Népújság, 1962. február (13. évfolyam, 26-49. szám)

1962-02-18 / 41. szám

198!}. február 18., vasárnap NBPDJSAG Különös zárszámadás Cl vezetőség, - új remények Feldebrőn TALÁN emlékezik még a kedves olvasó — néhány nap­pal ezelőtt cikk jelent meg la­punkban a feldebrői Rákóczi Tsz-ről. Nem volt abban sok szép szó, csak igaz.- Értenie kellett belőle a tsz tagságának és vezetőinek egyaránt. Ezt reméltük, s nem csalat­koztunk. Csütörtökön reggel ugyanis megszólalt a telefon, s vidék, Feldebrő jelentkezett. Meghívtak minket a tsz zár- számadási közgyűlésére. Öröm­mel fogadtuk el a meghívást, s örvendezésünk még csak nö­vekedett a községi művelődési otthonban tapasztaltak után. Az itt lakók azt mondták, soha ennyien nem voltak még a kultúrházban. A nagyterem zsúfolásig megtelt, s még így is számosán rekedtek kint az utcán, az udvaron. A tsz-tagok többsége eljött a zárszámadás­ra. Ez volt az első örömteli ta­pasztalat, az érdeklődés, „fel- rázódtak” itt az emberek — állapítottuk meg. Érdekli őket, mi lesz velük holnap, mi lesz a közössel, mit mond a vezető­ség, mi az elképzelése a jövő­re, a maga munkáját illetően. S az első külső képet, amely tapasztalatot adott, nemsokára követte a többi. Az elnök zár­számadási beszámolója végén bejelentette a maga és az egész vezetőség lemondását. Nem mondható teljesen őszintének indokolása. Több hibát igyeke­zett a tagságra kenni, mint amennyiben az valóban ludas, természetesen, a vezetőség mentege tésére. De nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy egyáltalán eljutottak idáig az elnök és vezető társai, és beis­merték lemondásukkal: nem alkalmasak egy, a Rákóczi Tsz-ben levő nagy közösség összefogására, irányítására. A LEMONDÁST a tag‘ és amikor az új vezetőségre kellett szavazni, először szinte „megrágta” valamennyi nevét, gondolkodva, s csak azután emelkedtek fel a kezek, igenre, vagy nemre. Az elnökségbe három férfit jelöltek. Egyikük . Tóth Lajos volt, aki már hónapok óta amúgy is úgy jár a község­ben, mint e tisztség fő váromá­nyosa. Három szavazatot ka- pott! Hárman álltak mellette most, amikor megfontoltan kellett döntenie a tsz-tagság- nak, milyen emberek irányító szavát fogadja el a következők­ben, ezzel meghatározva jövő­jét is. Ez is a józanság, a megfon­toltság biztos jele volt. Nem állítjuk — túloznánk erősen —, hogy ez a vezetőségváltozás, s a szavazás az újságcikk felrá­zó hatásának köszönhető csu­pán. Ennek is jelentős köze volt a feldebrői zárszámadáson történteikhez, ám a legdöntőbb az volt, hogy a tsz-tagok zöme hosszabb idő óta gondolkodott, s most döntött. szőlős FELDEBRŐ község. Három és félszáz hold földön sorakoznak a tőkék, s ez nagy terület. Hasonló nagyterületű szőlős tsz-ekben pedig itt a kör­nyéken, jól osztottak zárszám­adáskor. Volt, ahol 50 forintot is ért egy munkaegység, itt viszont 14,85 forintot fizetnek, s ez még a gyengénél is gyen­gébb. Miért van ez? Hogyan történhetett ez meg? — merül­tek fel a kérdések, s sok fele­let is kínálkozott, amelyek ta­nulsága ekként hangzott, ha kimondta valaki: változtatni kell. A zárszámadási közgyűlésen változtatott a tagság. Űj veze­tőséget választott, erőskezű, köztiszteletben álló gazdákat állított a közösség élére, és méltán. Az eddigi vezetők ugyanis már nem tudtak volna itt helyrehozni valamit, gyen­geségük miatt elvesztették hi­telüket. De ez a változtatás idáig csupán egyoldalú, mert az el­nök és a vezetőségi tagok ki­cserélése még nem old meg mindent. Maguknak a tagok­nak is változniok kell. Ha az új emberek, a tsz élén maguk­ra maradnak, s nem számít­hatnak a több száz egyszerű tag szorgalmára, törekvő aka­ratára, megértésére — csodát nem művelhetnek. Fia az új agronómus, aki otthagyva a Gyöngyösi Növényvédő Gép­állomást, a zárszámadási köz­gyűlésen bemutatkozott: „Ha elfogadnak, eljönnék ide dol­gozni ...” — olyan véleményt kap máskor is, mint néhány tagtól első szavai után most: — Ajaj, a Jenő bácsi is így kezdte!... — akkor, ha szívét- lelkét kidolgozza, akkor sem válik virágzó gazdasággá ez a tsz, mert egyedül marad száz ember között is, s egy idő után mehet az első két agronómus után, akik — igaz, nagyrészt tehetetlenségük és határozat­lanságuk miatt — már kény­telenek volta Feldebrőről más állás után nézni. I KÜLÖNÖS V0]t “ a ,Záf I ____ szamado köz­gyű lés Feldebrőn. Ritkán tör­ténik meg ugyanis ilyen: egy év lezárásával együtt jár a ve­zetőség azonnali leváltása is. De jó volt így, mert az új ve­zetőség megválasztása új re­ményeket is adott a feldebrői- eknek, jövőjüket illetően. Csak most vigyázni kell, s ezt nem árt mégegyszer hangsúlyozni: a remények beteljesülése nem­csak a vezetőkön, az egész tag­ságon múlik. Maradjon ez örökérvényű, el nem felejthe­tő tanulság Feldebrőn, — az eddigi tapasztalatok után. Weidinger László Gengszterbandák garázdálkodása a japán iskolákban Japánban a középiskolákban úgynevezett „bancso”-esopor- tok alakulnak, semmitől visz- sza nem riadó, erőszakos fiúik­ból és lányokból, akik iskola- társaikat kínozzák, zsarolják, sőt, néha még emberölésre is vetemednek. A rendőrség 1961 első nyolc hónapjában a tokiói iskolák­ban nem kevesebb, mint 54 ilyen bandát lepleztek le. Az egyik legnagyobb banda tagjai — 13—15 éves fiúk és lányok — egy tokiói kerület 10 középis­kolájából kerültek ki. Ez a banda rémuralmat tartott fenn az iskolában, több mint 50 ezer jent (50 font) zsarolt ki társaitól, ezenkívül autót lo­pott, véres verekedéseket ren­dezett és egy gyereket meg is ölt ság tu­domásul vette, s még a felszó­lalások megkezdése előtt meg­választotta a jelölőbizottságot: vonuljanak félre, s később ja- javasoljanak új elnököt, veze­tőséget megválasztásra. A hangulatot később a fel­szólalók feltüzesitették, amikor a vezetők számos hibáját szó­vá tették. Ilyen körülmények között várható, hogy ha ítélet- hozatalra kerül sor, valami­lyen ügyben, a fejvesztettség, kapkodás válik uralkodóvá. A feldebrői tsz-tagok többsége azonban megőrizte józanságát, ^^^^^AAAAAMAMAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAMAAAAAAAA/WyAAAAAAA/V^AAAAőAAAAA^AMAAAAAAA^^^«^AAAA^/^^AAA*v^'VWVVV^AAAAAA^AAl^AÁAAA/^AAMA^Al^AA^^AA^^AÁ/SAAAAAAAA'^AJ Kérdőjel, nagy kérdőjel Hatvanban, vajon miért nincs évek óta toronyóra? A bel­városi templomot igazán szé­pen kitatarozták egy-két év­KÖDBEN néma szemlélője a veszekedés-> nek, hanem bele is avatkozik?! Még meg se száradt a tinta a> jelentésen, az orvos már ismét! jelentést írt, látleletet, és a! rendőrségen is írni kezdték jegyzőkönyvet. > A kollegina unja már a té~! mát, de hiába várja a megvál-! tó buszt, nem jön. Így tovább! beszélgetünk. Az okokat firtatom. Mi adta! a gyerek kezébe a szúró esz-! közt? Miért hagyta sorsára! az apját, miután leszúrta? Vé~! letlenül, vagy előre megfon-! tolt szándékkal? Es ml lesz Tóbik Lacival?! Ml lesz a további sorsa? Mis lesz akkor, ha az apa vissza-! vonja a feljelentést? És a rend-! őrség, a bíróság nem nyomoz*! za ki a részleteket, az indító! okokat? Minden marad a régi-! ben? Milyen élete lesz a gye-! reknek pajtásai között, akik! tudják, hogy mit csinált a? múlt vasárnap? ) \ Elég-e itt az iskola bünteté-| se? Megold-e ez mindent? Be-r írhatja-e" az igazgató nyugodt« lelkiismerettel a következő je-| lentésébe is, hogy a községben? „nem él veszélyezett körűimé-? nyék között levő gyermek?” < A köd már olyan sűrű, mint? a lekvár. A csigalassúsággal? cammogó járművek mögött? végre feltűnik a busz is. Fel-? széliünk. Távol ülünk egymás-? tói. Abbamarad a beszélgetés.? Bent tiszta a levegő. De ér-? zem a fojtó ködöt. A ködöt,? amely belepi a házakat, az em-S bereket, amelyet alig világít át! a reflektor. A ködöt, amely! gyakran jótékony homályba ? burkolja a nemtörődömséget. ! A KÖDÖT, amely előbb-? utóbb felszáll itt is. Tóbik La~! cinak szüksége van tiszta le~! vegőre. Krajczár Imre \ vei ezelőtt és műemlékké is nyilvánították. Az ősi falak szép, új színt kaptak, a torony csillogó burkolatot. Egészen megváltozott a kopott épület kívülről-belülről egyaránt. Megváltozott, de azóta nincs toronyóra. Panaszkodnak a i hatvaniak, hogy az egyetlen, i mindenki számára jól látható : órától is megfosztották őket. : Ügy hírlik, hogy nem lehet ! olyan védőüveget kapni, ami ! az órára kellene. Vagy talán I nem .is az üvegen múlik, esu- jpán az akaraton? Minek o szifon? Igen, minek a szifon, ha : nem lehet hozzá patront kapni. Születésnapomra ; ugyanis megleptek egy aján­dékszifonnal. A szép, világos- : kék színű készülék azonban, ; sajnos, nem teljesítheti hiva- : tását, továbbra is az üzletből : hordom a szódát. Ugyanis ! nem lehet patront kapni. Hiánycikk Hatvanban. Miért? Mi a kedvenc étele? Nemcsak a hibákra irányít­juk x-eflektorunkat, szólunk : követendő példáról is. A hatvani dolgozók nagy | örömére szolgál az az újítás, ■amit a Park Szálló és Étterem vezetett be. A hét utolsó nap­ján kis cédulákat helyeznek el az asztalokon és a rendsze­resen ott étkező, előfizetéses ebédet fogyasztó dolgozók vé­leményét kérik ki arra vonat­kozóan, milyen ételeket sze­retnének fogyasztani a követ­kező héten. A cédulák nem maradnak üresen, a vendégek felírják kívánságukat és az étterem „házi tanácsa” össze­állítja az étrendet. Az ered­mény: változatosabb és ízle- tesebb lett az ebéd a halva ni Park Szálló éttermében. (R) J anuár közepe óta foly­nak országszerte a szak- szervezeti választások. Me­gyénk üzemeinek és hivatalai­nak szakszervezeti titkárai c napokban megvitatták a vá­lasztások eddigi tapasztalatait elvi jelentőségű megállapítá­sok hangzottak el és követési’« méltó módszereket ismertettek A következő két évben kik képviseljék a dolgozókat, ki1 válasszanak meg bizalminak vagy a szakszervezeti bizottság tagjának? Milyen legyer a beszámoló, hogyan te­gyük tartalmasabbá, jobbá demokratikusabbá a választá. sokat és a szakszervezeti mun­kát? Először is meg kell ismerni a tagság véleményét a szak­szervezeti bizottság munkájá­ról. Az a helyes megoldás, ha őszinte, meghitt megbeszélések során kristályosodnak ki a vé­lemények. A munkáról, a ter­melés napi gondjairól, az em­berek sorsáról essék szó. Köz­vetlen hangra, tartalmas és fő­leg őszinte beszélgetésekre van szükség. Nem helyes és célra nem vezethet, ha a szakszervezet titkára a beszámolóban hosszú idézeteket olvas a párthatáro­zatokból, a kongresszus anya­gából, nem is arra van szük­ség, hogy a szakszervezeti munka minden részkérdését taglaljuk. Szólni kell azokról a problémákról, melyek a dolgo­zókat foglalkoztatják és érdek­lik. De kellő előrelátással és érzékkel súlyozni kell. I) észletesen elemezze a be- *-*■ számoló, hogy a szak- szervezeti bizottság mit tett a termelési feladatok megvalósí­tására, miként, hogyan nevel­ték az embereket? Mikor, ho­gyan vitatták meg a tervfel­adatokat, miként győzték meg az embereket, hogyan adtak hitet, kedvet és akaratot a munkához? A termelékenység növelése, a minőség javítása, a műszaki fejlesztési és újítási feladattervek min-mind fontos és egész esztendőre szóló prog­ram. Ezekkel a kérdésekkel foglalkozzanak a beszámolók, elmélyültem kellő alapossággal és igazságos kritikai szemmel. Ezek legyenek főként a szak- szervezeti bizottság beszámoló­jában, és ha a titkár erről be­szél, akkor automatikusan eb­be az irányba viszi a tagság érdeklődését, erre fognak össz­pontosulni a felszólalások. — A szakszervezetek, az ak­tivisták, a bizalmiak, és min­den tisztségviselő a párt pro­pagandistája. A közvéleményt kell formálnánk — mondotta a tanácskozáson Furucz János, a Szakszervezetek Heves megyei Tanácsának vezető titkára. Előfordult, hogy a választáso­kon a dolgozók különféle ké­rek eket, egyes esetkben egész kívánságlistát terjesztettek elő. Nem mindig népszerű, de egyetlen becsületes és helyes ínegoldás az, ha megmagya­rázzuk az igények és a lehető­ségek törvényszerű összefüggé­sét. Előagör meg kell teremte­nünk a további igények kielé­gítésének előfeltételetit. Ezért kell többet, jobban és olcsób­ban termelni, ezért kell a szak- szervezeteknek a termelő mun­kára agitálni. Aki az igények és lehetőségek összefüggését megérti, mozgalmi munkájá­ban mindig és következetesen figyelembe veszi, annak termé­szetes, hogy a mozgalmi mun­kában a népgazdasági tervek­re vonatkozó buzdítás az első­rendű feladat. A mi társadal­mi, politikái viszonyaink kö­zött a szakszervezetek alapvető feladata, hogy a gazdasági ve­zetők előtt álló feladatok moz­galmi részét teljesítsék. A feladatok ismertek. De kit javasoljunk, kit vá­lasszunk meg bizalminak és szakszervezeti bizottsági tag­nak? Természetesen, az szer­vezze a munkaversenyt, az serkentse az újítókat, aki ma­gi is élen jár ebben a munká­ban. Ezért hirdetjük, hogy a szakszervezetekbe elsősorban szerény, becsületes, jó dolgo­zókra van szükség. Olyan em­bereket jelöljünk és válasz- szunk meg, akiket a műhely­ben, az üzemben, vagy az iro­dában a legjobbnak tartanak, akiknek tekintélyük és szavuk van a munkások előtt. Több helyen előfordul, hogy ugyanazok az emberek szere­pelnek a pártvezetőségben, a szakszervezetben és ráadásul gazdasági vezetők is. Ennek előbb-utóbb az a következme- nye, hogy ezek az emberek egyik gyűlésről a másikra jár­nak, de nem marad idejük * helyes határozatok végrehajtá­sának ellenőrzésére, még ke­vésbé a munkára. Ezért szük­séges, hogy minél több olyan pártonkívüli dolgozót válassza­nak a szakszervezetekbe, akik szorgalmas, becsületes, jó dol­gozók. Természetesen, szükség van a párt és a szakszervezet- szoros együttműködésére, a mozgalmi életben kellő tapasz­talatokkal rendelkező pártta­gokat delegáljanak a szakszer­vezetekbe, és megfordítva, a legjobb szakszervezeti aktí­váknak és komoly érdemeket szerzett volt szakszervezeti bizottsági tagoknak adjanak pártmegbízatást. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy ott mennek jój a dől-, gok, ahol kölcsönös együttmű­ködés van a párt- és a szak- szervezet között. Ahol jó az együttműködés, ott a válasz­tási feladatokat össze tudták kötni a mindennapi munkával, nem vártak felsőbb intézke­désekre, a helyben elintézhető ügyeket a műhelyben, a hi­vatalban késedelem nélkül, felelősséggel és jól megoldot­ták. Ahol a jó kapcsolatok során elvtársias viszony ala­kult ki a párt és szak- szervezet, vezetők és munká­sok között, ott gátlás nélkül érvényesül a kritikai szellem, ott bírálni merik a szak- szervezeti bizottságot és a szakszervezeti titkárt. És a jogos bírálatot ne igyekez­zünk elhárítani. ö allgassuk meg a dolgo- zókat, vegyünk figye­lembe, mérlegeljünk és hasz­nosítsunk minden életrevaló ötletet, szélesítsük a szak- szervezeti demokráciát bíz­zunk az emberekben és akkor közös összefogással sikerrel megoldjuk az 1962. évi fel­adatokat is. V. I* szúrta meg az apját? Annyira szereti az anyját, hogy ölni ké­pes érte? — Tudja, olyan ez a gyerek, mint egy nagystílű bűnöző. Pillanatok alatt feltalálja ma­gát, magabiztos. Ügy viselke­dik, mintha mi sem történt volna. Én ilyen lelkiállapot­ban ... — És a gyerek? ... Mit gon­dol, miért állt az anyja párt­jára? — Miért állt? Hát hova áll­jon, állítólag az apja Ivott is. És verte az asszonyt. A gyerek is tőle látta ... — Nem tudom. Ez különben sem érdekes. Meg kell bün­tetni. — De az csak érdekli, hogy ki adta az ötletet a gyereknek, biztos, hogy ő, csak ő a bűnös? — Ólt, ölni akart. Kell ennél több? S elfutott, mikor az apja összecsuklott. — Elfutott. De az anyjával. Ismeri őt? — ÜGY AHOGY. Kicsit — Mit gondol, miért nem elégedett meg most is a gye­rek azzal, hogy lefogja az ap­ját? Miért nyúlt késhez? — Ismerte maga ezelőtt? Tudta, hogy élnek otthon? Az egész falu róluk beszélt. — A városból járok ide ta­nítani. Nem sokkal ezelőtt az iskola jelentést küldött a gyámható­ságnak. Eszerint a faluban nincs olyan gyerek, aki „veszé­lyeztetett” körülmények között élt. Kik készítették a jelentést. Ismerték Tóbik Laci családját is? Tudták, hogy itt napiren­den van a torzsalkodás? Tud­ták, hogy a gyerek nemcsak Szélesítsük a szakszervezeti demokráciát, a legjobb dolgozókat az ij vezetőségekbe a kétliteres. S ilyenkor Tóbik László cipészmesternek min­den eszébe jut. Féltékenykedik. Gyanúsítja az asszonyt, s a gyanú egy-két pohár után bi­zonyossá válik. Összevesztek. Laci kifeszítette az íjjat, de már nem engedte el a húrt. Be­szaladt a konyhába. Azelőtt mindig az apja nyakába ka­paszkodott, így akadályozta. Szerette az anyját. Nem en­gedte bántani senkinek sem. Ragaszkodott hozzá. Ha kér­dezték az anyja felől, úgy be­szélt, mint a mintagyerekek a mesében: „Főz nekem, mos rám, nevel engem ...” NEM SAJÁT szavai ezek. Mikor berohant a konyhába, éppen szembe állt egymással az asszony, meg az ember. Bir­kóztak. Az apja lefogta az asz- szony kezét, és szorította. Mint máskor. — Mi lett volna, ha megöli az apját? Hiszen meg is hal­hatott volna? — így a nevelő. Mi lett volna a gyerekkel? De nem halt meg. Pedig La­ci megszúrta. Az anyja is látta. Látta az éles fémtárgyat, a két­ágú hosszú villát, azt is, hogy pontosan oda talált, ahol em­bere mellét nem fedte be a kabát. A gyerek is, az asszony is el­szaladtak. Csak később néztek vissza, mikor huppanást hal­lottak a hátuk mögött. Tóbik László elesett, mellette sötéte­dett a vértócsa. — Született gonosztevő! Pél­dásan meg kellene büntetni. Az iskolából is ki kellene csap­ni, no meg az úttörőből is... — dohog a tanára. — Mi lehet a» oka? Miért — Hát persze, tanítom is. — Én Is találkoztam vele. — Képzelje — találja fel magát nyomban, hisz már na­gyon megunta a hallgatást —, semmi lelkiismeretíurdalást nem mutat ez a gyerek. Meg is ölhette volna az apját, aki ke­nyeret ad neki. Nem is értem, hogyan lehetnek ilyen embe­rek. És beszél felelősségről, lel- ketlenségrol, lelkiismeretről, arról, hogy a gyermek lelkét elrontották. — Kik? , — Hát az otthoniak. Vesze­kednek a szülők. — Volt már náluk? — Hallottam róluk. Hát ez nem valami meggyő­ző válasz. Kiderül, hogy job­ban ismerem a családot, mint ő, aki naponta találkozik a gyerekkel a nyolcadik osztály­ban. Ott ül az első padban. A haját már hátrafésüli, de alig nagyobb egy tízévesnél. Csen­des, magábazárkózott. Gyűrött a szemhéja, sokat sír. — Megdöbbentő ez a gyerek — így a nevelő. — Jár-kel fa­pofával, mintha mi sem történt volna. Nézze csak meg a tíz­perces szünetben. Igazi bűnöző típus. — Miért, mit várt tőle? Mit akar egy tizennégy éves gye­rektől? összeomlást? Vezek- lést? Idegösszeroppanást? Laci már ettől sincs messze. Vasárnap délelőtt még együtt játszottak az apjával, nyíllal lődöztek. És délután megtör­tént a baj. Akkor, mikor az anyja, meg az apja összevesz­tek. Máskor is előfordult már ez, mikor az apja gyakrabban nézett be a kamrába az üveg után, Öt óra felé már kifogyott ftjsághir: „Verpeléten az egyik cipészmestert pecsenyesütő villával megtámadta tizennégy éves fia. A szúrás nem volt halálos. Az apa fel­jelentette a gyereket”. MÁR DÉLBEN leszállt a köd. A Bükk völgyeiben egyre lejjebb ereszkedett, kiért a mezőkre, áthömpölygött az utakon. Sikongnak az autódu­dák, kétségbeesetten táncolnak a sofőrök ujjai a reflektorok kapcsolóján, de hiába. Alig le­het látni; a vezetők előtt a hu­szas körül vibrál a sebesség­mutató. Nem jön a pesti busz se. Már rég elmúlt az ideje, türelmet­lenkednek a várakozók a meg­állótábla alatt. Hárman men­tünk a buszhoz. Péter, volt is­kolatársam, aki itt a falusi is­kolában tanároskodik, lejár a városból, egy kolléganője és én. Megállunk a többiek mel­lett, várunk. Már sokan vannak. Péter megpillant egy gyereket, ciga­rettával a szájában. Körülnéz, még nem jön a busz, van Idő, gyorsan átszalad a túloldalra „neveint". A tanárnő a kis híd mellett áll, bundacipője talpát ütemesen húzogatja a havon. — Magát mi szél hozta ide? Mit talált Itt? Tán itt is van valami szenzáció? — kérdezi, talán csak azért, hogy beszél­jünk valamiről. — Szenzáció? Nem is hal­lottak róla? — Ne tréfáljon. — A világért se. Az iskolá­ban voltam, megnéztem a kis Tótúkot. A Lacit. CSALÓDOTTAN néz rám. — Hát ezért? Most én csodálkozom. — Egy iskolésgyerek villával megszúrta az apjgt. Ilyen nem fordul elő mindenhol. Igaz? Ismeri!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom