Népújság, 1962. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-02 / 205. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE- A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN------—^ PO LNER ZOLTÁN: KATONA JUDIT: íemetőkert Este Itt mindig zokog néhány tuja halkan s az árokpartra görnyedő fűzek, mint hajlott hátú nénikék, zavartan mesézik egyre szeretteiket. Körül a kertek: mind csupa harangszó. Ö, mennyi fájdalom temetkezett ide, hol erdők, dűlők és haragvó mezők gyászolnak rokkant éveket. Elhullt faluk tbc öröksége jaj, hány szegény nemzedékre maradt súlyos emlékű keresztek sora! Virágokat kavar a csend a szélbe s a hála zöld koszorúi alatt hősként pihen egy szovjet katona. FAZEKAS TIBOR: Fogorvosnál felhőként leng a szék a rendelő steril műszertől csillámló csendjén. Száz rémkép s emlék rock and roll-t ugrál, miközben számban jó harkály motoz, ernyedten érzem orvosom kezét. A félsz, e képzett tolvaj, mestermód atvagdos minden drótot hirtelen, ; nem tudni már, hol van München, Kairó, ci volt Pasteur, mit írt Eötvös, Mikszáth, civel sétáltam tegnap délelőtt. Karfát szorítva várom, vastag tű iágító céllal mély gyökérbe fúrt útját hogy végre kezdje már! A perc köszönt! Hasítva kíván jó napot, hétszer-háromszor csillagszórót gyújt, sáskákat érzek homlokom mögött, s utána semmit... Tonnákat dobó égzés, kedvem csúf rongyból bújni kezd, magára ölti legszebb köntösét... SOMOS BÉLA: Önmagába visszatérve í. Mozdul a gép, sok fürge forgács rebben füstölve szerteszét, acélgejzírt fakaszt a forgás, acélos emberi beszéd hangzik a forró fémesőben. — Minket a lét tokmánya fog az arcom izzadsága csöppen s tudom, a munkás nem nyafog... Legyek mindig méltó e névre: Tanúk: a munkadarabok s adom a Nap-meós kezébe. — Ugye, milyen szépen ragyog!? 2. Fénypólus forrósítja lázát lelkünk anyaga fölhevül bár arcunkon finom barázdát esztergál észrevétlenül a pillanat widia kése létünk naponta körbefut s a tennivágyás szenvedése naponta szülni, ölni tud .;; a forgástest — idő függvénye ismétli egyre önmagát de önmagába visszatérve előremozdul a világ.. ■.! 3. Olajos jobbkezem a gépen forró, baráti kézfogás — az üzemek piros szívében vagyok — egy dobbanás. MOLNÁR JENŐ: Hajnal a gyárban Mély, süket csendbe fagytak a gépek: alszik az ember, alszik az élet. Mozdulatlanság, fekete árnyak az éjszakától épp. hogy elválnak. Hallgató szíjak, béna kerekek: szunnyadó homály mindent betemet. Csak a fal nyúlik, elveszik végül, talán tető sincs, s kilép az éjből. Menekül innen, vagy a fényért megy: merev homályban elbújt a lélek. Fél a kémény, az égnek integet. De ki figyel rá, és ki érti meg? Tán a Nap. Már az ablakon perzsel s valahol épp most ébred az ember. Az ablakon puha függönyök a délutánok. Szénaillattal csordul az este a kiöltözött lányokra, fákra, kezedre. Nyugalom lesz minden, mit leönt. Szemed hinárbogát mintha kibontaná az akácízű csönd, rámragyog. A téren hinta leng, simulj hozzám. A nyárfa vályog-tükörbe néz és kócos hajába túr. Figyelj te is a tájra... Egész szívemmel hallgatózom. EBEI KATALIN: EGYEDÜL Amikor elhalkul a fény, este rádgondolok még félálomban; téged sejtelek, ha az ablaküvegen egy alacsony-röptű csillag teste koppan. Éjszaka többször felriadok, mintha valaki szólítana; túl a csenden vonat zakatol, mintha téged hozna a magányos napok vonata. I KAYAROBÄS A MENNYEKBEN IVl INDENKI a maga mód- ján örült a kis pufók gyereknek, az első unokának. Mindenki a maga módján volt rá büszke. Nemcsak a szülők, ami legtermésztesebb, hanem a nagyszülők is. A két nagymama és a két nagypapa vitathatatlanul hirdette, hogy a ’kis unoka, az első kis írnoka, azért olyan szép, azért olyan erős, azért olyan okos, mert ő... mármint a nagymama, illetve á nagypapa... És hogy az érdemeknek milyen formái és okai kerültek ilyenkor napfényre, meg sem kísérlem visszaadni. Az apa olyan dagadó mellel ment hivatalába, hogy mindenki azonnal kitalálta: az első utód férfiúi minőségben kiabálta magát bele ebbe a világba. És ha már fiú, viselje az apja nevét is. A névadó pedig olyan fényesen sikerült, hogy arról napokig beszéltek a városban. Nemcsak |az anyakönyvvezető írt új szö- ' veget erre az alkalomra, hanem a hivatali kollégákon túl is megmozdult mindenki. Még az úttörők is kivonultak és kis piros nyakkendőt helyeztek a pólyára, ezzel is jelezve, hogy a fiú máris úttörőnek érezheti magát. A nagy megtiszteltetés nem múlt el nyomtalanul fa kisfiú fölött, ami abból is f kitetszett, hogy két kis öklét !az ünnepélyes pillanatban a homlokához emelte, mintha tisztelegni akarna, s a világért %el nem sírta volna magát, nehogy csúfot valljanak vele a nagyobb pajtások. Csak nyög- óicsélt egyet, s hogy ez milyen módja volt a köszönömnek, csak sejteni és magyarázni lehetett. A NAGYMAMÁK is meg- hatotton törölgették szemük sarkából az árulkodó szívből hulló harmatot, hiszen olyan szép volt minden, hogy nem lehetett azt könny nélkül megállni. Az emlékezetes nagy pillanat aztán elmúlt, mert minden fényes percet a szürke órák hosszú sora szokott követni. A szürke órák pedig a pelenkázás hétköznapi eseményei mellé lehetőséget adnak a gondolatok bő fakadásának is. El lehet elmélkedni azon, hogy mi történt, hogy történt, esetleg: hogyan lehetett volna még szebb. Ennél a lehetőségnél aztán a fiatalasszony édesanyjának a fejében hirtelen megállt a gondolatok sorjázó folyamatossága, és megállt a keze is a kis pólya fölött, a szájából pedig pillekönnyű sóhaj szaladt ki: — Szegénykém! Csak ő tudta, hogy miért tartja olyan szegénykének azt a nagyon pufók, nagyon piros arcú kis emberkét. — Kislányom — óvakodott a fiatal mama élé. — Most már így marad? A gyerek felé intett, amiből még mit sem lehetett pontosan megállapítani, hiába kémlelte a történelmi pillanatot alapos szülői szigorral az anyai szív. Újabb gondolatok kívánkoztak az előbbi kérdés jobb megértésének biztosításához. — Pogány marad az az ár- fat. lanság? — Pogány? — nézett nagyot az ifjú anya. — Arra gondol, hogy a névadó... — Arra, lányom, arra. A keresztelőre. — Ugyan, édesanyám! — Miért? Nem kommunista a te urad! Te sem vagy az. Miért ne keresztelnénk meg? Ha te nem akarod, akkor majd... — Erről kár egy szót is szólni. — Az állásotokból nem tehetnek ki amiatt. Ha meg úgy gondolod, hogy valami bajod lenne belőle, hát ne tudj róla. — Semmi bajom nem lenne, de... — Szégyelled? — Nem erről van szó, édesanyám, de... — Te sem maradtál pogány, ha már az is lettél. A NAGYMAMA olyar. ^ mérgesen vonult ki a konyhába, hogy a sértett önérzet hűvössége még sokáig ott lebegett a levegőben utána. De az előbbi vitát nem folytatták tovább. Óvakodtak tőle mind a ketten. A nagymamát nem olyan fából faragták, hogy könnyen lemondott volna arról, amit egyszer helyesnek talált. Nem szólt, de tervet készített. Óvatosan, titokban, mert az ilyen terv csak akkor végződhet sikerrel, ha még a tulajdon férjének sem szól róla egy szót sem. De a másik nagymama sem tudott nyugodni a keresztelő miatt. Mi tagadás, nagyon szép volt az a névadó, el nem felejti, amíg él, el is mondja mindenkinek: szomszédoknak, jó ismerősnek, az utcán, a piacon, a mozi előcsarnokában, még a Rajtoménak is, gedig vele nagyon összekülönböztek az elmúlt ősszel, amikor az a világvége história volt, de most neki is elmond töviről- hegyire mindent a névadóról csak azért, hogy egye a penész, hiszen ilyen szépet úgy sem hallott még. Magában azonban ő is tervet forralt. Már csak azután, hogy egyszer szóba hozta a keresztelőt, s a menye csak mosolygott hozzá, a fia pedig rosszalólag csóválta a fejéit, s kis türelmetlenséggel megkérdezte: — Édesanyám, még mindig itt tart? — Miért? Azért, mert nem szeretem a papokat? Az is más és ez is más. Aztán ...sohase lehet tudni... Hátha mégis... Szóval: azzal rosszabb nem lesz. A fia visszafordult az újságja felé és lezárta a vitát imigyen: — Fölösleges erről beszélni. Nem is beszéltek róla többet, csak a nagymama törte erősen a fejét, hogyan kellene kimódolni, hogy a kisgyerek... TGY történt aztán, hogy A a fiatalasszony anyja egyszer sétálná vitte a kisgyereket. Megkerülték a főteret, elballagtak a gesztenyefák között a templom felé, annak főbejárata előtt elkanyarodtak és a dús lombú rozmarái gbokrok eltakarták már őket a kíváncsi szemek elől, ha akadt volna egyáltalán kívácsi szem, ás figyelemmel kísérte volna a nagymama útját, amikor eltűnt a gyerekkocsival a bokrok sora között. Néhány nappal később a másik nagymama is sétálni vitte a kis unokáját. Nem fogadott el kísérőt, mert egyedül akart büszkélkedni az unokájával, ahogy mondta. Ö pedig az alsóváros felé vette útját, mert ott laktok már hosszú évék óta, nyilván az; ismerősöket akarta elkáprázr tatni a szóval már annyiszor megformált kis lurkóval, akitől szebb, okosabb, ügyesebb; gyerek nincs az egész világon No, nem azért, de nagyon hasonlít rá az a csöpség. Egészen kifényesedett mekkél tért meg a sétáról. Olyan büszkén hozta vissza az! unokáját, mintha nagydíjat: nyert volna véle valami szépségversenyen. Féltő óvatossággal emelte ki a kocsiból a habfehér pólyát, arcát a kisfiú arca mellé féktette gyengéden a szívéhez szorította a puha, meleg testet. Este aztán, amikor letették! éjszakai pihenőre a család szemei ényét, odalépett ő is a kiságyhoz, s kezével furcsa mozdulatokat tett, ami azonban nem kerülte el a másik nagymama éber figyelmét. Kint a konyhában, mosogatás közben elhangzott tehát a kérdés, hogy a kétségeket végre az elmúlt napi gondok mellé lehessen helyezni. — Ugye, meg kellett volna keresztelni? A MÁSIK nagymama úgy mosolygott, mint aki sokat tud, de csak ennyit mondott: — Kellett volna? ... Most; már jól van így, ahogy van. — Hallod-e, mondanék valamit, ha meg tudnád őrizni. Megállt a törlőruha a tányér szélén, ezzel fejezve ki, hogy kész a titok megőrzésére. — Én megkereszteltettem. — Te is? Jézus Mária! — Hogyhogy: te is? Csak nem... Jézusom! — Én is. — Hol? — Az alsóvárosi templomban. — Én meg a nagytemplomban. Egymásra néztek és egymásól kérdezték, de úgy, hogy a szavak egybeestek, mintha vezényelt volna hozzá valaki. — Most aztán mi lesz? Mert tudni kell, hogy az alsóvárosi nagymama református volt, a másik pedig katolikus. Erős fogadalmat tettek, hogy egyikük sem szól senkinek egy szót sem. mert az mégiscsak nagy csúfság lenne, ha kitudódna, hogy a nagy igyekezet kettős keresztelőt hozott. fi EJ, MICSODA kavaro- dást idézhettek elő a mennyekben a kis angyalkák között. Csak legalább azok! tudjanak hallgatni HARGITAI ISTVÁN: A kovácsmester szonettje A lőrinci tsz-kovács Obrodán. Bemutatom: nem szénporos titán, Nyílt értelem, okos és tiszta arc, Kék zubbonya hűvös erőt takart... Van egy fia, kovács volt nagyapja — Szó esik róla, mutatja is, hogy áll A patkoláshoz: ragyog mozdulatja! S szavából érc cseng és roppant morál. Méltánytalanság érte, nem is egy« De legfőképp ő azt sérelmezi — Hogy a szakmában egyre kevesebb, Aki szép tudományát átveszi! Van néhány saját neveltje, — jó segéd — Szeretik most is — elhagyták csak épp... FARKAS ANDRÁS: Az este nem jár fésületlen.. Az este nem jár fésületlen, Az arca tiszta, rendezett. Szemében, mint diákfüzetben Sűrű sorok: emlékezet. A szája mintha visszaszólna, Mert nem beszélt még eleget, Bezárja lelkét bölcs mosolyba. Mert boldog az, aki nevet. Az égen tarka-barka körben Soha nem látott állatok Nagy nyája húz vígan-gyötörten, Bőgésük egyre hallhatóbb. Szemem előtt, hogy összetörjem, Táncolnak az illúziók, S míg az arany lomb ága zörren, Felejtem azt is, hogy vagyok. Ökörnyál leng a napsütésben És libben-lebben röpke lég Sóhajtására. Egyre nézem A pillanat jövetelét, Mikor a nap öklömnyi résen Felhők mögé bújik, hogy ép Bújásával új fényt idézzen, S ax éjnek csalja jobb felét. Nincs pára, csak bűvös lehellet. Szilárdan állnak a begyek, A darvak, gólyák útrakelnek. Hogy nélkülük árvább legyek. A válás vé betűje mellett Hívás bábjával üzenek: Mért mennek, mért menjek, ha kellek? Az ntak mind idegenek. Szőlőhegyek barázda-sorján Borok párája száll felém. A tervet hasztalan latolnám, El nem megyek: ez az enyém. E táj derűje záporoz rám Százszorta szebben, mint a fény, Amely nyugatról néz le hozzám Felhők színes szemüvegén, S az ábránd máris fésületlen. Arcán a huncutság szalad, S mint ákom-bákom gyűrt füzetben, Lábát dobálja perc alatt, Táncol, dalol velem s helyettem. S míg bennem új öröm fakad. Égből bor ömlik s mindenek fenn Harsogják ifjúságunkat. ;ANTALFY ISTVÁN versei: Vitorláson A vitorlás úgy szelte a vizet, könnyedén, mint a kenyeret a kés, alig hallatszott a víz csobogása, s alig érzett a hajóremegés. Elmaradtak a parti üdülők, víz volt körül, víz, kék, zöld, ezüst, sirályok szálldostak, csaptak a vízre, s a messzi parton lomhán szállt a füst, Ó, szép Balaton! Nem nyílt szóra szánk, néztük, hallgatva, szép csodáidat, Körül a csend, a színek és a szívben a béke, a hála, vágy és állítat... Változás Eggyészabott földek végtelenjén siklik tova tekintetem. Fenn nagy ég, lenn széles, nagy határok, képét immár jól ismerem. Én ismerem a verejték hullását, ismerem a könnyet, panaszt, az emberek szemében a mosolyt, s mit ért az ember: ha paraszt! Ahol a földek végtelenjén mély árkot vonnak az ekék, más lett az ember, a paraszt-söre, s más úton fordul a kerék.. •
