Heves Megyei Népújság, 1963. január (14. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-23 / 18. szám

1963. január 23., szerda NÉPŰJSAG 3 A TANÁCSOK ES A DEMOKRÁCIA A nyugati lapok sokat ír- nak mostanában a de­mokráciáról, s ahány újság, annyi magyarázat lát napvilá­got arról, hogy miért nem ál­lították vissza Nyugaton a de­mokráciát úgy, ahogy az a há­ború előtt volt. Egyik szerint a demokrácia eleve életképtelen, a másik többé-kevésbé burkol­tan beismeri, hogy az életkép­telenség pontosabban azt je­lenti, hogy a társadalom nem tartható már többé életben a „klasszikus” polgári demokrá­cia keretei között: s a halálos betegnek új környezetre van szüksége, új gyógymódokra, új megjelenési formákra legalább, ,— ha már a lényeg úgysem változik. Az új „gyógymód”, az új „környezet” a csodaszer — jel­lemző módon — először a de­mokrácia hajtásait nyirbálja meg. Elég egy pillantást vetni a nyugatnémet és a francia po­litikai élet fejleményeire, hogy meggyőződjünk mindezekről. Ez persze nem zavarja a nyugati propagandistákat ab­ban, hogy önámító pillanataik­ban ne magasztalják egekig azt, amit ők sem vesznek ko­molyan, a nyugati, polgári de­mokráciát, — a népi demok­rácia, a szocialista demokrácia rovására. Érdemes összehason­lítást tenni a kétféle demokrá­cia perspektívái között. A nyu­gati demokrácia mindinkább összeszűkül, eltávolodik igazi jelentésétől, eredeti céljaitól. A nyugati demokrácia a társadalmi fejlődés minden egyes kríziséből újabb sebek­kel kerül ki, a szocialista de­mokrácia pedig — ezt szépít- getés nélkül állíthatjuk, — ál­landóan erősödik, szélesedik, és lehetőségei is mind nagyob­bak. A nyugati polgár napról napra újabb korlátozásokkal találja magát szemben, ame­lyeket eddig nem ismert. A Spiegel-ügy, a franciá jobbol­daliak következetes bátorítása, a baloldal még következete­sebb elnyomása erről tanús­kodnak. A szocialista álla­mok polgára — egyre szaba­dabban és nyíltabban élhet al­kotmányos jogaival, s ha prob­lémája van a demokráciával kapcsolatban, akkor az a gond­ja; miként váltsa valóra a saját portáján azt a gyakran han­goztatott —, s egy időben egy kicsit kompromittált — kije­lentést, miszerint „élni tudunk a szabadsággal”. „Élni tudunk a szabadság­gal” — mondtuk egy évtizede is: és becsaptuk magunkat. Most tanulunk élni vele — és bizony néha bátortalanul. És nem vesszük mindig komolyan ezt a közhellyé kopott monda­tot sem, amelyet valahogy így kellene átalakítani: élni tanu­lunk a szabadsággal. Tanulunk a régi és közeli múlt történel­mi tényeiből, közvetlen tapasz­talatainkból: és a politikai élet új tényeiből. Tanulunk abból, ha felszóla­lunk a tanácsülésen, és megbí­ráljuk a községfejlesztés üte­mét, s akkor nem igyekeznek rólunk bebizonyítani, hogy szánkból az „ellenség hangja” beszél. Tanulunk abból, ha vi­tatkozunk, nem próbálják már ránk sütni (ez alól ezért még akad néhány kivétel, de bizo­nyára ők is tanulnak) a szocia­lizmus árulójának bélyegét. Tanulunk abból, hogyha ma­gyarázatért fordulunk valame­lyik „felsőbb szervhez”, nem elutasító merevség a válasz (sajnos, megint csak nem min­den esetben: de ott is tanul­nak ...), tanulunk abból, ha megtudjuk: a városoknak, a megyének szüksége van ránk, ötleteinkre a pedagógiai vitá­ban, karunkra, amikor társa­dalmi munkában a járdátépí- tik. Tanulunk: és a tanulásban a tanácsra hárul a tanítói sze­rep. A helyi, járási és megyei tanácsnak kell meggyőznie bennünket: hogy az irányítá­suk alatt álló területen kiké­rik az emberek véleményét, a mi véleményünket. A tanács­nak kell bizonyságot tennie arról, hogy a vélemény nem „statisztikai” célokra kellett, jelentések mellékletének, ha­nem érv, szempont, megfonto­lásra érdemes nézet, vitát ér­demlő álláspont, amelyet fi­gyelembe is vesznek, amikor döntést hoznak. A tanácsoknak kell olyan légkört teremteniük, amelyben az emberekből kíkívánkoznak az ötletek, ha úgy érzik, azok közérdekűek. A tanácsoknak, amelyeknek már születési aktusa is a de­mokrácia jegyében megy végbe: a tizennyolc éven felüli nők és férfiak akarata állítja őket a tágabb-szűkebb hazájuk élére. A tanács nemcsak ‘ ülésein, hivatalos „megmozdulásain” tárja fel — fel kell tárnia, be kell mutatnia — a demokrácia lehetőségeit: mindennapos munkája közben is. Szervezi az embereket, a lakosságot egyes feladataik megoldására: s közben nemcsak a munka egy részét hárítja át a „kívül­állók” vállaira, hanem megis­merteti azokkal a különböző ügyek intézésének mechaniz­musát, az államigazgatás munkáját, és megmutatja: aki valóban a község, a város ne­hézségeinek megoldásán mun­kálkodik: annak nemcsak le­het élni a demokrácia lehető­ségeivel, hanem kell is. Meg­mutatja, hogy a bátorság a közéletben, amelyre lehetősé­get ad a demokrácia: a köz­ügyek intézője számára nem egyszerűen szép emberi tulaj­donság: hanem kötelesség. A tanács — amikor ügyes­bajos dolgai elintézése közben a választók segítségét kéri, amikor betekintést ad az em­bereknek egy-egy feladat részletkérdéseibe: megérteti velük a vezetés, az irányítás nehézségeit — kétszeresen segít önmagán, megosztotta a gondot a lakossággal, és az embereknek élő, eleven példá­val világította meg: mennyit kell tenni, dolgozni addig, amíg a szándékból, a határo­zatból valóság lesz. És az ebben az iskolában a felnőtté vált dolgozók — meg­értőbbek a nehézségekkel szemben. De cseppet sem meg­értők a nehézkeskedőkkel, az akadékoskodókkal, a fontosko- dókkal szemben: és segítenek a társadalomnak megtisztítani a közéletet ilyenektől. Helye­sebben: többen segítenek meg­tisztítani. Többen tanulják meg, hogy a demokrácia erre is jogot ad nekik. Krajczár Imre A nevelői egység kialakítá­sának fontosságát hangoztatva több formában is már előre vé­dekezik az ellen a lehetséges veszély ellen, amely az egység­re való törekvés során az uni­formizálásban, a sablonosság­ban jelentkezhetne és a sok­színű egyformaság, a változa­tos egyöntetűség igényét sze­gezi szembe ezzel. Szerinte a vita minden eset­ben feloldja az ellentéteket. A tanári érzékenységről szólva azt írja, hogy azz.il segítik a megbillent önbizalmat helyre­állítani, hogy elfogadtatják mindenkivel — nincs abszolút igazság. Majd aláhúzza azt, hogy kü­lönféle jellemek teszik erőssé a tantestületet. Ezek a,megál­lapítások bizöhyos elvi alátá­masztást kívánnak, önmaguk­ban furcsa következtetésekre vezethetnek. A mi számunkra az egység nem a külön utakon járó tanáregyéniségek összetar­tása. Mi bizonyos kérdésekben már nem akarunk vitatkozni sem a nevelőkkel, sem a szü­lőkkel, mert néhány kérdés­ben döntött már népünk akkor, amikor a szocializmus építésé­nek útját választotta. A nevelők közti vitának ^ * csak akkor van helye, ha a vita egységes alapról ki­indulva történik. Nem az elv­telen egység, a különféle jelle­mekből álló nevelőtestület egységének megteremtése. Nem mindenen és mindenáron aka­runk vitatkozni. Hogy mi az iskolánk célja, és hogy mit akarunk megvalósítani az isko­lai és iskolánkívüli munkában, az ma már nem lehet vita tár­gya, de az igen, hogy ezt a célt hogyan tudjuk megvalósí­tani, hogyan tudjuk jobban megvalósítani. (Ilyen értelem­ben a tantervi viták anyaga is a hogyan kérdéséhez tartozik.) Nem fogadható el helyesnek ma az a tanártípus, aki „bra- tyizik” a diákokkal, de az sem sajátította el még a marxista pedagógiát, aki ma is három lépésnél távolabb tartja mágát a diáktól és szülőtől. Nem ké­rünk mi az ilyen alapon sok­színű, különféle jellemekből álló tantestületi egységből, mert félő, hogy itt valahol baj van, a legvalószínűbb, hogy az alapnál, az eszmei egységnél. Ezek a sorok talán kissé élesek és sötét tónussal húz­zák alá a cikkíró kétségtelen jó szándékból írt és sok he­lyes gondolatot tartalmazó vi­tairatának néhány félreérthe­tő mondatát, de így gondol­tam a félreértés lehetőségét kiküszöbölni, illetve az esetle­ges félreértést kijavítani. Ha már minden nevelő valóban közösségi emberré vált, ha minden nevelő kommunista ember módjára él és gondol­kodik, akkor már teljesen iga­za lesz a cikkírónak. Most azonban még az egység meg­valósítása felé tartunk csak, és sokat kell még addig ten­nünk, míg ilyen alapról kiin­dulva vitázhatunk. A világért sem akarom most azt állítani, hogy a marxista pedagógia egysége valamiféle sablont jelent, vagy eredményez a nevelőtes­tületekben. Az egészséges kö­zösség mércéje a különbözősé­gek megléte. De bizonyos alap­kérdésekben egység kell, anél­kül eredményes munka nem képzelhető el! És mi az az alap? Az eszmei, azaz világ­nézeti kérdésekben, alapvető politikai kérdésekben való egység, az egységes marxista pedagógiai műveltség és annak gyakorlata! Rend van-e e téren iskolá­inkban? Vannak-e ezen a té­ren még feladataink? A pedagógiai egység csak olyan szintű lehet, mint ami­lyen annak eszmei, politikai megalapozottsága. Igaz, peda­gógusaink az elmúlt években jelentős lépéseket tettek előbbre e téren. A VIII. kong­resszus pozitív megállapítása a pedagógusokról, örömmel tölt el mindannyiurikat. De még sok a feladat előttünk. Iskoláinkat még nem nevez­hetjük szocialista tartalmú in­tézményeknek. Az iskola pedig nem az új tantervtől, hanem a szocialista szellemű, szemlé­letű oktató-nevelő munkával, a nevelők és a társadalom egy­ségének, ráhatásának követ­keztében válik szocialista tar­talmúvá. Meg kell változnia a nevelő és az iskola, a tanuló és az is­kola, a szülő és az iskola, a ta­nár és diák viszonyának, az is­kola és társadalom kapcsola­tának ahhoz, hogy a kívánatos célt elérjük. Igaza van annak a cikkíró­nak is, aki a vezetők felelős­ségéről ír, közelebbről az igaz­gatók felelősségéről. Az iskola igazgatójának kommunistának kell lennie akkor is, ha nem párttag. Az igazgatónak az is­kola pedagógiai vezetőjének ^ßi'utumj!ját a aánn szélén Egerben, a város szélén, a gépállomás mögött, új épület vonja magára a figyelmet. Kö­zelebb érve, gépek dohogó hangja hallatszik, ventilláto­rok, villanymotorok, elszívó berendezések dolgoznak rendü­letlenül. Távolabb traktor for­dul be az útra, földet hoz az új üvegházba. Az üvegházba, amelyet szinte egyik napról a másikra építettek ide az egri termelőszövetkezetek. Cseh Ferenc, az új telep igaz­gatója, elmondja, hogy tavaly határozták el az egri szövetke­zetek — a Dobó, a Nagy Jó­zsef és a Rákóczi —, hogy egy hajtatóhá^at építenek közös összefogással, amelyben virág­kertészettel és primőráru ter­mesztésével foglalkoznak majd. A modern és korszerű haj­tatóházat három fiatal mérnök tervezte. Semperger József, Bayer József és Jászberényi Zsombor, akik egy hónap alatt készültek el azzal a tervvel, amelynek nyomán megépült az országban az egyedül álló, gázfűtéses, légcirkulációs haj­tatóház. Az épület már túl van a próbaüzemelésen, és most már nyugodtan el lehet mon­dani, hogy beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A tervezők­nek sikerült elérniük, hogy a termelőszövetkezetek 1 280 000 forintból megépíthettek egy olyan hajtatóházat, amely or­szágos kivitelezéssel, három és fél-rnégymillió forintba került volna. Kint mínusz 15 fok kö­rül áll a hőmérséklet, de bent az üvegház falai között akár trópusi hőséget is lehet bizto­sítani. Az előbb említett meg­takarítást úgy sikerült elérni, hogy minimálisra csökkentet­mása is, az 500 méteres vízve­zetékkel és a transzformátor­állomással együtt. A hajtatóház ez évi terve 1 300 000 forint. Ezt az össze­get korai salátából, paprikából, paradicsomból és egyéb pri­mőr árukból biztosítják majd. Az egyik gázcgető kemence előtt Báyer József tervező és a íőkertész: Tömöri Zoltán. Äz öltözőktől ❖ *!’ *2* *$♦ *1* 4* ♦> ♦> *2* «$♦ ^ *í> ♦> ♦> **• «5* ♦> «5* »> A DON CARLOS p Yyvwvw¥vvwvyvwwvw>M FŐPRÓBÁJÁN A színpad csodálatos vará­zsából már a színház folyosóit, öltözőit járva is ízelítőt kap az ember, sőt betekintést a „ku­lisszák” mögé, a színpad tit­kaiba. ★ AZ ÜGYELŐ egymás után szólítja a színpadra a Don Car­los szereplőit, s így néhány perces pihenőhöz jut Hart Gé­zéné, színházi öltöztetőnő, aki már hetedik éve dolgozik az egri Gárdonyi Géza Színház­nál. A férfiöltöző most csendes, csupán a falon lógó kosztümök jelzik a kort, a XVI. 'Századot, amelyben Schiller drámája ját­szódik. A színházi öltöztető munkájáról beszélgetünk. — Varrónő az eredeti szak­mám, a nappali órákban a szín­ház szabóműhelyében dolgo­kén lennie, és az iskolai élet demokratizálása érdekében hathatósan kell támogatnia minden olyan kezdeménye­zést, amely a pedagógusokat érdekeltté teszi az iskolai és iskolán kívüli tevékenység minden területén. Ne féltse az igazgató a te­kintélyét a nevelőtestületi ta­nácsok megalakulásától, az igazgató ne a beosztottakat lássa a tantestület tagjaiban, hanem a munkatársakat, ne a nevelőtestület fölé emelt, a közösségen kívül álló vezető legyen, hanem a pedagógus közösség központja. Végül igen lényeges az, amit az idevonatkozó egyik vita­cikk említ, hogy ezt a nevelő- testületi egységet a közös cél érdekében '■ közösen végzett munkában kell kikovácsolni. A szó és telt egysége, az is­kola és az élet egysége azok az erős, hatékony eszközök számunkra, amelyek segítik nagy céljaink megvalósítását. A cikkben nem foglalkoz- ^ hattam mindazokkal a kérdésekkel, amelyeket a vita­írók említettek. Csak össze­gezni akartam a véleményeket, aláhúzni egyes fontosabb kér­déseket és azt szeretném, ha ezek alapján tovább folyna a vita érről a fontos kérdésről nevelők és szülők között, taná­ri szobában és szülői értekez­leten mindaddig, amíg az igazi nevelői egység — a pedagógu­sok és a társadalom nevelési törekvéseinek teljes egysége meg nem valósul. Pölt József, ' a megyei tanács tanulmányi felügyelője. zom, varrom a jelmezeket. Az esti órákban, vagy pedig ilyen­kor — a főpróbák idején — öl­töztetem a színészeket. A Don Carlosban 16 férfis^ereplő öl­töztetése vár rám és hogy ki ne hagyjam a számításból a tizenhetediket, a legifjabb „művésznőt”, a kis Kovács Jut­kát, aki II. Fülöp kislányát játssza, öt is én öltöztetem. A legnagyobb gondom a spa­nyol királlyal, II. Fülöppel van: hétszer cserél ruhát es­ténként. * Ez bizony sok, de hát hiába, elvégre ő a király. A legna­gyobb izgalmat a gyors öltözé- sek adjál:. Van-e ilyen a Don Carlos ban? — Két gyors öltöztetésem van, a második és a harmadik felvonásban. Amikor a király Posa márki fogadására készül, átöltözik. Tizenöt-húsz má­sodpercnyi időnk van mind­össze, a színfalak mögött folyik a gyors átöltözés, s a próbák alatt még az is előfordult, hogy a trónterembe siető Bicskey Károly után lépve tűztem fel a királyi palástot. ★ A NŐI öltözőben Szabó Ist­vánná ügyeskedik a díszes ki­rályi jelmezek között. — Erzsébet királynő, igaz, csak négyszer cserél ruhát, — s bár a királyi viselet is sok dísszel, cicomával jár, de mi az a királynő ruháihoz képest. Nyílik az öltöző ajtaja, Er­zsébet — Olsavszky Éva Já- szai-díjas művésznő — lép be. A színpadról jött, ahol Posa marki kérte, hogy beszéljen Carlossal, s mondja meg neki végre, hogy szereti. Erre a nagy vallomásra, éjszakai ta­lálkozásra készül most, rövid néhány perc alatt. Az ftltöz- tetőnő ügyes kezekkel gombol, kikapcsol, hogy Erzsébet ki­rálynő nappali öltözete, az ezüstkékes alsó és lilafodros borító helyett éjszakai köntös­ben, csodás tüll kreációban je­lenhessék meg az izgalmas ta­lálkozón. (A hajdani spanyol udvarban tiszta selyemből ké­szültek a tüll anyagok, ez a mostani, a színpadi viselet vi­szont tiszta nylonból.) Szokatlanul gyorsan, percek alatt történik az átöltözés itt a női öltözőben, ahol még Eboli hercegnő — Fogarassy Mária Jászai-díjas — is három- négy perc alatt öltözik át a nagy összeesküvés! jelenetre. (Három—négy perc igazán cse­kélység. A premier női közön­ségének bizonyára 30—40 perc is kevés, pedig ők állítólag a XX. század ruháiban jelennek meg a péntek esti bemutatón.) ★ Az ideiglenes színházépület legkisebb helyisége Szabó Ro­zália birodalma. Az asztalon parókák, egy kis fűtőmasiná­ban sütővas melegszik, a leve­gőben hajlakk, aceton és a masztix illata keveredik. A Don Carlos parókáit Kottlár László, a Budapesti Filmstúdió maszkmestere készítette, s itt a kis helyiségben most a szín­ház fodrásza fésüli, göndöríti a fürtöket, ragasztja a mű- szempillákat. — Tulajdonképpen fodrász voltam, színházi szaktudásom egy idős a Gárdonyi Géza Színházzal. Itt dolgozom kez­dettől fogva, s itt tanultam ezt az érdekes, különös mestersé­get. Ezek itt A bajad^r paró­kái — mutat az asztalra kira­kott vendéghajakra — most ezeket készítem elő az esti elő­adásra. ★ SZILAGYI István lép az öl­tözőbe. Még „civilben” van. Egy rövid’ pillanat, s zakóját bíborvörös köntössel cseré1» fel, tükör elé ül, előszedi kel­lékeit: tüll, masztix, kihúzó ceruza, orngitt, púder és festé­kek. Készül a vak főinkvizítor maszkja... — A két kis túlldarabkával először leragasztom a szemem ez a nézőtérről a vak ember látszatát kelti anélkül, hogy le­hunynám a szememet, mert azért jó az, ha a vak föinkvi- zítor is lát a színpadon. Az omgittel erősítem, hegyesítem államat — ez kiemeli a figura erőszakos jellemét. Az arcom­ra szürke és fekete festék ke­rül, ez sovánnyá, beesetté te­szi az arcot, erre jön a púder, amely kísérteties sápadtságot ad. Negyven perc telt el. Eddig tart az öltözködés, s a főinkvi- zítor maszkjának elkészítése. Még- egy kis szürke festék a szájra, majd fejébe nyomja fe­hér sisakját, felköti a nagy, félelmetes gallért, magára bo­rítja a tizenhét méteres uszályt és ... Hangzik az ügyelő szava: Szilágyi, színpadra! A FŐINKVIZÍTOR lassan, méltóságteljesen, szinte hát­borzongatóan vonul be, körbe­járja a tróntermet, s még a vasajtón keresztül is hallatszik visszafojtott, gyűlölettel teli félelmetes hangja — „Fülöp király előtt állok?” (márkusz) ték a vasanyag felhasználását. . A sasadi termelőszövetkezet üvegháza, amely nagyságában ; hasonló az egrihez, 350 vaspil- •; lérből áll, míg ezt az épületet mindössze 75 ilyen pillér tartja. : A hajtatóház december má- 1 sodik felére készült el, és ek- ; kor épült fel a gáz fogadóállo­A napokban megkezdték a ss- iátapalánták kiültetését is, amely lehetővé teszi, hogy feb­ruár első napjaiban már salá­tát vásárolhassanak a háziasa- szonyok az egri piacon. A mo­dem hajtatóház hivatalos át­adására holnap kerül sor. Fazekas István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom