot. Némán állnak, mindketten’ a cipőjük orrát nézegetik. Érzem, hogy az engedélyük nélkül kell megszólalnom. — Igazi, nagy gyerekek vagytok ..:! De még most sem értem ... — Mert ilyen barátot van — int fejével a férje felé Rozka. — Jó, elmondom — kezdi Sanyi —, csacsiság az, amit csinálunk! Megismételni sose lehet azt a napot. Nem is kell. A többi napnak kell örülnünk. Négy éve, május elsején történt itt a közelben .:. — Majd én! — vágott közbe az asszonyka. — A barátod egyszerűen leszólított az utcán! — mondta és felvágta büszkén a fejét. — Leszólítottam? Ez már sok! Én is vittem egy csokor tarka léggömböt az üzem gyülekező helyére, meg ő is a csoportjához. Valahogyan egymás mellé kerültünk és a szél ösz- s zekever te a két léggömbfürtöt. Mondom, teljesen véletlenül ... — Nahát! — méltatlankodik Rozka, de én látom, hogy már csak mímeli a haragost. — Még hogy véletlenül...! Még a végén azt mondja, hogy a léggömbök miatt vett feleségül! — Hát nem azok miatt? — néz rá Sanyi. — Ha azok nincsenek ...! TlflÉG PERCEKIG INGERLIK egymást, végül elmondják, hogy azóta minden május elsején délután három órakor eljátsszák az ismerkedés első perceit és „áldozatot” mutatnak be az emlék-istennek, léggömb-áldozatot. Végül most is kibékülnek, mert az áldozat csak úgy szívből jövő, ha nincs köztük harag. Nézem, hogyan kötik össze és engedik el a két piros léggömböt. Azok friss lendülettel együtt szállnak ki a zöldellő fák közül a rit- kásan gomolygó felhők felé. Sokáig nézünk utánuk, köny- nyes lesz a szemünk, akár a napba nézőké. baktattam néhány nap múlva a liget ösvényein, hogy fájó szivemre írt találjak és egy csendes zugot, hol megírhassam a világ legfájdalmasabb hangú lírai elbeszélő költeményét a meg nem értett szerelmesről... — Megvagy — csapott hirtelen valaki a vállamra, hogy majd összeroskadtam. A kucsma, a bakancs, a maga gyártott mankó és a vasmarok: Csufi. Szólni sem tudtam. Nézett rám apró, besüppedt szemével, egy kicsit tanácstalanul, hogyhát most már ugyan megvagyok, de mit csináljon velem ... — Most agyonütlek... Jó? — kérdezte egyáltalán nem mosolyogva. A torkom kiszáradt, futni akartam, menekülni, de a marok, ámely kemény volt, mint valami harapófogó, nem engedett... — Most szaladnál. De nem tudsz ám. Nem engedlek. Eltöröm a lábad neked is. Hogy sose tudjál szaladni. Soha. Disznó. Űri fattyú — zavarta magát mind nagyobb indulatba, hogy szája már habozni látszott, s ujjai úgy szorították a vállamat, hogy azt hittem, csontom töri... — Egy csokor orgonáért... Képes lenne? — szipogott fel bennem a félelem és riadtan hátrálni próbáltam. — A ........-be az orgonával— ocsmánykodott va dul, már szinte ordítva. — Városi ember voltam. Most semmi. Csak nyomorék... Nyugdíj is lett volna tán ... És most semmi... Semmi — ingatta a fejét, hogy eszébe jutott nagy • bánata és fáradt szeméből a düh és reménytelenség könnye karikázott az orrára. Nagyon nevetséges volt. — Most semmi. Merthogy már egy kölyökkel sem bírok el... De megmutatom, hogy elbírok. Eltöröm a lábad. El. És elvonszollak, megmutatlak, hogy így bánok el .mindenkivel, aki a főjegyző úréhoz fcyúl. És akkor megint városi ember leszek én. Nyugdíjas ... Állj meg, te nyomorult, állj meg! Fk e én már futottam, menekültem a fák között. Mikor egy kis idő múlva visz- szanéztem, Csufi már a földön ült és rázta a zokogás. Valóban teljességgel alkalmatlannak bizonyult, hogy már egy kölyökkel is megbírjon _ A/ VV/^AAAA/^A/V\AA/V^AA/^AAA^/^^<VVV\AA/WWVW^A/V'v^AA ISZLAI ZOLTÁN: SÍPSZÓ Síp sípláda üde csízek Röpke tavasz rügyek ízek Kedvesem a rosszai felejtsd ne hidd Kövessük víg egünk intelmeit De vigyázzunk hogy a régi Mely az újat elkíséri Szerelmünk orgonarendszerén villanjfújtaté S jelenünk is majd puha bújtató Paplan legyen egy boldog fekhelyen MOLNÁR JENŐ: MÁJÚ Kézen fogva vezet az utca, vezet a május, vezet a fény, karolom én is, egyszerre lépünk, vezet az utca, vezetem én. Ragyog az ég és ragyog a kő is, a szem, a szív is fénnyel tele, pille-szárny vinne, olyan csodás most, meg ne torpanjunk, csak felfele! ízesedik a napunk gyümölcse. Hogyne vigadnék? Kacagj velem! Mint ez az utca. Zsongó zsibongás. Május s a jövő most végtelen. Ringat az utca, ringatom én is, erős árama arany derű, füröszt, * fürösztöm: együtt növekszünk, s együtt kacagni oly nagyszerű! . DARÁZS ENDRE: Késs a hás9 de ... Kész a ház, de szerszámait máris összefogja, s megy a cserepes * S hátra sem néz, úgy siet új házra S buzgalommal ott is cserepez, Aztán Indul a következőre És kopácsol megint esteiig, így a sorból a sok gerendára, Másra már nem is emlékezik. Bárcsak ilyen verset tudnék irni, Hol mívesét sodorja a mű Tetőről még magasabb tetőkre, Pedig a mű olyan egyszerű S minden ember megérzi szépségét, Mikor árad estelente fény Láthatárig és megy azon túl is Űj homlokzatok végtelenén... GYUBKÓ GÉZA: A VIRÁGOK VÁROSA
