Heves Megyei Népújság, 1963. április (14. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-14 / 87. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETIí “=“*^1 MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÍZ IRODALMI KORENEK KIADÁSÁBAN- — GYURKÓ GÉZA: ; ANTALFY ISTVÁN: FARKAS ANDRÁS: EGY PERCCEL / / ! A HALAI UTÁNI Egy irodalmi est emlékére VITATKOZÁS Éjszaka volt. Az országút végtelenből végtelenbe ka­nyargó csíkja fehér kígyóként tekergeti az autó kerekei alá. A pucér fák díszőrsége mere­ven állt és szinte kézről kéz­re adta kocsinkat. A vezetőn kívül ketten ültünk benne, ál­mosan, ásítozva és kegyetle­nül unva az utazást, magunk­ban átkozva a lassúságot, amellyel az autó fúrta magát előre a sötétben a kíméletlen makacssággal felsorakozó ki­lométerekkel gyürkőzve. — Éjfél is elmúlik mire ha­zaérünk ... És gyerekkorom­ban mennyire szerettem az autót — mondta útitársam és unott arccal nézett ki az ab­lakon. — Én a sárgaborsót szeret­tem ... — Hogy jön az most ide? — nézett rám csodálkozva. — Most utálom. Meg nem enném. Változik az ember íz­lése. Férfiasodik. A süteményt se szeretem. A cukrot se ... — Az autó nem cukorka. Egyszerű a dolog: akkor szóra­kozás volt, amihez tíz évben egyszer jutott az ember, ma mindennapos munkaeszköz — legyintett, aztán kicsit undor­ral tette hozzá — mindenna­pos ... Falun rohantunk át. Szó, ami szó, jól megtaposta a gázt a gépkocsivezető, de vajon lé­tezik-e olyan gyorsaság, amely négyszáz kilométer után és az utolsó száz kilométer előtt ki­elégíti az embert? Semmikép­pen sem. A reflektorfényben hirtelen alakok tűntek fel, jobbra a fák között egy gép­kocsi, úgy borulva az árokba, mint özvegy, aki a megholtat siratja Az úton, keresztben, felborult motorkerékpár és emberek. Élők. Mozgók. Inte- getők. A gépkocsivezető fékezett* kidugta a fejét az ablakon* váltott néhány szót az ott ácsorgókkal, aztán óvatosan kikerülve a motorkerékpárt, újra rákapcsolt... — Baleset — fordult visz- sza... — Még jó, hogy mondja — morgolódott útitársam. — Szóval, a motorkerékpár­nak rossz volt a lámpája, a gépkocsivezető későn vette észre, ő az árokba futott, a motoros a túlvilágra. Már el is vitték — mondta tárgyilago­san. Egy pillanatig csend volt a kocsiban, mindhárman az is­meretlen, s így számunkra egyszerű újsághírré és tanul­sággá szürkült motorossal fog­lalkoztunk, kicsit sajnálva a szerencsétlent, vagyhogy in­kább hozzátartozóit, mert a halál mindig az élőknek fáj. De csak egy kicsit sajnáltuk, hisz nem ismertük és ez a sajnálkozás is inkább csak il­lem, kötelező és kicsit erőlte­tett emberség volt, mint iga­zán mély érzés. — Azért borzasztó ... — Az... — ... hogy az ember csak megy, megy, mondjuk egy mo­toron siet haza, viszi az álma­it, emlékeit, fázik, meleg ágy­ra gondol, talán nőre is, aki­től forróbb lesz az ágya, megy a motoron, testében ritmiku­san ver a szív, kering a vér, bioáramok adnak impulzuso­kat, tökéletes a mechanika és egyetlen perc múlva már sem­mi és senki. Borzasztó — ka­part elő ideges ujjakkal egy cigarettát. — A halál mindig az élők­nek borzasztó. Mert azok tud­ják mi a halálfélelem, és más pusztulásában tulajdonképpen saját magukat siratják el elő­re ... — Eredj a fenébe a filozó­fiáddal ... A halál az nem fi­lozófia, a halál az ... az — ke­reste a szavakat — igen, a ha­lál olyan tény, amelynek nincs már tényezője sem. Van és nincs. A legfeloldhatatlanabb ellentmondás -... — Senki sem él örökké — bölcselkedett hátra a gépko­csivezető, de észrevehetően lassabban hajtott, hogy meg­hosszabbítsa útját az örökké­valóságig ... — Örökké ... Örökké... Ezek szavak. Ki ne akarna örökké élni, s ki ne tudná, hogy úgysem élhet az idők vé­gezetéig, ha egyáltalán van olyan — horkant fel útitár­sam. De élni, minél tovább él­ni, azt mindenki akar! Vagy nem is, mint a fronton, de; csak szembenéz, minden napi szembenéz, a száguldás útjaj mellett koncsorgó halállal? ♦ Magam is rágyújtottam és} megpróbáltam a motoros he-$ lyébe képzelni magam. Vajon í az alatt az egyetlen pillanat* alatt, míg a motor nyergéből ♦ az országút betonjára csapó- $ dott, mint éjszakai bogarak az* autó szélvédőjére, tényleg* eszébe jutott egész eddigi éle-D te? Mit érezhetett? Tudta-e, J hogy meghal? Volt ideje egy-» általában a halálra gondolni?} Nem, semmiképpen sem. A# Ó, hogy’ csillogtak a szemek! Nem volt egy hang, egy nesz se volt! De ott, a széksorok között és ott elöl, az asztal mellett a sok szív együtt zakatolt. Én nem felejtem soha el! Kinn fagyveszéllyel jött az este. zöld gyümölcs didergett a fán, s benn hetven fiatal a szárnyaló szavakat leste, amelyek úgy törtek elő, hol lánggal, harsogva, dörögv e, mint az égbe menetelő lázadások... mint a rakéták, melyek elhagyva földi vonzást, röpültek a lelkek egén át, majd... csendesedve, mint szökőkút vizének csöndes csobbanása, vagy, mint a kedves szava — lágyan szólt a szívekhez... ...Ök, hetvenen, hogy’ lesték, várták a szavakat, az ízeket, a versek zengő, új csodáját, amely ott akkor csak nekik szólt, a székeken előredőlve, izzadt tenyereket törölve, értve-nemértve-hallgatással, szívüket-lelküket kitárták, a szónak, amely az övék volt, « s a szavakat — tudom, ifjú szívükbe zárták. Én nem felejtem soha el az ifjú arcok tiszta lángját, a szemek furcsa csillogását, a kedves kis beszélgetést, a pírt az arcokon, amikor forrósult a levegő, pedig ott, kinn a fák alatt, a megrettent tőkék között a fagy veszély ólálkodott... (Csont István nem? Na ugye... És egy os­toba karambol... Eh. A halál után egy perccel már senki és semmi vagyok. Éltem. Meg­szűnt számomra a jövőidő, már csak múlt idő vagyok. Már csak „t”-vel írnak, be­szélnek rólam. Mindaz, ami én voltam, nincs többé. Emlé­keim, vágyaim, terveim, ezer­nyi volt örömöm, bánatom a halál után egy perccel teljesen semmivé válik. Egy perccel a halál után — nyomta el ide­gesen a cigarettát. Hallgattunk mind a hár­man, csak a motor durúzsolta egyenletesen a kilométerek in­dulóját, csak a fák sorakoztak tovább az út mentén ... — ... mint valami fejfák ... Eh! — mutatott ki az ablakon útitársam. — Ostoba vagy. Megrázott ez a csúnya baleset. S még en­gem vádoltál a filozofálással, te pesszimista. Végtére is ön­gyilkosok azért ne legyünk, mert kétségbeesünk attól a gondolattól, hogy úgyis meg kell halni... És különben is, a halálban van annyi jó, hogy minden szépet elmondanak majd sírod felett, te leszel a legjobb férj, apa, munkatárs, meg minden ... Legfeljebb az bosszanthatja az embert, hogy­ha már ilyen tökéletes volt életében, miért nem kapott prémiumot... — Hülye! A gépkocsivezető, tisztán hallottam, elröhintette magát, de úgy csinált, mintha köhö­gött volna. Még jobban ráha­jolt a kormányra, csak meg­görbült hátán láttam, hogy belül rázza a nevetés. Ennyire szívtelen, lélek nélküli ember lenne, hogy egy általa humo­rosnak vélt megjegyzésnél ké­pes nevetni néhány perccel a halál után? Vagy ennyire re­ális emberi aki végtére, ha motoros nem gondolhatott a} halálra. Kimeredt a szeme, az 4 egyensúlyt kereste, a lehető-» séget, hogy az ütés minél ki-* sebb, az élet minél biztosabb ♦ legyen. Tudatosan tette-e,} vagy tudatlanul? A fenébe is,» az most teljesen mindegy. De{ védekezett a halál ellen, mert« bízott az erejében. Hogy most J a halál győzött? Hát egyszer* úgyis győzni kell! { Odafordultam útitársam- ♦ ♦ hoz: t — Kár volt ennyire feliz- 4 gatnod magad. Igazad van, a£ halál mindig borzasztó. Bor-J zasztó, hogy többé nem le-J szünk, s talán az a legborzasz- ♦ tóbb, hogy tudjuk, azért az* élők élnék tovább, ha megsi-J ratjtak is, akik dolgoznak, dől-} goznak tovább, ha búcsúztat-} tak is. Borzasztó, hogy nélkü- ♦ lünk is élet marad az élet, 4 mert mélyek bennünk a gyö­kerek ... — Mire gondolsz? — nézett í rám gyanakodva, hogy vajon} nem gúnyolódni akarok-e. 4 — Mire? Nehéz volna ezt J pontosan megmagyarázni. Év- ’ ezredeken keresztül azzal vi-{ gasztaltak bennünket az ért- 4 heteden halál miatt, hogy* majd a túlvilágon... A meny-* országban ... Allah paradicso- ♦ mában... A nirvánában...* Vagy a reinkarnáció... Szó­val, érted... Nos, mi, az elő­adói katedrán, magabiztosan beszélünk a természeti törvé­nyekről, a halál elkövetkezé- sének objektív szükségességé­géről ... Mi nem hiszünk a túlvilágban. De belül, legbe- lül, bennünk is felvetődik a kérdés: hát szülétek, megha­lok és ennyi az egész? Mon­dom, mélyek a gyökerek. Az embernek sokat kell változnia emberségben is. Na és termé­szetesen a megértésben is, MOLNÁR JENŐ: Taxisofőr Nem érdekel senkit, csak a kocsija. Szabad-e? És máris kell indulnia. Motor zúg, óra megy, ő utat figyel. Nincs más és nem is törődhet semmivel: fut a betonszalag, nyüzsgő eleven? És mi tűkön ülünk; hajtjuk: Sebesen! Mondjátok őszintén: ki kérdezte meg csak egytől is, hogy van? Jókedvű? Beteg? Jó baráti körben miről vitáznak? És van-e játéka'a kisfiának? Mert ember, mint én, te s ezren többiek! De mert volánnál ül, s gépkocsit vezet, nem érdekel senkit, csak a kocsija: szabad-e? És gyorsan kell indulnia! POLNER ZOLTÁN: Háromszor kiáltott.. • Háromszor kiáltott az erdő, ázott, mályvaszín dombokról: — gyere közénk szerelmesen, építs házat, örömből, gondbóL Keréknyomok suttogtak széttört, apró tócsák között csendben: — gyere közénk szerelmesen, felhőknél, virágoknál szebben. Kazlakba rakva felparázslott minden nyár a tág mezőkön: — gyere közénk szerelmesen, s a szívedből rügyláng ömöljön. Szertelen, maró kínban égve, szökkenő, tajtékos lázzal: — gyere közénk szerelmesen, gyere viharzó vallomással. S én kigyulladt ággal kezemben, ázott, mályvaszín dombokról: — jövök egyre szerelmesen s az erdő velem tavaszt gondol. Nincs az életben semmi különös. Mindenki dolgozik, úgy, mint önök. Ön nem nevet, s ha szól, nem is önöz, Én széles „Jó napot!”-taI köszönök. Ügy gondolom, ma már nem az a gond. Hogy minden asszonyt hűen tisztelünk, S a lány kezét is csókoljuk vakon A bóktól, mert ők játszanak velünk. Ön is hallhatja, mit s hogyan beszélnek, Ha düh kéményén füstölög a jog, Tüzét és lángját szórja szenvedélynek, Ha a zseben, az arcon seb sajog. Ezért is mondom: Minden mozdulatban A jókedély ne álljon mozdulatlan. KATONA JUDIT: Mocorognak a kis tanyák, a nap szemükbe tükröz, hol új füvet, hol almafát lebbent suta kezükhöz. A vetés megmozdul, felül elénekelget estig parasztoknak, kik legbelül múltjaikat felejtik. * FORGÁCS KAROLT: Fénylő hangok zuhannak A vízesés zuhanó robajával verik vállam villanó vidám hangok, serkenő vetések hátán sétáló varjak szürke csőrrel kongatják a harangot a barkaszagú párás partokon: — Tűz van! Tűz van! — sántítják a harangok, de nem mozdul oltani senki, senki; Csak szél fakad — meleg odúban bnvó —- ez sodrával a parazsat serkenti, mert kell a tűz: a szürke babok hívják, barka-bimbók bongón egymásra ütnek, s mint fodros habok gallérján a szikin: magzatvízben csillogva ül az ünnep. Az ágak pengnek, mint a cimbalomhúr« a hang-záport beinni rügy-füleket ( tolnak ki bütykeikre: el ne vesszen egy ütem se, zúgjanak, zengjenek az orkánok; csak forogjon az ár körbe köröttük, mint csigázó örvény; ' a fénylő-fagyos csöndes csend után az ébresztő hang ránk-zuhanása: törvény! ömlik a fény-zene magasból mélybe, a tél otromba csonkjait szétzúzza: jó sima úton siklik, a hullámok hátán evezve április májusba. HATVANI DANIEL: Tavaszi lámpák hajoljatok íölém virágok! tavaszi lámpák egy lány testét látom ragyogni akit már régen csókoltam s a távolságok kékségében borzolja hajam zizegő ujjaival fölém-hajló virágok s ti folyóparti erdők-nyarak hallottátok-e a szerelem muzsikáját > s a lélek csúcsairól zuhanva gördülő szirteket óh a szerelem asszonyára már régóta csak a tél rácsai mögül nézek aki könnyű fellegek alatt táncol s szoknyáját a nappalok mögé ejti rózsákról és szerelemről szeretnék újból énekelni míg cigaretta-füstben ível az este s a lány simulása csak emlék mit dúdolva kerget ereimben a kóbor fantázia hajoljatok fölém virágok: tavaszi lámpák szembenézzen azzal az egyet­len perccel, ami a halál után jön... Azazhogy, ami már el sem jön ... Nehéz? Rettenete­sen ... De szembe kell nézni, mert az ember törvénye: az élet. — Jó, ezt én is tudom... Nem szeretem, ha ideológiai előadásokat tartanak nekem az idealizmus elleni harc je­gyében pont éjszaka, lassan ötszáz kilométeres utazás után-... Ezt mind én is tu­dom, de akkor is megrázott őrnek a szerencsétlennek a sorsa — fészkelődött útitár­sam és behunyta a szemét, je­lezve, hogy aludni kíván. Pe­dig beszélgetni nem akart... A város fényei, mint szent- jánosbogárkák a nyári éjsza­kában, úgy viliództak elő a távolból. A gépkocsivezető na­gyot sóhajtott... — Na végre... Alaposan el­fáradtam. És milyen éhes va­gyok... Hű, a mindenségit... — szisszent fel hirtelen... — Mi baj? — kérdeztem ön­kéntelenül is előredűlve az ülésen... — A fene a feledékeny fe­jem ... Nem vettem semmit a gyereknek ... Pedig az feléb­red, ha hajnalba is jövök... Csuda egy kölyök... Tisztára rám hasonlít... Szakasztott én vagyok — mondta büsz­kén, aztán újból megcsóválta a fejét, mert hogyan is tudott ennyire feledékeny lenni...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom