Népújság, 1962. november (13. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-28 / 278. szám

1Ö68. november 28., szerda nepcjsag s Törés, ingadozás és kitérők nélkül Nem a „szenzációk” kong­resszusa volt ez. Nem valami­féle új politika meghirdetője, mégkevésbé holmi „lenyűgö­ző” tervek zászlóbontója. Ezen a kongresszuson nem történt más, mint a küldöttek és az ország tudomásul vette, hogy amit az MSZMP feladatul szabott a legutóbbi kongresz- szuson, azt minden csinnad­ratta nélkül, de annál több és eredményesebb munkával meg­valósítottuk; nem történt más, minthogy a küldöttek jóvá­hagyták a párt eddig követett politikáját és helyesnek nyil­vánították e politika további követését. Mindössze ez tör­tént, s ha mégis szenzációról beszélhetünk, akkor ezt te­kinthetjük annak! Lapunk tegnapi számában benyomásaikról nyilatkoztak megyénk kongresszusi küldöt­tei. Nem lehetett nem észre­venni, hogy mennyire egyön­tetű volt a vélemény a kong­resszus szellemét, légkörét il­letően. Szerény és vitatkozó, — tért vissza majd minden küldött szavaiban ez a két jel­ző és abban is mindegyikük egyetértett, hogy ez a kong­resszus minden megelőzőnél egészségesebb volt, valóban a pórt tekintélyének növekedé­séről és arról adott számot, hogy „pártunk betölti törté­nelmi hivatását: biztosan ve­zeti a magyar népet a szocia­lizmus teljes felépítéséért, a kommunizmusért vívott harc­ban.” dig végzett munka alapján és jogán, az előttünk álló felada­tok sikeréért! Zalai György, a Gyulai Járási Pártbizottság első titkára, dr. Sinkó Flórián, a gyöngyöstarjánl Győzelem termelőszövetkezet elnöke, Ta­kács Imre, a Dunaújvárosi Pártbizottság titkára és még sokan mások, merészen és éle­sen bírálták azokat a visszás­ságokat, amelyek fékezték és még fékezik ma is a párt poli­tikájának hatékonyságát, csor­bítják az alsóbb szervek önál­lóságát, gátolják az üzemek, termelőszövetkezetek, vagy ép­pen tudományos Intézetek munkáját. Ez a kongresszus valóban a nyíltság, a belső egység kongresszusának bizo­nyult. De egyúttal, mint a nemzet­közi kommunista mozgalom fejlődéséről való számot adás egyik állomása is volt az Or­szágos küldöttek tanácskozása. Jólesett hallani a testvérpár- tok küldötteinek elismerő sza­vait az MSZMP helyes politi­kájáról, jólesett a szovjet kül­döttség, idősebb, tapasztaltabb testvérünk, nagy barátunk méltatását hallani munkánk sikereit illetően, s jóleső érzés volt figyelemmel kísérni azt az egységet is, amellyel a testvér- pártok döntő többsége helyes­nek ítélte meg az MSZMP po­litikáját a nemzetközi mun­kásmozgalom megszilárdításá­ban, a marxizmus—leninizmus tanításainak védelmében. A kongresszus véget ért. Most az ünnepien munkás na­pok után a megvalósítás mun­kás napjai következnek: a szocializmus teljes felépítésé­nek nagy és győzelmes mun­kája a mi hazánkban is. A ha­zatért küldöttek a határozattá emelt irányelvek szellemében látnak mindennapi tenniva­lóikhoz, szervezik, irányítják a munkát, segítik a nagy fel­adatok megvalósítását. Minden bizonnyal éppen olyan szeré­nyen, de vitázó szellemben, éppen olyan egységesen dolgo­zik majd népünk, dolgoznak a kommunisták, társadalmunk minden rétege, mint amilyen egység, határozottság, vitaszel­lem jellemezte a kongresszus munkájáé­.. Mindenekelőtt és leg­főképpen azt kérem a Közpon­ti Bizottság nevében a párt- kongresszustól, hagyja jóvá és erősítse meg pártunk eddig követett politikai fő irányvo­nalát, hadd haladjon pártunk és népünk, mint eddig törés, ingadozás és kitérők nélkül a helyesnek bizonyult úton új győzelmek felé” — mondotta a Központi Bizottság beszámo­lója végén Kádár János elv­társ. A jóváhagyás és megerő­sítés megtörtént, most mór arra van szükség, hogy a min­dennapi munka is „jóváhagyja és megerősítse” ezt a politikát. A pórt. a nép, a holnap, a szócializmus, maid a kommu­nizmus feléoítésének egyedül helyes politikáiét. Gyurkó Géza ! ötéves találkozóra készül a hatvani irodalmi színpad A kongresszus jóváhagyta a párt eddigi politikáját! Jóváhagyta tehát a mező­gazdaság szocialista átszerve­zését, jóvá nagy történelmi tettünk, a szocializmus alap­jainak lerakását. Jóváhagyta a párt szövetségi politikáját, egyetértett a társadalom osz­tályszerkezetében végbement változások értékelésével és a szocialista nemzeti egység megszilárdítására tett erőfe­szítésekkel és az ebben eléri eredményekkel is. Egyetértett a kongresszus pártunk külpo­litikájával, a nemzetközi mun­kásmozgalom egységének vé­delmében vallott és követett elvi, gyakorlati politikájával. De vajon minden részleté­ben azonosak voltak a vélemé­nyek? Semmiképpen sem. Igaz, hogy ezen a kongresszuson nem dübörgött az ütemes taps, nem lobogott zászlóerdő, nem tört ki a szakadatlan éljen, mert a tapsnak, s az éljennek megvan a maga értéke és sú­lya, de az őszinte és általános egyetértés, az őszinte és elis­merő taps mellett nem egy olyan hozzászóló volt, aki bát­ran és nyíltan bírálta a kü­lönböző párt-, állami, vagy társadalmi szerveket. Az ed­A megyei tanács művészeti főelőadójával, Szívós Józseffel beszélgettem a minap, aki a hatvani irodalmi színpad veze­tője is. — ötéves találkozóra készü­lünk — mondta. — 1958. októ­ber 12-én mutatkoztunk be először a nagyközönség! előtt, a Karinthy Frigyes évfordulóra összeállított „Hököm színház” című műsorunkkal. A napok­ban rendezői megbeszélést tar­tottunk, ahol értékeltük négy és fél színházi évad munkás­ságát is. Eddig 80 előadást tar­tottunk. Az 1962—63-as szín­házi évadot a petőfibányai iro­dalmi színpaddal közös elő­adással nyitottuk meg, majd november 7-ón szerepeltünk a Vörösmarty Művelődési Ház­ban rendezett díszünnepségen. Szeretnénk, ha január végén sikerülne megrendeznünk az ötéves találkozót és ezzel egy időben a Vörösmarty Művelő­dési Házban több megye iro­dalmi színpadainak tapaszta­latcseréjét is. Ennek megszer­vezéséhez a Művelődési Mi­nisztérium Kulturális Főosztá­lya és a megyei tanács népmű­velési tanácsadója is nagy se­gítséget nyújt majd. Szeret­nénk a tapasztalatcserén belül megbeszélni több megyei iro­dalmi színpad múltját és jövő­jét is. A találkozót kétnapos­ra tervezzük: az első napon fél évtizedes dokumentációs kiál­lításunkat tekintheti meg a nagyközönség, majd irodalmi estet tartunk, másnap délelőtt ifjúsági, rejtvényversennyel egybekötött irodalmi délelőtt lesz, míg végül fehér asztal mellett találkoznak a meghí­vott vendégek és az irodalmi színpad tagjai. — Az évadzárót április 4-én szeretném megrendezni a gyön­gyösi irodalmi színpad közre­működésével, egy irodalmi szintű komédia-estet akarunk a nagyközönség elé vinni. (r) Fiatal egri képzőművészek kiállítása Lengyelországban Négy egri, fiatal képzőmű­vész alkotásaiból kiállítást ren­deztek a lengyelországi Prze- mysl városban. Balog László, Kishonthy Jenő, Tilless Béla és Trojan Marian József mintegy 30 értékes grafikai művel mu­tatkozott be a lengyel közönség előtt. A kiállítás sikerét bizo­nyítja, hogy a jövő évre újabb meghívást kaptak az egri kép­zőművészek és Przemysl vá­rosban állandó műtermet biz­tosítanak a számukra újabb al­kotásaik bemutatására, (k) AKIKNEK A TV-MÜSOR NEM TETSZIK Pöszmétének a fü­lébe súgtam bizalma­san, hogy ne mondja el senkinek: Ribizli válik. Tegnap hallom az egyik ismerősömtől, hogy hallatlan baj van a magyar szilva- exporttal. Tizenegy- ezer vagon valódi, viaszos, kitűnő szil­vánkat nem vette át Etiópia, pedig ez az ország öt évszázada állandó szllvavásár- lónk. Nem értettem ezt a szilvadolgot. Miért pont Etiópia, s miért pont november végén, s miért pont szilva? Pletyka lesz ez, osto­ba, elferdített emberi jmiu.j. fecsegés. Nevetséges az egész, — legyintet­tem magamnak és az­tán a homlokomra csaptam: megvan! Magvav á l ó szilvá­ról van szó. A szilva gyümölcs, a ribizli is, bár Ribizli kartárs nem gyümölcs, de vá­lik. Ez az átkozott Pöszméte tovább fe­csegte a neki súgott bizalmas titkot.., Csak az Etiópiát nem értem még? Ha csak nem Kiskunlacházára költözött Rlbizliné.., Kiskunlacházát köny- nyű összetéveszteni Etiópiával, annyira azonos hangzású! (-6) Diákok.a középiskolás tanteréről Az idegen nyelv - A szemináriumszerű foglalkozás - Napi tíz óra szellemi munka - A modern művészet LEHET, HOGY AZ időseb­bek, akik számára a tanári szoba valami megközelíthetet­len szentélyt jelentett, ami a valóságban Is, át nem léphető határt merevített a tanár és a diák közé, azt a vitát, amit a gyöngyösi középiskolások ren­deztek a KISZ égisze alatt a jövő tantervéről: kicsit értel­metlen,. fölösleges és éppen ezért céltalan dolognak tart­ják. Még akkor is, ha az elnöki tisztséget Kakuk Imre, a városi tanács művelődésügyi osztályá­nak vezetője látta el, és a KISZ megyed bizottságának titkára, Gere István is ott ült mellette, a vitaindító előadást pedig a gimnázium igazgatója. Sereg József tartotta. Mit mondhatnak a diákok a tantárgyakkal, a tananyaggal kapcsolatban? Tehetik fel a kérdést. Nyilván semmi sem tetszik nekik, ami munkát je­lent. Csökkenteni kell ezt is, azt is, ez a tantárgy ezért nem jói, amaz pedig azért. Feltéte­lezhető a vélemény. Kétségtelen, a tantárgyakkal és a tananyaggal kapcsolatban is nem egy elmarasztaló véle­mény elhangzott. A magyar irodalom túl száraz. A történe­lem csak adathalmaz. Az orosz nyelv tanítása nem eléggé gya­korlatias. NEM TITKOLTAK azt sem a diákok, hógy a napi tíz óra szellemi munka, ami a jó ké­pességű tanulóknak is kell ah­hoz, hogy feladataikat meg­nyugtatóan ellássák: sok. A tantárgyak egy része teher. Nem köti le érdeklődésüket. Lám, mégiscsak a kétkedők­nek van igazuk? Nézzük hát a vélemények másik részét is. amik az előb­biekkel összefüggésben és együtt hangzottak el. Ezekből kiderült, hogy nem a könnyű időtöltés vágya vezeti a diáko­kat, amikor kifogásaikat el­mondják, hanem a még több­re, a még jobbra, a még alapo­sabbra való törekvés. Száraz a magyar irodalom: ne csak élet­rajzi adatokat és szemelvénye­ket kelljen megtanulniok. A történelemben az összefüggése­ket is ismerni szeretnék. A tantárgyak egy részét tegyék fakultatívvá, hogy mindenki érdeklődésének megfelelően tudjon a részletekbe is bele­kóstolni. A napi tanítási idő legfeljebb négy óra legyen, hogy utána a szemináriumsze­rű foglalkozásokon a diák a kételyeit is megfogalmazhassa és véleményét is elmondhassa. A gyakorlati ismerétek szük­ségességét mindenki hangoz­tatta, de hasonló erővel kértek helyet a ma művészetének, mindannak, ami az irodalom­ban, a képzőművészetben és a legújabb művészeti ágakban: a filmben, a tv-ben az újat, a haladót jelenti. És ne csak ki­lúgozott „tananyagot” kapja­nak mindebből, hanem a mű* vészi tényt: az alkotást magát. Sőt: nyíljon lehetőségük saját maguknak is a különböző kép­zőművészeti ágakban tevőle­gesen, manuálisan alkalmazni az elméletet: modellek, ma­kettek készítésével, ha ez szükséges. SOROLHATNÁM még a bí­rálatot, mindazt a sok kifogást, amit a diákok egymáshoz kap­csolódva kiöntötték az elnök­ség elé. Mindnek egy közös vo­nás» volt: felelősségérzet, nem­csak önmagukkal szemben, ha­nem a tágabb jövővel kapcso­latban is. TTlőhely már nem akadt, ám nemhogy fogytak volna, de tovább szaporodtak az utasok. Minden állomásnál nagy csoportok rohamozták meg a lépcsőket, tülekedés folyt, hogy ki léphet fel első­nek a kocsiba. Fent aztán már nem törték magukat, lábukhoz rakták a táskákat, hátizsáko­kat, a bátyúkat — a csomag­tartó is zsúfolva volt — s csendesen álldogáltak. Krrá, krrá! — rikoltotta el magát egy kövér tyúk, s kidugta fejét a kendő csücskén, verdesett szárnyaival, szabadulni pró­bált börtönéből, a fonott kézi­kosárból. Gazdája — testes, te­rebélyes asszony — hamar és erélyesen csendre bírta a lár­mázó jószágot, visszagyömö­szölte fejét a kendő alá, s a madzagját szorosabbra húzta. A bőrpárnás pádon, balfelől az ablaknál, csupa férfiak ül­tek, zörgő esőkabátban, boros­tás ábrázattal. Munkába siet­tek, korán kellett a vonathoz felkelni, s most az egyhangú, monoton kattogás visszaterelte őket az álomba. A fiatalabbja cigarettázott, tele fájjál fújta a füstöt, s barátságtalanul pis­logott a csapóajtó felé, csak nehogy jöjjön valami asszony- nép, akinek át kell adni a jó kényelmes ülőhelyet. Pedig jött. Halk léptű, 35 év körüli asszonyka, tiszta arcú, finom ráncú; bronzszín arcát dús, fekete fürtű haj keretez­te. Lábán magas sarkú, fekete cipő. A testes, elhízott asz- szonyka, aki Hatvanban újsá­got vásárolt, beljebb húzódott a* ablakhoz, szatyrát az ülés­Az ötödik most érkezik ről lába elé, a padlóra helyez­te s az újonnan jött leteleped­hetett — velem szemben. V annak, akik akárhová T mennek, akárhol is van­nak, mindenütt természetes egyszerűséggel viselkednek, mindenütt feltalálják, magu­kat, s az első, megértő szavak után, az együttérző, érdeklődő tekintetekre kitárják magukat, mint napfény érintésére a vi­rág; szomorúságot, örömet egy­aránt megosztanak másokkal, mert alaptermészetük a jóság, a nyílt szív, a kedvesség, köz­vetlenség. Ilyenfajta volt ez az asszony is. Köszönt, s mindjárt érdek­lődött szomszédjaitól. — Maguk merre? — Pestre. — Oda ... vásárolni. A Cor­vinba. — Kórházba — válaszolta csendesen, a szoknyáját igaz­gató, molettebb asszonyka. Hangjában érződött a fáradt szomorúság. — A lányomhoz... beteg ... A fekete fürtű asszony sze­me rávillant a szomorkodóra. Fekete volt a szeme is ennek az asszonynak, bozontos szem­öldöke alól úgy sötétlett elő, mint nád közül az esti tó vize. — Magam is abban fáradok. Hány éves a kislány? — Kilenc elmúlott... — Nekem is van olyanfor­ma. Meg idősebb is. Négy lány, az ötödik, a fiú, a legki­sebb. Ö a beteg, de az egészsé­gesekkel több a gond, a baj. És mesélni kezdi, hogy 14 éves lányát egy éve megszök­tették. Életében először volt a bálban, ott találkozott a fiú­val, s onnan már haza se jött többé, hazavitte az a gyerek. Gyerek még, hiszen majd most vonul be katonának. — Ha cigány vitte volna, nem bánnám ... — mondja. A z utastársak furcsán ^ néznek rá, méregetik, mustrálják, aztán az egyik, az idősebb, ősz hajú meg is kér­dezi. — Maga cigány...?! Csend. — Az, cigány. Nagy a megrökönyödés, a csodálkozás. — De hiszen ... — Nem is látszik. — A lányom, az uram is ilyen, mindenki a családban. — Nahát!? Ezt nem gondol­tam volna. És hány éves maga, árulja el. Harmincöt-harminc­hat? A fekete fürtű szélesen mo­solyog, láthatóan jólesik neki, hogy ezek itt, körülötte, fiata- labbnak nézik, fiatalabbnak hiszik. — Negyvenkettő — mondja, s aprókat nevet hozzá, hogy a fogai is kivillannak. Aprók, szabályosak, s fénylők, mint a gyöngyszemek. — Hol dolgozik a férje? — Petőfibányán. Bányász. — S a lánya, akit megszök­tettek, hol él? Tanul? — Hetedikből maradt ki, az ura nem engedi, hogy tanul­jon, félti nagyon. Húsz kézben se áll meg egy táncban, annyi­ra táncoltatnák. — Miért nem esküdnek meg? — Kérvényeztük háromszor is, nem engedélyezik. Pedig több mint egy éve együtt él­nek. Szeretik is a fiú szülei, mint saját lányukat. Ez békí- tett meg végül engem is. Mert mit csinálhatnék veié? Verjem agyon, tépjem ki a haját?! Szereti azt a fiút, meg az is őt. Dobog a vonat. Az őszi tájról köd száll fel a reggeli napsütésben. Észre se vette az ember, hogy teljesen kivilágosodott. Szó most már csak nagyritkán hallatszott. Mintha kifogytak volna a be­szédből, egymás kérdezgetésé- ből. De nem, mert a lányához utazó, molettebb asszonyka új­ra kezdte a fekete, bronzszin arcú asszonyhoz fordulva: — Maga is csak látogatni igyekszik. — Nem! — rázta meg fejét erélyesen a fekete fürtű. — A fiamért megyek. Hazahozom. Budáról, a Heine-Medinből. — Paralízis? — kérdezte a molett, de vigyázott, a kérdé­sével, nehogy megbántsa a mellette ülőt. — Gerincferdüléssel született. Csak két hónapig szoptathat­tam. Nem is volt otthon azóta. Nehezen szokik majd hozzám, biztosan ... Négy éves elmúlt. — Rendbe jött teljesen? — Megtanították járni. Csak a bal lába rövidebb, másfél centivel... De észre se lehet venni, hogy bicegne! — És elhozza a kórházból? — Persze. — Hogy méri megtenni, nem tud maga egy beteg gyerekre vigyázni... A fekete fürtű asszonyka fe­léje fordítja tekintetét, feszül benne a harag, de aztán moso­lyogva mondja: — Tornáztatni kell és füröszteni minden ál­dott nap. — Mentővel hozza? — Neem! — rázza a fejét. — Az ölemben. A mentő nagy költség. A vonatnál várnak majd bennünket a testvérei. Meg az uram. /^sendesen ül. Szemét, fe- ^ kete, nagy, kerek sze - mét melegség takarja. Halk, finom mosoly fut át az arcán. A találkozásra készül. Találko­zásra a fiával, aki négy éve nem volt otthon, s akit a test­vérei sem ismernek már, de mind nagyon várják haza, kö­zéjük. Merengve ül, gondola­taival törődik. S észre sem ve­szi, hogy a vonat már bent áll j a vágányokon, az üvegtetős j csarnokban, s körülötte az őszi j esőről beszélgetnek a cihelődő j emberek, az őszi esőről, amely i ma köszöntött be először, s vé- I konyszáluan permetezi az uí- ! cákat, a házakat. Olyan ez, j mintha valaki sírna. Pedig! most már mindig csak moso- j lyogni szabad... Pataky Dezső | Még akkor is,, ha egyik-má­sik vélemény nem csiszolt mondatokban öltött alakot, ha olykor a diákos virgoncság is kibukkant a szavak mögül. Az ifjúi derű mögött azonban ott volt az ifjúi felelősség is, amit talán csak a felnőtté serdülés időszaka tud tökéletesen feliz­zítani. A sokféle elképzelés még­sem ölthet testet majd az új középiskolás tartervben. Hogy lehetne hát a sok hasznos ja­vaslatot átültetni az életbe, a fekete tábla és az iskolai pad termékeny környezetébe? Csak Gere István szavaira hivatkozhatom: a KISZ-nek kell az órán kívüli tevékeny­ség kereteit megtölteni úgy, hogy abban mindenki megta­lálja a maga érdeklődésének legjobban megfelelő tartalmat. Mindazt, ami több a tanítási óránál, mindazt, ami már nem fér bele a tanterv szűkre sza­bott kereteibe, de olthatatlan érdeklődés él iránta a többre, a szebbre vágyó fiatalok lel­kében, még akkor is, ha a diák mindig diák marad. DE NE SZÉGYELLJÜK be­vallani: lelkesedésben a mi egykori tűzünk lobog bennük, a mieinknél — szerencsére — sokkal légibb lehetőségekkel. G. Molnár Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom