Népújság, 1962. november (13. évfolyam, 256-280. szám)
1962-11-18 / 270. szám
M. t 1• / . . v A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE “^=^A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN G. MOLNÁR FERENC: BUMERANG } R A MIKOR BELÉPETT az irodába, Kovács éppen az ajtó felé fordult. Tekintetében furcsa villanást látott, s az odavetett köszönés után azonnal az íróasztalára hajolt. Szabó ajkán merev mosoly rán- gatódzott és Magdi is átszelle- mülten, de suta, rosszul leplezett zavarral mosolygott rá az írógép mellől. Érezte, hogy a beszélgetésüket az ő jelenléte szakította ketté. Nem akart jelentőséget tulajdonítani a félmozdulatoknak, leült a helyére. A bal felső fiókból elővette a minisztérium leiratát és igyekezett csupán a munkájával törődni. A körülötte támadt merev csend azonban idegesítette. —v Kimenjek? — lökte hátra a kérdést. — Miért? — hallotta Szabó hangját. — Ügy látom, zavar benneteket a jelenlétem. — Ne szamárkodj! — ezt Kovács mondta. — Mert, ha rólam akartok beszélgetni, nagyon szívesen kimegyek. — Szóval, már tudod? — Szabó felállt, és két kezével az asztalra támaszkodva, mereven nézett rá. — Megmondta a főmérnök? — Magdi kerekre nyílt szemmel várta a választ. Jobb keze az írógép hengerét szorította, s izgatottságában mutató ujja meg-megrándult. AJUK NÉZETT. Sorba, egyenként. A szemek nyugtalanul, de rebbenés nélkül meredtek rá. — Most már mondjátok meg, miről van szó tulajdonképpen. — Maga nem tud semmit? — Fogalmam sincs, mit kellene tudnom, Magdika. De maguk így hárman, egészen nevetségesek ezzel a titokzatosságukkal. Mi történt? Kitört a háború? Na, szólaljatok már meg. — Áthelyeztek. Kovács szembefordult vele, s ceruzája végét határozott mozdulattal az asztalhoz koppantottá. Magdi hajába túri, Szabó pedig óvatosan letette a golyóstollát és mellén összefűzte a karját. — Engem, áthelyeztek? — Megmondtam, öregem, hogy hallgass. Emlékszel? De te bölcsebb akartál lenni mindenkinél. Ha hiba történt, meg kell mondani. Emlékszel? Ez a meggyőződésem, így beszéltél. Emlékszel? Nos, tessék: itt van. Áthelyeztek. — Szabó szinte kérkedett jóstehetségével. Kovács csendesen sóhajtott. — Ne szólj szám. nem fáj a fejem. De te: új söprő, jól söpör. Te megváltod a világot. Te nem adod fel az elveidet. Te nem tűröd, hogy a hibákat elkenjék, mert te ... Mintha a fülében megpattant volna valami. Élesen, kellemetlenül. s hosszan rezegve, de alig észlelhető magas hangon — talán a vékony, kifeszített acélhúr szólalhatott így meg. Magdi búsan, nagyon halkan csak ennyit mondott. — Látja, kár volt. Mi tudtuk. Mi megmondtuk. Káromkodni szeretett volna, de lenyelte idegességét. A minisztériumi irat szinte égette a kezét. Letette. Üjra megnézte mind a három embert. Tréfálnak? Ugratják? Nem. Tekintetük nagyon komoly és sajnálkozó. — A termelési tanácskozásra gondoltok? ' OVÁCS BÓLINTOTT, Szabó elhúzta a száját, Magdi pedig lehajtotta a fejét. Kintről a villamos-mozdony zörgése hullott be az ablakon, mintha a folyosón zötyögtette volna a keskeny sínpár. — Ugyan! Képzelődtök —, de nem volt őszinte a hangja, ezt érezte. — Pletyka az egész. K< — Lehet. — Gondold így, ha ez neked kellemesebb. Magdi azonban már bizonyítani akart. — Anikó mondta. Ö pedig csak tudja. Felállt az íróasztal mellől. Az üveglapon, sután, megfordulva a minisztériumi irat fehér foltja meredt rá, mintha az tartalmazná az áthelyezést. — Mondjátok meg, igazam volt? Jogos volt a bírálat? Igen vagy nem? — Naív vagy, öregem — fordult el most Kovács. — Igazad volt-e? Persze. Nemcsak te láttad meg a hibát, de csak te szóltál miatta. A hiba honnan eredt? A melósoktól? A fenét! Ha a munkások fejére olvastad volna rá ... De így ... — és olyan szaggatott mozdulatokkal rángatta a vállát, hogy minden más helyzetben harsány derültséget váltott volna ki. — Azt akarod mondani, hogy én vagyok a Bolond, mert nem viselkedtem gyáván, mert nem húztam be a nyakam, mert ki mertem mondani a véleményem? Kovács fölényesen vágott vissza. — Az a kérdés: kiről mondod meg a véleményed. — Bizony, ezt tanulja meg — kontrázott Magdi gyorsan, határozottan, de nem fölényes- kedve. PREZTE, A GYOMRA remegni kezd. A méreg a torkát kiszárította, s a tenyere átnedvesedett. Ezek hárman itt körülötte csak jót akarnak: ez kétségtelen. Sajnálják őt, segítenének, de tehetetlennek érzik magukat. Az elhatározás egy pillanat alatt megszületett benne. — Na jó. Akkor nézzünk szembe a dolgokkal. Mire felocsúdhattak volna, már becsukta maga mögött az ajtót. Egyenesen a főmérnökhöz ment. — Kérem, úgy hallottam, hogy az áthelyezésem ... A főmérnök egy pillanatra meglepődött, aztán kedélyesen villant a szemüvege. — Lám, lám, a jó hír szárnyon jár. Kár, hogy így történt, mert én magam akartam közölni, de ha már ... — Tehát igaz. — Gratulálok, én elsőnek. Igazán örülök, hogy... — Nem hittem volna. Képes volt erre csak azért, mert a termelési tanácskozáson meg mertem mondani a véleményem? Hiszen jól tudja, hogy igazam volt. Még akkor is, ha ez személy szerint önt érintette. A szemüveg újra villant. A hang viszont meglepetést fejezett ki. — Csak nem akar összefüggést feltételezni a bírálat és az áthelyezés között? Ugyan, ugyan, fiatalember! Amit mondott akkor, az teljesen igaz volt. Ha nem is simogatta meg vele a szívemet, de elfogadtam. Azóta tettem is egyet- mást, hogy változtassunk a dolgon. Ezt maga is tapasztalhatta. Az áthelyezése viszont... — Kérem, ennyire hülyének néz engem? A FŐMÉRNÖK hátra hő- költ. Szemét összehúzta, s az ajkai egyetlen vonallá préselődtek. Aztán nyugalmat erőltetett magára. — Kissé meggondolatlan kifejezést használt, úgy sejtem. — A kifejezésért elnézését kérem, de a lényeget most is fenntartom. — Tehát úgy gondolja, hogy az áthelyezése ... — Egyenes következménye annak, hogy bírálni mertem. — Nem gondolja, hogy a maga által emlegetett eset olyan volt, hogy nehéz feltételezni az összefüggést a jó szakembert ért kitüntetés és e között a maga által görcsösen emlegetett áthelyezés között? Gondolkodjék! Minek néz maga engem? Azt hiszi, én nem tudom, hogy a bírálat elengedhetetlenül szükséges a fejlődés biztosítására? — Ez nagyon szépen hangzott. de kicsit hamis volt. Kissé disszonáns. Ha nem haragszik, ez a véleményem. — Fiatalember, ne legyen ilyen forrófejű. Meghajolt, s csendesen mondotta. — Az áthelyezést nem fogadom el. A főmérnök mosolyogva tárta szét a karját, s ő ezt a képet vitte magával, amikor visszatért az irodába. Szabó láthatólag lendületes előadását zavarta meg, amikor belépett, ezért megállt az ajtóban, jobb kezében tartva továbbra is a kilincset. — Balogh elkerült — magyarázta Szabó tovább, most már hozzá fordulva. — Miért? Mert a főmérnök úrnak egyszer megmondta a véleményét Szánthó a minisztériumban van. Miért? Mert nem haliga- tott. Jaczkó a külszolgálato- sok kenyerét eszi, mert... — Mert ti gyávák vagytok, mert meglapultok, mert eltűritek, hogy egyetlen ember a lábatokra taposson. Ti nem vagytok ebben hibásak? Nem, mert tudtok hallgatni, mert ü megmondjátok előre, hogy ne szólj szám... Fuj, de becstelen ez a ti óvatosságotok! — Nincs igaza! — pattant fel Magdi az írógép mellől. — Most kérdeztem meg Rózsit. Ö ott volt a megbeszélésen', a jegyzőkönyvet vezette. A főmérnök úr ajánlotta, hogy áthelyezzék. mert sízerinte itt elkallódik, de az új beosztásában képességeinek megfelelő hatáskört kap. Ott a közösség hasznára kamatoztathatja belső, feszülő energiáit. Tessék! Mert gyávák vagyunk. AZOK HÄRM AN gúnyo-! san néztek vissza rá. Fölényesen, de kicsit diadalma- j san is. Most érezte, hogy belül-- ről melegség indult el benne, [ ami egészen az arcáig felszö-j kik. — Segítetek? — Bolond vagy — húzta el a! száját Kovács. — Ünjuk már nagyon a főmérnök disznóságaiit — mondta i színtelen hangon Szabó. — Mit gondol, miért szóltunk! magának? — kérdezte vissza* Magdi, s dühösen levágta ma-j gát az írógép előtti székre. —j Egyszer betelik a pohár. A mosoly úgy indult el a J szája szögletéből, mintha gri-í maszkodni akarna. Érezte, hogy j tekintete elhomályosodik. Nyelnie kellett. Kovács, Szabó és* Magdi csendesein mosolyogtak.! — És-... hogy gondoljátok? Szabó az itatóst emelte fel.; — Csak szemtől saembe. Kovács a ceruzájával az asz-| talt kopogtatta. —Megyünk Vedreshez. A szak- [ szervezet is tegyen már vala-; mit. Nem igaz? Magdi már az ajtónál volt. — Gyerünk, gyerünk, csak* semmi érzelgés. Egy pillanatot \ sem várunk tovább. A MIKOR AZ AJTÓT ma-j guk után behúzták, a$ minisztériumból küldött irat* meglibbent a léghuzatban. Az? előbb még keresztben feküdt « az üveglapon, most éppen a he- ‘ lyére igazodott. POÉNEK ZOLTÁN: Búcsú Elfedezi az éj a lázam a lépcsőkön már szél ül, évekből vert erős házam hajnalra lassan szétdűl. Elviszem az éjszakát, és a virágok foszfor illatát és dalt viszek és dúdolok és vissza soha nem jövök. Elfedezi az éj a kedvem még hallom bronz erdőknek dobbantó énekét s mellem búcsúzó, nagy felhőt vet. Elviszem az éjszakát, virágok foszfor illatát és dalt viszek és dúdolok és vissza soha nem jövök. Elfedezi az éj a csókom, szerelmem marék fény lett, őrizze meg parázs gondom valaki emlékének. Elviszem az éjszakát, és a virágok foszfor illatát és dalt viszek és dúdolok és vissza soha n.em jövök. RAKOVSZKY JÓZSEF: A másodpercmutató Előttem egy kis fémdarabka, parányi teste villogó. A napsugár megsimogatja, ő a másodpercmutató. i Igen! ez a foglalkozása; egész nap fürgén körbe jár. míg két nagyobbik lassú bátyja mellette csak ólommadár. Siet a perc, s az óra lépked. Alkony lett máris odakünt. Útján a nagy jövés-menésnek egy napom ismét tovatűnt. Elmúlt ez is úgy, mint a másik reggel, a dél, az éjszaka, s az óra lapján ott tanyázik egy messze csillag sugara. Nézem merengő, elcsitultan a számok karcsú vonalát, Kirajzolódik mSad a múltam, s az óra jár, ketyeg tovább. Míg ritmusával azt dalolja, örökké élni volna jó! Setét hajam dérrel behordja a kis másodpercmutató. Új kínai népköltészetA földön nincsen jade-császár, az égben nincs sárkány-király, én magam vagyok a sárkány-király, én magam vagyok a jade-császár. A három hegynek megparancsolom, és az öt csúcsnak megparancsolom: — Utat! Most én jövök! Felkél a déli szél, csillagok borítják az eget, két nővér lépdel a rizsföld szélén, a vízikeréknél. Háromezerszer lép az idősebb, s ím, nézd: leszedi a csillagok ezrét! H áromezr edszer lép a fiatalabb, s ím, nézd: már oly lenn áll a hold, úgy néz le rájuk. így lépnek tovább. míg keletről megjön a nap. így lépkednek tovább, amíg a nap köszönti őket, így lépkednek tovább, míg a tejút a szomjas földeket meg nem öntözi. Lesújtunk a háromfont-os csákánnyal, s első ütésünk a kristálypalotákat éri. A sárkánykirály rettegve néz reánk, és esküdözik, s a szép jövőt ígéri: „Adok nektek vizet, és megtartom szavain!" Fordította: Antalfy István» SERFÖZÖ SIMON: Az alvégi házak közt Az alvégi házak közt szólnak a citerák. Viszik lobogva a mély tyúkfészek-forradásos kazlakat az egek. S a holdra zöld jegenye-rakéták hullnak. Látjátok, lányok? Táncoljuk ma végig a esillag-mirtuszlombos kerteket, hol a kutyák futva fácánok után vonítanak. — És nem megy már senki a kútra. Halljátok? Hívnak a citerák kéken le az alvégi útra! ÉBLI KATALIN: A FÁK KÖZÖTT A fák között rajtam kívül csak a csend járkál, jelenléte nem több egy rebbenő árnynál. Szinte látomás-szerű ez az erdei áttetszőség, kicsiben itt sejthető: tenger, mező, s ég. Itt egy kicsit az egész világ mutat magából valamit... (Ég a szinek gyújtózsinórja, s robban a zöld, mint a dinamit.) FARKAS ANDRÄS versei: Esős estében Sok jó reményt befed a földi rozsda. Ruhámra ősz pereg könnyet szorozva, S míg a múlás a bút ránk záporozza, Zsong a bízás, a végtelen zsolozsma. Esik-csepeg és mintha harmatozna, Csatornán csörgedez, mert az a posztja, Fejünkre hull és bánatát elosztja, Testünk, szívünk között csábítva rosszra. A vén esőben tűrt unalmam ásít, Kinyitnám szám félénk káromkodásig, De nincs erőm és nincs dühöm se hozzá, Ázott ruhám világít az esőből, A gondolat a tettöl visszahőköl, S várom, hogy a hit lelkem megpofozná. Tanács Bízz a jelenben, hogy békében alhass, Mert a bízó ész bátor, nyugodalmas, Higgy a jövőben, áramló napokban, A hit rakéta, sűrű magja robban, Érezd otthon magad a szeretetben, Fényes világ az és eléghetetlen, Mint nyári nap, ha éltet és világít, Testedre rakja állandó csodáit, Ne félj! A félelem hazug sötétje Erőtlen arra, hogy szárnyad kitépje, Dalolj! A szóra a szívek felelnek; A mámor mámort szül, a vér szerelmet, Ne hidd, ha néha elsodor az örvény, Örökré megtapossa már a törvényt, Mert minden torzó napra jön a másnap, Igézete fennköltebb álmodásnak, S ha újra hív a testi-lelki éhség; Megélni új napok hullámverését, Az csak mai Jóizodalmunk kamatja. Százszor megvallva, s egyszer sem tagadva! SOMOS BÉLA: i FEHÉR ÉJSZAKA A leningrádi éjszakák fehérek — barangolunk az utcán reggelig, a leningrádj éjszakák fehérek, mint odahaza, hogyha hó esik. Arcom a tiszta fény vizébe ejtem piros pádon, s az elkopott kövön, a Néva partján és a téli kertben szívemre hullik, hullik az öröm. A víz, s a fák levele mozdulatlan, a kőoroszlán is elszendereg, ma délelőtt a várossal mulattam, minden szobor velem beszélgetett. A leningrádi éjszakák tehenek, a láthatáron körbejár a Nap, az emberek világosságban élnek, a gyerekek csillaggal játszanak. FORGÁCS KÁROLY: November Tüzet rakott az ősz a fák között, rőt lángok lobbannak az ágakon, deret sírnak a reszkető lángnyelvek, s zörög a szél a csukott ablakon. Futár jön messzi tájról és zihál, tüdeje sípol, ködöt fúj foga között. Két kézzel rázza meg a fákat, s a lángok mint számya-lőtt madarak, vérzőn hullnak a vedlett, kusza fűre. A hiú ég — elhagyott sjferető — tócsák tükrében keresi a múlt csillogó perceinek eltűnt fényét, de nem leli: a tükör tört, vakult... Az utca megnyúlt. Messze lát a szem, a házfalakról lekopott a lomb csipkéjé, s a sok görbe vonalat — melyből a nyár horgolta a mosolyt — rideg kezek nyilakra feszítették. így haltak meg a bársony-puha esték.
