Népújság, 1962. február (13. évfolyam, 26-49. szám)

1962-02-18 / 41. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

A MEGYEI IRODALMI KOR KIADÁSÁBAN

VALAMELYIK délután az egyik kis községbe sodródtam ki. Az idő, február ide — február oda, nagyon is tavaszias volt, még a nap is sütött, egyik-másik kertben vígan túrtak a malacok. Tehették, hiszen a föld puha volt, sárga félcipőmben búsan tapostam a sarat. Bár szeretem a szép időt, nem volt jó kedvem, éhes voltam, s a korgó gyomor eléggé lehangolja az embert.

Hanem azért itt is volt földművesszövetkezeti bolt,, s rövid tíz perc után javában falatoztam az italbolt, Noé korabeli nyikor- gós asztalánál. Sietnem kellett, mindössze három óra állt rendelkezésemre, szinte dobáltam a számba az ételt, rá a pohár sört, kész... igen ám, de akkor lépett be... nem... nem árulom el a nevét, ha megtenném, rettentő rosszat követnék el. Rajta bizonyára napokig nevetnének az emberek, én pedig, nos, elvesztenék egy jó ismerőst. Erre semmi szükségem, így hát maradjon csak ismeretlen az én ismerősöm, akit ugyan sokan ismernek • gyárban, ahol dolgozik.

Száz szónak is egy a vége, bizony, visszatelepedtünk a nyikorgós asztalhoz, két pohár sörhöz. Én nemigen rejtettem el arcom mosolyait, mert valóban örültem ennek a találkozásnak, de Sándor nem nagyon örült. Valami bús unalom üldögélt az arcán, meg lemondás, azután konok, komor ráncok a homlokán, a szemei időnként szinte el-elhomá- lyosultak, egyszóval nem tetszett nekem, az egész ember. A régi, vidám kedélyű, bőbeszédű Sándornak hűlt helye volt, bizonyára rettentő csapás érhette. Hiába, ilyen az élet.

Koccintottunk. Éppen csak belekóstolt a friss sörbe, apró bajusszálai végén szomorúan rezegtek a fehér habgolyócskák, gépiesen tolta elém a cigarettát. Még az öngyújtó is remegett a kezében. Ejnye no — gondoltam magamban —, ennek a fele sem tréfa.

— Hát öregem — mondtam —, ne haragudj, de nem savanyú almát ettél véletlenül ebédre?

Legyintett a kezével, cigarettáját pedig oly erővel verdeste a pléh hamutálcához, hogy nemcsak a hamu, de a parázs is kihullott belőle. Hanem a szavát még most sem hallottam, a köszönésén kívül.

— Talán haláleset történt a rokonságban?

— Nem — mondta kurtán, és most már fenékig ürítette a poharat.

— Akkor más, nézd, Sándorom, valami csak történt veled? A gyárban ért sérelem, el bocsátottak?

— Nem! Tizenöt éve dolgozom egy munkahelyen, még egy rossz szó sem ért soha!

— Megcsalt az asszony?

Haragosan nézett rám. Elértettem, túl lőttem a célon, de ebben tendencia volt. Ha erre sem reagál, nekem sietnem kell, nem érek rá ezt a „Néma leventét” faggatni.

— Hát akkor szerbusz, öregem, ha önmagádtól . ; .

Keményen és vészjóslóan vágott szavaimba:

— Nem volt világvége!...

— Ne bolondozz, Sándorkám, de hiszen te... az lehetetlen, hogy te éppen ezért légy ennyire elkeseredve.,. Te, a gyári munkás... aki..:

— JO, Jö, csak mondd a magadét. Mit tudjátok ti, hogy falun néhány hisztériás vénasszony, akiknek mindenük az imakönyv, meg a biblia, mit össze nem tudnak kotyvasztani. Van azoknak olyan fantáziájuk, hogy száz író is elbújhat mögöttük. S ha látnád, mennyire súgnak-búgnák, az egyik ide totyog, a másik oda, így jányom, úgy jányom, a Marcsa nénédnek jelenése volt az éjjel, tegnap meg én álmodtam meg a bibliai... es mondják a magukét, olyanok, mint a télen károgó varjak, viszik-hordják a hírt, a veit látomásokat, s ha odamondogatnak nekik, hát kész a harag.

Nevettem:

_ Szóval, nálatok is ehhez hasonló családi háborúság volt? Az anyós jövendölt, te nevettél, a végén összevesztetek, s most azért ióg az orrod.

Sá

ndorom rázta a fejét

— Hiszen, ha ilyen egyszerű lett volna. S ha csak szózáporral megúszom. Sokkal komplikáltabb lett az egész „világvége”, mintsem gondoltam volna. Talán még válás is lesz

a dologból. , ... ..

— Ugyan, ne butáskodj. Mindenki tudja, hogy mennyire szereted a feleségedet. S van egy nyolcéves fiatok is.

— Van, és úgy igaz, ahogy tudod. Persze, hogy szeretem az asszonyt de nálam, illetve nálunk is nagy hiba: az asszony betegesen szereti az anyját. Mármint az anyósomat Hogy őszinte legyek, én meg látni sem bírom, mert olyan buta, hogy néha kételkedem, talán nem is a feleségem anyja. Amikor felbukkant először a hír, erről a bizonyos világvégéről, szinte mámorosán bukott be az ajtón. Fekete fejkendője félrecsúszva, kezében az imakönyv, s csizmája tele sárral, valószínűleg összebarangolta mar az egesz falut. Csak jön be és veti le magát a dikóra.

— Hallottad jányom — mondja —, beteljesedik az írás. Elérkezik a világvége. Minden ember elpusztul, mert rosszak az emberek. Február ötödikén meghalunk, gyerekeim.

ELFUTOTT a pulykaméreg. Mi tálán három napja találkoztunk ezzel a hírrel a gyárban. Homályos és lehetetlen magyarazgata- sokkal adták tovább a hírt, míg csak az első újságcikkek meg nem jelentek. En persze hallgattam itthon, a fali. c•/. meg minőig falu, különben is előbb-utóbb ide is eljut ez az

HOLDI JÁNOS:

Nyolc szál deszka

ostobaság, ráérünk akkor vitatkozni. Mondanom sem kell, hogy ott melegiben elmagyaráztam az „öreg lánynak”, hogy miről is van szó, nem kell kétségbeesni, ez a jelenség minden húsz évben előadódik, s lám, mégis élünk, Hümmögött, hammogott, összeszorította keskeny ajkait, valamit mormogott a hitetlenségről, s rosszalló pillantást vetve rám, elviharzott. A feleségem sem szólt semmit, na — gondoltam —, ezt elég szerencsésen megúsztam, nálunk vége van a világvégének. Hanem korai volt az öröm. Másnap ismét jelentkezett az anyós, amikor nem voltam odahaza. A fiam mesélte el: nagyanyó egész délelőtt anyuval beszélgetett, s hogy miről, arról még az asszony sem szólt aznap. Hamadnap azonban teljes erővel kitört a „világvége”-láz a faluban, s csak hallom ám, hogy ölestől hordják a gyertyát. Ha hordják,

hadd hordják — morfondíroztam —, lényeg, hogy az én asszonyom nem esik ebbe a lázba, elvégre komoly előadást tartottam a bolygók együttállásáról, amit jóváhagyó fejbólogatás- sal vett tudomásul, Este aztán valamiért bementem a szobába, a szekrényben keresgéltem, egyszercsak iszonyú düh kapott el. Legalább tíz nagyszál vastag gyertya akadt a kezembe, nem beszélve az apróbbakról, lévén azokból is néhány csomag. Nem szaporítom a szót, összevesztem az asszonnyal, s közben nem voltam rest, néhány igen szép mondatban megmondani a véleményemet az anyjáról. Mert az keverte, meg a többi öregasszony a „világvégét”, s az igazság az, hogy különösen az asszonyok reagáltak erre a marhaságra.

Közben teltek a napok, az öregasszonyok egyre fájdalmasabb, egyre titokzatosabb arc> /vw^^wwwwvwvwm^vnAmaúm/wvwwvwwvm^^^ww^^^v^^vwvwwwwv A/\A/NA/VNAAAA£

JIRI WOLKER:

VÁSÁR

Százarcú forgatag, zsibongás a szürke, kis sátrak körül.

A szél föllebbenti a ponyvát.

_Az erszény telik és ürül.

Mézeskalácsszív, zsákbamacska, similabda, péksütemény.

Olcsó kaláris lányka nyakra,

■ ezt veszi most minden legény.

Széles csípőjű asszonyoknak pillantása fontolt, hideg.

A posztót nézik, s latolgatnak, melyik lesz nyűhetetlenebb?

Amott pár eb csahol pogányul.

Itt egy sereg leány kacag.

Mindenki csal, hazudik, árul.

Mindenki ágál, vesz, eladMotor pufog, síp szól riogva.

A füled majd, hogy megreped.

Estére szűk lesz minden kocsma. Becsípnek boldog emberek.

Száz arcú forgatag, zsibongás.

Dalol néhány mókás legény.

Ez hát a vásár; ugye, nem más,

Mint egy bolondos költemény!?

(Csehből fordította: Rakovszky József.)

MOLNÁR JENŐ:

PASZTELL

Otromba ladik ringatózik, vén halász szűri a vizet.

Drága nap volt ez. Most adózik: holló arannyal fizet.

Vénebb a folyó. Bölcsen hallgat. Hulláma magának beszél.

Iszapjában a csuka albat, a halász lassan hazaér.

Aranyló nyílként vízbe fullad a fáradt utolsó sugár, fekete dallal varjak zúgnak.

Vege van. így vonul a nyár.

I PUSKIN verse:

Bizalmas barát

Elismeréseid, barátom, s panaszkodásod hallgatom.

E szenvedélyes hang, belátom, elszórakoztat most nagyon.

Hagyd abba mégis már beszéded, mert félek, hogy egy szép napon — e lángolás hatásaképpen — amit te már tudsz — megtudom.

f&ntalfy István fordítása.) • HARGITAI ISTVATfc

SAUNA

(a Karjalai Ciklusból)

Jeges viz a forró kövön Gőzt hány és sistereg,

S futkos a lábaink alatt Zöld buboréksereg —

Ott kint a nyers hó szertelen Tömegben szállong, s idebenn Felforr a lehelet—•

Ajtó csapódik és köBör

Két-három meztelen Test a nyíláson: hempereg A hóban, s bent terem —

A résen milliárd atom

Tör be, s az izzadt arcokon Dór csillan hirtelen.

FARKAS ANDRÄS versei:

Hangverseny után

(Haydn: Évszakok)

Az évszakok, mint szökkenő folyócskák Pajkos kedvükben táncolnak veled,

Bújnak előled s játszanak fogócskát.

Amíg rájössz, hogy útjuk nem leled.

A kedvedet, a sorsodat bogozzák,

Érzéseidre száll a képzelet,

S ha azt hiszed, hogy lelked már az ország, Ahol a nap ragyog remény helyett,

/

Elfogynak ők és itt marad helyettük A perc érett gyümölcse, régi kedvük.

Az, ami fény és árnyék egy kalapban,

Te nyúlsz értük, célodnál módosabban,

S mire tűnő arcuk simító ujjal érnéd,

Takar a hó, a szépséges fehér nép.

Pincében

Evéshez ültünk és közöttünk Forgott a szó és a pohár,

Gyorsan nagy lendületbe jöttünk,

S az egyik így szólt: Ez megárt.

Nem tudtuk végre: a szavakra,

Vagy az ivásra gondol-e,

De szánk a nótát csak hadarta.

Nem is törődtünk már vele,

Forgott a traces és a pohár is,

És azt se tudtuk, merre jár Pazar kedvünk, s vajon hová visz Ez a csinált vidám madár,

Mikor ő mindenkit lehordott,

S így csaknem józanul hatott. Pohárnak néztük már a hordót, Villanykörtének a csapot,

S harmadszor az asztalra vágott,

S hizelgett: Marhák, rút ebek,

Minek tartjátok a világot,

S közöttetek mi lehetek?

S hogy senki nem szólt, hát a grádics Legalján négykézlábra állt,

Hiába csalta szó, pohár is, Négykézláb mondta a szabályt:

Pojácák vagytok, énekeltek,

Otthon vár asszony és gyerek,

Haza kell menni, jól nevelt eb Mindenki, aki így szeret

Aztán nem szólt, horkolni szédült, Lócára raktuk és aludt.

Az arca fénylett esze nélkül,

S hazáig hosszú volt az út.

FORGÁCS KAROLT!:

A ma forr bennem

Nem kérődzőm vissza múlt életemnek jó füveit: napját, óráját, percét.

Fény, ha villant: ragyogtam benne. Gyermek• — bár ki boldogabb? — lenni nem szeretnék.' így jó: a ma forr bennem, mint kazánban a víz, dagadó gőze hajt előre, csillagot gyújt szemembe, felfut lázam.

A holnap jöjjön, nem reszketek tőle, mert nyári homályban, vagy téli esten megálmodom, s ha ébredek, úgy lépek, hogy valóságban éljenek a képek: nem várok a csodákra fekve, resten.

A mai óra, holnapi perc: ez kell 'ekem; a tegnap: tovahagyott fészek,

'nnan elröppennek feszülő testtel, a tegnapi hegyre már csak lenézek.

cal cikáztak, esténként össze-összegyűltek valamelyiküknél, s február elseje körül az egyik este azt mondja a feleségem:

— Sándor, szeretsz te bennünket?

FEKÜDTEM az ágyban, s fiunk, alig pár

lépésre szunnyadt a díványon, aludt. Átöleltem az asszonyt, s mondtam, persze, hogy szeretlek benneteket. Tiértetek dolgozom és ... azt mondtam, amit éreztem.

— Szóval szeretsz — bújt közelebb hozzám és megszeppenő hangon tovább folytatta —, tudod, édesanyám sokat tud. Olyan, mint egy látnok. Meg a Bori néne is, meg a Mari néni. Hidd el, lesz valami!... Vízözön lesz, a Kovácsék már csináltak is egy tutajt.

— Melyik Kovácsék?

— Az Istenes Kovácsék.

Majdnem felugrottam az ágyból. Ez az asszony arra akar rászedni, hogy én is tutajt eszkábáljak neki! Ne nevess, öregem, de így volt. összevesztünk. Másnap még jobban. Valóságos páni félelmet láttam a feleségem szemében és vádat, szótlan vádat, amelyből megérthettem: én leszek az oka, ha ő meg a gyerek elpusztul a nagy vízözönben. És most nevethetel, megcsináltam a tutajt. Nyolc szál colos deszkám volt, már évek óta tartogattam, a házjavításhoz majd csak jó lesz. De nyugalmat akartam már, kitörölni a félelmet az asszony szeméből. Ácskapcsom volt, kötél is, összekötöztem, kapcsoltam a deszkákat, egye fene, egy kis munka, az anyag nem megy tönkre. Kész lett a tutaj. Jöhet az özönvíz, a lényeg az, hogy az asz- szony tényleg megnyugodott. Hanem ezzel még mindig nem telt be a pohár. Az egyik nap hazajövök a gyárból, megyek a speizbe, a sonkák eltűntek, meg a kolbász. Kérdem az asszonyt, hol a kolbász, mert azt szeretnék enni.

— Becsomagoltam egy zsákba — mondta komolyan a feleségem. — Édesanyám is így tett. Jó lesz az így, meglásd, Sándorom..:

Nyeltem a nyálam, de szeretem az asz- szonyt, pedig egy nyakleves nem ártott volna. Inkább nem eszek kolbászt, jó, vigyük a szenteknek, csak békesség legyen. Estére ismét eljött a főszent, az anyósom, megnyugodva vette tudomásul, hogy a lánya végrehajtotta az utasításait, megszemlélte a tutajt, s mint egy fekete varjú, elkárogott. Február negyedikén, vasárnap reggel látom ám, hogy az asszony kikészíti nekem is az ünneplő ruhám, holott délelőtt sosem öltözöm fel. Te* szek-veszek a ház körül, ma azonban;.. Kérdem tőle:

— Miért készíted Id, Erzsikéin, a ruhám?

— Templomba megyünk — felelte —, holnap nagy napra virradunk, s azt szeretném, ha té is meggyónnál, megáldoznál.

— UGYAN, ERZSI — mondom neki —, hagyj már nekem békét, asszonykám. Tudod, hogy én nem szólok bele a ti ügyetekbe, áldozzatok, ha akartok, jó anyáddal egyetemben, de engem hagyjatok. Hagyjatok, mert.. 4

Már dühös voltam, s mintha csak megérezte volna a közbeszólás idejét az anyós, egyszercsak ott termett. Ünneplőben, feketén, imakönywel, rózsafüzérrél egyetemben. S hadarta, hogy tönkre teszem a családot, el- veszejtem a lelki üdvüket, fel fog borulni a tutaj, a cethal fel fog falni bennünket, de nem fog kiokádni sehol sem, mint tette azt Jónás prófétával. És hogy nézzek a gyermekemre, szívtelen kutya vagyok, a cethal gyomra lesz az egész család temetője, 9 mindez énmiattam, holott ha elmennék gyónni és áldozni, békésen megmaradnánk a tutajon. Jajj, pergett a nyelve annak a vén imazsáknak, az asszony meg kontrázott hozzá. Nem öregem, most már nem engedtem. Kirohantam az udvarra,' elő a fejszét és zsipsz-zsupsz, szétvágtam az egész tutajt. Azután elő az oldalassal, kolbásszal teli zsákot, azt is ki a konyha kövére. Az anyósnak pedig megfogtam a vállát, s vittem ki a kapun túlra.

— Ha észhez tért — mondtam —, akkor megint eljöhet nálunk. De addig be ne tegye a lábát, mert...

A többit magamban mondtam. Mire visz- szamentem, az asszonyon rajta volt a kabát, fogta a gyereket és sírva elment. Azóta sem jött vissza, ott él az anyjánál. Több, mint egy hete,

— De hiszen már elmúlt a kritikus idő — mondtam Sándornak —, beláthatta, hogy bolond beszéd volt az egész!

Sándor dühösen gyújtott újabb cigarettára.

— Persze, hogy belátta. Sőt, már üzent is nekem, hogy menjek érte, mert tudod, ez még falu. Az asszonyért menni keli, ha nem is hibás az ember.

— Alikor eridj érte. Kár ezen szomor- kodni. Húsz év múlva, meglásd, nem lesz befolyásolható. Szereted is őket...

— IGAZ. Hanem nincsenek éppen rossz helyen, megvan mindenük, az anyós is szereti őket. Elmegyek értük, ez csak természetes, de hadd puhuljon az asszony, hadd egye az anyja főzte kását...

— Csak eredj értük még ma, legalább nem szomorkodsz::.

— Szomorkodom? Hát hogy a fenébe ne szomorkodnék, öregem, olyan szép nyolc szál deszkám volt, s lett belőle egy halom szilács.

Hogy az a:..

Sietnem kellett, 3 egy órát veszítettem

Sándor miatt. De azt hiszem, megérte.