Heves Megyei Népújság, 1963. április (14. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-07 / 81. szám

1963. április 7., vasárnap

NÉPÚJSÁG

8

Nemcsak ,

hanem emberi kötelesség is!

Szülők !

Vigyázzatok gyermekeitekre !

‘ 'S ' n

O1

I Ivan emberrel még nem

találkoztam, aki tapsolt volna amikor megbírálták. Az már előfordult, hogy valaki megköszönte az építő bírálatot, egy részét visszafizette, más részét elegánsan és fögadkozva zsebre tette, hogy majd ezután, .majd másként — de az a kis tüske legtöbbször ott benn sajgóit a szívben. Miért tűzött ez a Kovács a nyelve hegyére annyi ember előtt? Mi baja lehet velem? Üzlet az neki, ha engem piszkál? Hiszen én is tudok! Hát még ha egy kis szenvedély is van a bírálatban, s esetleg fentebbről jött! Mennyien latolgatják ilyenkor a következményeket, r.'.ennyien inognak meg korábbi biztonságérzetükben .. S miért? Azért, mert még mindig emlékeznek a rideg, kérlelhetetlen légkörre, amelyben annyiszor az ember ellen fordult a mi rendszerünkben javára és segítségére hivatott kritika. Egy- egy „időben” eldörgött bírálat zöld utat nyithatott tisztségekhez, hivatalokhoz. Alkalmas fegyverré válhatott személyi bosszú, harag érvényesítéséhez — magyarul szólva ki-kifor- dult eredeti lényegéből. Máskor meg öncélúvá vált, joggal és jogtalanul, mert szempont volt és a szempontokat csak túlteljesíteni volt szabad.

Ilyen múltbeli tanulságok ismeretében természetesen nehéz igazi, tisztelt helyére tenni a kritikát is. De még nehezebb valódi szellemében megfelelően alkalmazni. Mert az elvekkel már csak-csak megvolna mindenki. Egyetértünk abban, hogy a megalapozott bírálat a gyorsabb és zavartalanabb előrehaladás eszköze, s nem arra való, hogy bárkit lesújtsunk vele. Inkább arra, hogy fölemeljük. A kritika nem rombolni, hanem építeni hivatott a gazdaságban, a politikában, az erkölcsben egyaránt, de mikor elhangzik, különböző eszmei torzulásokat takaró gesztusokat vált ki a már említetteknél torzabbakat is.

' t1 mlékezhetünk még rá, hogy a funkciók fetisizált árnyékába burkolózott emberekről úgy pattant vissza minden bíráló szó, mint az acél a falról. S ennek a magatartásnak még ma is van nyoma. Az elbizakodottság a kritika halála. Az öntelt emberek életében nem viheti több, nagyobb szerepre a bírálat aj puszta dekorációnál. A másik < véglet pedig — ami mostaná-j ban a revizionizmus gyakor-| lata — éppen a kritika szere- j pének eltúlzására törekszik Amikor például az MSZMP I Központi Bizottságának hatá-j rozatát nyilvánosságra hozták a személyi kultusz és követVálaszt várnak

Nagy dilemmába került a szentdomonkosi községi tanács, mert váratlanul komoly akadályba ütközött a falu lakóinak kérése, hogy a Szabadság út felső részén bővítsék a villanyhálózatot.

Pénzük van rá, hiszen három éve takarékoskodnak, hogy ki tudják fizetni a nem kisösszeget, ám, amikor szóba került a munka megkezdése, az ÉMÁSZ szakemberei közölték, azon a részen, ahol a domonkosiak villamosítani akarnak, sajnos, nem vállalhatják a munkát, mert a transzformátor nem bírja. Villanyhálózatot bővítenék, — de máshol.

De mit tegyenek a domonkosiak, ha nekik a Szabadság utcában szükséges a világítás?

Tanácsot, segítséget kérnek felettes szervüktől, hogy a választók javaslatai, amelyet a jelölő gyűlésen mondottak el, mielőbb megvalósuljanak. így látták legjobbnak, ezért még február 15-én levelet küldtek a villanyhálózat bővítése körül támadt vita megoldásának reményében a megyei tanács vb építési és közlekedési osztályához.

És vártak ...

, És még várnák ma is a válaszra.

(Kovács)

velés együttes fegyverével az emberekben mindazt, ami idegen a szocializmustól, s ezzel a szocializmus ügyét erősítsük. I smerünk embereket, akik -*■ jószívvel dolgoznak a szocializmusért, de még magukkal cipelnek tudatbeli és erkölcsi terheket az előző társadalomból is. Együtt élünk és munkálkodunk vallásos állampolgárokkal, akik szintén nincsenek haragban rendszerünkkel, sőt, részt vesznek építésében. A kommunistákat nem választják el egymástól ideológiai különbségek, mégis, közöttük is élnek és hatnak emberi gyöngeségek. Ha mi föllépünk az anyagiasság, az elvtelenség, a revizionizmus, a dogmatizmus, vagy bármely más, a szocializmustól idegen ideológia, vagy emberi magatartás ellen — nem az emberek ellen lépünk fel! Az embereket meg akarjuk szabadítani ezeknek visszavető nyűgétől, elvekben, ei'kölcsben egységessé akarjuk tenni társadalmunkat, a kitaszítás, az embereknek hibáival, vagy tévedéseivel és tévelygéseivel való-kirekesztése nem lehet módszer. Minden teremtő kézre, elmére, és szívre szükségünk van, s az embereknek is szükségük van a társadalmi, politikai és erkölcsi igazságokra, s e kölcsönösségi viszonyban végtelen nagy a jóindulatú segítés, a felvilágosítás, a hibás nézetek elleni harc szerepe — éppen az ember javára.

E kitérő után talán újra visszakanyarodhatunk az eredeti témához: a kritika szándékához és fogadtatásához. — Korántsem ringatjuk , magunkat abban az illúzióban, hogy minden bíráló szó feltétlenül emberi jóindulatból, segítőkészségből fakad. De a mi mai közéletünk légköre semlegesíti az egyéb indítékokat. Senkinek sem esik bántódása, ha jóindulatú igyekezetében hibát követ el, de-rendelkezik azzal a szándékkal és készséggel, hogy levonja a szükséges következtetéseket, nem azt latolgatja, hogy miként vághatna vissza, hanem azt, hogy miként teheti jóvá tévedését, hibáját. Közhely, de velős igazság, hogy a munkás, dolgos élet magában hordozza hibák elkövetésének lehetőségét. Senkinek sem szabhatjuk

azt a követelményt, hogy minden ilyen lehetőséget messze elkerüljön, mert e lehetőségek rendszerint rejtve maradnak az ember elöl. Azt sem várhatjuk meg, hogy magától jöjjön rá bizonyos tévedésekre, mert akkor esetlég az első hibából már kész halmazat lesz. S ha ezt a gondolatsort végigját- szuk, eljutunk odáig, hogy a kritika tulajdonképpen nemcsak emberi jog, hanem emberi kötelesség is a szocializmus társadalmi viszonyai között, mert látni hibát, és szó nélkül hagyni, a mi erkölcseink szerint súlyosabb emberi gyengeség, mint önszántunkon kívül elkövetni.

A kommunista pártok éle- tében ezernyi példa bizonyítja ennek az elvnek a helyességét, sokan feltették annak idején a kérdést, amikor a párt oly őszintén és leplezetlenül feltárta a személyi kultusz éveinek minden fonákságát, hogy kinek használ ez a nagy »őszinteség és nyíltság? Mire jó ez a hibákkal való szembenézés? A párt szigorú bírálata és önbírálata volt ez — a saját érdekében és az egész társadalom érdekében. A hibákat sajnáljuk is, röstelljük is, de nem hordozhatjuk magunkkal, ha felismerjük, mert az vak következetesség volna, nekünk pedig éber, reális, s nem látszat következetességre van szükségünk, S mindig idejében! Valamikor gyakorlat volt az, hogy megvárták, amíg valaki hibát hibára halmoz, s akkor bírálták meg — nagy doronggal. Az ilyen „gyűjtögetés” összevárás ideje lejárt, nem méltó ügyünkhöz, társadalmunkhoz és tisztességtelen. Nekünk menetközben kell mindig igazítani lépéseinken s egymás lépésein!

j gaz, közben ki kell irtani -*• magunkból a gyanakvás spóráit, s helyüket át kell adni a . munkatársi, elvtársi bizalomnak, annak a hitnek és meggyőződésnek, hogy az idejében alkalmazott igaz bírálatot nem hátsó indítékok, hanem a személyünk iránti törődés és megbecsülés diktálja. A bírálat közéletű becsületének, tisztességének helyreállításával nem késlekedett a párt, az egyes ember se késlekedjék hát, ha van még ilyesféle tartozása! Simon István

A hosszú, hideg és csapadékos tél után — amely gyermekeinket tartósan a lakás és tantermek fogságában tartotta — megenyhült az időjárás. Lekerültek a vastag téli ruhák, kabátok, s a napfényes, enyhe idő kicsalogatja a gyermekeket az udvarra, utcára.

Gyakori, hogy a gyermekek. a hamar felszáradt és sima úttesteken vagy környékén játszanak, önfeledten szaladnak egil-egy guruló labda titán, s nem mérik fel a leselkedő veszélyt.

Pedig a veszély fennáll, ezt bizonyítja _ statisztikánk is. A téli, hideg időszakban nem fordult elő gyermekbal- esetj viszont az első tavaszi hónapban már négy gyermekbaleset történt.

A gyermekbalvsctek legtöbbször abból adódnak, hogy a gyermekek nem ismerik fel a veszélyt, s a játékba feledkezett gyermek könnyelmű. A felnőttekre hárul az a feladat, hogy a gyermekekre leselkedő veszélyt felismerjék és idejében — a balesetek megtörténte előtt — figyelmeztessék őket.

A gyermekkori balesetek száma csak a céltudatos és kitartó nevelőmunkával csökkenthető. Ez a feladat elsősorban a szülőkre és pedagógusokra vár. Sokkal egyszerűbb és célravezetőbb a baleseteket megelőzni, mint a következményeit helyrehozni. A gyermekbalesetek megelőzésének szép perspektívája

mutatkozik meg abban az

intézkedésben, amelyet a HM balesetvédelmi tanácsa és a megyei, tanács vb művelődésügyi osztálya együtt végzett: tanfolyam-anyagot adott ki a megye minden általános és középiskolája, részére. A rövid tanfolyam keretében alkalmuk* nyílik, a tanulóknak arra, hogy a KRESZ gyalogosokra. és kerékpárosokra. vonatkozó részét a nevelői: közreműködésével megismerhessék, A gycrmekbal- ese.tek megelőzése viszont csak akkor, lesz eredményes, ha a, nevelők meVett a szülők is szemmel tarifák gyermekeiket. megtiltják az úttesten való játszást, labdázást, s a kerékpározást olyan gyermekek számára, akik még nem iv.dnnk kerékpározni, lábuk nem ér le a pedálra.

Nem arról van itt szó. hogy a gyermekek természetes és igen nagy mozgásigényét r- mely szervrendszerük fejlődéséhez elengedhetetlen — gátoljuk, hanem arról, hogy ■mozgás- és játékigényét olyan körülmények között elégítse ki, amely veszélytelen, biztonságos.

Ezért, ismételten gyermekeink érdekében arra kérjük a szülőket, felnőtteket, nevelőket: Vigyázzanak jobban gyermekeikre!

Heves megye Közlekedési Balesetvédelmi Tanácsa és a Heves megyei Tanács V. B. művelődésügyi osztálya

IPAROSODIK A FALU

Á HULIGÁN

rek itt és a környéken, tizennyolctól negyvenig!

— Szerencsére engem nem — .mondom. — De azért beszélgethetünk. Persze, a lábát- hagyja a földön, és keressen olyan szavakat a szótárából, amelyeket megértek.

— Hm. Mit gondol, ki vágyók én?

— Semmit. Minden foglalkozásra jellemző valamilyen magatartás, nagyjairól az ember el is találja, de magára semmi nem illik rá.

— Akkor mégis van szeme, dltalálta! Nem is" dolgozom s-emmjt. Érti? Egy pali a mai világban, aki nem dolgozik! Hát nem nagy vagányság?

— És a pénz, az valamelyik lyukon ömlik be magukhoz? Vagy örökölt? Esetleg lottón nyert?

— Nem. A fater tart. Mondja már! Én vagyok az egyetlen fia, csak nem bolondultam meg, hogy dói g ózzam, mikor az öreg remekül keres! Felszabadultam én is egy szakmában, de ha meghal a fater, elég lesz akkor dolgozni!

— Hallja, fiatalember! Furcsa felfogás!

— De rjem rossz mi? Legalábbis nekem nem! — vigyo- rodott eh

— Mit szólna ahhoz, ha arra kérném, hogy látogassuk meg magát otthonában?

— Azt nem! — Nem lehet! Mit akar? Ki maga? — ijedt meg.

— Csák nem fél?

— Fizetek! — mondta idegesen, s ment volna.

Visszanyomtam a helyére.

— Ne heveskedjen. Egyszerűen kíváncsi vagyok arra, hogyan jutott el az ilyen élet- szemléletig? Fel akarom keresni a szüleit.

— Csak apám él. Még semmi rosszat nem csináltam! De nem dolgozom.

— Na, menjünk. *

A FIŰ AHHOZ a típushoz

tartozik, akit erős szóval fegyelmezni lehetne. Most már még kíváncsibb voltam. Vonakodva. de engedelmeskedett. Elég sokat gyalogoltunk, míg elértük a lakást. Idős ember nyit. ajtót. Meglepett, s látva fia zavarodott arcát, maga is megijed. Nem nagyon . tessékelt beljebb, de azért én csak megyek előre, s ők jönnek utánam. Hamarosan rátérek a tárgyra. Az édesapa megtört, idős ember.

— Hozzám minek jött? Én nem tudok neki parancsolni! A jó fiaim elvesztek. Odamaradtak a háborúban, ez az egy későbbi gyerek. Nem voltam itthon sem amikor élni kezdett, sem amikor született. Gyűlölöm az anyjával együtt! Azt se tudom kié, csak a nevemet viseli!

— Ha gyűlöli, miért látja el pénzzel? Miért nem küldi dolgozni? Hiszen van szakmája.

— Nem megy. Én meg nem törődöm vele.

— Nem így van ez egészen. Hát tehetek én arról, hogy magam sem tudom, ki az apám? Mióta élek, csak ütött.

meg az apja a barátai s ő maga

Aztán mikor felszabadultam azt mondtam, hogy amíg ő él, nem dolgozom. Tartson el

— Zavaros ügy — mondom őszintén az apának. — De ha megválogatta volna a fiú barátait, talán nem fajul idáig a dolog.

— Milyen barátait? Barátok azok, akik leitatják és úgy hozzák haza? Nekem voltak barátaim, de azok életük kockáztatásával mentettek meg a fronton^ Ezek barátok? Ezek huligánók!

— Van KISZ-szervezet, van ifjúságvédelmi bizottság. Ha maga nem bírt a fiúval, miért nem fordult ezekhez?

— Engem pórázon vezetni? Voltam már én állami gondozott, vagy tíz évvel ezelőtt, elég volt! — csattan fel a gyerek.

MERT GYEREK MÉG, éppen hogy elvégezhette az iskolát. S itt élünk mi, emberek, akik építünk, dolgozunk, és senki sem veszi észre ezt a szegény vadvirágot. Nem mentem az öreggel semmire. A fiú visszakísért egy darabon. Le- foszlott róla minden nagyképűség, minden nagyzolás. Egy gyerek lett, akinek se apja, se anyja. Csak a saját búta szájhősködése, ami olyan üres, mint a léggömb.

— És tessék mondani — sze- lídebb lett á hangja is — hová lehetne fordulni?

— Hol szabadult fel? Elmegyünk oda. Fel kell, hogy vegyék, majd beszélünk a KISZ- ti {kárral.

— Kirúgnak. Már többször is kerestek és én soha nem mentem el, — lehajtott fejjel rugdossa mellettem a kavicsot, de jön.

Jó óra múlva az üzem szb- titkárával, a KISZ-szervezet titkárával, s a fiatalemberrel ülünk a kellemesen meleg irodában. Hosszú volt a beszélgetés, de eredményes. S hogy most, több mint három hónap után megírtam ezt a történetet, azért teszem, mert a múlt héten szép levélben köszönte meg az én hajdani huligán-palántám, hogy jó fizetéssel, becsületesen dolgozik. Mint írja, apjától elköltözött, s egy nagyon tiszta, nagyon rendes legényszálláson lakik, gyűjti a pénzét, mert az ősszel talán megy katonának, s- jó lesz valamihez nyúlnia, ha leszerel. Vett egy nagyon elegáns, „de nem feltűnő” — írja — ballont, s ha ideje engedi* meglátogat.

Azóta is latolgatom, hogy ki a hibás azért, hogy egy húszesztendős fiút befogott a nagyképűség máza, hogy egy ilyen szemlélet, ha felületesen is, de kialakulhatott benne. Ki a hibás azért, hogy megengedték, hogy ne töltse le kötelező gyakorlatát. De most már ezen kár is töprengeni.

Talán csak egy tanulságot: a mi „huligánjaink” többnyire ártatlanok „huligán”-ügyben. egyszerűen nagyképűek, akik valakit utánoznak. Segíteni kell nekik, hogy megtalálják a helyüket mindenütt, ami egy dolgozó fiatal számára a mai ÉLETET jelentheti.

... S HOGY SEGÍTSENEK? A szülők, a barátok, s ha ők valahogy lemaradtak, akkor — a társadalom.

Cs. Ádám Éva

*

' AZ Ö ÉRDEKÉBEN, mert

\ bármilyen furcsa, de megérdemli, hogy eltérjek az igazságtól. Apja sem, de a barátai 'sem érdemlik meg, hogy el- \ hallgassam, megmásítsam a inevüket, ám a fiú kedvéért —

► keresztelek.

’ .Magas, barna gyerek. Érdekesen ismerkedtünk meg. Bé- 5 késen ebédeltem egyik váro► surik éttermében. Minden asz- i tál zsúfolt, az enyém mellett j rajtam kívül senki nem ült.

► Akkor érkezett a fiatalember. ’ Egy pillanatra már az ajtóban ^feltűnt a rikító, de nem ízlés- J télén öltözéke. Jól állt rajta

► a felhajtott szélű félbunda.

i — Van hely? — áll fölém.

< — Van, de talán az iránt érdeklődne, hogy szábad-e leül- *nie — bosszankodtam fel, s i nyomban elszállt a pillanatnyi

1 jó benyomásom róla.

í — Nocsak! — vigyorog ekekor szélesen. — Egy kis rend- ireutasítás ebéd előtt? — s J már le is ült.

í — Annak is veheti — g et- Jtem tovább.

j — Egy krigii sört, valami

► kaját, mert marhaéhes vagyok, í mindegy, csak jó legyen, utá- <i na egy üveg bort! — röviden, t csak így adta le a rendelést,

► ÉRDEKES FIGURA. Ila- ? nyag. Mit sem törődve velem, 5 egyszerűen felrakta a lábát a ■, szomszédos székre, még jó, (-hogy a túloldalon.

2 — Mondja, nem kényelmetÍ

*len az magának, hogy ilyen szemtelen? — mutatok a cipőire.

— Talán nem fér tőle?

De azért levette a lábát.

— Ugye, maga nem idevaló? — kérdi egy kis érdeklődéssel Ja hangjában. Nem ismerem. 4 Márpedig én minden nőt ismekezményeinek végső felszámolásáról, ez a kórus tömeges leváltásokat, mellőzéseket sürgetett. Emberek százait, ezreit szerették volna e kritika ürügyén félreállítani ' olyan közéleti posztokról, amelyeken egyébként igen eredményesen tevékenykedtek — csak azért, mert kisebb-nagyobb mértékben, objektív okok miatt közük volt egy klikk által részleteiben elrontott, s egészében veszélybe sodort, de jó ügyhöz.

Az ilyen nézetek természetesen nemcsak azok között terjednek és hatnak, akik prófétákká szegődnek, hanem szélesebb körben is. S minthogy'' ma is sziváfognak e fals és idegen szemléletből a köztudatba, időszerű ezeket a kritikával kapcsolatban is leleplezni, s velük szemben a bírálatot, mint szocialista kategóriát, mint a kommunista pártélet és a demokratikus közélet egyik kritériumát, magas helyére tenni. Arra a helyzetre, ahová pártunk VIII. kongresz- szusa is helyezte,, mikor leszögezte, hogy tűrhetetlen a kritika lebecsülése és megtorlása, a bírálat szabadságának korlátozása, de éppúgy megengedhetetlen az, hogy a kritika ürügyén gyalázzák, vagy rágalmazzák rendszerünket és politikánkat. A bírálat legfőbb indítékának a segítőszándéknak kell lennie. Hibák és hibás nézetek ellen irányulnak, melyeknek káros erkölcsi, társadalmi, stb. következményei vannak általában, — nem pedig emberek ellen.

Gondoljuk csak meg: ha egy művezető goromba a munkásokkal, a társadalmi érdek szenved csorbát, mert ilyen légkörben nem halad rendesen a munka. Ha egy nevelő helytelen történelmi szemléletre oktatja a gyerekeket, megrontja szemléletüket, ítélőképességüket. Ha egy családapa iszik, gyermekei sorsát nehezíti meg, s egyébként fölösleges terheket ró a társadalomra is. Mikor tehát ilyen hibák ellen fellépünk a kritika eszközével, társadalmi érdeket is képviselünk anélkül, hogy e társadalmi érdekből kizárnánk az egyes embert, vagy ellene cselekednénk. •

Az a szándékunk, hogy a bírálat, a felvilágosítás, a ne-