Népújság, 1962. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-14 / 215. szám

1963. szeptember 14., péntek NÉPÚJSÁG 3 Előbb a kovácsműhelyt lát­tam a gépiizemből Petőfibá- nyán, ahol vas sír az üllőkön, s átveszi az ember teremtő szenvedélyét, míg vajúdva, lassan a kéz formáihoz simul. Majd a nagycsarnokban áll­tam; fenn a magas mennye­zet alatt, sínállványán szuny- nyadt a kisdaru; gépek, esz­tergák zúgták körülöttem, há­mozva, forgácsolva az anya­got. Figyelni kellett az anyag fülsértő szimfóniájára, kihal­latszott belőle a leggyöngébb dallam is. — Ott, a fal mellett áll min­dig az asztal — mutatta a he­lyet Merényi József — piros drapériával takarják le; arra rakják a tízes, húszas, százas kötegeket. Oda mennek a munkások, mikor munkájuk engedi és saját maguknak szá­molják ki a fizetést... — Es még nem volt hiány egy fillér sem, soha! — tol­dotta meg Körmöczi László kötélpályamester, szakszerve­zeti vezető. Hónapok óta — pontosan márciustól — új módon zaj­lik le a fizetés a gépüzem ko­vács-, esztergályos- és szávaty- tyúsműhelyében. Hogy mi en­nek a jelentősége? Gazdasági­lag szinte semmi, hiszen nem lényeges megtakarítás, hogy a fizetéseket nem kell boríté­kolni. De nem is kell ilyesmi­re gondolni. Sokkal jelentő­sebb ez a tény az erkölcsi ol­dalát tekintve: azok az em­berek, az az ötvenegynehány munkás, akik önmagukat fize­tik — már többet tesznek, mint amit a tisztesség a szó hétköznapi használatában je­lent. Túlzás nélkül állítható, hogy ez itt már a becsületes­ségnek egy új, magasabb he­vületű, magasabb fokú, szoci­alista formája van kialakuló­ban. Becsületfizetés? Valóban az... Hogyan lehetne valóságos tartalmat adni a szocialista .brigádok kulturális és mű­veltséget növelő vállalásainak? Igen sok fejtörést okoz ez a kérdés egyes üzemekben. Es nyilvános szellemi vetélkedő­ket rendeznek, vagy valamifé­le látványos üzemi „ki mit tud”-ot, hogy felkeltsék az emberekben a kultúra, az irodalom és művészet iránti érdeklődést. A gépüzemben hiába kutatna az ember har­sogó látványosságok után. A brigádok csendben, emberi természetességgel hajtják vég­re vállalásaikat; hogy olvas­nak, művelődnek, gazdagítják ismereteiket? — ezt olyan megszokottan teszik, mint ahogyan lélegzenek. Csak lapozzunk bele a bri­gádnaplókba ... Kaszás Menyhért brigádja Balzac Goriot apóját, Jókai A kőszívű ember fiai című re­gényéről tárgyalt. A Molnár­brigád egyöntetűen a József Attila életéről és munkásságá­ról szóló irodalomtörténeti előadás meghallgatására „vo­nult ki”. Rádi Istvánék az Úri muriról rendeztek brigád-vi­tát. Tiszárovics Béla kollek­tívája pedig Gorkij életével és műveivel ismerkedett. Lelkesítő példák ezek, s már egyáltalán nem nevezhe­tők jelenségeknek. Nagyon is megszokott a kép: a brigád- tagok műszak után, tiszta, ün­nepi ruhát öltve, irodalmi elő­adásra mennek, és József Atti­la költészetéről, Gorkij szo­cialista realista műveiről, Mó­ricz Zsigmondról beszélgetnek. E tények a munkások esztéti­kai Ízlésének fejlődésére, tu­datos igényességre mutatnak. ★ Pusztai István kollektíváját nyugodtan nevezhetjük így: tanuló brigád. Hatan járnak a bányagépipari technikum osz­tályaiba. Maga a brigádvezető, Pusztai István volt az „első fecske”, ő jelentkezett első­ként a technikumba, s ősszel már a második osztályt végzi. Szabó Illés, Nagy István, Sza- bó László és Sirkó Géza júni­usban jelentkeztek a techni­kumba. Es komolyan veszik önként vállalt feladataikat, bár még a tanulás nem kezdő­dött meg, brigádon belül már most megalakították a tanuló­párokat. „öreg” madár tanítja a fiata­labbakat ... Eleven és élő itt az a kezdeményezés, hogy a régebbi, „öregebb” brigádok vezetői, s maga az egész bri­gád védnökséget vállal egy-egy új, nemrég alakult, a szocialis­ta címért küzdő brigád felett. Átadják tapasztalataikat, is­mereteiket, segítik a rászoru­lókat, hogy könnyebben, me­revség nélkül gyűrhessék le azokat a nehézségeket, me­lyekkel szemben találják ma­gukat a szocialista emberfor­málódás útján. Tizenkét régi brigád dolgozik ben. Nincs a olyan munkás, goznék brigádban. Megvannak tehát a feltételek a szocialista vetélkedés széles körű kibonta­kozására. Ma még csak a szo­cialista műhelyeim elnyerésé­ért indulnak küzdelemre, hol­nap már a „gyár” bejárata fö­lé is kiszögezik a táblát: szo­cialista üzem... (p. d.) és nyolc új a gépüzem- műhelyekben aki ne dől­Szántás és kenyér A nyár és az ősz folyamán több mint másfél százezer hold mélyszántást kell elvégezni a földeken. Köztudomású, hogy a mélyszántás egyik legfőbb biztosítéka, alapja a jó termés­nek. A statisztika kimutatja azt is, hogy az elmúlt év ha­sonló időszakában több volt a szántás, mint az idén, viszont igaz az is, hogy az időjárás nem késleltette a gabonabe­takarítást és ilyentájt már minden erőgép szántással fog­lalkozhatott. A gépállomásokon 1059 erő­gép van, amelyből mindössze 295 üzemel csak két műszak­ban. Joggal vetődik fel a kér­dés, miért nem több, miért nem sokkal több, hiszen szep­tember elejét írunk, s néhány nap múlva kezdeni kell a ve­tést. A gépállomások igazgató­ságán megtudtuk, hogy leg­alább százzal több traktor dol­gozhatna két műszakban ak­kor, ha lenne elegendő trakto­ros. A kézenfekvő, gyors meg­oldás itt csak az lehet, hogy a gépállomások kutassák fel azo­kat a termelőszövetkezetben dolgozó, traktorhoz értő embe­reket. akik jelenleg nem a szakmában vannak, és ültessék őket traktorra, minél előbb. Hosszabb távlatban pedig fel­gr» . - ............................... — — I Vi ta az irányelvekről A Közalkalmazottak Szak- szervezetének Heves megyei Bizottsága és a megyei hiva­talok vezetői, illetve vezető aktívái tegnap délelőtt tájé­koztató értekezleten vettek részt a Szakszervezeti Szék­házban. Egerben. Az értekezleten dr, Jókai Loránd, a Közalkalmazottak Szakszervezete Központi Ve­zetőségének titkára tartott vi­taindító tájékoztatót a VIII. pártkongresszus irányelvei­ről. A részletes előadást élénk vita követte, amelyben a je­lenlevők meghatározták a szakszervezetek központi ve­zetőségének soron következő feladatait is. tétlenül szükséges, hogy a ter­melőszövetkezetek minél na­gyobb létszámban küldjék traktoros iskolára azokat a fia­talokat, akik szeretik a gépet, traktorosok akarnak lenni. A gépállomások igazgatóságán ar­ról értesültünk, hogy július 1. és augusztus 3Í-e között mint­egy 52 ezer hold szántást vé­geztek el a gépek, ami nagyon kevés! Az elkövetkezendő napokban gépállomásainknak és terme­lőszövetkezeteinknek mindent meg kell tenniök a szántás meggyorsításáért. A szántás elvégzése jövő évi kenyerün­ket jelenti. Nem véletlen tehát, — nem is csak szokásos1 felhí­vás —, hogy mindenkit, aki csak tehet valamit az ügy ér­dekében, arra buzdítsunk, mi­előbb tüntessék el a tarlókat, teljesítsék a szántási terveket. Tudjuk, sok más feladat is van, de ha a gépállomások, a termelőszövetkezetek körülnéz­nek a saját portájukon, akkor egészen bizonyos, hogy talál­nak olyan megoldást, amely eredményhez vezethet. Nem kisebb dologról, mint a jövő esztendei kenyerünkről van szó, s ezért nem sajnálhat sen­ki fáradságot! —szalay— Levél as űrhajósokhoz a jó isten ügyében Kedves Nyikolajev és Popo- vics űrhajós elvtársak! Mond­ják meg kereken és nyíltan, látták-e a jó úristent, vagy nem látták. Semmi kertelés: igen, vagy nem. Olvastam ugyanis Raimcmdo Manchini- nek a cikkét, aki az Osserva- tore Romano főszerkesztője — ez a lap tudvalevőleg a Vati­kán hivatalos lapja —, s mint főszerkesztő, a következő cik­ket szerkesztette saját főjé­vel: „Nyikolajev és Popovics, a szovjet űrhajósok nyilatkoza­ta, amely szerint űrrepülésük során nem látták az istent, nyilvánvalóan hazugság, vagy pedig tudatlanságból ered. A legteljesebb biztonsággal állít­hatom és egyáltalán nem tar­tok tőle, hogy bárki is meg­cáfolná: a két űrhajós holt­biztosán találkozott az isten­nel”... Ezt írta a főszerkesztő az Osservatore Romano-ban. Manchini tehát holtbiztosán tudta és tudja itt, lenn, hogy Önök ott, fenn találkoztak az úristennel, s ezt annyira tud­ta, hogy lapjában meg is fő­szerkesztette. Ha már most ez így van, akkor miért hall­gatták el, kedves Nyikolajev és kedves Popovics — miért? Hát szabad ezt? Hát illik ezt? Hosszú évek óta mindennél, még a Mars és Venus titkai­nál is jobban izgat, hogy van-e és, ha van, akkor hogyan néz ki az úristen. Erre maguk ta­lálkoznak vele, nyilván paro- láznak is, kedélyesen elbeszél­getnek, de egy szót sem szól­nak erről, még nekem sem. Teljességgel érthetetlen. Mint ahogy — megmondom őszin­tén — a moszkvai televízióról is megvan a véleményem: mi­ért nem adott közvetítést er­ről az igazán csodálatos meny- nyei randevúról. Vagy az is lehet, hogy a magyar televí­zió szűrte ki azt a képet, ami­kor Nyikolajev, Popovics és az Űristen éppen a világmin­denség erőviszonyait vitatta meg a 28. és a 29. fordulat kö­zött? A főszerkesztő megírta, hogy maguk holtbiztosán találkoz­tak az istennel, akkor joggal elvárhatom Önöktől, hogy nyilatkozzanak erről a talál­kozásról is. Vagy talán meg­tiltották maguknak? Ne ta­gadják, úgyis megírja az Osservatore Romano! (egri) — Rosner elvtárs, szívből kö­szönjük a pompás ötletet! — fordultunk az öreg osztrák kommunistához. — Gyűlés a csónakban! Micsoda kitűnő gondolat! A bécsi jó barát csak legyin­tett, azután elmosolyodott és megszólalt mély, meleg han­gon: — Az, hogy a kék Duna hab­jain is lehet gyűlést tartani, Georgi Dimitrov indítványozta először. — Érdekes ... Nem mondaná el nekünk? — kérleltük. Az öreg Jacob Rosner rá­gyújtott, figyelmesen hajította be a vízbe a gyufaszálat és hosszan követte tekintetével. Majd elkezdte a történetet... ...Az 1923-as Szeptemberi felkelés utáni években Georgi Dimitrov Bécs városában élt. AKKORTÁJT Dimitrov hol­landnak adta ki magát. Egy napon Dimitrov gyűlésre hívta össze a Bolgár Kommunista Párt emigrációban levő funk­cionáriusait. Ki Ausztria legtá­volabbi sarkából, ki meg a szomszéd országokból érkezett meg a gyűlésre. A bécsi rend­őrség megneszelte, hogy mi készül és be akart hatolni ab­ba a lakásba, amelyet a talál­kozás színhelyéül kijelöltek. Szerencsére időben megtudták a rendőrség szándékát. — Meghiúsult a tervünk — fordult néhány küldött Georgi Dimitrovhoz. — Legjobb lenne elhalasztani a gyűlést. «- Semmi esetre! rázta fe­Á Mezőgazdasági Kiállításon láttuk Elnézést a zavarásért. Az idei mező- gazdasági ki­állítás külföl­di részvevői között találjuk a nyugatné­met Mannes­mann céget is. A kiállításon saját tervezé­sű, és kivitele­zésű silóto­ronnyal, vala­mint modem istállóval kép­viselteti ma­gát. Képün­kön a korsze­rű, közel 25 méter magas, fémből készült Mannesmann- féle silótor­nyot láthat­juk, amelyik futószalagon tart kapcsola­tot az istálló­val. Az így odakerült siló­takarmányt már könnyű­szerrel tudják az állatgon­dozók a jószá­gok elé rakni. (Foto: Márkusz) jét Georgi Dimitrov határozot­tan. — A gyűlést megtartjuk. Ha mindig számolnánk a rend­őrség szándékával, ez azt je­lentené, hogy időtlen időkig elhalaszthatnánk a szocializ­mus és a kommunizmus győzel­mét. Nem ilyen példát muta­tott nekünk Lenin elvtárs! Elvezette őket a Duna-part- ra. Ott csónakosokat kerestek és beszálltak egy nagy csónak­ba. — A gyűlést megnyitom! — jelentette ki Georgi Dimitrov. — Ne aggódjatok. Mindenki a vízisportok szenvedélyes ra­jongójának tart majd bennün­ket ... Amikor a gyűlés befejező­dött, a csónak a lármás kikötő felé tartott. Georgi Dimitrov rázendített a Kék Duna dalla­mára. Együtt énekeltek vele a többiek is. A PARTON sétált a szolgá­latos rendőr. Tisztelgett az éneklőknek és odaszólt a csóna­kosnak: — Nem osztrákok. Jó hami­san éneklik a mi dalunkat... — Külföldi turisták! — felelte a csónakos. — A Duna Becsnél a legké­kebb — állapította meg, ellent­mondást nem tűrő hangon, a rendőr, — Azért jön hozzánk külföldről annyi turista ... Jacob Rosner befejezte tör­ténetét. Csónakunk szép csön­desen szelte a hullámokat, mozdulatlanul ültünk. Sokáig hallgattunk. = Mi volt Dimitrov csónak­jának útiránya? — kérdeztük. — Nem emlékszem — felelte sajnálkozva a fehér hajú oszt­rák elvtárs és újra rágyújtott. Megint elhallgattunk. — Nézzetek! Nézzetek! — rezzentünk fel a kék szemű énekesnő hangjára. A vízré mutatott: — Ott a Kahlenberg tükörképe, nem látjátok? Mi­lyen kék ott a víz! — Igen! Kék! — suttogtuk lel­kes áhítattal. Bár alig két órával azelőtt csalódottan meredtünk ugyan­erre a folyóra. Akkor zavaros­nak, sárgának láttuk. Csodálkozva, figyelmesen fürkésztem a csöndes, nagy vízfelületet. Meg akartam érte­ni titkát. Hogyan varázsolt el bennünket, hogy most már va­lóban kéknek láttuk? Talán a nap sugarainak visszaverődé­se teremtette meg ezt az illúzi­ót? Vagy talán a tiszta kék ég­ből hullott alá láthatatlan eső­ként az élő kék zománc?,.. Felemeltem a tekintetem. Nem. Odafent még egyre vonultak a fehér bárányfelhő nyájak... Titok maradt a titok. Csak jóval később fejtettem meg. MINDEN TITOK mélyén ott dobog az emberi szív. A bé­csieknek azért kék a Duna, mert szerelmesek habjaiba. Számunkra akkor fénylett fel égi kék színben, amikor Georgi Dimitrov szemén keresztül lát­tuk és megszerettük. Milyen csodásak a szív törvényei! Karig Sára fordítása BOGDAN GLOGINSZKI: Kék-e a kék Duna? gatott bennünket csörgedezésé- vei. Elf elejtettem megemlíteni, hogy csoportunkkal jött Jacob Rosner, régi osztrák kommu­nista is. — Szép város Bécs — dicsér- gettük neki a várost. — Bár a Duna nem kék... — De kék. A mi Dunánknak kék a színe — mosolygott Ros­ner magabiztosan, mint aki meg van győződve szavainak igazáról. A CSŰNAK legyezőszerű, su­garas nyomot hagyott maga után a vízben. Már vagy egy órája csónakáztunk a folyón. — Nemsokára vissza kell tér­nünk — szólalt meg az énekes­nő. — Hiszen öt órakor a szál­lóban lesz a megbeszélés ... Ekkor közbeszólt az öreg Ja­cob Rosner: — És mi lenne, ha itt tar­tanánk meg a megbeszélést, a csónakban? Megtapsoltuk. Valóban. Mi­ért kell minden gyűlést fel­tétlenül a négy fal között, szo­bákban tartanunk? Döntöttünk. A folyó fölött ugyanolyan kecsesen keringtek a fecskék, és a fehér bárányfelhők szét­szórt nyája ugyanolyan hallga­tagon és ünnepélyesen vonult át az égen, a szellő most is gyengéden borzolta fel a víz selyemsima tükrét. 1951 MÁJUSÁBAN történt, a hónap vége felé jártunk. Egy bolgár csoport tartózkodott Ausztria fővárosában az „50 000 ifjú harcosnak a béké­ért és a szabadságért tartott találkozóján”. Becsben hideg tavaszi zápor zuhogott és az első napon csak unatkoztunk az öreg „Trieste" szállóban le­vő szobáinkban. — Tőlem ugyan zuhoghat! — jelentette ki a második napon csoportunk fiatal énekesnője. Ebédután elmegyek sétálni a kék Duna partjára! Dús szőke haját vastag fo­natban hordta, nagy kék sze­me mély volt, akár a tenger­szem, és szakadatlanul Strauss Kék Duna keringöjét énekelte. Fogadkoztunk, hogy mi sem fé­lünk az esőtől és megígértük, hogy elkísérjük. De ebéd után az eső is elállt. — Istenem — kiáltott fel az énekesnő. — A folyó vize zava­ros és sárga, a bécsiek meg azt mondják, hogy a Duna kék. Miért csapják be ezek az em­berek önmagukat? Egy magas, széles vállú csó­nakos evezett a parthoz és ud­variasan vette le fejéről ko­pott tengerész sapkáját. — Parancsoljanak, — mond- ' ta előzékenyen. — Szálljanak be |romantikus hajómba \ Beleültünk, és a folyó elrin-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom