Népújság, 1962. május (13. évfolyam, 101-125. szám)

1962-05-06 / 104. szám

A KÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

" * MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÍZ IRODALMI KÖRÉNEK KIRDtólMN^^^

G. MOLNÁR FERENC:

TÁRGYALÁS

BERECZKY ZSOLT:

Éd

esanyam

Íz egyik tanulót küldték érte. Menjen ” azonnal az irodára, mert valamit meg kell beszélniük. Leállította a gépet, megtörölte a kezét a rongycsomóba, s közben egyre az járt az eszében: mi lehet ez a nagyon sürgős1 ügy, ami nem tűr halasztást. De mérges is volt, mert nem szerette, ha munkája közben zavarják. Már előre azt számolgatta, hogy milyen kiesést jelent ez az elkövetkezendő tárgyalás, hogyan kell majd ráhajtania, ha a tervet teljesíteni akarja ma is.

Az irodába« többen voltak együtt. A sűrűsödő cigarettafüst arról is árulkodott, hogy nem most kezdték el a beszélgetést.

Mint valami törvényszék: jutott eszébe önkéntelenül a hasonlat'. De miért? Őmiatta? Mi a csudát csinálhatott?

— Ülj le, Kovács elvtárs — mutatott helyet az egyik széken Szabó Isiván.

Csend lett. Furcsa, nehéz csend, ami csak fokozta a zavarát. Óvatosan körülnézett, de az arcokon csak furcsa feszültséget látott', amiről semmi jót sem tudott következtetni.

— Piroskáról akarunk tőled érdeklődni.

Mintha rosszul értette volna. Piroskáról?

Ki az? És mi köze neki Piroskához?

— Együtt dolgoztok, azért vagyunk kiváncsiak a véleményedre. De őszintén mondj el mindent, amit tudsz róla.

Aha, úgy látszik: jutalom, vagy kitüntetés, Még így is furcsa, hogy az ő véleményét akarják. amikor a művezető, a csoportbizalmi... Dehát: ők tudják.

Már mosolygott is. Megjelent előtte a csinos, mindig vidám, fiatal lány arca.

— Megérdemli a jutalmat, de a kitüntetést is. Nagyon jó szakmunkás, rendes ember. Nekem ez a véleményem.

Mintha darázsfészekbe nyúlt volna: egyszerre mozgolódni kezdett mindenki. Félig hangosi megjegyzések röpködtek, egymáshoz fordultak a fejek, csak rá nem nézett senki.

— Szóival, neked ez a véleményed? Érdekes.

Az öreg Szabóra tekintett, akinek arcán félreismerhetetlenül a meglepetés volt leolvasható.

— Ez? Miért?

— Mert nekünk egészen más véleményünk van erről a...

— Nono! — Az öreg Szabó figyelmeztető- leg emelte fel a kezét, mintegy óvva a neki- dühődött embert az elhamarkodott kijelentéstől. — Bizony, mi sok mást is hallottunk Piroskáról, akarom mondani a szaktársnőről. Itt van például ez a levél. Az egyik munkatársunk felesége írta. Panaszkodik. A férjére. Az utóbbi időben mindig elkíséri Piroskát, akarom mondani, a szaktársnőt a villamosmegállóig. Jóindulatúan figyelmeztette valaki erre a mieink közül. De ő maga is meggyőződött ezek után róla.

— Ennyi az egész?

— Nem egészen. Néhány nap óla mi is szemmel tartottuk jobban Piroskát, szóval: mindegy, no, Piroska... Legyen így. Ti is csak így hívjátok. Ha akarom, ha nem, nekem is így jár rá a szám. 'i

— Ez szánté nevetséges.

V

alóban így érezte. Még kicsit szé- gyellte is magát a többiek helyett is. — Neked ez nevetséges?

— A műhelyben mindenkit megbolondított. — Minden férfit az orránál fogva vezet.

— Ez már tűrhetetlen, amit ez a...

— De mire ez a nagy felháborodás? Mit csinált az a szerencsétlen lány? Azért, mert kedves másokhoz?

— És hogyan öltözködik?

— Kimondottan veszélyes.

Kovács nem tudta, hogy nevessen-e valóban, vagy bosszankodjon. Mintha nem is felnőtt, megfontolt férfiak között lenne, hanem pletykára éhes nők között.

— De gondolkozzatok már, az ég áldjon meg benneteket.

— Mi gondolkozunk, éppen azért vagyunk itt. Viszont te megfeledkezel a józanságról. Ügy látszik, téged is megszédített ez a... ez a... No, nem mondom ki. Pedig komoly embernek ismertünk, azért is akartuk a te véleményedet is meghallgatni, mielőtt döntenénk.

— Én a véleményemet elmondottam1. Megismétlem: nagyon rendes, becsületes szakmunkásnak ismerem Piroskát, bár úgy látszik, az a legnagyobb baja, hogy nő.

— És a botrány?

— Miféle botrány?

— Amit okozott'. A levelet ismertettük. De magad is tapasztalhatod minden nap a kisded játékát. Igaz, vagy nem igaz, hogy szédíti a férfiakat? Igaz, vagy nem igaz, hogy állandóan ott vannak körülötte? Igaz, vagy nem igaz, hogy folyton úgy csivitel, mint valami kislány.

— De hiszen, valóban kislány. Mit akartok tőle? Ne szóljon senkihez? Ha valaki odamegy hozzá, mondja azt, hogy neki nem szabad senkivel szóba állnia, mert akkor összeomlik a műhely?

— Túlságosan könnyelműen fogod fel ezeket a nagyon komoly dolgokat, Kovács elvtárs. Pedig itt a belső fegyelemről, a műhely becsületéről, a munkásaink boldog, nyugodt családi életéről van szó. Éppen ezért, neon tűrhetjük, hogy tovább folytatódjék mindaz, amit tapasztaltunk.

— Ki akarjátok adni Piroska útját?

M

ég nem tudjuk, hogy mit tegyünk, de valamit tennünk kell. Azért hivattunk téged is, hogy segíts. De rád már nem számíthatunk, mert te is...

— Mit én is? Állandóan csalt ez: te isi Hagyjátok már abba. Nem látjátok, hogy milyen nevetségesek vagytok? Mit akartok? Be akarjátok savanyítani az embereket? Nem örültök annak, hogy a munkások jókedvűek, vidámak és szívein dolgoznak? Mik vagytok ti? Mint valami üdvhadsereg ájtatos aggszűz osztaga.

— Ne sértegess bennünket.

— Nektek szabad másokat sértegetnetek?

— Elfelejted, hogy kikkel állsz szemben. Mi az üzem, a...

— Rosszul mondod, barátom. Ti bekövese- dett, elmaradott emberek vagytok, akik megfeledkeztek arról, hogy az élet... Eh, minek beszélek fölöslegesen.

— Szóval, csak te vagy bölcs. Mi mindany- nyian tévedünk. Te azonban csalhatatlan vagy.

— Ti sem vagytok csalhatatlanok.- A kollektív bölcsesség...

— Ez nem kollektív bölcsesség, ez kollektív ostobaság. ‘3*

— Kovács élvtárs, ne ragadtasd él magad. * Ezt a hangot nem tűrhetjük. Ez a hang nem méltó hozzád sem.

— Ugyan, hagyjuk! Tán az méltó hozzátok, hogy ostoba pletyka miatt hajlandók vagytok elharapni a nyakát valakinek, aki csupán azért bűnös, mert fiatal, mert jókedvű.

Ekkor felugrott a helyéről Veres, a szak- szervezeti csoportbizalmi. Kinyújtott karral mutatott.rá Kovácsra.

— Tessék! Most már az elvtársak is láthatják, hogy mit művel az a nószemély. Még Kovács élvtársat is behálózta.- Te, megbolondultál? Honnan veszed ezt a hülyeséget?

— Én honnan veszem? Talán nem emlékszel arra. amit eddig mondtál? Kiállsz valaki mellett, akiről mindenki, tudja, hogy... És te ...De, mondd csak, Kovács elvtárs! Te, mint kommunista vállalod a felelősseget?

Kovács nyakán kidagadtak az erek. Arca pulykavörös lett.

— Én, mint kommunista? ... Ide figyeljetek. Hol éltek ti? Olyan szépen tudtok szónokolni a humanizmusról, a türelemről, az új szemléletről, csak éppen, amikor mindezt be is kellene bizonyítani, akkor... akkor egészen másként teszték mindent. El akarjátok kergetni ezt a lányt? Legyen egy elkeseredett emberrel több, aki nem találja majd a helyét, mert megkeserítik az életét azok, a <ik- től segítséget vár. Azok, akikhez tartozik maga is. A keserves mindenit ennék az életnek! Hát nincs nekünk élég bajunk? Még csinálunk is magunknak olyat, ami már szinte Vörös hangja ismét felcsattant.

— Ezért a hangért még felelni fogsz.

Az öreg Szabó szólt közbe.

— Csendesebben, szaktársak. Ne legyünk türelmetlenek. Kovács elvtársnak is joga van a véleményét kifejteni. Mi meghallgatjuk más elképzeléseit is.

M

ár nem tudja, hogy mit mondott, amikor ott hagyta a gyülekezetét, de még a gépe mellett sem találta a helyét. Amikor szétnézett a műhelyben, Piroskán akadt meg a tekintete, de még a lélegzete is elállt.

— Maga mit csinált?

— Semmit. Bűnbánatot tartok. Feateíe szemüveg, fejkendő, hogy még az orra se látszon ki... Csak azt sajnálom, hogy nincs valami rongyos, piszkos ruhám. Tudja, nehogy szemet szúrjak valakinek. Nehogy tönkre tegyem a férfiakat.

— Hát maga... maga tudja?

— Persze, hogy tudom. Nekem is vannak még jóakaróim. Utóvégre egy ilyen nőnek! ... És maga? Segített elharapni a torkom? No, szólaljon már meg! Mit néz úgy rám? Az* hiszi, hogy felakasztom magam?

És nevetett. Szélesen, jóízűen, hogy minden foga kivillant piros ajkai mögül.

Kovács csak nézte, és most már maga sem tudta pontosan, hogy mit gondoljon. Szó nélkül otthagyta. Valóban könnyelmű lány lenne, akit egy cseppet sem izgat a másak véleménye? Igaz, újból a gépe fölé hajolva végzi a munkáját, mintha megszűnt volna számára a világ. De most visszafordul, ránéz és mosolyog. Még a szemét is összecsippenti.

Meglátta-e ezt valaki? Mit képzelnek, ha...

A fene egye meg: már ő is elveszti a •józan eszét?

Aztán káromkodva kapott a gép karja! után, mert a munkadarabot sikerült elron-1 tania.

Hát lehet így nyugodtan dolgozni?

Édesanyám!

Húszéves vagyok és még gyerek.

Néha így becézel, s örülök, hogy sohasem leszek felnőtt — neked.

Tudsz rólam mindent, azt is, mi a gondolatom.

De látod, én is tudom, hogyha zsibongó aggyal fekszem este, s elalszom, titokban mindig bejössz, és megnézed, hogy alszik fiad.

Mindent betöltesz: étellé válsz és meleggé...

Ne haragudj, hogy ezt csak most tudom, s öcsém csak sejti még.

Lassan, ahogy eső után kisüt a nap, gomolygó pára oszlik a mezőn,

s milliárd vízcseppel szárukon fűszálak emelik fejük, nyújtóznak, s fordulnak szelíd fény felé; úgy értem a szót én minden pici tettben, percekben, mik múlnak, órákban, mik lesznek; te vagy édesanyám, te, aki szerethet.

ANTALFY ISTVÁN:

Hozzád kellene szólnom...

Anyámnak

Anyám! Hozzád kellene szólnom, de most is magamról beszélek.

Nem mondok én el rólad semmit, nem mondok el se jót, se szépet,

csak a nevedet mondom egyre, a nevedet, amely te lennél, ki fogságom nagy éjszakáján ezer alakban megjelentél,

hogy vigasztalj, — sebzett szíveddel, hogy bekötözz, — te, roncsolt ember, könnyem töröld, — te, síró asszony, átkomat gyógyítsd, türelemmel.

Boldogságos Asszony, te vártál, s helyettem ölelted a párnát, erőt adtál erőtlen testtel, míg szivem cafattá cibálták,

etettél, tejeddel, véreddel, hívj meg most is, új vacsorára, s mondd, hogy kötözzem én sebed be, ki meggyógyulok nemsokára,

mondd, hogy adjak be orvosságot, ahogy a jószívűek adnak, talán akkor jut majd egy perce számodra is szegény fiadnak ... !

LERMONTOV:

NEM KÍVÁNOM

Nem kívánom én. hogy becsüljék borongó, bús költészetem.

A lantot, mely kedves nekem rég, csupán magamnak pengetem,

S annak ezernyi húrja rezdül, amíg csak a szívem dobog, hogy elszálló, bús életembűl hagyjak itt egy csekély nyomot.

Figyelmét e sárgult lapokra valaki majd csak ráveti, és így szól halkan, mosolyogva:

Nagy igazsága volt neki!

S tán clmélázik majd egy elme e megtalált emlékeken, mint mikor árva sírkeresztre bukkan a vándor idegen.

(Rakovszky József fordítása)

FARKAS ANDRÄS:

Áprilisi részegség

Én úgy vagyok most, mint egy karneválon, Mikor már minden részegen-valótlan, Arcunkra ül a leplezetlen álom,

S hiszünk félszóban, félmozdulatokban,

Szellő hajlong felettem és a fákon Zöld pattanások égnek csapatokban,

És a rigót is már fülelve látom,

Amint liheg, fütyül, fúj szaggatottan,

Szerelmi pletyka minden fény, az árnyak Ruhákat szabnak rügynek és madárnak,

S rájukcsorog a napnak sárga színe,

Nem kérdezem, e játék küld-e, hív-e, Belévetem magam e karneválba,

Ahol a láz a párját megtalálja.

WERNER LINDEMANN:

„Gyermekkérdések“ c. kötetből

Az alábbi verseket a költő Nyugat» Németországban írta.

Fordította: Antalfy István.

REPÜLÖK

Az égbolton ezüst nyilak.

Védelmezőn takarja két kezével egy anya telt ölét...

SIKOLTÁS

Gyerekek futkosnak a parkban. Háborút játszanak.

Hallgatón,

a gyermekjátékot figyelve, gunnyaszt egy ember a pádon;

— és falába messzi sikolt...

MEGTUDTAM VALAMIT

Ne kérdezzétek újra, mit már tudtok, nagyon.

Nincsen apám. Nincs! Volna, de nincs! — s a súlya nyom!

Mondja anyám, hogy volt — igen.

Még picinyke gyerek voltam. Ö nagyon szeretett.

Igaz? Nem tudom. De lehet...

Mondja anyám: ő is Krupp miatt halt meg.

— Tudjátok, hányán haltak ott?

Ne kérdezzetek hát,

hisz’ még gyermek vagyok.:

MINT HÚSZ ÉVVEL ELÉBB

Atbotorkált a széles gyárkapun.

Csak éppen ennyi volt a változás; a kapu szélesebb lett.

Ugyanaz a direktor, aki előtt kalapját leveszi, csak éppen ennyi lett á változás: a direktor kövérebb ...

Ugyanazok a gépek, nekik szolgál ma is.

Csak éppen annyi lett a változás, a munkás öregebb lett.

Semmi nem változott... most is gránátokat csinál...

ROBERT BURNS:

John Anderson, szívem

John Anderson, szerelmem, ha visszagondolok... éjfél-hajad volt egykor, s redőtlen homlokod.

Tincsed ma dérütötten ráncos homlokodra leng.

Ó, légy ezerszer áldott,

John Anderson, szívem!

John Anderson, szerelmem, volt szép napunk elég.

Együtt vágtunk a hegynek ifjan, nevetve, rég.

Most egyre lejebb érünk, míg átfogsz csöndesen.

Ketten nyugszunk majd ott lenn John Anderson, szívem.

(Fordította: Rakovszky József)

HARGITAI ISTVÁN versei:

Járnak a kékes levegőben

Kicsorbult fogú tigrisekként Járnak a kékes levegőben,

Földön járnak bár: foszfort és ként Lövel orruk s a szájuk bőven.

Fehér szegfűk s harangvirágok Ijedten térnek ki előlük,

Talpukon a köröm kipállott,

De ragyogó s ápolt a szőrük.

Futnak jól őrzött titkaikkal,

Amikre senki nem kíváncsi,

Étkük a felfordult ezüst bal,

Mely nem tud többé mélybe szállni. —

S ők, mint jó keresztes vitézek Holt nagymestereket idéznek,..

• •

Üdvözlet — neki

Üdvözlet a győzőnek! a fejes Saláta ő, megpezsdíti a vért.

S a piacon kemény forintokért Áldozat, primőrcikk, hírneves!

S a paprika! a méregzöld, erős,

Mint lándzsahegy hever letörten ott, Patikaszer! — és megveti e hős —:

Hogy olcsó népszerűséghez szokott.

Trónolnak még, — ám megszámlálva .

napjuk.

Mert a Tavasz, e bőfényű fiastyúk Napos csibéit ontja szüntelen —

S mi, drága üveg alatt nőtt, hiába*

Hogy első, de maholnap jeltelen Hever a széles piaci kosárba...