Népújság, 1962. február (13. évfolyam, 26-49. szám)
1962-02-14 / 37. szám
4 NÉPÜJSAG 1962. február 14., szerda Érzékenység Szombat délután fát vágtam. Egész hétre valót, mint ahogy szokás (értsd: asszonyi parancs szerint). Hatéves kislányom el nem, mozdult mellőlem. — Papa, olyan szép az a baba. És van ágya, kis széke, szekrénye tükörrel... Vedd meg nekem, úgy szeretném. — Ugyan, annyi játékod van. Különben is nincs pénzem. Nézd, itt a tárcám, egy vas sincs benne. A gyerek matat, visszarakja az igazolványokat és huncut- kodva folytatja: — Mamának is azt szoktad mondani, hogy nincs pénzed. De én tudom, hogy van. Adj nekem három piros pénzt. Megveszem a babaszobát és olyan jó leszek. Mindig csendben fogok játszani, téged hagylak olvasni, hallgathatod a híreket. — Nem lehet, kislányom — mondtam, de nem teljes határozottsággal. A gyermek rögvest érvelt tovább. — Igazán, három piros pénzt adj. Majd gyüjthetsz még, mire meghalsz. És én következetes, szigorú apa maradtam. Nem adtam pénzt. F. L. — A SZAKMAI műveltség növelésére 36 szakmunkás- képző tanfolyamat szerveztek megyénkben, ahol 1061 munkás tanul. Ezenfelül majdnem minden termelőüzemben folyik politikai oktatás. — EGER VÁROS termelőszövetkezetei 564 200 forintos áruértékesítési tervüket a múlt évben 975 401 forintra teljesítették. A tervszámok túlteljesítéséért az államtól 86 501 forint kedvezményt, hitelelengedést kaptak. égerben este 7 órakor: Tisztességtudó utcalány A művésznő hintőja (Jókai-bérlet) Horton este 7 órakor: Juanita csókja Mezöszeraerén este 7 órakor: DócM Kitűnően sikerült I a hatvani irodalmi színpad A HATVANI irodalmi színpad az évad második estjét rendezte az elmúlt vasárnap. Most nem fennkölt számyalású verssorok sorjáztak a függöny előtt, nem is novellák, amikben érzelem és oktatás, emlék és valóság váltogatják egymást. A színpad most az egyszer hamisítatlan pódiummá vedlett, ahová a műsorközlő helyett bekocog a csirizes plakátragasztó ormótlan vedrével, lekeni ragacsával a már idejétmúlt hirdetéseket és feltűzi a sorra következő számot. Némán és cigarettacsikket szorítva fogai között. Hat humorista legsikerültebb alkotásait, szatíráit vonultatta fel a lelkes hatvani gárda ez estén. A hálás ötlet hálás közönségre talált. A jelenetek és monológok mondatainál, cinkos és nyílt hangsúlyainál felmorajlott a száznyolcvan-kétszáz főnyi közönség, önfeledten kuncogott, nevetett. És hálásan tapsolt. A hatvani együttesről többször elmondtuk már, hogy értékes munkát végez. Ezúttal azt is leírhatjuk elismerésül, hogy a műsort ötletesen állították össze, itt-ott merészen és meglepően fordítva egymás ellen és egymás mellé a témákat, hogy a mondanivaló nevetés közben izgassa a hallgatóság képzeletét és lepje meg az elgondolkodtatás értékes derűjével. Napjaink közismert és szeretett humoristái, szatíra-írói mellett — Darvas Szilárd, Gádor Béla, Máté György és Tahi László írásait a Ludas hasábjain is élveztük — szót kapott a pódium egyik specialistája, a konferáló Kellér Dezső humora is, de sikerrel nyúltak a hatvaniak Gyur- kó Gézának írásaihoz is. Ez a sok jó hangulatú és igazi derűt hozó írás elgondolkoztatott: más olvasni egy szöveget és megint más azt élő szóban hallani. Mennyivel gazdagabb élmény a kimondott szó a leírtnál! A hangsúly ejtése, a szó első felének pedáns túlhangsúlyozása és a másik felének hanyagul odavetett kibökése, vagy az egyik mondat gyors hadarása, a másik meggondoltalak látszó el- gügyögése megtöbbszörözi a hatást. Az ötletek az élő szó gyújtózsinórján robbannak igazán tüzesen, mint ahogy minden írás teljes hatása az emberi beszédben valósul meg. ÉS ITT KEZDENÉK a hatvani „öntevékenyek” dicséretéhez. Dr. Ripka Kálmán kijön a függöny elé, mint egy zavart mosolyú középiskolás (az életben komoly járásbíró), és ravaszul felfokozott blazírtság- gal, nyugalommal, a szavak hajlatait hegyesre élesítve, ahol kell, közöl velünk egy Tabi-monológot, egy Kellérkonferansziét, egy Gyurkó- j írást. Vagy egy Gádor Béla-i| mosolygós dörgedelmet a hi- j bak ellen! De játssza az Urat! a Genezisből is, aranypánttal J a fején, bibliai lepedőben áll-1 va a hegyen, hogy Mózessel tisztázza a nép dolgát és a bálványimádást, ahogyan azt Máté György megírta, kicsit mindenben a múltat és a jelent együtt látva, együtt kritizálva. Beszédintelligenciája átlagon felüli és egyénisége i bent lüktet minden mondaté-j ban. Nem utánozza Kellért, nem másolja Tabit, sem Darvas Szilárdot, hanem beszélget velünk, művészi hatásra várva és azt fel is keltve. Ismét hallottuk Lestyán Ka- t talint Hatvanban. Három tréfás-borsos Darvas Szilárd-verset adott elő kitűnően. A sikerben méltán osztoztak az erősödő együttes többi tagjai is: dr. Albert Loránd, Forgó László, Fülöp Katalin, Halmos Béla, Kanyó Gábor, Kecskés Károly, Kovács Magda, Musztafa Fuatné, Pánczél Ildikó, Pokorny Aurél, Szalmást György és dr. Tompa József, Szívós József. A rendezés dr. Ripka Kálmán és Szívós József elgondolásait dicséri. Ez a két fáradhatatlan hatvani kultúrharcos — a szó igazi értelmében azok, mert néha meg kell küzdeniük a közelről jövő/ közönnyel is! — évek óta világot teremt barátaival együtt a hatvani kul- túrház színpadán és városuk közönségének hangulatot, élményt, okulást nyújtanak egy- egy estén. VÉGIGNEVETTEM az estét, tapsoltam a kulturáltan jókedvet árasztó hatvani „színpado- soknaik”, akik a ma emberének humorát, szatíráját értéssel tolmácsolták. S megint — remélem, nem utoljára — hatott rám az a lelkesedés, az a készülődés! láz és remegtető izgalom, ahogyan a hatvani irodalmi színpad gazdái és egyben szolgái a kétórás műsort egybesikerítették. A függönyhúzástól a legrafináltább monológig. Ezt a műfogást az egrieknek el kellene lesni a hatvaniaktól. Farkas András ÁTALAKÍTÁSI MUNKÁK FOLYNAK A GÁRDONYI SZÍNHÁZBAN — Tudom én a szerepemet, kérem! Két évig játszottam a megfagyott gyermeket 1925-ben. 1962. FEBRUÁR 14., SZERDA: BÁLINT 130 évvel ezelőtt. 1832 februárjában halt meg PETHE FERENC, kiváló mezőgazdász, első mezőgazdasági írónk. A pallérozott mezei gazdaság című könyve úttörő jelentőségű volt a maga korában a mezőgazdasági termelés technikai fejlesztését illetően, ö indította meg Magyarországon az első gazdasági szaklapot, Nemzeti dal címmel. 360 évvel ezelőtt, 1602-ben született FRANCESCO CAVALLI olasz zeneszerző, Monteverdi mellett a velencei opera legnagyobb mestere, mintegy 40 operát írt. 40 évvel ezelőtt, 1922. február 14-én szabadította fel a Vörös Hadsereg HABAROVSZK városát a japán intervenciósok és a fehérgárdisták megszállása alól és ezzel' Távol-Keleten is lényegében befejeződött a polgárháború. 1956-ban e napon nyílt meg a Szovjetunió Kommunista Pártjának történelmi jelentőségű XX. kongresszusa. Érdekes találmányok és felfedezések: 465 évvel ezelőtt, 1497-ben szállt partra Délkelet-Indiában, Ca- licutban (a mai Kerala tartományban levő Kozhidoke) VASCO DE GAMA portugál tengerész. 370 éve, 1592-ben fedezte fel JOHN DAVIS angol tengerész Dél-Amerika körülhajózása során az Atlanti-óceán délnyugati részén felevő Falkland szigeteket. PETHE FERENC FILM: Felmegyek a miniszterhez A film kacagtató, mulatságos szatíra. Balogh Bódog történetét meséli el, aki az égbe törekedett és a földön kötött ki. A film főszerepét Páger Antal alakítja. A filmet a gyöngyösi Puskin Filmszínház játssza február 15—21-ig. 72. — De kislányom, apuka már éhes. Gyere, ülj szépen a helyedre, ebédelünk __ A kislány minden kanál után Gazsóra nézett és csillogó szemekkel tudakolta, ízlik-e az étel... Délután a kislány legnagyobb örömére hosszú sétát tettek, majd elmentek a moziba. Valamilyen rajzfilmet néztek meg, amelyet Rosette végignevetett. Mozi után egy kerthelyiségbe ültek be, ahol a kislány fagylaltot evett, anyja és Gazsó pedig konyakot ittak. Kellemesen eltöltötték azt a másfél órát, zenét hallgattak, még táncoltak is. Elég későn értek haza ... Rosette fáradt, sőt, álmos volt, még be sem fejeződött a vacsora, elaludt. Gazsó — bár másnap délelőtt tíz óráig kapott kimaradást, — vacsora után azonnal búcsúzott és visszatért a Hospital Micke Levybe... Múltak a napok, a hetek. Egyik boldog hónap a másikat követte. Rosette rajongó szeretettel vette körül „apukáját” és Lisette is elhalmozta szere- tetével a fiút. A „szülők” már nemcsak a kislány előtt tegezték egymást. Gazsó egyre többször töprengett; vajon joga van-e ehhez a játékhoz? Vajon elveheti-e az élettől azt a sok szépet, ami tulajdonképpen nem őt illeti meg. Joga van-e belopnia magát Rosette szívébe, van-e erkölcsi alapja ahhoz, hogy a kislány bálványozásának tárgya legyen? Aztán elhessegette magától ezeket a gondolatokat ... Nem, nem lehet az bűn, ha egy kislány lelki egyensúlyát helyreállítja, ha széppé, derűssé teszi napjait és ezzel örömet szerez anyjának is... És... Igen... Lisette fel is kérte erre... Lisette ... Mindig olyan furcsa melegség járja át szívét, ha rágondol ... Olyan gyakran látja maga előtt az arcát!... Egyszer a szomorút, máskor az ör- vendezőt, a mosolygó szeműt... Az asszonyt szintén hasonló gondolatok foglalkoztatták... Mi lesz ennek a vége? A fiú már gyakran volt a kis lakásban és Rosette egészen beleszeretett ... De... csak Rosette kedvelte meg? ... Elpirult... Igen... A fiú kedves, jómodorú, de bizonyára csak szánalomból vállalta ezt a játékot, mert jószívű ... Szereti Rosettet... Ezért játsz- sza az apuka szerepét... Igen, játssza... de meddig? ... És mi lesz, ha felgyógyul és nem játszhat ja tovább? — Michel — szólt legközelebb Gazsóhoz —, ne haragudj, hogy megkérdezem ... Gondolkoztál már te sorsunkon?... — Igen... gyakran, .„ — És? ... — En azt hiszem, leszerelek ... Ha megkérdeznéd, mire alapítom ezt a véleményemet, nem tudnám megmondani... De valahogy úgy érzem, nem leszek sokáig légiós !... Leszerelek ... És akkor szabad leszek! — És? ... Itthagyod majd a Hospital Micke Levyt... Es ezt a játékot még nehezebb lesz folytatnunk... — Játék? — Gazsó Lisette elé lépett és megfogta kezét. — Nem. En ezt nem szerepjátszásnak tekintem. Lisette a férfi szemébe nézett, amelyből végtelen szeretet és őszinteség sugárzott. — Hanem? — kérdezte halkan. — Nem csak Rosette kedvéért és szánalomból teszed? — Nem szánalomból — válaszolt csendesen —, hanem azért, mert szeretlek ... Hát nem érzed? ... Lisette sírt is, nevetett is, és Gazsó karjaiba vetette magát... Szája a fiú szájára tapadt, s hosszan, szenvedélyesen megcsókolták egymást. Amikor Lisette nagysokára kibontakozott a fiú karjaiból, az gyengéden letörölte könnyeit és halkan suttogta: — Ne sírj, Ids Lisettem ... mosolyogj... örülj, mint ahogy a kislányunk örül... Meglásd, nem lesz semmi baj... Leszerelek és megkapom a francia állampolgárságot,.. Dolgozom majd... mindegy, hogy hol... Igaz, hogy odahaza egészségügyi voltam, de bármilyen munkát elvállalok... Mindent megteszek értetek... No, így!... Mosolyogj... Lisette látszólag megnyugodva. boldogan sietett munkájára. Egész nap sugárzott az arca. munkatársai nem tudták mire vélni megváltozását. Néhány nap nnüva a légiós megkapta elmaradt zsoldját. A legközelebbi kimenőjén azonnal a bizsuboltba sietett, s néhány ékszert vásárolt Lisette számára, aztán az egyik játékboltot soványította meg egy csomó játékkal. Lisette és kislánya nagy-nagy szeretettel fogadták az ajándékokat, s mindketten számtalan csókkal honorálták. — Apukám, ezért én is hozok neked holnap valamit — mondotta Rosette mosolyogva. — Mit, kislányom? — Titok... De annyit elárulok, hogy te nagyon szereted... Holnap délutánra, a látogatási időre itt lesz... Másnap délelőtt Lisette lépett a kórterembe, mögötte a főorvos. Gazsó meglepetten vette észre, hogy az asszony szeme könnyes... Hirtelen felült ágyában. — Mi történt? — kérdezte izgatottan. A főorvos válaszolt. — Utasítást kaptam, hogy minden légiósnak el kell hagynia a Hospital Micke Levyt. valamennyieknek vissza kell menniök Afrikába, további kezelés, vagy leszerelés végett. — És... mikor kell elhagynunk a kórházat? ... — Holnap ... A Ban-Fart Nicolaus erődbe kell bevonul- niok.... Holnap után behajóznak és az Alger nevű gőzös fedélzetén útnak indulnak Afrika felé... Végállomásuk Sidi- bel Abbes lesz... — Értem ... — Az ön leszerelését én javasolni fogom... Természetesen, a végszót az afrikai légiós központban, Sidi-bel Abbesben mondják ki. — Köszönöm, főorvos úr... A főorvos elsietett, Lisette a szobában maradt. — Hogy közöljük ezt Rosette®? — kérdezte könnyez»«. — Ne sírj... Egyszer ennek is el kell érkeznie... Majd valahogy megmagyarázom neki— Hogy csak rövid időre megyek el... — Félek, nem szerelnek le... — Nyugodj meg... A főorvos úr megígérte... Délután Rosette egy kis kosár földieperrel kedveskedett Gazsónak, azonban az szinte hozzá sem nyúlt. Szótlanul üldögéltek hármasban. Lisette és Gazsó azon gondolkoztak, hogyan közöljék a hírt a kislánnyal, mit mondjanak, hogyan kezdjék. Végül is Rosettének feltűnt a szótlanság. — Apukám, miért vagy olyan szomorú? — kérdezte nyugtalanul. Gazsó megrezzent. — Semmi, kislányom ... Nem vagyok szomorú ... — De, én látom... Meg sem kóstoltad az epret, pedig any- nyira szereted! — Nem érzem jól magamat, kislányom... Most hazamentek szépen anyukával... Holnap pedig majd érted megyek az óvodába. Jó lesz? — Igen. Gazsó másnap összepakolta holmijait, iratait megkapta a kórház irodájában, azután taxit hozatott. Behányta holmijait, aztán Lisettel együtt beültek a kocsiba és az óvodába hajttattak. A kislány elcsodálkozott, amikor a kocsit meglátta. — Apukám, hová készülsz? — Nézd, kislányom, apuka még beteg... Párizsba kell utaznia, egy másik orvos bácsihoz ... De, ha jó kislány leszel és szót fogadsz anyukának, hamarosan visszajövök ... És akkor újra együtt játszunk majd... — De, ugye... nemsokára visszajössz? — Hát persze... No, üljetek be a kocsiba ... Ide ülj, anyuka mellé... Ügy... Akkor hát indulhatunk... Az úton egyetlen szó sem esett. Mindenki saját gondolataival volt elfoglalva. A kocsi a Ban-Fart Nicolas bejáratától mintegy 20—30 méterre állt meg. Gazsó igyekezett könnyedséget, vidámságot erőltetni magára, amint a kocsiból kiszállt, de nem nagyon sikerült neki... Lisette nem tudott uralkodni magán, könnyezett... Armut Rosette sírni látta édesanyját ő is sírni kezdett, de olyan keservesen, hogy Gazsónak majdnem megszakadt a szíve. — Apukám ... drága jó apukám ... ne menj el! — kiáltotta sírástól elcsukló hangon a kislány. — Maradj itt velünk! — Hamarosan megjövök, kislányom ..., no, ne sírj!. Hozok majd neked hajasbabát... meg főzőkészletet..., no, meg krémest... sok finom krémest — mindegyikben ilyen vastagon lesz a krém ... Látod? ... Alig tudta valamennyire megvigasztalni a kislányt Az idő közben múlt, az utolsó csókot sürgette. Lisette szótlanul nyújtotta arcát Gazsónák, igye-kezett erős lenni: egy panaszos szó nem hagyta el ajkát, csak a könnyei folytak szakadatlanul. Rosette viszont hangosan sírt, belecsimpaszkodott a fiú nyakába és nem akarta engedni... Végül is anyja lépett közbe, gyengéden elvette Gazsótól a kislányt s elcsukló hangon vigasztalni próbálta . .. A fiú fogta csomagját és nehéz szívvel elindult. A harminc méteren ötször-hatszor visszafordult, s integetett, végül belépett a Ban-Fart Nicolaus erőd kapuján, oda, ahonnan 1943 tavaszán elindult kalandos útjára. (Folytatjuk.)